(a)
(III. Károly trónralépése és Erdély kormányzatának újra szervezése. Török háború és a pozsareváci béke. A Pragmatica Sanctio. Gyulafehérvár megerősítése. Újabb török háború és Rákóczi József szereplése. Wallis gróf ideiglenes főkormányzósága.)
A Rákóczi-forradalom elcsendesülte és III. Károly magyar király trónralépése után megkezdődött Erdély újraszervezése. Az 1712. év november havának 4-én a medgyesi országgyűlésen a rendek letették III. Károlynak, mint magyar királynak és Erdély fejedelmének a hűségesküt. Megválasztották az új kormányszék tagjait és a választást megerősítés végett felterjesztették Őfelségéhez. A következő évben ismét összegyűlt Szebenben az országgyűlés, amelyen felolvasták a királynak, mint Erdély fejedelmének azt a leiratát, amellyel a katolikus vallású gróf Kornis Zsigmondot, az eddigi alkancellárt kinevezte Erdély főkormányzójává, és egyúttal utasította is gróf Steinville főparancsnokot az új főkormányzó beiktatására.
1714-ben Szebenben újabb országgyűlést tartottak, melyen az ország legfőbb közigazgatásának újraszervezését tovább folytatták. A következő évben a főkormányszék "Excelsium gubernium" (fenséges kormányszék) címet kapott és a vármegyék főispánjait is kinevezték, mégpedig minden vármegyébe egyet és nem kettőt, mint eddig volt szokásban. Újraszervezték a királyi táblát, amelynek tagjai közül a Rákóczi forradalom után csak az egyetlen Naláczi Farkas volt életben. A tábla bírái közé III. Károly 5 katolikust, 4 reformátust és 3 unitáriust nevezett ki, akiket később (1735) arra köteleztek, hogy állandóan a tábla székhelyén lakjanak, amely ez idő szerint Szeben volt, s ne csak bizonyos napokban gyűljenek össze, mint eddig. Rendezték az adózás ügyét is. Kimondották, hogy azok a nemesek, akiknek két jobbágyuk sincs - ezek voltak az úgynevezett egyházhelyi nemesek -, akik már Apafi alatt ideiglenesen adófizetésre voltak kötelezve, de a Rákóczi-forradalomban felmentettek, tartoznak adót fizetni. Adófizetésre köteleztettek még a székely lófők is, csupán a primorok, az úgynevezett donációs (adományos) nemesek voltak adómentesek. Később 1730-ban a hadiadót 500 000 forintban állapították meg és azt a három nemzetre a következő kulcs szerint vetették ki. A magyar vármegyék fizettek 37 %-ot, a szász székek 38 %-ot, a székelyek 17 %-ot. Fogaras vidéke és a taxás helyek (mezővárosok) 8 %-ot.
A helyreállott békét megzavarta 1716-ban a török háború, amelyben gróf Stenville főhadparancsnak vezetése alatt az erdélyi haderő is részt vett. Az erdélyi haderő távollétét kihasználandó, a szultán parancsára a Rákóczi emigráció egynéhány tagja tatár hadakkal Erdélybe tört, a Mezőséget feldúlva, Kőváron át Máramarosba vonult, ahol Károlyi Sándor hadai szétverték őket. E hadjárat a pozsareváci békével végződött (1718), amelynek értelmében a török nemcsak az eddig birtokában levő Bánságot engedte vissza, hanem Havasalföldnek az Olttól nyugatra fekvő része, az úgynevezett Kisoláhország is III. Károly birtokába került.
A pozsareváci békekötés után III. Károly, miután fiúgyermeke nem volt, elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarország trónját leánya, Mária Terézia és utódai számára is biztosítsa. Hogy könnyebbé tegye ennek az úgynevezett Pragmatica Sanctiós törvénynek a magyar országgyűlésen való keresztülvitelét, előzetesen az erdélyi rendekkel akarta elfogadtatni. Evégből 1722. február 19-re Szebenbe országgyűlést hívott, amely a Pragmatica Sanctiót ugyanez év március 30-án elfogadta. Miután a rendek e végzést a három nemzet pecsétjével és aláírásukkal ellátták, felterjesztették Bécsbe, ahonnan III. Károlytól megerősítve leérkezett és 1724. január 10-ig kihirdettetett az országgyűlésen.
Abban az időpontban, amelyben III. Károly Erdélyt birtokába vette, nem volt semmiféle olyan erősség, amely az akkori hadieszközök ellenében a császári hadseregnek, ha nem is biztos, de legalább tartós védelmet nyújtott volna. Ezért határozták el Gyulafehérvárnak a kor hadi követelményei szerint való megerősítését és e célra az 1713-i országgyűlés 54 000 forint rendkívüli segélyt és a szükséges faanyag szállítását szavazta meg. Az erődítések szempontjából jóformán az egész várost újra építették. Ekkor nevezték el hivatalosan Gyulafehérvár helyett Károlyfehérvárnak. Ez építkezés egyik legszebb emléke a máig is fennálló úgynevezett Károlykapu. Gyulafehérvár erősséggé való átépítésével nem elégedett meg az akkori erdélyi katonai kormányzat. Ugyanez időszakban épült újra Steinville tervei szerint Erdélynek igen sok régi kisebb erőssége is, mint a dévai, szamosújvári és a fogarasi.
1736-ban III. Károly Anna orosz cárnővel szövetkezve háborút indított Törökország ellen. Ekkor a szultán II. Rákóczi Ferenc József nevű fiát Konstantinápolyba hívta, ahol 1737. június 27-én Erdély fejedelmévé nevezte ki azzal a meghagyással, hogy a melléje adandó sereggel törjön be Erdélybe. Rákóczi József e parancsnak engedelmeskedve Csernavodába (Bulgária) ment, ahonnan egy kiáltványban tudatta az erdélyiekkel, hogy mint Erdély fejedelme a szultán segítségével fogja Erdélyt felszabadítani és ezért felhívja őket, hogy siessenek zászlói alá.
Rákóczi József Csernavodából betegen ment Vidinbe a nagyvezír táborába, ahol csakhamar meg is halt. A hozzá csatlakozottak közül egy csapat 1738. március 1-én az Ojtozi-szoroson át kudarccal végződött betörést kísérlett meg, amely azonban elegendő ok volt a Szebenbe összehívott országgyűlésnek azon gyanú címén való feloszlatására, hogy tagjai közül többen Rákóczi Józsefhez szítanak, és arra, hogy az erdélyi református előkelőségnek számos tagját bebörtönözzék. A főkormányszék nem szűnt meg sürgetni, hogy az elfogottakat állítsák rendes bíróság elé. A bíróság a vádlottakat az ellenük emelt vád alól felmentette. Eközben Rákóczi József halálának híre is megérkezett, s így nem lévén többé semmi ok fogságban tartásukra, 1739. január 15-én szabadon bocsáttattak.
Gróf Kornis főkormányzó 1731. december 14-én meghalt. A rendek a főkormányszéki elnökséget Wesselényi Istvánra bízták. Bécsben azonban célszerűbbnek találták a főkormányzói állást betöltetlenül hagyni és annak teendőivel, bár ideiglenesen, a főhadparancsnokot, gróf Wallist bízni meg, a leopoldi diploma nyílt megsértésével. A rendek nem nyugodtak bele e sérelembe, hanem az 1733-i szebeni országgyűlésen megsürgették a főkormányzó kinevezését. Bécsben engedtek a rendek sürgetésének és elrendelték a főkormányzó-választást, amelynek alapján 1734. november 22-én III. Károly ki is nevezte Haller János grófot Erdély főkormányzójává, akinek egyik első cselekedete az volt, hogy Bornemissza János kancellárral egyetértve a főkormányszék és a Bécsben székelő erdélyi udvari kancellária között levő hivatalos érintkezés nyelvévé a magyar helyett a latint tette.
Mindezek az intézkedések azt bizonyítják, hogy a leopoldi diplomának a maga teljességében csak azokat a rendelkezéseit tartották meg, amelyek Erdélyt a királyi hatalommal szemben kötelezték, de mindazt papiroson hagyták, ami Erdély önálló fejedelemségi jogaival volt kapcsolatos. Ennek következtében Erdély a hajdani önálló magyar államból a magyar királyság egyszerű tartományává süllyedt, amelyet tulajdonképpen az erdélyi udvari kancellária útján Bécsből kormányoztak.
(b)
(Az erdélyi katolikus püspökség visszaállítása. Az egyesült görög katolikus egyház megszilárdulása. Inochentie Micu-Klein püspöksége.)
Az önálló erdélyi fejedelemség idejében teljes vallásszabadság volt, azaz mindenki szabadon vallhatta a négy recepta religio bármelyikének hitelveit. A katolikus egyház azonban nem volt egyenjogú a más három egyházzal, hiszen még katolikus püspöknek sem volt szabad az országban lakni, ellenben a református egyház, különösen I. Rákóczi György óta, valóságos uralkodó egyházzá és a református vallás bizonyos fokig állami vallássá lett. A Habsburgok uralkodásának kezdetével e tekintetben is nagy változás, mondhatni a katolikus és református egyház között valóságos szerepcsere történt.
Illyés András halála után, aki tulajdonképpen csak a tisztesség kedvéért megtűrt püspök volt Erdélyben, III. Károly 1716-ban a csíkkarcfalvi születésű Mártonffy György esztergomi kanonokot nevezte ki erdélyi római katolikus püspökké. Ő már többé nem a tisztesség kedvéért megtűrt püspök volt, hanem valóságos közjogi méltóság, mint a mohácsi vész előtt élt erdélyi püspökök. Őt a főkormányzó és gróf Steinville főhadparancsnok iktatták be nemcsak az erdélyi püspöki székbe, hanem Fehér megye örökös főispánságába is. Hogy a püspöki méltósággal járó kötelezettségeket teljesíthesse, királyi adományban a fehérvári uradalmat nyerte. Lakóhelyéül Gyulafehérvárott a volt fejedelmi palota jelöltetett ki.
Az erdélyi római katolikus püspökségnek, mint egyszersmind közjogi méltóságnak helyreállításával bizonyos, a többi felekezeteket is érdeklő sérelmes következmények jártak. Így a Gyulafehérváron székelő református püspöknek el kellett költözködnie és az ősi székesegyházat is vissza kellett adni a római katolikus püspöknek. Ezt a gyulafehérvári templom-visszavételt országszerte több templom elvétel követte. Így vették el Kolozsvárt az unitáriusoktól a főtéri nagy templomot, mégpedig katonai karhatalommal. Ezek a templom-elvételek nemcsak elkeseredést okoztak az érdekelt nem-katolikus felekezetek között, hanem a protestáns vallások üldözésének jogos gyanúját is felkeltették.
A katolikus egyház elsőbbségének visszaállítására irányult e törekvés még jobban kiélesedett Mártonffy utóda, Sorger György püspöksége idején, amikor a nyíltan észrevehető támadó jelleget sem lehetett eltagadni tőle. Sorger püspök Erdélyben is ugyanabba helyzetbe akarta hoznia protestáns egyházakat a katolikus egyházzal szemben, mint aminőben Magyarországon voltak. E célból nemcsak a protestáns házassági jogot akarta korlátozni és a protestáns teológusoknak megtiltani a külföldi akadémiákra való járást, hanem azt a tanácsot is adta az udvarnok, hogy töröltesse el a négy bevett vallásról szóló törvényt.
A kormány azonban óvatos volt. A Sorger püspöktől sürgetett célt nem a protestáns egyházak nyílt megtámadásával szándékozott elérni, hanem a katolikus egyház közjogi állásának és tekintélyének öregbítésével. Ezért adtak éppen Sorger György püspöknek excellenciás címet és tették meg egyúttal örökös főkormányszéki tanácsosnak is; ezért kapott helyet az országgyűlésen a fehérvári káptalan és a kolozsmonostori apátság.
A katolikus egyháznak a románok uniójának segítségével tervbe vett erősítése is tovább folyt. Athanasius püspök 1713. augusztus 19-én meghalt. Utódává Pataki János [Ioan Pataki] fogarasi görög katolikus papot nevezték ki egyesült görög katolikus püspöknek. Székhelye, mint elődének, szintén Gyulafehérváron lett volna, csakhogy ebbe Mártonffy római katolikus püspök, aki azon a nézeten volt, hogy Erdélyben a római katolikus püspök mellett nem lehet egy második katolikus püspök, még ha görög szertartású is, sehogy sem akart belenyugodni. Hosszas tárgyalások után a kérdést úgy döntötték el, hogy az újonnan kinevezett püspök "gyulafehérvári és fogarasi egyesült görög katolikus püspök" címet fogja viselni, adományul a Fogaras megyében lévő szombatfalvi (fogarasi) és a szamosújvári uradalmakat kapja, s Fogarasban fog lakni.
Pataki egy évtizeden át kormányozta a melléje adott jezsuita teológus segítségével az erdélyi görög katolikus egyházmegyét, nagy buzgósággal és igen szép sikerrel. Uradalmi jövedelmének igen tekintélyes részét arra fordította, hogy mentől több papi pályára készülő román ifjú látogassa a katolikus iskolákat. 1727. november havában halt meg aránylag fiatalon.
Pataki halála után egy évvel Fogarasba püspökválasztó zsinatot hívtak össze, amely harmadik helyen a püspöki székre a jezsuiták nagyszombati iskolájában magasabb teológiai tanulmányokat folytató Klein, vagy román nevén Micu Innocentiust (Inochentie Micu-Klein] választotta meg. Fiatalsága miatt kinevezését a pápa csak hosszabb tárgyalás után erősítette meg 1730. szeptember havában. Püspökké Ghennadius munkácsi görög katolikus püspök szentelte fel.
Inochentie Micu-Klein kétségen kívül a legjelentékenyebb egyén volt azok között, akik valaha az erdélyi görög katolikus püspöki széken ültek. Ő már nem elégedett meg egyháza belső ügyeinek kormányzásával, hanem egyháza és népe számára már jogokat is követelt, úgy a kormánytól, mint az erdélyi országgyűléstől. Nemcsak ismételt kérelmeket adott be a királyhoz, hanem az országgyűlésen, amelyen ő, mint püspök, széket és szavazati jogot nyert,* többször felszólalt, sőt éles vitákat is folytatott a rendekkel. {* mivel a király báróvá emelte.} Bizonyos tekintetben joggal nevezhetjük őt a román politikai törekvések első parlamenti harcosának. Ő kezdette meg egyik felségfolyamodványában a románság Traianustól való leszármazásának alapján a polgári jogok és a föld birtokának revindikációját is a qui prior tempore, potior iure (aki előbb itt volt, annak van több joga) elv alapján. "Mi románok őslakók vagyunk a Királyföldön - írta egyik felségfolyamodványában, amelyben azt kérte, hogy a románok a Királyföldön a tizedet ne a szász, hanem a román papoknak fizessék. - Traján ideje óta, még mielőtt a szász nemzet Erdélybe jött volna, egész falukat és jószágokat bírunk mostanáig, bár ezerféle nyomorúsággal és különféle terhekkel vagyunk elnyomva a hatalmasabbaktól." Egyházát anyagilag is jobb helyzetbe akarván hozni, a királynőnél kieszközölte, hogy a fogarasi uradalmat elcserélhesse a jövedelmezőbb balázsfalvi Apafi-féle uradalommal, amelynek kastélya egyszersmind alkalmas püspöki lakásul is szolgált, és amely uradalom inkább volt azon terület központjának tekinthető, amelyen az unióra tért románság többsége volt.
Célja volt, amennyire csak lehetséges, mielőbb megszabadulni a melléje adott jezsuita teológustól, azután egyházát és magát teljesen egyenlővé tenni a római katolikus egyházzal, és végül nemzetét Erdélyben negyedik politikai nemzetté tenni. Erre vonatkozó küzdelmeit III. Károly halála után, Mária Terézia uralkodása alatt is tovább folytatta.
(c)
(A parasztok jogi viszonyai és anyagi helyzetük. A "náj módi". Erdélynek Magyarországhoz való viszonya. Erdély új közigazgatási és kormányzati szervezete.)
Cserey Mihály, mikor elbeszéli a majtényi fegyverletételt és a kuruc tábor elszéledését, a többi között ezeket írja: "a jobbágyokból álló vitéz kurucok is a régi statusra visszajövének, letevén a forgót és a farkasbőrt, zekében, bocskorban »ásáté, kapáté«, mert nem disznó orrára való az arany perec. Nemhogy szabadságot érdemelnének jobbágy uraimék, inkább érdemelnének nyársat, akasztófát a sok tolvajságért." Hogy Cserey nemcsak egyéni nézeteinek adott kifejezést e sorokban, hanem azon labanc reakció meggyőződésének is, amely a majtényi fegyverletétel után általánossá lett a XVIII. század magyarjainál, igazolják az 1714-i országgyűlés azon végzései, amelyeket a rendek a jobbágyok ügyeinek rendezésére hoztak.
E végzésekben a jobbágyok adózási viszonyait újra szabályozták. Kimondották, hogy mindazok a jobbágyok, kiket uraik a lezajlott Rákóczi mozgalmakban felszabadítottak, előbbi állapotukba visszahelyeztessenek. Felújították azt a régi rendszabályt, hogy a jobbágyoknak nem szabad fegyvert viselni, de azt is meghatározták, hogy a földesurak ne követeljenek jobbágyaiktól hetenként négy napnál és a zsellérektől háromnál többet. A hiba ez utóbbi meghatározásban az volt, hogy nem volt határozottan kimondva, hogy az egész jobbágycsalád együttesen tartozik-e hetenként négy napot szolgálni, vagy annak minden munkabíró tagja. A legtöbb súrlódásra, sőt összeütközésre az adott okot, hogy a jobbágyok az első, a földesurak nagy része pedig az utóbbi értelemben magyarázta a törvény e rendelkezését.
E rendelkezéseknek különösen az a pontja keltett a jobbágyok között nagy elkeseredést, amelyik megparancsolta, hogy azok a jobbágyok, akiknek a Rákóczi-mozgalmakban szabadságot ígértek vagy adtak, visszahelyeztessenek előbbi állapotukba. Ezek nem akartak előbbi állapotukba visszahelyeztetni, de nem is igen lehetett a következő körülmények miatt visszahelyezni őket.
Még 1700-ban történt, hogy Szatmár vidékén és Biharban valami Páldeák nevű egyén egy Löffelholz nevű emberrel a nép között, mint az akkori hatóságok jelentették, holmi proklamációkat kezdettek terjeszteni, amelyeknek hatására magyar és román parasztok vegyesen "bódorgásra és vándorlásra" adták magukat. Ezek csakhamar fegyveres csapatokká verődtek össze és a Rákóczi-forradalom kitörésekor a kurucokhoz csatlakoztak. Amíg a háború tartott, igen jó szolgálatokat tettek a kurucoknak potyázó támadásaikkal. A szatmári béke után is együtt maradt e csapatok egy része. Különösen sokan voltak ilyen közönséges rablóbandákká átalakult kuruc csapatok a román parasztok között. Az ilyen csapatok vezérei közül Balika, Fekete Vaszi, Cimpian Bukur, Pintye Grigor nevei hosszas ideig éltek azon vidékek lakosainak emlékezetében, amely működésük színtere volt. E korszak kezdetén némelyek e csapatok közül komolyabban is veszélyeztették a közbiztonságot. Így a többek között Hunyad megyében, ahol e portyázó csapatok, miután a román parasztok nagy része is hozzájuk csatlakozott, megrohanták Déva várát és elfoglalták, ahonnan csak nagy erőfeszítéssel tudta őket később a rendes katonaság kikergetni. Még 1727-ben is fordult elő hasonló eset Abrudbányán, ahol a környék román parasztjai a városházát megtámadták, és a tanácsot elkergették. Fegyveres erő fojtotta el itt is e mozgalmat, amely három évvel később, 1730-ban Torockó környékén ismétlődött meg, ahol a rendetlenkedő tömeg a vasbányák műveit pusztította el.
A pásztoréletet folytató román parasztság, különösen annak újabban bevándorolt rétegei, nagyon nehezen tudtak beletörődni az őket állandó lakhelyhez kötő és megszabott kötelességek teljesítésére szorító jobbágyéletbe. Nem csoda tehát, ha annak éppen erőteljesebb és energikusabb egyénei viselték legnagyobb kedvetlenséggel, és a kalandosabb természetűek kivonván magukat a társadalmi élet szorító kötelékeiből, kóborlókká s a közbátorságot és a társadalmi rendet fenyegető bandavezérekké lettek.
Lassanként ezek is beletörődtek a megváltozott viszonyokba. Az állam kényszerítő hatalma, a fejlődő közigazgatás szabályozó erélye beletörte e réteget is a rendes életbe. Akarva s akaratlanul is rendes földművelő parasztokká alakultak át. Keresztülmentek azon a változáson, amelyen a megváltozott állami és politikai helyzet nyomása alatt Erdély egész társadalmi, magán és nyilvános élete átesett. Ez a korszak volt az, amelyben Erdély - mint Apor Péter írta "Metamorphosis Transilvaniae" című művében - "régi, alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra változa."
Ez volt, amint akkor mondották az öregebbek, akik még elméjükben őrizték az önálló erdélyi fejedelmek korszakának magyaros műveltségű köz- és magánéletének emlékezetét, az a "náj módi" (új divat) amelyet az új nemzedék annyira szeretett utánozni, és amely átalakított mindent, ami a hajdani önálló és független állami életre és nemzeti szabadságra emlékeztetett.
A nagy kérdések lekerültek a napirendről. Többé már nem lehetett szó arról, hogy az erdélyi magyarság beleavatkozhassék a nemzetközi politikába, vagy hatást gyakorolhasson Magyarország politikai életére és fejlődésére. Egyszerűen a házi ügyek íntézésére korlátoztatott minden politikai és közéleti tevékenység. Erdélynek Magyarországhoz való viszonyát ez időszakban a magyarországi (kapcsolt) Részek hovatartozandósága felett folyt országgyűlési vita jellemezte. A magyar országgyűlések visszacsatolásukat sürgették, az erdélyiek pedig állandóan ellenezték. E vitát 1732-ben III. Károly király úgy fejezte be, hogy Máramaros és Arad vármegyéket Magyarországhoz csatolta, Zaránd vármegyét a két ország között megosztotta, Közép-Szolnokot, Kraszna és Kővár vidékét meghagyta Erdélynek.
Erdély politikai és közigazgatási szervezete, mely a leopoldi diploma alapján III. Károly király uralkodása alatt fejlődött ki, lényegében a következőkben foglalható össze.
A törvényeket a királlyal, mint Erdély fejedelmével közösen az egy kamarából álló országgyűlés hozta. A törvényeket a király szentesítette, és ő hívta össze az országgyűlést is. Az országgyűlés szavazattal bíró tagjai a magyar vármegyék és székely székek (vármegyénként és székenként 2-2) 36 követe, 22 szász követ és 36 városi követ voltak. Azonkívül a tekintélyesebb nemesek közül egyeseket, mint királyi hivatalosokat regalistákat - a király külön meghívó levéllel belátása szerint való számban hívhatott meg.
Tanácskozó joggal, szavazat nélkül részt vehettek a tárgyalásokban a főkormányzó, a kormányszéki tanácsosok, titkárok, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás főbb tisztviselői. Az elnököt a rendek választották. Fontosabb, úgynevezett teljes ülésben, ha törvényt szerkesztettek vagy ellentétes nézeteket kellett egyeztetni, maga a főkormányzó elnökölt. A jegyzői tisztet, mint törvényszerkesztők, a királyi tábla ítélőmesterei látták el.
Az országgyűlés tagjainak ez összeállításából látható, hogy az úgynevezett gubernementalis (kormánytól függő) elemek túlsúlyban voltak, mi a törvényhozás függetlenségének nem szolgálhatott javára.
A végrehajtó hatalom a királyi főkormányszék kezében volt, amelynek élen a főkormányzó (gubernator) állott. Melléje egy 12 tanácsosból álló tanács volt adva. Rendszerint csak 11 állás volt betöltve, mert a 12-ik a főkormányzónak volt fenntartva, annak jeléül, hogy tulajdonképpen ő csak az ország első tanácsosa. Ellenben örökös kormányszéki tanácsos volt Sorger György püspöksége óta az erdélyi római katolikus püspök, aki excellenciás címénél fogva rangban első volt a tanácsosok között.
A kormányzót, a tanácsosokat, tekintettel a három nemzetre és a törvényesen bevett négy vallásra, az országgyűlés hármas jelölésének figyelembevételével a király nevezte ki. Ugyanilyen módon nevezte ki a király a vármegyék főispánjait, a szász ispánt és a székely székek főkirálybíráit. A többi közigazgatási tisztviselőt az illető hatóságok maguk választották, tekintettel a felekezeti arányra.
Mivel a király mint fejedelem nem lakott az országban, székhelyén, Bécsben egy kancelláriai hivatalt, erdélyi udvari kancelláriát állítottak fel. A kancellárt a király éppen olyan feltétel és módozatok mellett nevezte ki, mint a kormányzót.
A pénzügyigazgatás csak hosszabb kísérletezés után vált külön a közigazgatástól és szervezték annak ellátására a XVIII. század vége felé Szebenben az erdélyi kincstartói hivatalt (thesaurariatus), amelynek élén a kincstárnok állott.
Az igazságszolgáltatást első fokon a vármegyei és székbeli törvényszékek gyakorolták. Második fokon a királyi tábla, amelynek székhelye kezdetben Szeben és később Marosvásárhely volt. A királyi tábla elnökét és az ítélőmestereket a felekezeti arány tekintetbe vételével a király nevezte ki.
Nemcsak az adó-, hanem az újonc-megszavazás joga is az országgyűlést illette. Az újoncállítást azonban a főkormányszék rendelte el és hajtatta végre. A haderő két részből állott. Egyik az 1715-ben felállított állandó hadsereg volt, amelynek főparancsnoka Szeben székhellyel egy magasabb rangú császári tábornok volt. Később e császári haderőt az 1761-64-ben felállított székely és román határőrség lovas és gyalog ezredei egészítették ki. A haderő másik alkateleme a régi erdélyi nemzeti hadsereg lett volna, amelynek főgenerálisát az országgyűlés választotta. E hadsereg azonban csak papíroson volt meg.
(d)
(Mária Terézia trónralépése. Erdély részvétele az örökösödési háborúban. A novelaris articulusok. Új adórendszer készítése. Az erdélyi határőrvidék felállítása. A mádéfalvi veszedelem. Az úrbéri reform. A Bizonyos Punktumok.)
III. Károly király 1740. október 20-án halt meg és vele együtt sírba szállott a Habsburg-dinasztia utolsó férfisarja. Másnap, október 21-én egy uralkodói leirat értesítette az erdélyi főkormányszéket a király elhunytáról és arról, hogy a Pragmatica Sanctio értelmében Mária Terézia lépett a trónra és vele a Habsburg-ház leányága számára is megnyílott a trónöröklés. Az erdélyi rendeket, hogy a hűségesküt letegyék, egy másik uralkodói kézirat 1741. február 20-ára országgyűlésre hívta Szebenbe. Királyi biztosul ez országgyűlésre Lobkowitz herceg katonai főparancsnokot nevezték ki.
A rendek és a királyi biztos között a hűségeskü letételének formaságait illetően bizonyos ellentét keletkezett. A királyi biztos azt kívánta, hogy miután ő az uralkodó személyét képviseli, a rendek menjenek az ő szállására, és ott tegyék le előtte az esküt. A rendek ezzel ellentétben ahhoz ragaszkodtak, hogy az eskületétel most is úgy történjék, mint 1712-ben, azaz a királyi biztos jöjjön az országgyűlés termébe, és ott fogadja a rendek hűségesküjét. Hosszabb alkudozás után a rendek álláspontja győzött, akik az esküt az országgyűlés tanácskozó termében tették le. Az erre vonatkozó végzésről okiratot állítottak ki. Azt mindnyájan aláírták és megpecsételték. Azt is elhatározták, hogy a hűségeskü ez okiratát egy, a három nemzet és a négy vallás tagjaiból összeállított küldöttség vigye Bécsbe és adja át hódolata jeléül a királynőnek.
Mária Terézia uralkodása az örökösödési háborúval kezdődött Az 1741-i pozsonyi országgyűlés áldozatkészsége és dinasztikus hűsége azonban megmentette a trónt a felajánlott 40 000 főnyi nemesi felkelő hadsereggel, amelynek növeléséül 5000 főnyi erdélyi nemesi felkelő szolgált. Miután a nemesi felkelés mellett a győzelem érdekében szükségesnek látszott a császári rendes hadsereg megerősítése is, a rendek az 1742-i szebeni országgyűlésen két gyalog- és egy huszárezred kiállítását szavazták meg. A gyalogezredet parancsnokairól Bethlen- és Gyulai-ezredeknek, a huszárezredet pedig Kálnoky-ezrednek nevezték.
Mária Terézia trónjának megmentéséhez Erdély rendjei éppen olyan lelkesedéssel és áldozatkészséggel járultak, mint a magyarországiak. Hálás is volt érte a királynő mindazokkal az erdélyi előkelő családokkal szemben, amelyeknek tagjai trónja megmentése érdekében buzgólkodtak. A királyi kamarási, bárói, grófi címek osztogatásával nem fukarkodott, sőt nagy súlyt helyezett az országos főméltóságok betöltésére is. Az ifjú királynő meghódította előbb az erdélyi arisztokrácia és később a köznemesség szívét is. Ugyanazon érzelmi és felfogásbeli átalakulás ment végbe Erdélyben Mária Terézia uralkodása kezdetén, mint Magyarországon.
Erdély közjogi helyzetének szabatos meghatározásával és belső ügyeinek rendezésével behatóan az 1744-i szebeni országgyűlés foglalkozott. Mindazokat a határozatokat, amelyek III. Károly uralkodása alatt hozattak, de az erdélyi törvények közé szabályszerűen nem voltak beiktatva (inartikulálva), az úgynevezett novelaris articulusokban összefoglalták és a szokott formalitások között beiktatták. E novelaris articulusok nevezetesebbjei a következők:
1. Erdélynek a portával kötött és törvénybe iktatott összes szerződéseit a törvények sorából kitörölték. 2. Az Erdély szabad fejedelem-választójogáról szóló törvényt megsemmisítették. 3. A Pragmatica Sanctiora vonatkozóan hozott 1722-i határozatot újra becikkelyezték. 4. A Mária Terézia férjének, Lotharingiai Ferencnek, mint uralkodótársnak letett hűségesküt becikkelyezték. 5. A három nemzet fennálló egyházi és polgári törvényeit, jogait, kiváltságait újra megerősítették és kimondták, hogy a románság a vallásbeli unió által nem nyert nemzeti jogokat, s papjaik azon nemzethez tartoznak, amelynek földjén élnek és birtokot bírnak. 6. A katolikus püspökség visszaállítását törvénybe iktatták és kimondották, hogy annak fennállása soha kérdés tárgyává ne tétessék, és hogy a jezsuita szerzet s a fogarasi egyesült görög katolikus püspök birtokukban ne háborgattassanak soha és senki által. 7. Az országos végzések addig kötelező erővel ne bírjanak, míg azokat a felség meg nem erősítette és a szokott törvényes formaságok mellett ki nem hirdették.
Az örökösödési háború nagyon sok pénzbe került. Az állam pénzügyeinek rendbehozatalára szükséges volt az állam adózó rendszerének átalakítása. Így került napirendre Erdélyben is egy új adórendszer kidolgozásának kérdése. Mária Terézia már 1742-ben elrendelte, hogy tegyék meg a rendek az adózó jobbágyság terheinek enyhítése érdekében a szükséges lépéseket. E célból 1746-ban egy bizottságot neveztek ki, amelynek feladata volt az adózók szükséges összeírását (adókataszter) végrehajtani.
Ez összeírás elkészült és 1750-ben Bethlen Gábor kancellár elnöksége alatt az új adórendszer kidolgozására egy bizottság ült össze Bécsben. Az új adórendszer 1754-ben készült el. Ez az úgynevezett Bethlen-féle adórendszer, amelynek alapját a földbirtok alkotta, kiegészítve az igásmarhák számával. E célra a földeket termőképességük alapján az egész országban három főosztályba sorozták. E három főosztályban négy-négy alosztályt különböztettek meg. Az első főosztály első alosztályában levő föld adója 2 frt. 40 krajcár volt, a harmadik főosztály utolsó alosztályába sorolt földé pedig 39 krajcár. Esetről esetre az adó összege emelhető volt a jobbágyok által tartott szarvasmarhák számának alapján is.
A szászok magukra ez adórendszert igazságtalannak tartották és terhes volta miatt állandóan panaszkodtak. E panaszoknak látszólagos alapul az a körülmény szolgált, hogy a szászok, az ország legtermékenyebb vidékein lakván, földjeik is túlnyomó részben az első főosztály első alosztályaiba soroztattak és így aránylag több adót fizettek, mint a magyarok vagy a székelyek. Nem is maradt változatlanul ez adórendszer tovább, mint csak addig, amíg Bruckenthal Sámuel lett a főkormányzó, aki azt egészen átdolgoztatta. Ekkor a magyarok és a székelyek vádolták Bruckenthalt azzal, hogy adórendszerével a teher súlyát a szászok vállairól áttolta a magyarok és a székelyek vállaira.
Haller János gróf főkormányzó 1756. október 18-án meghalt. A rendek az 1758-i országgyűlésen gróf Kemény Lászlót választották főkormányzóvá, akit csak 1759. augusztus 21-én iktattak be a szebeni országgyűlésen főkormányzói hivatalába.
Eközben Erdély főparancsnoka Buccow tábornok lett, kit 1762-ben egyúttal királyi biztossá is kinevezett a királynő azzal a feladattal, hogy Erdély déli, keleti és északkeleti részén felállítsa az úgynevezett határszéli katonaságot. Miután e rendelkezés nyilvánvalóan ellentétben volt a leopoldi diplomával és a rendek anyagi érdekeit is sértette, amennyiben a határőrökké lett jobbágyok egyúttal mentesíttettek a jobbágy szolgálatokból is, a rendek között nagy megdöbbenést és elégedetlenséget keltett. Olyan intézkedésnek tűnt fel, amely végrehajtatván, Erdély egész alkotmányát ki fogja sarkaiból forgatni. A kormányszék tiltakozott ellene. Különösebb eréllyel küzdött gr. Kemény László főkormányzó, amiért kegyvesztetté lett és egész fizetése meghagyásával hivatala alól felmentetett.
Helyébe Buccow főhadparancsnokot nevezték ki főkormányzóvá. Így jutott Erdély félig-meddig katonai kormányzat alá. {* Ettől kezdve egy évtizedig a főhadparancsnokok a Gubernium vezetői, királyi biztosként.}
Buccow egyik első intézkedése az volt, hogy a hatóságoknak főkormányszéki rendelettel meghagyta, hogy felterjesztéseiket a főkormányszékhez ezentúl nem magyar, hanem latin nyelven küldjék. Az erdélyi közigazgatás eddigi magyar hivatalos nyelvét ekkor váltotta fel a magyarul nem tudó Buccow, tábornok kedvéért a latin.
Az újonnan felállítandó határőrvidék keretében két román, két székely gyalogezred és egy vegyes székely-román huszárezred szerveztetett. A románok általában örömest vállalkoztak a fegyveres szolgálatra, mert az rájuk nézve a jobbágyszolgálat alól való felszabadulást is jelentette. Egyedül csak Beszterce vidékén vonakodott a román nép a fegyveres szolgálattól, ahol körében nagy zavargások is törtek ki. Miután Buccow a zavargók közül többet befogatott, felakasztatott vagy kerékbe töretett, a fegyverfeladás akadálytalanul végrehajtatott itt is.
Sokkal több nehézségre talált Buccow a székelység között, mert a határőrvidék szervezése a székelyekre nem több szabadságot vagy teherkönnyebbülést jelentett, hanem súlyos teherviselést és ősi szabadságuk nagymértékű korlátozását. Eleinte az egész székelységet határőrökké akarták tenni, de később megelégedtek Csík, Háromszék és Bardóc fiúszék lófő és gyalogszékelyeinek határőrökké tételével.
Több erőszakos, de sikertelen kísérletezés után gróf Lázár János, gróf Bethlen Miklós és báró Siskowitz József tábornokból álló bizottságot neveztek ki, amelyik elegendő katonai kísérettel támogatva, 1763 végén Csíkba ment, hogy a fegyverfeladást végrehajtsa. Gyergyóban működésüket siker követte. Innen 1764. január 4-én Csíktaplocára mentek. A nagyszámú székely küldöttek a szomszédos Mádéfalva községben gyűltek össze. Ezek kérelmet szerkesztettek, amelyet mindnyájan megjelenve akartak átadni a küldöttségnek, amelytől azt a választ nyerték, hogy a kérvényt csak két küldött vigye a bizottsághoz.
Miután a székelyek e kívánságnak nem akartak engedni és követelték, hogy tömegesen adhassák át a kérvényt, Siskowitz attól tartott, hogy a székelyek, akik fel volta fegyverkezve, megtámadják, a január 7-re következő éjjel Mádéfalvát ágyúztatni, s az álmából felriadt és védekezni nem tudó székelyeket a faluba benyomuló katonaság öldökölni kezdette. Mintegy 400 halott és nagy számú sebesült volt áldozata ennek a mádéfalvi véres éjszakának, amelyet Siculicidiumnak - székelyölésnek - nevezett a székelység későbbi értelmisége. Ez a vérengzés teljesen megtörte a székelyek ellenálló erejét. Határőrökké lettek és maradtak majdnem egy évszázadig.
Említettük, hogy az 1714-i országgyűlés a jobbágyok földesúrnak teendő szolgálmányaikat illetően azt rendelte, hogy minden jobbágy hetenként 4 napot szolgáljon, a zsellér 3 napot, akár marhával, akár gyalogszerrel kívánja a földesúr, és senki a jobbágyot ennél több, a zsellért pedig kevesebb napokon szolgáltatni ne merészelje sub poena articulari.
Ez a törvény szolgált alapul azon királyi rendeleteknek is, amelyek az 1742-i és 1747-i országgyűlések alkalmával kelve, részletesebben megszabták, hogy azok a jobbágyok, kiknek belső öröksége, ahhoz tartozó ökre és külső birtoka elégséges számmal és mennyiségben van, akár kézi munkával, akár marhával hetenként két napot, azok pedig, kik igavonó állatok nélkül akár csupán belsőségeket vagy külső földeket bírnak, hetenként egy kézi munkanapot tartoznak szolgálni. Ezek a királyi rendeletek az 1714-i törvényekhez képest bizonyos könnyítéseket tartalmaznak ugyan, de hibájuk az volt, hogy csak általánosságban szabták meg és elég határozatlanul a jobbágyok földesúri szolgáltatásainak terjedelmét, s azért sok visszaélésnek és panasznak szolgáltak okul és alkalmul.
Mária Teréziát arra, hogy a jobbágyok úrbéri szolgáltatásait szabályozza, kettős indíték vezette: egy érzelmi és egy pénzügyi.
A jobbágyság a maga sorsát ez időben már mindenütt nagy türelmetlenséggel viselte. A kisebb-nagyobb pórlázadások gyakran ismétlődtek, sőt nagyobb és veszedelmesebb pórlázadásra is volt megdöbbentő eset. Ilyen volt a horvát-szlavón pórlázadás, amelyet csak nagyobb katonai erővel sikerült leverni. A jobbágyság sorsa meghatotta a királynő szívét, aki különböző tartományaiban életbe léptetett úrbéri reformjait azzal szokta megokolni, hogy "nem akar egy pár mágnás és nemes miatt elkárhozni."
Ez érzelmi indítékon kívül a királynő úrbéri reformjaiban az állam pénzügyi érdekei is szerepet játszottak. Az adóterhet Magyarországon és Erdélyben is a jobbágy viselte. Ő volt, mint akkor szokás volt mondani, az állam "vivum aerarium"-a (élő kincstára). De hogyan tudja e terhet elviselni, ha a földesúr lefoglalja a maga számára annak minden teljesítőképességét? Az úrbér tervbe vett szabályozása ezt szándékozott megakadályozni. Miután tisztában volt a királynő azzal, hogy a rendek semmi szín alatt sem fognak olyan úrbéri szabályzatot elfogadni, amely saját érdekeik rovására a jobbágyot a közterhek viselésére alkalmasabbá teszi, Magyarországon 1765-ben rendeleti úton adta ki a Raab és Kollár tanácsosok által kidolgozott úrbéri szabályzatot.
Négy évvel később, 1769-ben adta ki a főkormányszék Erdélyben Mária Terézia. királynő rendeletéből a "Bizonyos Punktumok" cím alatt ismeretessé tett úrbéri szabályzatot. Ezek a "Bizonyos Punktumok" alkották az erdélyi úrbérnek, az 1791-i törvényeket leszámítva, egyetlen és szilárd alapját egészen az 1846-i úrbéri törvényekig.
E Bizonyos Punktumok a jobbágyok számára jelentékeny könnyebbítéseket egyáltalán nem tartalmaztak. Összes előnyük abban volt, hogy a jobbágy és a földesúr között való viszonyt szabályozták, és ezzel a durvább visszaéléseket lehetőleg megakadályozták. Legnagyobb hibájuk az volt, hogy amíg egyfelől megállapították a jobbágytartozások minimumát, addig a jobbágytelkek terjedelmének kiszabását "a földesúr okosságára"' bízták. Ez okozta később, hogy igen sok "okos földesúr" - csakhogy mentől nagyobb számú jobbággyal, illetőleg munkáskézzel rendelkezhessék saját földjének megmunkálására - oly kis terjedelmű jobbágytelkeket hasított ki, hogy egy jobbágycsalád kettőn sem tudott volna a megszabott kötelezettségek teljesítése mellett nyomortól mentesen megélni. Ez volt egyik fő oka, hogy a nagyobb igényű magyar jobbágy igyekezett megmenekülni a jobbágyságtól és inkább személyes szolgálatra vállalkozva vagy mesterséget tanulva a városokba hozódott, vagy elvándorolt s helyét átengedte a kevesebb igényű román parasztoknak, akiket a földesurak az a része, amelyik csak a munkáskéz számára nézett, szívesen telepített le a magyar jobbágytól elhagyott üres jobbágytelkekre. "Magyar jobbágy veszekedőtárs, cigány jobbágy galamb majorság [azaz könnyen elrepül], oláh jobbágy túrós bödön" - volt az erdélyi nemesség között az elterjedt és ismeretes szólásmód.
Voltak még egyéb hibái is e szabályrendeletnek, amelyek különböző visszaéléseknek lettek a forrásai. Mária Terézia egy 1774. július 6-án kiadott rendeletével igyekezett ezen segíteni. Ebben megtiltott minden olyan visszaélést, amely a robotmunkára vonatkozott és elrendelte, hogy a jobbágynak is kell annyi időt engedni, hogy a maga munkáját kellő időben elvégezhesse. Megtiltotta a jobbágyakkal való kegyetlen bánást és megparancsolta, hogy a jobbágytelek okvetlenül olyan terjedelmű legyen, hogy abból az úrbéres családjával együtt megélhessen.
(e)
(Bruckenthal Sámuel és a szász nemzet előtérbe nyomulása. Erdély és Magyarország uniója, s Erdély nagyfejedelemségi címe. II. József első erdélyi utazása. Bruckenthal főkormányzóvá lesz. A Bánság etnikai viszonyainak kialakulása.)
Mária Terézia 1761 óta Erdélyben nem tartott országgyűlést. Mondhatni, ez időponttól kezdve teljesen a leopoldi diploma félretételével uralkodott. Buccow személyében a főkormányzóság és a főhadparancsnokság egy kézbe tétetett le. Bethlen Gábor kancellár távozásával a kancellárság a szász Bruckenthal Sámuel kezébe került, aki mint nagybefolyású udvari kegyenc majdnem korlátlan hatalommal intézte Erdély ügyeit. 1774-ben az ország királyi biztosává és főkormányszéki elnökké neveztetvén ki, mindent elkövetett, hogy a szász nemzetet Erdély vezér-nemzetévé tegye. Ő eszközölte ki, hogy Fogaras vidéke 140 000 forint lefizetése mellett a szászok birtokába kerüljön és a fogarasi főkapitányságra, amely tisztséget eddig magyarok viseltek, öccse, Bruckenthal Mihály neveztessék ki, amely által a fogarasi főkapitányság mintegy örökös tisztségül a Bruckenthal család birtokába jutott. Az ő befolyásának köszönhette a szász nemzet, hogy az alma (kegyes) cím, amelyet eddig viselt, a rangosabb inclyta-val (kiváló) cseréltessék fel.
Mikor Mária Terézia trónra lépett, az 1741-i pozsonyi országgyűlésen a rendek Erdélynek Magyarországgal való egyesítését követelték. A királynő e kívánságot Erdélyre vonatkozóan igazságtalanságnak tekintette és azért a XVIII. törvénycikkbe Erdélyre vonatkozóan csak az a kijelentés került, hogy Erdély tagja a magyar szent koronának, hogy őfelsége és utódai, mint magyar királyok bírják és uralkodnak ezen az országon. Ezzel azonban Erdély és Magyarország egyesítésének kérdése nem tűnt el véglegesen. Ellenkezőleg, valahányszor nagyobb volt a két országon a Bécsből jövő nyomás, mindig felvetődött, mint a nemzeti védekezés egyik eszköze. Bruckenthal, hogy ez egyesülést, amelyet a szászok nemzeti érdekeire hátrányosnak tartott, lehetetlenné tegye, kieszközölte, hogy Mária Terézia Erdélyt 1765-ben nagyfejedelemségi rangra emelte, aki e kegyes kitüntetéssel azt is nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Erdély kibékítése végleges és a tartománnyá lett hajdani önálló állam a dolgok új rendjébe való teljes megnyugvásával méltóvá tette magát e királyi kegyre és kitüntetésre.
Erdély életében igen nevezetes dolgoknak lett jelzője Mária Terézia uralkodótársának, József trónörökösnek 1773-i erdélyi utazása, amelynek rendezője Bruckenthal volt. Erdély viszonyairól a fiatal trónörököst egy emlékirat-félében maga Bruckenthal tájékoztatta előzetesen. Útjában is a szász főbb hivatalnokok és a főbb katonatisztek, Preiss, Nostitz, Siskowitz és Gyulai tábornokok kisérték. Bár éles szeme a fiatal trónörökösnek sok dolgot helyesen meglátott, mégis kísérőinek tájékoztatásai nagyban befolyásolták Erdély viszonyainak megítélésében. Tapasztalatai, amelyeket az erdélyi magyar kormányzatról szerzett, egyáltalán nem voltak kedvezők és így egészen érthető, ha Bruckenthal, aki az eddigi magyar felsőbbség visszaszorításának volt buzgó munkása, benne erős pártfogóra talált.
Bruckenthalt Mária Terézia 1777. július 30-án nevezte ki Erdély főkormányzójává és ugyanakkor az udvari kancellária vezetését báró Reischachra bízta. A magyarság Mária Terézia uralkodásának végén Erdély kormányának legmagasabb polcairól teljesen leszoríttatott. Így süllyedt a hajdani magyar Erdély a Habsburgok birodalmának egyszerű tartományává, dacára az újonnan nyert fennhéjázó nagyfejedelemségi címnek.
Mária Terézia uralkodása alatt ment végbe a mai erdélyi terület egy részének, a Temesi bánságnak etnikai (néprajzi) átalakulása is. Innen a török csak 1718, a pozsareváci békekötés után ment ki, puszta, elvadult és néptelen területet hagyva maga után. A XVIII. század harmadik évtizedében, a Pragmatica Sanctio idején végrehajtott népszámlálás ezen az egész területen mindössze 25 000 főnyi félnomád, román és szerb lakosságot talált. Már Ill. Károly uralkodása idején megkezdődött e terület benépesítése, amely azonban rendszeres és nagyobb arányú folytatást Mária Terézia uralkodása idején nyert. E benépesítésben nagyobb szerepet a német és a román népelem játszott. Mária Terézia az erdélyi szászságot is igyekezett bevándorló német elemekkel megerősíteni, közéjük telepítvén az ősi földjükön nem szívesen tűrt badendurlachi, breisgaui, salzburgi és karinthiai német protestánsok egy részét.
Ez az időszak volt a bánsági románok betelepülésének valóságos fénykora, amelyet a román vajdaságokban uralkodó politikai, közigazgatási, társadalmi és gazdasági állapotok segítettek elő a legnagyobb mértékben. A XVIII. század elején (1711) kezdődött a román vajdaságok történetének legszomorúbb korszaka, az úgynevezett fanarióta korszak. "E korszakban lett a román paraszt - írta egy román történetíró, Aricescu (Istoria revolutiunii români de la 1821. 4. 1.) - juhvá, melyet a ciocoi [így nevezték a jövevény és hamarosan úrrá lett zsaroló görögöket] megnyírt, megfejt és végül megnyúzott. E fanarióta farkasoknak falánksága arra kényszerítette a parasztot, hogy vagy az erdőkre menjen, vagy pedig tömegesen vándoroljon ki a Kárpátokon túlra."
A román parasztságnak a vajdaságokból való kivándorlása ebben a korszakban háromirányú volt. Egyik Moldvából Oroszországba, a másik a Duna bal partjára, Bulgária és Szerbia határos részeibe. A harmadik pedig Magyarországba, a Temesi bánságba. A három közül az utolsó volt a legnagyobb.
Az 1758-i török háborúban a Magyarországba betört török hadsereggel nagyszámú román parasztság is jött be a Temesi bánságba, akiknek nagy része a török csapatok kiverése után az erdőkbe és nádasokba vonult, ahonnan később letelepedtek a gazdátlan földekre és földművelőkké lettek. Nagyobb mértékű kivándorlás Havasalföldről 1741-1744 között történt Rakovica [Racoviţa] Mihály vajda alatt, ki annyira megterhelte a népet, hogy az országot csak egyszerre mintegy 15 000 család hagyta el. A nép nagy mértékű kivándorlása volt az oka, hogy a szultán 1744-ben elkergette. Utóda Mavrocordat Konstantin lett, ki még embertelenebbül nyúzta a népet. Mikor trónra lépett, az adózó családok száma 146 000 volt és e szám uralkodása alatt leszállott 35 000-re.
1765-ben egyszerre 227, s ezt megelőzően 535 román paraszt család menekült Havasalföldről a Temesi bánságba. Mikor a temesvári középponti telepítő bizottság erről azon hozzáadással tett jelentést Bécsbe, hogy még több csapat bevándorlására van kilátás, onnan azt az utasítást kapta, hogy a bevándorlásra újabban jelentkező román paraszt családokat igyekezzék lebeszélni települő szándékukról. Sőt báró Penkler portai követet is utasították, hogy értesítse a portát a királynő azon óhajtásáról, hogy az elviselhetetlen zsarolások miatt hontalanná lett román parasztokat legjobb lesz sérelmeik orvoslásának ígérete mellett visszahívni. Ez intézkedések és levelezések semmit sem használtak, mert a helyéből kimozdult román parasztságot nem lehetett visszatérésre bírni. A hatóságok kénytelenek voltak a menekülőket befogadni és nekik a karánsebesi, lugosi, oravicai és mehádiai járásban lakóhelyeket adni. A következő évben újra szigorú rendelet jött Bécsből, hogy a "menekült román parasztokat Temesvárnál errébb és a Bégánál tovább ne engedjék".
E nagy mértékű kivándorlás okozta, hogy a románság száma csak magában a történeti Erdélyben 1700-tól 176l-ig 250 000-ről 547 000-re emelkedjék és a következő húsz évben (1784) 238 000-rel, 785 000-re növekedjék.
(f)
(A Regnum Marianum gondolatának előtérbe nyomulása. Gróf Bánffy Ágnes esete. Inochentie Micu-Klein nemzetiségpolitikai programja és bukása. A két kalugyer. A görögkeleti román egyház püspöki vikáriust kap.)
I. Lipót arra az esetre, ha sikerül a törököktől Magyarországot visszaszerezni, Máriának ajánlotta fel, és azóta katolikus körökben Regnum Mariaumnak (Mária országának) nevezték és e nevezetnek megfelelően egységes hitű, katolikus országgá igyekeztek átalakítani. A szatmári békét követő átalakulás után a katolicizmus az állam hivatalos vallásának rangjára emelkedett. A harcias egyházi körökben (ecclesia militans) azt hirdették, hogy csakis katolikus ember lehet igazán hű alattvaló és jó hazafi. Még hivatalos jellegű nyomtatványokban is hűtleneknek kezdették nevezni a protestánsokat. A protestánsokat nem ismerték el a katolikusokkal egyenrangúnak, vallásukat csak amolyan megtűrt vallásnak kezdették tekinteni.
Erdélyben e törekvések ellen védelmet nyújtott a leopoldi diploma. Itt nem lehetett oly nyíltan és kíméletlenül háttérbe szorítani a protestánsokat, mint Magyarországon. Az eszköz, amelyet e célra felhasználtak, inkább a katolikusoknak adott kedvezések és előnyök voltak a katolikus egyház túlsúlyának megteremtése érdekében, mint a protestánsok üldözése. Élesebbé Erdélyben a kormányzat e protestáns-ellenes jellege csak Mária Terézia uralkodásának kezdetén lett, aki egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy a protestánsokat nem szereti.
Az erőszakossággal határos sérelmek sem hiányoztak. Ezek között a legsértőbb az a rendelet volt, amellyel 1769-ben, március 6-án a reformátusok kátéját elkobozták. Hasonló sors érte Bod Péternek "Smyrnai Szent Polycarpus" és "Magyar Athenas" című református vallás- és irodalomtörténeti munkáit is. A templomelvételek és más egyéb zaklatások napirenden voltak. A protestáns teológusoknak megtiltották a külföldi protestáns akadémiák látogatását. Nagyon sokszor megtörtént, hogy megbüntették azokat a református egyházi elöljárókat is, akik a hatóságok előzetes engedélye nélkül, amelyet kinyerni nagyon sok akadályba ütközött, a romladozó templomokat kijavították. Új lelkészségek szervezése, vagy új iskolák alapítása majdnem lehetetlen volt.
A protestánsoknak katolikus hitre való térítésében a hatóságok készségesen segédkeztek, viszont szigorúan tilos volt a katolikus hitről protestáns hitre térni. Maga Mária Terézia személyesen is közreműködött abban, hogy az erdélyi református arisztokrácia tagjai közül mentől többen térjenek a katolikus egyház kebelébe az úgynevezett szelíd nyomás segítségével is. E tekintetben például szolgálhat gróf Bánffy Ágnes esete.
Bánffy Dénes Erdély egyik leggazdagabb, de egyszersmind legkönnyelműbb és legpazarlóbb főura volt. Hogy adósságokkal túlterhelt birtokát megmentse, anyósa, Barcsayné Naláczi Sára magához váltotta, bőkezűen gondoskodván lányától, Barcsay Ágnestől külön élő vejéről. Barcsayné meghalván, veje, Bánffy Dénes és felesége abban állapodtak meg, hogy a birtok ezután is az asszony, Barcsay Ágnes kezében marad, aki férjének minden szükségletéről gondoskodni fog. Két fiát is atyjukhoz engedi, bár erre őt az erdélyi törvények egyáltalán nem kötelezik. Ágnes nevű lányát, aki tizenegy éves volt, magánál tartja. Egyúttal el is jegyezte Teleki Samu gróffal, aki később kancellárrá lett és alapítója a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárnak. Mikor a kis Bánffy Ágnes 16 éves lesz, akkor fog megtörténni az esküvő. Bánffy Dénesnek azonban semmi beleszólása nem lesz sem e családi ügybe, sem a birtok kezelésébe.
Bánffy Dénes csakhamar megbánta, hogy mindebbe beleegyezett. Mária Teréziához fordult azon ürüggyel, hogy leányának lelki üdvössége anyja befolyása és a református Teleki Samuval való eljegyzése következtében kockáztatva van. Kérte a királynőt, hogy vétesse el anyjától és gondoskodjék Istennek tetsző neveltetéséről. A királynő Bajtay József Antal erdélyi római katolikus püspököt bízta meg, aki neki ilyen ügyekben bizalmasa volt, hogy az ügyet tapintatosan intézze el. Bajtay közbejáróul a család egyik közeli rokonát, Bethlen Miklós grófot kérte meg az ügy tapintatos lebonyolítására.
Bethlen Miklós 175 huszár kíséretében megjelent Bánffy Dénesné kastélyában és a kis Ágnest anyja tiltakozása és rimánkodása ellenére erővel elvette és Bécsben a királynőnek átadta. Bánffyné Bécsbe ment és könyörgött a királynőnek, hogy adassa vissza leányát. A királynő azt felelte, hogy leánya jó helyen van, de még azt sem engedte meg, hogy láthassa. A kis Bánffy Ágnes Bécsben maradt, 1768. január 25-én az udvari kápolnában a katolikus vallásra áttért és Esterházy János grófnak felesége lett.
Inochentie Micu-Klein Mária Terézia uralkodása alatt is tovább folytatta papsága, egyháza és népe sorsának javítása érdekében megkezdett kérvényezéseit. Ekkor már nem maradt meg az egyházi természetű kívánságok körében, hanem politikai követeléseket is kezdett hangoztatni, sőt valóságos román nemzetiségpolitikai programot állított fel, amelynek főbb pontjai a következők voltak:
1. Az egyesült románok, ami a hivatalviselést illeti, legyenek teljesen egyenlőek a négy bevett vallás követőivel. 2. A mindenkori egyesült fogaras-gyulafehérvári püspöknek, mint kormányszéki tanácsosnak szava és helye legyen az ország kormánytanácsában. 3. A román nemzetiségű nemeseknek, akiknek száma akkor a püspök állítása szerint 700-ra. rúgott, joguk legyen, mint románoknak és nem mint magyar nemeseknek az ország legfőbb hivatalaira emelkedhetni. 4. A fogarasi és kővárvidéki főkapitányságokat, valamint a Hunyad megyei főispánságot csakis ilyen román nemes emberekkel töltsék be; továbbá a királyi táblánál 3 bírói szék ilyen román nemzetiségű nemesek számára legyen fenntartva és az országgyűlésnek 3 világi és 3 egyházi román nemzetiségű tagja, mint királyi hivatalos (regalista) a püspök javaslata alapján neveztessék ki.
Inochentie Micu-Kleinnek e gyakori kérelmezéseit az udvar zaklatásnak vette és azoknak rá nézve az a szomorú következése lett, hogy, Bécsben tudtára adták, hogy nagyon helyesen cselekednék, ha az ország nyugalmának érdekében a püspökségről lemondana. Micu-Klein e tanácsot megfogadta és 1744-ben Rómába költözött.
Inochentie Micu-Klein püspöksége alatt a görögkeleti románok részéről olyan mozgalom indult meg, amely Erdélyt évtizedeken át izgalomban tartotta, és amely majdnem megsemmisítette a vallásos unió összes eredményeit is.
Joanovics Sakabent karlócai pátriárka egy Vissarion Sarai nevű kalugyert a Bánságba küldött, hogy ott a görögkeletiek között missziós munkásságot végezzen. Vissarion Sarai a bánságból Erdélybe jött és itt nyíltan kezdett az egyesülés ellen izgatni. Működése a hatóságokban aggodalmat keltett, s azért elfogták és Szebenben börtönbe zárták. Inochentie Micu-Klein, hogy a nagyobb bajnak elejét vegye, zsinatot tartott, amely azonban nem tudott semmit segíteni a mind jobban terjedő elszakadásra irányuló törekvéseken.
Inochentie Micu-Klein eltávozása után még bonyolultabbá lett a helyzet, mert ő Rómában sem maradt nyugton, hanem mindenért Balogh József teológus jezsuitát és Áron Pétert [későbbi görög katolikus püspököt] tette felelőssé, aki az előbbinek támogatásával, mint vikárius intézte ideiglenesen a püspökség ügyeit. Mind a kettőt kiátkozta és Áron Pétert a vikáriusságból is letette, és vikáriussá Balomiri Miklós esperest nevezte ki. A kormány úgy igyekezett ezen segíteni, hogy Balomirit Bécsbe rendelte. Ő azonban nem ment Bécsbe, hanem Bukaresten keresztül Moszkvába, ahova vele együtt érkeztek meg a brassói görögkeleti ortodox papok is, akik a cárnétól a görögkeleti románok számára védelmet kértek, szemben a katolikusok üldözéseivel.
E panasznak és Balomiri közbenjárásának az az eredménye lett, hogy Erzsébet cárnő a görögkeleti románok érdekében közbelépett Mária Teréziánál. Ez orosz közbelépésnek volt eredménye a királynő 1752. július 27-ről kiadott rendelete, amelyben kíméletet parancsolt a görögkeleti vallásúakkal szemben, mert egyrészt azoknak is érdemeik vannak a haza és a trón körül, másrészt az orosz cárnő szövetségese a királynőnek és nem akarná, hogy a görögkeletiek üldözése ezt a szövetséget meglazítsa.
Vissarion Sarai kalugyernél még nagyobb zavart keltett egy Sofronie [Sophronius] nevű görögkeleti kalugyer. Működésének hatása következtében a mindkét felekezetű erdélyi románság között oly fokú zavargás keletkezett, amely határos volt a lázadással. Buccow, hogy rendet és csendességet teremtsen, katonai erővel romboltatta le az Erdély területén található görögkeleti román kolostorokat, amelyek valóságos tűzfészkei voltak a kalugyerek féktelen izgatásainak. Míg e kolostorrombolások tartottak, hogy a népet féken tartsa, a katonaság ágyúkat víve magával, fel és alá járt az ország románok által lakott vidékein.
A királynő azonban nem elégedett meg az ilyen kényszer-rendszabályokkal, hanem tekintettel az orosz érzékenységre is, igyekezett a görögkeleti románok sérelmeit orvosolni. Ezért nevezte ki Novákovics Dénest görögkeleti püspöki adminisztrátorrá, aki e minőségében 1761. augusztus végén iktattatott be hivatalába Brassóban. Ezzel a legfőbb sérelem megszűnt, amennyiben a görögkeleti püspöki adminisztrátor kinevezésével az erdélyi (fogarasi) görögkeleti egyház létre hivatalosan is elismertetett.
Így végződött az a 60 éves korszak, amely alatt a bécsi politika az erdélyi görögkeleti román egyházat az unió érdekében nemlétezőnek tekintette és odadobta a hit és erkölcsbeli züllésnek. Ez volt az oka, hogy a hatalmas Habsburgok kormányzata e 60 éves korszakban a román nép művelődése érdekében annyit sem tudott tenni, mint a gyönge erdélyi fejedelmek tettek Bethlen Gábor óta a fejedelemség bukásáig. A vallásos unió művelődési tekintetben óriási hatással volt a románságra, csakhogy ez a hatás az első 60-80 éves időszakban a román nép nagy tömegére jóformán a semmivel volt határos, mert ez időszakban csak az egyesült papság magasabb rétegeire terjedt ki anélkül, hogy érintette volna a nép nagy tömegét is. Az uniónak művelődési és nemzeti szempontból értékes gyümölcse csak a következő korszakban érik meg, noha el kell ismerni, hogy annak fáját e zavaros korszakban Áron Péter ültette el, akinek püspöksége idején zajlottak le a fennebb ismertetett zavarok.
(g)
(Mária Terézia tanügyi reformja.)
Legnagyobb és legüdvösebb hatása Mária Terézia uralkodásának az iskolázás és a közművelődés terén volt. Abból a vezető gondolatból indult ki, hogy "az iskola politicum". Olyan ügy, amelynek gondozása nem egyes magánemberek vagy egyházak, hanem egyenesen az állam kötelessége. Az állam érdeke követeli, hogy minden alattvaló állapotához és hivatásához mért oktatásban részesüljön. E vezető gondolatból kiindulva elrendelte, hogy birodalmában az összes iskolák egységes szervezetbe foglaltassanak és az iskolába járó gyermekek ugyanazon elvek szerint taníttassanak és neveltessenek. Az új tanulmányi rendszert, amely az eddigi felekezeti oktatás helyébe az államit tette, "Ratio Educationis" név alatt egységes keretbe foglaltatta. E "Ratio Educationis" kiváló magyar szakférfiak: Ürményi József, Tersztyánszky Dániel, Makó Pál és népnevelési részében a híres pedagógus, a Pozsonyban dolgozó Johann Ignaz Felbiger sagani és pozsonyi apát közreműködésével készült.
Ez új rendszer nagy súlyt helyezett a népiskolákra, amelyeket, hogy állami jellegüket kitüntesse, nemzeti iskoláknak nevezett, noha bennük a szó valódi értelmében vett nemzeti nevelésről nem történt gondoskodás. Még a magyar nyelvnek is csak olyan szerep jutott, mint a többi hazai nyelveknek, ellenben a német nyelv bizonyos fokig vezető szerephez jutott. E nyelv megtanulását, mint a művelődés és a különböző nemzetiségű állampolgárok egymással való érintkezésének eszközét Mária Terézia különös nyomatékkal szerette hangoztatni minden alkalommal. Nemzeti jelleget némileg az adott e tanulmányi rendszernek, hogy az úgynevezett honismeretnek, a hazai földrajznak és történelemnek előkelőbb szerep jutott benne, mint az eddigiben.
Mária Terézia alatt, eltöröltetvén a jezsuita rend, az a szerep, amely különösen a közép- és felsőoktatás mezején az övék volt, a piaristák kezébe került, akik, ha kevésbé is voltak tudósok, mint a jezsuiták, de érzésükre és gondolkozásukra közelebb állottak a magyarsághoz. Ekkor mentek át a piaristák kezébe a jezsuiták kolozsvári magasabb iskolái és nevelőintézetei is. A katolikus iskolázás nagyobb lendületet vett és magasabb színvonalra emelkedett, mint aminőben az előző korszakban volt. A protestáns iskolák, bár időnként súlyosan érezték a katolikus túlsúly korlátozó és nyomasztó hatását, nemcsak megtartották régi színvonalukat, hanem tovább is fejlődtek. A szász iskolák protestáns jellegük ellenére is szerencsésebb helyzetben voltak, mint a magyar protestáns iskolák, mert szorosabb kapcsolatba jutva a fejlettebb német tudományos és közművelődési mozgalmakkal, az összes erdélyi iskolák fölé emelkedtek.
Román iskolázás is tulajdonképpen csak Mária Terézia uralkodásával kezdődik. Igazi megalapítója Inochentie Micu-Klein utóda, Áron Péter püspök volt, aki 1754. október 11-én nyitotta meg a balázsfalvi iskolát (gimnáziumot). Ő alapította és látta el az általa megszerzett kuti uradalom jövedelméből a balázsfalvi papi szemináriumot, amelyben mintegy 50 ifjú készült a papi hivatalra. Nagy hatású volt a görög katolikus román papság tudományos színvonalának emelésére az, hogy a nagyszombati papnevelő intézetben és a bécsi Pazmaneumban mintegy 16 teológus nyert elhelyezést és az a szeminárium, amelyet Mária Terézia Bécsben 50 görög katolikus papjelölt számára állított fel.
Ugyancsak Áron Péter alapította a balázsfalvi román nyomdát is 1760-ban. Így rakta le ez a szerény és igazán aszkéta életű püspök lassú és csendes munkával Erdélyben a román kultúra alapjait. Míg a román nemzetiségpolitikai törekvéseknek első apostola Inochentie Micu-Klein volt, addig a románság kulturális haladásának, amely idővel olyan szép gyümölcsöt termett, megindítója Áron Péter volt.
(h)
(A francia-német műveltség térfoglalása az erdélyi nemesség körében.)
Az erdélyi magyar arisztokrácia tagjai szívesen látott vendégek voltak a királynő bécsi udvarában, hiszen alkalmasabb helye sem lehetett volna annak, hogy e nyakas és kissé talán zord kálvinista, vidéki előkelő nemesség az udvar légkörében megcsiszolódva, hajlékonyabbá legyen minden szellemi, érzelmi áramlattal és társadalmi szokással szemben, ami ez udvar köréből kiindulva irányadóvá, sőt kizárólagosan uralkodóvá lett a magyarországi arisztokrácia körében. Az arisztokrácia példáját követték a nemes családok azon ivadékai is, akik a főkormányszék, az erdélyi udvari kancellária, vagy a hadsereg körében magasabb hivatalokba emelkedtek. Megtanultak németül, sőt megtanulták az akkori előkelő társadalom és műveltség nyelvét, a franciát is. Bessenyeinek, a franciás irodalmi iskola megalapítójának legbuzgóbb munkatársai erdélyi testőr bajtársai (Barcsay, Naláczi stb.) voltak.
Terjesztői voltak ennek a kissé világpolgárias német, francia műveltségnek az idegen katonatisztek is, akik közül igen sokan családi összeköttetésbe kerültek a nemességgel. Ha három évtizeddel előbb oka volt Apor Péternek a "náj módi" ellen panaszkodni, csernátoni Bod Péter sem alaptalanul írta, hogy Erdélyben maholnap még a román gyermek is franciául sír bölcsőjében. De sem a "náj módi", sem ez a világpolgárias jellegű német-francia irodalmi és társadalmi műveltség nem bírta az erdélyi magyarság előkelő és művelt rétegeinek lelkében annak a magyar műveltségnek, jellemzően nemzeti érzésnek és gondolkozásmódnak fényét és színeit elhomályosítani, amely rá a nemzeti fejedelemség magyar műveltségéből örökségképpen maradt, s amely, bár egyre halványodva, de még ma is megtalálható az erdélyi kastélyok, udvarházak szellemi levegőjében, főképpen pedig az erdélyi úriasszony lelkében és társadalmi érintkezési modorában.