(Erdély a gótok uralma alatt. Erdély a hunok birtokában. A gepidák uralkodása Erdélyben. Erdély mint avar birtok. A római uralom után nem alakulhatott Erdélyben egy új nemzet. Erdélyt e korszakban szláv fajú népelem szállja meg.)
A megbízható történeti források hiánya miatt Erdély sorsáról a római uralom megszűnése után való századokban nagyon kevés biztos dolgot tudhatunk. Annyi bizonyos, hogy körülbelül másfél századon át, a IV. század végéig a gótok uralkodtak felette. A gótok a maguk nyelvén Caucalandnak [Hauhaland], Havasországnak nevezték.
A gótok bukása után a Duna-Tisza síkságon alapított hun birodalom terjeszti ki uralmát Erdély fölé. A történelem alig tud valamit arról, hogy minő volt Erdély helyzete és sorsa, amíg alkotórésze volt a hunok birodalmának. Annál többet tud a későbbi magyar történeti hagyomány és monda. E hagyomány és monda szerint a nagy hun királynak, Attilának még székhelye is Erdélyben, a mai Udvarhely város felett emelkedő Budavára nevű hegyen volt - sőt a székelyekben a hunok utódai egészen a mai napig fennmaradtak volna.
A hun birodalom felbomlása
után Erdély a gepidák {* 455-567} s később, a VI. század második
felében az avarok
{** 567-827} uralma alá jut.
Az a hatszáz éves időszak, amely a daciai római uralom bukása óta a magyar honfoglalásig terjedt, a nagy népvándorlás korszaka volt. Nemcsak a történeti homályosságnak, hanem a legteljesebb zűrzavarnak is korszaka. Erdélynek azon részein, ahol a római uralom civilizációt teremtett, az egymást követő, űző és hajszoló barbár törzsek nemcsak a római civilizáció alkotásait semmisítették meg, hanem lehetetlenné is tették, hogy ott valamelyes nép vagy nemzetiség, bennszülött és állandó lakosság gyanánt kialakulva, még primitív állami szerkezetet is alkothasson.
A római életnek minden nyoma elpusztult. A 160 évig tartó római uralom különben is nagyon rövid idő volt arra, hogy Daciában a betelepült római gyarmatosokból és a legionáriusok utódaiból, s a bennszülött dák lakosságból még az esetben is, ha az előbbiek latin nyelvet beszélő rómaiak lettek volna, összeolvadás vagy elrómaiasodás útján egy új latin nyelvet beszélő népelem keletkezhessék - olyan nagyobb számú földművelő elem, amely szülőföldjének rögéhez ragaszkodva, az Aurelianus által Moesiába áttelepített római lakosságot nem követte. Arra, hogy a városi, iparos, kereskedő és értelmi foglalkozást űző lakosság házát és minden vagyonát hátrahagyva, a hegyek közé vonuljon, és mint erdő- és hegylakó pásztornép új életet kezdjen, a népek történetében sohasem volt példa. Hogy pásztornépből idővel földművelő és városlakó legyen, az a társadalmi fejlődés rendes menete. Ellenkező visszafejlődés lehetetlen, mert az iparos, kereskedő és városlakó társadalmi réteg, ha meg is kísérelné a társadalmi fejlődés lépcsőjén két fokkal visszamenve, hegyipásztorrá lenni, új életviszonyai között a legnyomorultabb módon pusztulna el.
Erdélyben e korszakban mégis egy új, állandó lakású népelem alakult ki, csakhogy az éppen oly kevéssé volt római, mint gót, hun, gepida vagy avar nemzetiségű.
Krisztus után a II. század első felében egy új és az eddig szereplő kelta, trák, szarmata stb. fajú népektől teljesen különböző népelem kezdett Közép-, Kelet- és Dél-Európában északról és északkeletről, a nagy szarmata síkság hátteréből lassanként egyre nagyobb számban előnyomulni. Ez az új népelem a szláv volt. Hogy ez új szláv népelem s az eddig ismert, szarmatáknak nevezett népek között faji, vérségi és nemzetiségi tekintetben minő összefüggés, vagy kapcsolat volt, határozottan nem tudjuk. Valószínű, hogy ezek a szlávok is egyik alkatrészét képezték a szarmatáknak, amely név nem egy különálló egységes nemzetet jelentett, hanem éppen úgy gyűjtőneve volt a különböző, de hasonló életmódot folytató és azonos társadalmi szerkezettel bíró barbár népcsoportoknak, mint a szkíta. {* Jancsó itt egy korabeli történészi álláspontot fogalmaz meg, amely azóta változott.}
A Krisztus utáni első századokban feltűnt szlávok életmódjukat és társadalmi berendezkedésüket tekintve különböztek azoktól a barbár népektől, amelyek a népvándorlás idején kisebb-nagyobb történelmi szerepet játszottak. Nem voltak harciasak és nem is éltek tisztán halászó, vadászó, vagy pásztorkodó nomád életet. Békés hajlamú, kezdetleges földművelést folytató telepesek voltak inkább, akik egyes családonként vagy kisebb-nagyobb törzsenként húzódtak északról délnyugati és délkeleti irányban, a földművelésre alkalmas, de néptelen folyamvölgyekbe. A népvándorlás egymást űző harcias népei egymással folytatott harcaikban inkább megkímélték őket, mint bántották, mert munkájuk eredményének nagy hasznát vették. Olyan szolgáknak tekintették, akiknek nincs más feladatuk, mint őket termesztvényeikkel táplálni. Míg a népvándorlás történeti szerepet játszó harcias népei, egymást öldökölve, elpusztultak, a szlávok egyre szaporodtak és egyre nagyobb területeket árasztottak el. A népvándorlás idején inkább etnikai (népéleti) mint politikai tényezők voltak, akik a népvándorlás harcias népeinek bukása után annak széthulló töredékeit magukba felvették és elszlávosították. {* Szintén sajátos korabeli vélemény: a szlávok maguk is harcos nép voltak, néhányszor Bizáncot is megtámadták.}
Elterjedésük Közép- és Délkelet-Európában nagyobb méreteket a hun birodalom bukása után nyert és teljessé lett az avarok uralkodása idején, akiknek uralkodása utolsó felében valóságosan társnépévé lettek. Az V. és VI. században már elárasztották nemcsak a Balkán-félszigetet, hanem Közép- és Kelet-Európát is. A VIII. század végén magukba olvasztották a szarmata és a trák fajú népeket majdnem teljesen, az avarok legnagyobb részét, sőt az őket meghódító bolgár népet is.
Erdélybe az avarok uralkodása alatt költöztek be, s ott lassanként magukba olvasztották azokat a különböző népelemeket, amelyek a népvándorlás harcaiban széttöredezve, kisebb csoportokban fennmaradtak. A IX. században Erdély lakossága szláv volt, mit bizonyít a szláv helynevek sokasága. A század végén lezajlott magyar honfoglalás Erdélyben szláv lakosságot talált minden ember által lakott helyen.