(a)
(Albert király uralkodása. Hunyadi János, mint Erdély vajdája és török ellen való harcai. Hunyadi, mint az ország főkormányzója. Az erdélyi hadak szerepe Hunyadi balkáni hadjárataiban. V. László átveszi az uralkodást. A belgrádi győzelem és Hunyadi halála. Hunyadi és a székelyek. Hunyadi és a szászok. Hunyadi erdélyi építkezései. Hunyadi, mint az erdélyi magyarság eszményi hőse.)
Zsigmond király halála után 1438. január 1-én veje, Albert osztrák herceg lett Magyarország királya. Ő volt Magyarország trónján az első Habsburg király. A Zsigmond uralkodásának utolsó évében kitört parasztlázadás alig csillapult le, mikor II. Murád szultán Vlad Drakul havasalföldi vajda társaságában Erdélybe tört. Két hónapig tartott a kegyetlen dúlás, amelynek több száz város áldozatul esett, s a kivonuló török hadsereg egykorú tudósítások szerint 70 000 foglyot hurcolt magával.
Erdély vajdája ez időben Losonci Dezső volt, aki a veszedelmért elsősorban azokat a főurakat tette felelőssé, akik, amikor ő a török beütésének hírére a nemességet fegyverre hívta, nem jelentek meg táborában. Megbüntetésüket követelte és jószágaikat lefoglalta, ami súlyos viszálykodások forrása lett. A falusi szász parasztok nagy része a törökök elől az ország belsejébe menekült. A törökök kivonulása után vissza akartak térni lakóhelyeikre. Ebben őket a nemesurak, de főleg a püspök igyekeztek meggátolni, mert szerették volna őket jószágaikon jobbágyokul letelepíteni.
Ez erőszakoskodás bántotta a szászokat, akik között ez időben a vallásos kérdések is erős izgalmakat okoztak. A baseli zsinattal kapcsolatos egyházreformáló mozgalmak hullámverései Erdélybe is elérkeztek. A Németországból hazatért szász kereskedők magukkal hozták azokat az iratokat, amelyek a zsinaton tárgyalt kérdésekkel foglalkoztak, s azok a szász papság között elterjedtek, sőt Tamás nagyapoldi lelkész, Savoyai Félix ellenpápa megbízólevelével ellátva, nyilvánosan kezdte hirdetni a baseli zsinat ellenzéki tagjaitól terjesztett tanításokat, aminek következtében többen elszakadni igyekeztek a katolikus egyháztól.
E zavarokat még növelte az a trónviszály, amely Albertnek 1439. október 28-án Bécsben bekövetkezett halála után Erzsébet özvegy királyné és Ulászló között támadt a magyar trónért. E versenyben Ulászló lett a győztes, aki az erdélyi zavaros állapotoknak úgy vélt teljesen véget vetni, hogy Erdély vajdájává Hunyadi Jánost, egyik legbuzgóbb hívét nevezte ki. {* Újlaki Miklóssal együtt, megosztva.} E kinevezéssel kezdődik a középkori magyar történetnek az a fényes korszaka, amelyet a Hunyadiak korának nevezünk.
Hunyadi János Hunyad megyei román kenéz családból származott. Elődei közül név szerint csak nagyatyja, Serban kenéz ismeretes. Atyját Vojknak [Vajk] hívták, aki a király szolgálatában állott és érdemeinek jutalmazásául a királytól 1409-ben Vajdahunyadot kapta. Hunyadi János, apja példáját követve, szintén a király szolgálatába állott. Abban az időben, mikor apja Hunyad várát kapta adományul, Újlaki Miklós macsói bánnak volt kapitánya. A következő években Brankovics szerb fejedelem délmagyarországi jószágain katonáskodott. 1428-ban Zsigmond király udvari vitézévé lett és feleségül vette Horogszegi Szilágyi Erzsébetet, kinek apjával, Szilágyi Lászlóval együtt katonáskodott Délmagyarországon. 1433-ban Zsigmond királyt Itáliába követte és mellette is maradt egészen Zsigmondnak 1437-ben bekövetkezett haláláig.
Hunyadinak vajdasága második évében (1441-ben) alkalma nyílt fegyverét összemérni a törökkel. Murád szultán Mezid béget küldötte Erdélybe, kinek hadaival Hunyadi Lépes György erdélyi püspök társaságában Szentimrénél ütközött meg. A csata elveszett, Lépes püspök elesett. Hunyadi maga is alig menekülhetett Gyulafehérvárra. A diadalmas Mezid bég Szeben ostromára készült. Ezalatt Újlaki Miklós, Hunyadi vajdatársa új sereggel érkezett a Gyulafehérvárra menekült Hunyadihoz. A Szeben felé igyekvő török sereget Hunyadi ismét megtámadta. A győzelem teljes volt. Maga Mezid bég is elesett. Seregének megmaradt része a Vöröstoronyi-szoroson át Havasalföldre menekült. Hunyadi utánuk ment és onnan is kiűzte őket.
Murád szultánt Mezid bég kudarca nem csüggesztette el. A következő évben (1442) Sehábeddin ruméliai beglerbéget küldötte 80 000 emberrel Erdély ellen. Ez újabb török hadsereg Orsovánál nyomult be az országba és a Hunyad megyén át tört Erdélybe. Hunyadi aránylag csekély (15 000) főnyi, de kitűnően felszerelt és harcedzett seregével útját állotta, és egyikét aratta legszebb diadalainak. A török sereg majdnem teljesen megsemmisült és tábora roppant zsákmánnyal együtt Hunyadi kezébe esett.
E győzelmes védelmi harcok nemcsak a magyar nemzetben, hanem egész Európában is közlelkesedést keltettek, sőt ebből kifolyóan a török Európából való kiűzetésének gondolatát ébresztették fel. Az 1442-i budai országgyűlés nagyszabású támadó hadjárat indítását határozta el. Mintegy 40000 főnyi hadsereg indult útnak I. Ulászló és Hunyadi vezérlete alatt a török ellen. Hunyadi e hadjáratban hat nagy csatában verte meg a törököt és 1444 újév napján átkelt a Balkán-hegységen. Nem lévén felkészülve a téli hadjáratra, miután az útját állani akaró Kászim beglerbég hadseregét Szófiától keletre megverte, nagy zsákmánnyal visszatért Budára.
E balkán hadjárat nagyszerű eredménye egy európai liga alkotásának tervét ébresztette fel a kereszténységben, melynek célja a török Európából való kiűzése lett volna. Murád szultán értesülvén e tervről, békét ajánlott. A király Hunyadi tanácsára e béke-ajánlatot elfogadta és a békeszerződés 1444. július havában Szegeden meg is köttetett. A király azonban Cesarini Julián pápai követ sürgetésére Hunyadi tanácsa ellenére megszegte a békét. E második balkáni hadjáratnak is Hunyadi lett a fővezére, amely azonban a várnai csatavesztés következtében (1444. november 10.) gyászos eredménnyel végződött. Ulászló király elesett és maga Hunyadi is alig tudott elmenekülni Havasalföldre, ahol Vlad Drakul vajda letartóztatta, és csak akkor adta ki, mikor a magyar rendek háborúval fenyegették.
Hunyadinak, kiszabadulván Vlad Drakul vajda fogságából, az 1446. évi országgyűlésen sikerült a rendeket rábírni, hogy a legitimitás követelményének megfelelően Albert király fiát, Lászlót válasszák királlyá. Miután László még kiskorú volt, az ország kormányzását Hunyadi Jánosra bízták, kormányzónak választván őt László király nagykorúságáig.
Hunyadinak, mint kormányzónak egyik legelső gondja volt az ország keleti határainak biztosítása a török támadás ellen. Ezért Vlad Drakul havasalföldi vajdát elűzte és helyébe Dánt tette vajdává. Az elűzött Vlad Drakul vajda nem nyugodott bele sorsába, hanem török segítséggel megtámadta Dán vajdát, kinek Hunyadi a Törcsvári-szoroson át gyorsan a segítségére sietett. E hadjárat Vlad Drakul vajda elűzetésével végződött. Hunyadi viszonyát a két román vajdasághoz legtalálóbban jellemzik V. László király 1457. március 27-én kiadott oklevelének azon szavai, amelyekkel Hunyadit azzal vádolja, hogy a "hűséges moldvai és havasalföldi vajdákat hol megölte, hol elkergette, s helyükbe olyanokat tett, akik neki lekötelezettjei valának."
Hunyadi ezt azért tette, hogy e vajdaságok területét és haderejét biztosítsa a török ellen Magyarország számára, mert a balkáni viszonyok olyanok voltak, hogy újabb alkalom kínálkozott egy sikeres balkáni hadjáratra. 1448-ban Hunyadi meg is indította e második balkáni hadjáratot, amelynek színtere a mai Ó-Szerbia volt, amely azonban Dán vajda árulása következtében a rigómezei csatával éppen olyan szerencsétlenül végződött, mint az első Várnánál.
Hunyadi e nagy háborúit a török ellen az erdélyi hadakra támaszkodva vívta. Az erdélyi magyar és székely hadak alkották mindenkor magvát annak a hadseregnek, amelyet a török ellen vezetett. Éppen ezért teljesen igazolt a székelyeknek az az állítása, amelyik az Ecsedi Báthori István vajda ellen 1493-ban a királyhoz benyújtott panaszlevélben foglaltatik: "Minden hadjáratban és táborozásban ott voltunk az ország védelmére s a mi őseink vére különböző országokban: tudniillik Moldvában, Havasalföldön, Rác-Török-Horvát-Bolgároszágban bőven omlott, véreinkből patakok folytak, csontjainkból halmok emelkedtek." A székelyek vitézségének jutalmazására és emlékére a csíksomlyói ferencrendi kolostornak harminckét családot adományozott azzal a kikötéssel, hogy minden más szolgálattól mentesek legyenek.
A balkáni népek mondái és történeti hagyományai bizonyítják, hogy benne a szerbek, románok, macedónok és bulgárok az erdélyi magyarságnak, főleg pedig a székelyeknek vezérét látták. A délszláv históriás énekek nemcsak Szibinyáni Jankónak (Szebeni Jánosnak) nevezik, hanem majdnem ugyanannyiszor Székely Jánosnak is. A moldvai népmondák szintén mint Székely Jánost emlegetik. A macedo-roman históriás énekekben Jencsó Ungurul mellett Jencsó Secuiul is előfordul.
Hunyadinak 1452-ben sikerült elérnie, hogy Frigyes osztrák herceg V. Lászlót kiadta a koronával együtt. Ekkor Lászlót királlyá koronázták és Hunyadi a kormányzóságról lemondott. A király azonban őt királyi helytartóvá és az ország főkapitányává nevezte ki; azonkívül besztercei gróffá tette, neki adományozván Beszterce városát és vidékét, amely eddig a királyné birtoka volt.
1453-ban II. Mohamed szultán Konstantinápolyt is elfoglalta. Konstantinápoly elfoglalása egész Európát megdöbbentette s egyúttal a legkomolyabb intő jel volt Magyarország számára. A török ellen való európai liga eszméje újra felvetődött, de mielőtt belőle valami lehetett volna, Mohamed szultán 160 000 emberrel megindult Belgrád ellen, hogy annak elfoglalása után Magyarország ellen vonuljon.
Hunyadi Belgrád parancsnokává sógorát, Szilágyi Mihályt neveztette ki. Kapisztrán János pedig a pápa felhatalmazása alapján Magyarországon keresztes hadat hirdetett. A török ostrom alá fogja Belgrádot, de mielőtt Belgrád elesett volna, Hunyadi, egyesítve seregét Kapisztrán kereszteseivel, Belgrád alá ment és egy véres csatában megsemmisítette Mohamed seregét.
Belgrád felmentésével Magyarország a szó szoros értelmében a nyugati kereszténység igazi védőbástyájává lett. Hunyadi e győzelme egyike volt a legszebb győzelmeknek, amelyet valaha csatamezőn arattak, s annak kimagasló alakjai valóban méltók az egész keresztény világ hálájára. Még Mohamed szultán is a legnagyobb elismeréssel szólt Hunyadi lángelméjéről és vitézségéről. A dicső hadvezér azonban nem sokkal élte túl e diadalt. A táborában kiütött pestis áldozata lett és Zimonyban hős bajtársa, Kapisztrán János vallásos vigasztalása mellett hunyta le 69 éves korában szemeit.
Hunyadi János nemcsak Erdélyben született, hanem elsősorban erdélyinek is érezte magát mindig. Erdélyben aratta első világraszóló diadalait. Ide is tért vissza nagy háborúi után, ha csak tehette, fáradalmait kipihenni, s földjében is - Gyulafehérváron - alussza örök álmát. Erdély nagy történeti jelentősége nemcsak az anyaországra, hanem az egész Kelet- és Közép-Európára is általa és az ő korszakában érvényesült először.
Már említettük, hogy a székelyek hadi szolgálatait miként igyekezett megjutalmazni. De nemcsak egyesekre gondolt székely vitézei közül, hanem az egész székely nemzetre is. 1451-ben Vízaknai Miklós alvajda és vingárti Geréb János görgényi várkapitányokkal a székelyeket Marosvásárhelyre nemzeti gyűlésbe hívatta össze, hogy tanácskozzanak állapotukról és adják elő kívánságaikat. Ez a nemzetgyűlés hozta a székelyek első ismeretes törvényét, a székely örökösödési törvényt, amelyet Hunyadi János meg is erősített.
Hunyadi a szászokról sem feledkezett meg. Fegyveres szolgálataikat is igénybe vette, valahányszor a haza érdekében szüksége volt rá. Többek között 1451-ben 600 lovast kért tőlük, mint felhívó levelében írta, a haza oltalmára. E szolgálatokat meg is jutalmazta. Ugyanebben az évben Szászsebesről rendeletet adott ki, amelyben meghagyta, hogy az egyházi emberek ne avatkozzanak a szászok világi ügyeibe. A Szebentől délkeletre fekvő Talmács, Vöröstorony és Lator várakat a hozzájuk tartozó hét faluval együtt, amelyek eddig Fehér megyéhez tartoztak, a szász székekhez csatolta. Brassónak megengedte, hogy a Cenkhegyen épült királyi vár falait lebonthassák és a város bástyáihoz épület anyagul felhasználhassák. Szeben várfalainak kijavítására a királyi kincstárból 20 márka ezüstöt adott. László vajdának megparancsolta, hogy azokat a földeket, amelyeket némely nemesek és kenézek a szászoktól elvettek, azoknak visszaadassa. Medgyes és Nagyselyk székeknek Róbert Károlytól kapott azt a kiváltságát, hogy magukat a hadi szolgálat alól pénzzel megválthassák, megerősítette. A Medgyes közelében fekvő Bolkács és Zsidve községeket szász városi-joggal ruházta fel. Még vajda korában meghagyta Vízaknai Miklós alvajdának, hogy azokat, akik a szász kereskedőket útjuk közben megtámadják, ölesse meg.
A szászokat pártfogolta és érdekeiket, amennyiben összeestek a haza érdekével, védelmezte, de tudott velük szemben erélyes is lenni. A besztercei szászok V. László királynak abban a tényében, hogy városukat, mint örökös grófságot Hunyadinak adományozta, jogaik sérelmét látták. Fegyveresen tiltakoztak az ellen, hogy Hunyadi városukat birtokába vegye. Hunyadi azonban katonai erővel csendesítette le felkelésüket, és hogy jövőre ilyen ellenszegülésre kedvük se legyen, a város féken tartására a város szomszédságában emelkedő egyik hegyen erős várat építtetett.
Hunyadi nemcsak a várak építésével és a városok megerősítésével törődött, hanem Erdély földjét szép és nagyobb szabású középítkezésekkel is igyekezett szebbé tenni. Az ő bőkezűségéből nyerte mai alakját a gyulafehérvári székesegyház. A szentimrei csata emlékére építtette saját költségén a magyarorbói, szentimrei és tövisi templomokat. Az ő anyagi támogatásával épült Kolozsvárt a gótikus építkezés két igen szép emléke: a reformátusok Belfarkas utcai temploma és a ferencrendiek óvári kolostora. A vajdahunyadi várat is ő építtette fő- és nagyobbik részében.
Hunyadi emlékét nemcsak nagy tettei és építkezései őrzik Erdélyben, hanem az erdélyi magyarságnak az a tudata és hálaérzete is, amelynél fogva benne a magyar gondolat európai hírű képviselőjét, saját nemzeti géniuszának legdicsőbb katonai képviselőjét látja, olyan alakját a magyar nemzet történetének, amelyet tőle elvitatni vagy elidegeníteni semmiféle jogcímen sem lehet. Hunyadi János a magyar történelem legdicsőbb és igazán magyar alakja volt, s az is marad örökre.
(b)
(Mátyás király erdélyi politikája. A szászok és Szilágyi Mihály. A három nemzet uniójának megújítása. Vlad Tepes havasalföldi vajda magatartása. Nagy István moldvai vajda magatartása. Az erdélyi nemesség lázadása. Mátyás moldvai hadjárata. István vajda meghódol Mátyásnak. Mátyás király Vlad Tepes vajdát fogságba veti. A havasalföldi vajdák, mint a török szövetségesei. Mátyás király a székelyek helyzetét szabályozza. Mátyás király és a szászok. Az erdélyi románok helyzete Mátyás király uralkodása alatt. Külön román kerületek megalakulása. A fogarasi bojárok.)
Hunyadi János halála után két évvel, 1458-ban fiát, Mátyást választotta a nemzet királyává. Mátyás uralkodása alatt Erdély előbbi jelentőségéből az európai politika szempontjából nagyon sokat veszített. Ennek oka az volt, hogy Mátyás ellentétben atyjával Magyarországot nem keleti, hanem közép-európai nagyhatalommá akarta tenni, s ennek követkertében politikai számításaiban Erdély nem is foglalhatta el azt a fő helyet, amelyet atyjának kelet felé irányuló nagy terveiben.
Erdély korábbi jelentőségének csökkenését a megváltozott török hadicél is előmozdította. Ez időben a török haderő támadásainak állandó célpontja már nem Erdély, hanem tovább délnyugat felé a Balkán-félsziget északnyugati része, a Duna és a Száva vonala volt. Mátyás itt is vívta nagyobb harcait a törökkel, aki jelentékenyebb hadsereggel Erdélyt csak egy ízben, 1479-ben kereste fel, de akkor is sikertelenül, mert Kenyérmezőn ez alkalommal vívták meg a magyar fegyverek egyik legszebb diadalukat a török haderőn.
Ez azonban nem azt jelentette, mintha Mátyás a védelem vagy a belső politika szempontjából Erdélyt elhanyagolta volna. Ellenkezőleg, uralkodása alatt egy percig sem feledte, hogy ő Erdély fia, s azért mindent megtett, hogy birodalmának ezt a részét is felvirágoztassa, noha mindjárt uralkodása kezdetén olyan jelenségekkel találkozott, a melyek okul szolgálhattak volna arra, hogy Erdéllyel mostohábban bánjék, mint ahogyan tette.
A szászok nem szívesen fogadták Mátyás királlyá való választását. Szívük a német eredetű trónkövetelőhöz, Vilmos szász herceghez, Albert király Anna nevű leányának férjéhez húzott. Beszterce ez alkalmat arra akarta használni, hogy visszanyerje régi önállóságát. Mikor Mátyás 1458-ban a besztercei grófságot az egész Radna völgyével, a kolozsi és dobokai uradalmakkal együtt nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak adományozta, fegyveresen rohanták meg a Hunyadi János által fékentartásukra épített várat. Midőn Szilágyi e támadásnak hírét vette, gyorsan Besztercén termett és a beszterceieket kegyetlenül megbüntette. Ez erőszakoskodása volt egyik oka, hogy Mátyás elfogatta.
1459-ben a három erdélyi nemzet Medgyesen közgyűlést tartott, melyen az 1437-i uniót megújították, sőt meg is bővítették. Egyik pontjában kimondották, hogy ha a király az ország nagyjai közül követet küldene Erdélybe, ahhoz senki se csatlakozzék, azt senki se pártolja, szállás vagy élelemszerzésben segítségére ne legyen. Ez a határozat nyilvánvalóan ellenkezett az 1437-i unió azon pontjával, amelyik a király iránt való hűséget e szerződés megtartandó része gyanánt hangoztatta.
Arra, hogy a három nemzet a fenyegető veszély ellen szorosabban védekezzék, valóban szükség volt a szomszédos román vajdák magatartása miatt is.
Havasalföld vajdája ez időben Vlad Tepes (karóbahúzó) vajda volt, aki betört Erdélybe. Feldúlta a Barcaságot. Felégette Brassó külvárosait és egy templom előtt a szászok közül többeket karóba húzatott, nyugodtan reggelizvén a karóba húzottak jajkiáltásai között. A szászokra azért haragudott, mert azt hitte, hogy azok egy trónkövetelőt rejtegetnek és hajlandók azt ellene támogatni. A szászok Mátyásnak panaszt tettek, de Mátyás semmit sem tett a vajda ellen.
Vlad Tepes vajda példáját követte Nagy István moldvai vajda is, aki betört Háromszékre azért, hogy az erdélyi vajdát az általa elűzött Áron Péter vajda kiadására kényszerítse. Mátyásnak tudomására jutottak István moldvai vajda háromszéki pusztításai, de az ő megbüntetésére sem tett semmit.
Mátyást e közömbösségnek látszó türelmessége, melynek megvoltak a maga külpolitikai okai, rendkívül népszerűtlenné tették Erdélyben. Az erdélyiek elégedetlenségét növelte Mátyásnak, illetőleg a magyarországi országgyűlésnek egy hadszervezeti és a vele kapcsolatos adóügyi intézkedése is, amelynek végrehajtására Szentgyörgyi János vajdát Erdélybe küldötte. Az elégedetlenkedők élén egy Farnasi Veres Benedek nevű úr állott. Ennek sikerült nemcsak a magyar nemeseket, hanem a székelyeket és szászokat, sőt magát a vajdát is megnyerni a Mátyás ellen való összeesküvésnek, amelynek állítólagos célja Erdélynek Magyarországtól való elszakítása lett volna.
Mátyás, hírét véve ez összeesküvésnek, elegendő számú hadsereg kíséretében Erdélyben termett és a készülő támadást minden komolyabb ellenállás nélkül leverte. A vajdának megbocsátott. Veres Benedek és egynehányan megszöktek. Akik ezt nem tehették, azokat szigorúan megbüntette. Tordán országgyűlést tartott, amelyen a hozzá hű maradt rendekkel végzés gyanánt mondatta ki, hogy az erdélyi magyar nemesek büntetésül egyetemlegesen 400 000 aranyforintot fizetnek a királyi kincstárnak, azonkívül az erdélyi nemes vérdíja 200 forintról leszállíttassék 66 forintra, amely összeg csak igen kevéssel volt több a parasztok vérdíjánál. Azoknak a lázadóknak, kik megszöktek, határnapot tűztek ki a jelentkezésre, azzal a hozzáadással, hogy ha nem jelentkeznek, birtokaikat elkobozzák. E határozat következtében igen sok erdélyi nemes lett földönfutóvá.
A lázadás részesei közül többen István moldvai vajdához szöktek, ki maga is be volt vonva az összeesküvésbe. Mátyás nemcsak a szökevények kiadását követelte a vajdától, hanem elhatározta, hogy Háromszékre való beütéséért meg is fogja büntetni. A vajda késznek nyilatkozott meghódolni. Mátyás azonban nem bízott a vajda őszinteségében és azért 1467. november végén hadseregével az Ojtozi- és a Gyimesi-szorosokon benyomult Moldvába. Itt diadalmasan haladt előre, de midőn Moldvabánya nevű helység mellett gondtalanul táborozott volna, István vajda éjnek idején rátört az alvó magyar seregre s abból nagyon sokat levágott. Az éjjeli ütközetben maga Mátyás is megsebesült és így kénytelen volt visszatérni Erdélybe.
István vajda a nyert zsákmány egy részét IV. Kázmér lengyel királynak küldötte, s egyúttal panaszt is tett Mátyás e hadjáratáért. Kázmér felvilágosításokat kért Mátyástól. Mátyás 1468. április elején azt felelte, hogy azért tört be Moldvába, mert István vajda nem tartotta meg ígéretét és befogadta a hozzá menekült lázadókat, s azon kívül a törökkel szövetkezett és pusztította Mátyás tartományait. Ami pedig Magyarországnak Moldva felett való jogát illeti "a moldvai vajdák mindenkor a magyar királyoknak szolgáltak. E tartománynak soha más vajdája nem volt, csak olyan, kit a magyar király küldött oda. Hiszen a mi atyánk is, ki csak kormányzó vala, tetszése szerint egymásután nevezett ki több vajdát anélkül, hogy valaki ellene mondott volna."
István vajda csak később, a töröktől való félelmében hódolt meg Mátyásnak. A román vajdaságok és a magyar állam között való államjogi viszonyra igen érdekes világot vet az az oklevél, amelyet Mátyás 1475. augusztus 15-én István vajda e meghódolásával kapcsolatosan kiadott.
Mivelhogy István vajda - mondja az oklevél - Mátyás királyt természetes urának ismeri el és neki, valamint a szent koronának is tartozó hűséget ígért, Mátyás őt és bojárjait, s az egész Moldvát kegyelmébe visszafogadja. István megígéri, hogy mindazt teljesíti, mit jog és szokás szerint az előbbi vajdák is tenni tartoztak a magyar koronának. Mátyás nemcsak megbocsátja, mit ellene a moldvaiak vétkeztek, hanem ígéri azt is, hogy senkit sem fog országában megtűrni, még kevésbé pártolni, aki Istvánnak ellensége. A két tartomány közötti határokban is a király mind István moldvai, mind Vlad havasalföldi vajdákat azon kiváltságok szerint erősíti meg, miket Sándor és Mircse [Mircea] kaptak a magyar királyoktól. Minthogy István személyesen és országával együtt kötelezi magát segítségre, nemcsak a pogányok, de a királynak minden ellensége ellen, a király is István vajdát személyesen fogja védelmezni, valamikor szüksége lenne rá, ha csak az ország nagyobb ügyei nem foglalnák el, amidőn nagy segítséget fognak küldeni neki. Ha pedig megesnék, hogy István és bojárjai a királynak birodalmába kényszeríttetnének menekülni, itt jó fogadtatásra találnak. Szabadon vissza is mehetnek, sőt a király tehetsége szerint elő is mozdítja visszamenésüket."
Hogy legyen szükség esetén Istvánnak hova menekülnie, ekkor adományozta neki hűbérül Küküllő és Csicsó várakat a hozzátartozó uradalmakkal egyetemben.
Vlad Tepes vajda megbüntetésére is rákerült a sor. Vlad Tepes kegyetlenségeit a bojárok megsokallták, helyébe öccsét, Radut választották vajdává. Vlad Tepes, miután leghívebb emberei is elhagyták, Erdélybe menekült. Mátyás hajlandó volt kegyeibe fogadni, de István vajda Vlad Tepesnek egy elfogott levelét küldötte meg Mátyásnak, amelyben Resinárról azt írta a szultánnak, hogy hajlandó Erdélyt a kezébe juttatni, ha visszahelyezi vajdai székébe. Mátyás e levél elolvasása után szándékát megváltoztatta és Vlad Tepest Budára küldötte, a hol tíz esztendeig fogságban tartotta.
Radu vajda utóda Basarab Laiot szintén hűtlen volt Mátyás királyhoz. Ezért Báthori István erdélyi vajda 1476 késő őszén betört Havasalföldre. Bukarestet elfoglalta és Basarab Laiotot székéből elkergette, s helyébe Vlad Tepes vajda fiát, IV. Vlad Tepest tette, akit, miután atyja szokását követve előszeretettel húzatta ellenségeit karóba, Vlad Tepelusnak (kiskarós Vladnak) is neveznek. A hűséget azonban ez sem tartotta meg, mert ahhoz a török sereghez csatlakozott, amely 1479 őszén Haszán-oglu Isza (Ali) bég vezetése alatt Erdélybe tört és azzal együtt harcolt a kenyérmezei ütközetben, amelyben Báthori vajda és Kinizsi egyesült serege oly fényes győzelmet arattak a törökön.
Ezután nem is fenyegette a törökök és a román vajdák részéről Erdélyt nagyobb veszedelem.
Mátyás uralkodása Erdély belső fejlődésének is igen nevezetes korszaka volt. Számos olyan intézkedése volt, amely Erdély nemzeteinek életében döntő fordulat okozójának tekinthető. Ezek közé tartozott az a szabályzat is, amellyel 1463-ban a három erdélyi nemzetnek hadi kötelezettségeit megállapította.
E szabályzat a székelyekre vonatkozóan a következőket rendelte el: a székelyek régi szokásuk szerint a hadseregbe nemzetük kétharmadát tartoznak küldeni; egyharmada pedig minden eshetőségre otthon maradjon. Hadra kelésük vagy véres kard széthordásával, vagy a székelyek ispánjainak hadra hívó levelével történjék. Midőn a szükség hirtelen felkelést kíván, a székek kapitányai dobokkal vagy kürtökkel és a tűzhalmokon meggyújtott máglyákkal keltsék fel a népet, és aki arra fel nem kel, fejét veszítse. A székek kapitányai tartoznak béke idején gyakrabban szemlét tartani a fegyverek és egyéb hadi készletek felett.
A székelyek személy szerint is mindnyájan kiváltságos nemesek voltak. Jogra és szabadságra nézve minden székely egyenlő volt. Társadalmi különbséget köztük csak a vagyoni állapot tett. E vagyoni állapot szerint eredetileg két rendre voltak oszolva: a vagyonosabbak kik lovas szolgálatot tudtak a hadban teljesíteni, lófőszékelyek voltak. Akik gyengébb vagyoni állapotuk miatt csak gyalogos szolgálatot teljesíthettek, alkották a gyalog, vagy közszékelység rendjét. Idő folytán a hivatalviselés egyes vagyonosabb lófőcsaládokban mintegy örökössé lett, s ennek következtében azokból fejlődött ki a székelység harmadik, helyesebben első, a főemberek (primores) rendje.
Ezek a főemberek a székelység, különösen a köz-székelység felett való hatalmat a székely szabadságok megsértésével igyekeztek kezükbe keríteni, amelynek következtében egy székely oligarchia kezdett kialakulni. Ellenük a közszékelység, mint ősi szabadságai megrontói ellen, úgy szokott védekezni, hogy házaikat megrohanta, a földig rombolta és őket megölte. Ez a kíméletlen eszköz azonban nem bizonyult elég hatásosnak, azért a székelyek Mátyáshoz fordultak, aki a székelység jogait és kötelességét a régi alapon újra szabályozta, s ezzel nemcsak a közszékelyek elégedetlenségét szüntette meg, hanem a keletkező oligarchiát is megsemmisítette.
Igen kedvező volt Mátyás uralkodása a szászokra is. A már teljesen elmagyarosodott Kolozsvár ugyan az ő uralkodása alatt szakad el a szász közösségtől, de viszont az egyes szász városokat, Brassót, Szebent igen nagy kiváltságokkal ajándékozta meg, sőt még Besztercét is, amelyre pedig igazán nagy oka volt haragudni, a szász földhöz csatolva, felruházta a szász városok minden kiváltságával. Ezenkívül Fogaras vidékét a Szászföldhöz csatolta. Ez intézkedések következtében a Szászföld már három nagyobb területet: Szeben, Brassó és Beszterce vidékét foglalta magában. Visszaállította a Zsigmond király által megszüntetett szebeni prépostságot, amely igen fontos lépés volt a szászok által annyira sürgetett szász egyházi önállóság felé. Mindazokat a városokat, amelyek a szászok kiváltságaival éltek, az adózást, a bíráskodást és a hadkötelezettséget illetően a szász ispánság alá helyezte. Tulajdonképpen a szászság teljesen egységes politikai nemzetté Mátyás király ez intézkedései következtében lett.
1486-ban Mátyás király a nemesek és a szászok együttes panaszára megrendelte az erdélyi vajdának és a székelyek ispánjának, hogy törje meg a románok vakmerőségét, kik fegyveres kézzel megtámadják a lakosokat, sőt még a nemeseket is. Jóllehet a románok nem születtek és nincsenek is hivatva a szabadságra, mindazonáltal az ország rendeletei ellenére hatalmaskodás és gonosztettek segítségével szereznek maguknak szabadságot. 1487-ben megrendeli, hogy egy újonnan települt román falut rontsanak le, mert nem akarja, hogy ott a királyi jobbágyok veszedelmére befészkelődjenek a románok. Mátyás e nyilatkozatai jellemző világosságot vetnek az erdélyi román nép akkori állapotára.
Említettük, hogy Nagy Lajos király egyik 1366-ban kelt oklevelében azt írta, hogy a románok, kiknek állapota rendezetlen, állandóan veszedelmeztetik Erdélyben a közbiztonságot. A románok állapota az alatt a százhúsz esztendő alatt is, amely Nagy Lajos ez oklevelének kiadásától Mátyás király ez igazán erélyes intézkedéséig eltelt, éppen olyan rendezetlen maradt, mint előbb volt. E százhúsz esztendő alatt a románság még jobban elszaporodott Erdélyben, mint az előző korszakban. XIV. és XV. századbeli oklevelek adatainak segítségével nyomról-nyomra ki lehet mutatni, hogy minden nagyobb népmozgalomnak következtében, amelyet a Balkánon és a mai Románia területén az egyre gyakrabban ismétlődő török háborúk okoztak, miként kerestek Erdélyben menedéket a kisebb-nagyobb csoportokba verődött románok.
Említettük, hogy ezek a bevándorló románok kezdetben. mindenütt a nekik kiirtásra átadott erdőkben, az úgynevezett irtványföldeken települtek le. Idővel a kiirtott erdőn lehetetlenné vált a juhlegeltetés, így a szükség és a szomszédos magyar vidékek példája, s a megváltozott életviszonyok hatása is rákényszerítette ezeket a telepeseket, hogy ez irtványföldeket művelés alá fogják. A művelés alá fogott irtványföldek -miután a tizedfizetés a birtok és nem a személy után járt -, mikor még erdő borította, nem voltak kötelezve tizedfizetésre, szántófölddé való átalakulásuk után sem voltak tizedfizetésre kötelezve, ennélfogva a pásztorból földművelővé lett román telepes sem fizetett tizedet. A tizedfizetésre kötelezett földeket, melyeken katolikus magyarok laktak, keresztény földeknek nevezték, megkülönböztetésül a románok által művelt - s mivel azok nem voltak katolikusok, tizedfizetésre nem kötelezett - úgynevezett "oláh" földektől.
Miután a török beütések alkalmával a magyar és szász jobbágyság közül tömérdeken pusztultak el, üresen maradt telkeikre a földesurak, a szükségtől kényszerítve, mind nagyobb számban telepítettek románokat, akik e keresztény földek után sem akartak sem tizedet, sem kilencedet fizetni.
Miután az irtványföldeken lakó románok földművelőkké lettek és nem foglalkoztak juh-tenyésztéssel, az ötvenedet sem fizették, mert nem volt miből. A földesurak az ötvened helyett a földművelővé lett román telepestől kilencedet és jobbágyi szolgálatot követeltek, amiket azok teljesíteni vonakodtak.
A szászoknak nem voltak jobbágyaik. Ők a pusztán maradt telkekre a románokat zsellérekül telepítették le, akik általában vonakodva, vagy éppen nem tettek eleget zselléri kötelezettségeiknek. Ilyen esetekben a szászok el akarták távolítani őket. A román zsellérek nem távozván el az egyszerű felszólításra, karhatalommal távolíttattak el, amely eljárásnak szokásos kiegészítő része volt kunyhóik felgyújtása, amire rendszerint a felelet az volt, hogy az így földönfutókká tett románok a szászok épületeit éjjel felgyújtották, künn legelő marháikat elhajtották. Ezek a körülmények voltak okozói a rendetlenségeknek és kisebb-nagyobb mértékű közcsendháborításoknak, amelyek miatt Mátyás királynak fennebb ismertetett erélyes módon kellett ellenük fellépnie.
Ezek a bevándorolt románok részéről való gyakori közcsendháborítások szociális és gazdasági helyzetük következményei voltak, minden politikai vagy nemzeti vonatkozás nélkül.
A románságnak e korszakban már volt egy másik része is, amelyek más és előnyösebb helyzete volt, mint a pásztorkodó és kezdetleges földművelést űző többségnek.
A király tisztviselői a kenézeket embereikkel együtt előszeretettel telepítettek le a várjószágokra is. Itt már nem erdőirtás volt a feladatuk, s a király nem is elégedett meg minden ötvenedik juhval. Ezek nemcsak meghatározott fizetésekre voltak kötelezve, hanem a várak fenntartása végett "kézimunkára, sáncok ásására, favágásra és élelmiszerek behordására is."
A XV. században a várjószágokon telepített románság társadalmi és jogi helyzetében a mai Hunyad megye Hátszeg vidékén, továbbá Krassóban, a Szörényi bánságban és Temes vármegyék délkeleti részében igen nevezetes változás áll be. Kivétel nélkül olyan vidékeken, amelyeken át szokott a délkelet felől támadó török betörni az országba. E vidékeken az ország védelmi érdekei arra kényszerítették a királyi várak ispánjait, hogy a várjószágokon letelepített románokat fegyveres szolgálatra is alkalmazzák. A fegyveres szolgálat ez időben sok tekintélyt és sok előnyt biztosító volt, s ezért a kenézek és vajdák szívesen vállalkoztak rá. Miután mentől nagyobb számú olyan fegyverviselő emberre volt szükség, kikkel a vár parancsnokai a kellő időben azonnal rendelkezhessenek, belevonták e szolgálatba azokat a kenézeket is, akik nem a várjószágokon voltak letelepedve, hanem az "oláhföld"-eknek nevezett irtványokon. Így fejlődött ki külön-külön mindenik vár körül egy-egy román kerület, melyeket aztán V. László király azzal a megokolással, hogy mivel a török beütések ellen a Dunánál őrködnek, hogy őket még nagyobb buzgóságra ösztönözze, engedve a kerületek együttes kérelmének, egy közigazgatási szervezetté egyesített. Ez az egyetlen oklevelesen igazolható eset arra vonatkozóan, hogy a magyar állam területén közigazgatásilag egy külön román terület is volt.
Volt e korban a magyar állam területén egy másik vidék is, ahol a románságnak más volt a jogi helyzete, mint általában. Ilyen volt Fogaras vidéke. Fogaras vidékét már Nagy Lajos Havasalföld vajdáinak adta hűbérül. Ezek a vajdák az alatt az idő alatt, míg Fogaras vára birtokukban volt, híveiknek bojárságokat (román nemességet) adományoztak. Ezeket a bojárságokat a magyar király vagy helytartói akkor is elismerték, vagy a szükséghez képest megerősítették, mikor a vár nem volt a vajdák birtokában. Hogy ezek a fogarasi bojárok semmiben sem különböztek a többi várjószágokon lakó kenézektől, kitűnik abból a szabályrendeletből is, melyet Tomori Pál várnagy 1508-ban az összes bojárok egyetértésével alkotott. E szabályrendelet 7. pontja szerint "a bojárok minden évben fejenként két szekér fát visznek be a várba. Kaszálni is két napig tartoznak s aztán a lekaszált szénát összegyűjteni és behordani is az ő kötelességük." Ebből látható, hogy fogarasi bojárnak lenni nem nagy állapot volt.
Sem a fogarasi bojárság, sem a várakban való katonáskodás nem volt ugyan nagy állapot, de mégis egyik faja volt a nemességnek, s ennélfogva lehetővé tette birtokosaiknak, hogy mint katonák és a király tisztviselői olyan érdemeket szerezzenek, amelyeknek jutalmául teljesen egyenlők lehessenek az ország nemeseivel, s hogy közülük többen a magyar nemzet legelőkelőbb családai közé emelkedjenek. Lehetővé tette, hogy a haza védelmében szerzett érdemeik jutalmául az önkormányzat egy bizonyos nemét és külön területet is nyerjenek. Egyszóval arra az útra lépjenek, amelyen, ha a mohácsi vész be nem következett volna, ők is Erdély törvényes politikai nemzetévé lettek volna.