ERDÉLY TÖRTÉNETE MÁTYÁS KIRÁLY HALÁLÁTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG



(II. Ulászló megválasztásának körülményei. Az oligarchia erőszakossága. Báthori István és a székelyek. Török betörés Erdélybe. II. Ulászló erdélyi látogatása. Losonci és Drágffy vajdák viszálykodása. Az erdélyiek egy közös főtörvényszéket állítanak fel. A székelyek felkelése az ökörsütés miatt. A nemzeti visszahatás Erdélyben. Szapolyai János, mint Erdély vajdája. A Dózsa féle lázadás leveretése Erdélyben. II. Lajos trónralépése. A székelyek felkelése Hagymási székely ispánhelyettes ellen. A hitújító mozgalmak kezdete Erdélyben. A mohácsi csatavesztés erdélyi előzményei.)



Mátyás, Erdély nagy fia és Magyarország egyik legnagyobb uralkodója 1490. április 6-án, virágvasárnapján halt meg Bécsben. A trónkövetelők között a győztes Ulászló cseh király lett, kire a rendek két okból szavaztak. Egyik politikai természetű volt, mert azt hitték, hogy a cseh koronán kívül még a lengyelt is megkapja, és így mint három ország uralkodója, elég erős lesz az országot a fenyegető török veszedelemtől megvédeni. A másik ok személyes természetű volt, mert a főurak megelégelvén Mátyás. szigorú kormányzatát, olyan királyt akartak választani, akinek, mint Báthori István erdélyi vajda mondotta, az üstökét a kezükben tarthatják. Báthori István 3500 lovas kíséretében jelent meg a királyválasztó országgyűlésen, s így külső megjelenésével is nyomást gyakorolt a nemesség tömegére, hogy a többség Ulászló pártjára álljon.

Jagelló János Albert lengyel herceg, Ulászló testvére egyike volt a magyar trónkövetelőknek, aki megválasztása érdekében bizalmas ügynököket küldött Erdélybe, akik a székelyek közül igen sokat pártjára vontak. Ulászló, hogy a székelyeket megnyugtassa, mindjárt megválasztása után az erdélyi püspököt egy Veres Péter nevű főemberrel a székelyek közé küldötte. A püspök és Veres Péter általános amnesztiát biztosítottak mindenkinek, aki Mátyás halála óta részt vett valami politikai zavargásban, vagy Albert pártján volt. Ezzel Ulászló megnyerte magának a székelyeket és velük egyetemben egész Erdélyt is.

II. Ulászló nagyon gyenge királynak bizonyult. Az egyes főurak a királyi hatalom és tekintély ellenére éppen olyan önkényesen kezdettek viselkedni, mint III. Endre uralkodása idején és abban az időszakban, amelyik addig tartott, míg Károly Róbert trónja megszilárdulhatott. Az országgyűlés által megszavazott adókat egyesek, mint Bethlen Miklós és Bánffy Mihály, a maguk számára szedték be a néptől, s azonkívül azt olyan szolgálatokkal terhelték, amelyeket a törvény nem ismert. Senki sem volt azonban olyan kevéssé törvényt tisztelő, önkényes és hatalmaskodó zsarnok, mint maga a vajda, Báthori István, akinek pedig a törvény őrének kellett volna lenni.

Báthori, nem tartva semmitől, úgy viselkedett, mintha Erdélynek nem vajdája, hanem idegen hódító zsarnoki ura lett volna. Miután a székelyek, ősi jogaikra és szabadságaikra hivatkozva, tiltakoztak erőszakoskodása ellen, engesztelhetetlen gyűlölettel fordult ellenük. Nem kormányzására s így védelmére bízott állampolgárokat látott bennük, hanem valóságos ellenségeket. "Inkább szeretném - mondotta -, ha a székelyek földjén undok pusztaság volna, minthogy a székelyek lakják, mert sem hasznot nem hajtanak, sem nem szolgálnak a királynak."

Azon ürügy alatt, hogy a székelyek Albert-pártiak, közéjük küldötte embereit, s a püspök és Veres Péter által biztosított amnesztia ellenére is többet elfogatott azok közül, akik a királyválasztás idején Albert mellett buzgólkodtak. Némelyeket megöletett, másokat jószágaiktól megfosztatott. Házakat romboltatott le, a székely fiú-leányokat (a fiú nem létében örökösödési joggal bíró leányokat) saját embereihez erőltette. Mindenféle álürügy és címek alatt nagy összegeket zsarolt ki tőlük.

Határt és korlátot nem ismert önkényeskedéseiben. "Két feje legyen annak - szokta fenyegetően mondani -, aki a királyhoz megy panaszkodni, hogy ha leüttetem az egyiket, megmaradjon a másik." A székelyek emlékezetébe a Báthori nevet gyászos emlékezettel véste be, minek Erdély későbbi történetében igen káros következménye lett. Vele kezdődött meg a székelyeknek régi szabadságuk megvédelmezéséért száz évnél tovább tartó küzdelme. Hasztalan volt minden erőszakoskodás és minden fenyegetőzés, a székelyek mégis elmentek panaszkodni a királyhoz. 1492-ben folyamodványt adtak be a vajda ellen II. Ulászló királyhoz, felsorolván abban Báthorinak minden erőszakoskodását. A székelyeknek segítségére jött az az engesztelhetetlen ellenségeskedés is, amely a vajda és Bakócz Tamás [győri püspök, alkancellár, a későbbi] esztergomi érsek között volt. A király, engedve Bakócz Tamás befolyásának, Báthori mellé egy másik vajdát nevezett ki, ami ugyan eddig is szokásban volt, de az annyira sértette a gőgös vajda önérzetét, hogy sértődötten lemondott a vajdaságról. Így szabadultak meg a székelyek a zsarnok Báthori vajdától.

A király 1493 januárius havában Báthori helyébe Losonci Lászlót és Drágffy Bertalant nevezte ki vajdáknak. Mielőtt az új vajdák állásaikat elfoglalták volna, Erdélyt újabb török támadás érte. Ali bég Havasalföldről február hóban a Vöröstoronyi-szoroson át beütött Erdélybe. Telegdi István alvajda hirtelenében összeszedte az erdélyi hadakat, és a törököket kiűzte. Az új vajdák kormányzása sem kezdődött békességgel. Félév múlva a török hadak ismét betörtek, s ez alkalommal a Barcaságot dúlták fel.

1494-ben II. Ulászló személyesen jött Erdélybe. Látogatásának célja nem egyszerű tájékozódás, vagy az országos ügyek rendezése volt, noha Szebenben országgyűlést is tartott, hanem az, hogy az üres királyi kincstár számára Erdélyből jelentékenyebb összeget szerezhessen. A szebeni országgyűlésnek is az volt a főtárgya, hogy miként lehetne az adókat, amelyeket Erdélyben éppen úgy nem akart senki fizetni, mint Magyarországon, mentől sikeresebben behajtani. A királynak sikerült is ez alkalommal mintegy 58 000 aranyforintot felhajtani.

A király eltávozása után sem lett nyugalom, aminek oka a két vajda egymással való versengése volt. Nem lévén a két vajda hatásköre egymástól szabatosan elkülönítve, már csak ez a körülmény is okul szolgálhatott volna a hatásköri összeütközésre, még az esetben is, ha a két vajda között a kormányzás módszerére vonatkozóan nem lett volna akkora ellentét, mint Losonci és Drágffy között. Losonci törvénytisztelő, szelídebb természetű ember volt, Drágffy ellenben önkényesebb és erőszakosabb. Losonci e súrlódásokat megunva, lemondott a vajdaságról. Drágffy sem maradt hosszabb ideig vajda, mert a király 1498 közepén felmentette hivatalától és helyébe Szentgyörgyi Pétert, Szentgyörgyi János volt erdélyi vajda fiát nevezte ki.

Az erdélyiek, megunván a sok zavart, rendetlenséget, amelyeknek okozója elsősorban a vajdák versengése által előidézett fejetlenség volt, elhatározták, hogy magukra hagyatottságukban saját kezükbe veszik állapotuk rendezését. Erre a jó példát a székelyek adták, akik 1505. november 3-án Székelyudvarhelyre nemzetgyűlést hívtak össze. Miután a legnagyobb bajt az okozta, hogy nem volt olyan hatóság, amely a törvények végrehajtására kellő tekintéllyel vigyázhatott volna, és amelynek módjában állott volna a törvénysértéseket és erőszakoskodásokat bírói ítélettel megbüntetni, egy 17 tagú bíróságot szerveztek. A székelyek e gyűlését egy pár hónap múlva követte a három nemzet közös tordai gyűlése és egy évvel később az erdélyi három nemzet Tordán megválasztott képviselőinek segesvári gyűlése, amelyen - "hogy az ország őfelségének jobban szolgálhasson s ellenségei ellen is védhesse magát" - egy közös törvényszéket szerveztek, amely a nemzetek mindenikének 14-14 képviselőjéből és egy káptalanbeli férfiúból állott.

II. Ulászlónak 1506. július 1.-én fia született és bekövetkezett az alkalom arra, hogy a székelység a király iránt való tartozását a köteles ököradóval rója le. Régi szokás szerint kezdetét vette az ökörsütés, azaz a királynak adandó ökrök kiválasztása és megbélyegzése [billogozása]. Ez az ökörsütés mindig kapcsolatos volt, még a legrendezettebb viszonyok között is, kisebb-nagyobb fokú visszaélésekkel, melyek most fokozottabb mértékben jelentkeztek. Ehhez járult még az is, hogy a székelyek közül többen vonakodtak az ököradót megfizetni és mindenféle ürügyet és kibúvót kerestek, hogy a súlyosnak vélt kötelezettséget ne teljesítsék. Emiatt az ökörsütők és a székelyek között gyakori lett az összeütközés. A székelyek sok helyen ellenállottak és az ökörsütést végrehajtó hivatalos egyéneket megölték. A király az ökörsütés biztosítására és a székelyek ellenállásának megtörésére Fogaras várának kapitányát, Tomori Pált küldötte. Tomori Pál fegyvereseivel meg is jelent a székelység között, akik Marosvásárhely mellett összegyűlve, Tomori csapataival megütköztek. A győzelem a székelyeké lett, s maga Tomori is csak megsebesülve menekülhetett Fogaras várába.

A felkelő székelyek nem sokáig örvendhettek diadaluknak, mert egy nagyobb számú királyi csapat őket leverte és engedelmességre kényszerítette, s az ökörsütés is végrehajtatott. Különben ez volt az utolsó ökörsütés. Két év múlva, mikor Lajos királlyá koronáztatott, újra elrendelték az ökörsütést és végrehajtását meg is kezdték. A király azonban tekintettel a székelyek hadi szolgálataira és e hadiszolgálatokkal kapcsolatos anyagi áldozataikra, az ökörsütés végrehajtását elhalasztotta.

II. Ulászló gyenge uralkodásának szomorú eredményei, a magyar állam tekintélyének minden irányban való hanyatlása önkénytelenül is arra bírták a közvéleményt, hogy összehasonlítva azt a magyar nemzet kebeléből kiemelkedett Mátyás király fényes uralkodásával, arra a meggyőződésre jusson, hogy a magyar állam elveszett hatalmát és régi tekintélyét csak úgy nyerheti vissza, ha ismét nemzeti dinasztiából származó királyok ülnek trónján, akik megértik és szolgálni is tudják a nemzeti törekvéseket, amelyekkel szemben az idegen dinasztiákból származott királyok közömbösen és tehetetlenül viselkednek.

Ennek a nemzeti reakciónak leghatalmasabb képviselője Szapolyai István volt, ki Mátyás király uralkodása idején középbirtokú nemesből lett Magyarország egyik leghatalmasabb és leggazdagabb oligarchája és egy tescheni hercegnő férje. Szapolyai István mindent elkövetett, hogy János fia számára egyengesse a trónhoz vezető utat. Midőn meghalt, özvegye még ügyesebben szőtte a terveket, úgyhogy az ifjú Szapolyai János, mint a nemzeti párt király-jelöltje és vezére huszonnégy éves korában (1510-ben) Erdély egyedüli vajdája lett és így az ország egyik legtekintélyesebb hadseregének parancsnoka is.

Szapolyai János a vajdai székben inkább ura, mint kormányzója volt Erdélynek, anélkül azonban, hogy kíméletlen zsarnoka lett volna, mint aminő Báthori István volt. Miután kíméletlen szigorral lecsendesítette az elégedetlenkedő székelyeket, rendbe szedte az erdélyi haderőt. A délkeleti határokat megerősítette és megvédte minden betöréstől. Vajdai székét lépcsőnek tekintve a királyi trónhoz, szervezte erejét és növelte hatalmát. Mikor 1514-ben az erdélyi haderővel Temesvárnál a Dózsa-féle parasztlázadást leverte, egyszerre az állami rend és a nemesség megmentőjévé lett. Ezután már csak kevesen kételkedtek abban, hogy ő lesz az állam és a nemzet megmentője is abban a viharban, amely kelet felől fenyeget.

Bár Dózsát Temesvár előtt az erdélyi hadak verték le, azért Erdély földje sem maradt megkímélve e lázadás pusztításaitól. A parasztok itt is fegyvert fogtak és egy barát vezérlete alatt nemcsak a nemesek udvarházait és kastélyait dúlták fel, hanem elfoglalták és lerombolták a valkói és a torockai várakat is. Mikor eléggé erőseknek érezték magukat, Kolozsvár ellen vonultak és felszólították a város polgárságát, hogy nyissák meg előttük a város kapuit és csatlakozzanak hozzájuk az urak ellen. A kolozsváriak nem voltak hajlandók e felszólításnak engedni, de hogy a nagyobb veszedelmet elkerüljék, a keresztesek vezérét kisebb kísérettel bebocsátották a városba. Ezek aztán felkutatták ott az urak elrejtett drágaságait és elkobozták.

Szapolyai a lázadó keresztesek ellen való védelmet egyik vitéz emberére, Thornallyay Jánosra bízta. A székelyek Barlabássy Lénárt vezetése alatt Thornallyay csapatához csatlakoztak és a szászok segítsége is megérkezett. Thornallyayhoz csatlakoztak a földönfutókká lett nemesek is, akik Bánffy János és Drágffy János zászlói alá sorakoztak. Ezzel a már tekintélyesebb számúvá növekedett haderővel támadta meg Tornallyay Kolozsvár alatt a lázadó parasztokat, kiket sikerült is kemény ellenállás után szétverni. A Kolozsvár alatt fogságba esett parasztvezérek sorsa is ugyanaz lett, mint aminő Dózsáé és társaié volt Temesváron.

II. Ulászló király 1516. március 13.-án halt meg, s a nemzet ugyanez év április 24-én fiát, a kiskorú Lajost választotta királlyá, aki helyett a kormányzást egy hat főpapból, hat zászlósúrból és tizenhat köznemesből álló kormányzótanácsra bízták. Az ország állapota II. Lajos alatt még mélyebbre süllyedt, mint volt II. Ulászló alatt. Szapolyait az országos ügyek Erdélytől majdnem teljesen elvonták és így ott is érezhető volt az általános bomlás és züllés minden káros jelensége.

A fejetlenség először nyílt zavargássá a székelyek között lett. 1519-ben fegyvert fogtak Hagymási Miklós székely ispánhelyettes ellen: Szapolyai ez időben éppen Budán tartózkodott, de mikor hírét hallotta a székelyek zavargásának, rögtön visszatért Erdélybe. A székely felkelőkkel Homoróddaróc és Homoródszentpál között ütközött össze és azokat megverte. A felkelés elfogott vezéreit kivégeztette. A felkelésben résztvettek jószágait pedig az állami kincstár számára lefoglaltatta, ami igen nagy sérelem volt a székelységre, mert a székely jószág még hűtlenség esetén sem szállhatott a királyra, hanem a hűtlenség bűnébe esett atyjafiaira.

Ebben az években Erdély egy később nagy történeti fontosságú szellemi áramlat kezdő és kiinduló pontjává lett. A szebeni szász kereskedők Luthernek és társainak hitvitázó iratait Erdélybe hozták. Itt az iratokat nemcsak olvasták, hanem az egyházi férfiak, sőt a világiak közül is többen elfogadták a bennük vitatott és hirdetett hittételeket. Szeben után csakhamar Brassó lett e mozgalom középpontja. Nemcsak a katolikus egyház, hanem az állami hatalom sem volt közömbös e mozgalommal szemben, amelyben mind a ketten nagy veszedelmet láttak. Elrendelték közösen, hogy ez kéziratokat hordják össze Szeben főterén és égessék el, azokat pedig, akik hirdették a hittételeket, amelyek ez iratokban foglaltatnak, pellengérre állítsák. A király Ráskai Gáspárt és Gerendi Miklóst küldötte ki királyi biztosokul e rendelkezések végrehajtására, akik a királyi rendeletnek eleget tettek és az összegyűjtött iratokat a főtéren felállított máglyán elégették.

Mindezekről azonban a figyelmet és a közérdeklődést elterelte a küszöbön levő török veszedelem. Szulejmán hadai 1526 nyarán már a Száva-vonalig nyomultak elő és semmi kétség sem lehetett többé, hogy hadicélul a magyar állam haderejének végleges letörését tűzte ki.

Mikor Szapolyai értesült a török hadsereg felvonulásáról, összehívta az erdélyi három nemzet közös országgyűlését, amely elrendelte, hogy minden harcra képes egyházi és világi ember személyesen jelenjék mag a vajda táborában. A hadra hívó körlevél kibocsátása után tíz nappal 40 000 főnyi katonaság volt Szapolyai táborában, fényes bizonyítékául annak, hogy az általános zavar és fejetlenség sem volt elég erős, hogy Erdély jól felépített hadszervezetét megbontsa.

Budán a királyi udvarban is haditanácsot tartottak. Az irányadó emberek itt a Szapolyai-ellenes párt vezérei voltak. Nemcsak fővezérré nem tették az ország legnagyobb és legjobb rendben tartott hadseregének parancsnokát, hanem egymással ellenkező rendeleteket is küldözgettek hozzá. Majd Budára rendelték, majd azt parancsolták, hogy törjön be Havasalföldre és egyesülvén a vajdákkal, támadja oldalba a szultán Magyarország ellen felvonuló hadseregét. Mikor látták, hogy a király nem tud 25 000-nél nagyobb haderőt összehozni, újra Budára rendelték, de csak akkor, mikor a király már elindult a török ellen. Szapolyai engedelmeskedett a parancsnak, de kérte a királyt, hogy addig ne bocsátkozzék döntő ütközetbe, míg ő 40 000, és Frangepán Kristóf 15 000 emberrel meg nem érkeznek. A király augusztus 29-én Mohácsnál mégis megütközött a törökökkel. Az ütközet elveszett és a menekülő király a megáradt Csele patakba fulladt.

A mohácsi vesztett csata az önálló és független magyar államnak és vele együtt Erdélynek is 600 esztendeig tartó hosszú, dicsőségben és szenvedésben egyaránt gazdag történi korszakát zárta le. Ez időponttól kezdve a magyar államnak, s vele együtt Erdélynek is egészen új története kezdődik.