A szabadságharcot követő elnyomatást nehezen tűrte a magyar nemzet. A legtürelmetlenebb volt annak legvérmesebb része: a székelység, mely mint a legharciasabb s a szabadságért élő-haló nép, tüzes véralkatánál fogva a meggondolatlan kockázattól sem riadt vissza, hogy a felszabadítást megkísérelje. A magyarság a tűrve ellenállás (passiv resistentia) fegyverét szegezte a hatalom ellen; a székely virtus azonban cselekvőleg akart fellépni. Kossuth és emigráns társai terveitől elragadtatva, vérmes remények illúzióiba ringatta magát s a könnyen hívők és lelkesedők meggondolatlan, könnyelmű lépésére szánták el magukat.
Kossuth állítólagos megbízottai 1851-ben a Székelyföldön titkos összeesküvést szerveztek, melynek célja volt Makk József 1848/49-es tüzérezredes és Gál Sándor volt székely honvédezredes vezérlete alatt fölkelést indítani s lerázni a zsarnokságot. {1} Az összeesküvésnek célja volt az országnak katonai szervezése és felszabadítása. A titkos szervezkedés (időszaki rendszer: év, hó, hét, nap, órák, percek tagozata szerint) a Székelyföldön, s főképp Maros- és Udvarhelyszéken nagyobb rétegekben terjedt el. A Székelyföld főnöke volt az udvarhelyszéki bágyi születésű Török János, hittanár a marosvásárhelyi collegiumban (1854-ben 47 éves), ki a «reá bízott vidéket (a Székelyföldet) kerületekre felosztván, ezekbe a főnököket kinevezte, ezeket a társulati munkásságra kötelezte, és ezenkívül rendelkezett úgy a forradalmi haderőnek képezése, mint a forradalom kivitelére szükségelt pénzösszegnek megszervezése iránt.»
Ilyen kerületi főnök volt a háromszéki teleki születésű, nagyváradi Horváth Károly, ifjú (1854-ben 25 éves) földbirtokos, Háromszék és Miklósvárszék kerületi főnöke. Még serényebb buzgólkodást fejtett ki az udvarhelyszéki martonosi Gálfi Mihály ügyvéd (1854-ben 37 éves), Török sógora és volt szolgabíró, aki Udvarhely- és Bardócszéknek volt kerületi főnöke, ahol az összeesküvést «különös tevékenysége által sikerrel előmozdította.» {2}
Az összeesküvés nem maradt titokban: Bukarestből kelt feljelentések következtében felfedezték, részeseit elfogták, osztrák császári haditörvényszék elé állították. 1853. október 11.-én Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály felségárulás címén kötél általi halálra ítéltettek, s 1854. március 10.-én Marosvásárhelyt kivégeztettek. {3} Többen börtönbe vettettek. Köztük Deák Farkas, akkor marosvásárhelyi fiatal gimnáziumi tanuló, a későbbi neves történetíró, aki megírta fogsága történetét s ebben az összeesküvés részleteit. {4}
Így kockáztatták fejüket, áldoztak vért és életet a székely hazafiak a szabadság eszményképéért, és résen voltak, felfigyeltek a külföldi bonyodalmakra s az emigránsok működésére még a legerősebb elnyomatás rémuralma idejében is. {5}
Az örök igazság végtére is elégtételt szolgáltatott: a nemzet visszanyerte jogait, alkotmányát; a székelyek évszázados sérelmei orvosolva lőnek s az egybeolvadt két hazában egyenlő jog és igazság forrasztott egy nemzetté magyart és székelyt.
*
Az 1848. évi nagy alkotások és dicső küzdelmek a magyar állameszmének egységes feltételeit megalapították; a reá következő rémuralomnak emlékei és a Bach-rendszernek hatásai Magyarországnak Erdéllyel leendő egyesítését annyira megérlelték, hogy a székely nemzet régi történelmének dicső emlékeit, törvényeit és kiváltságait örömmel és utógondolat nélkül áldozta fel az egységes magyar állam eszméje megvalósításának. A székely nemzet többé nem kiváltságos jogaiban, hanem a Magyarországgal való teljes unióban és a felelős magyar minisztérium intézményében kereste fennmaradásának legfőbb biztosítékát.
A Bach-rendszer bukása után 1861-ben a Székelyföld is megkezdette alkotmányos életét, és a székekben megtartották az alkotmányos választásokat (királybírákat, főjegyzőket, dullókat választottak). Megkezdődött tehát az első alkotmányos adminisztráció az 1848. évben félbeszakadt régi közigazgatási rendszer fonalának életbeléptetésével.
1862-ben ezen rövid alkotmányos életet újból ideiglenes kormányzat (provisorium) váltotta fel; mert az 1861. évi pesti országgyűlés hazafias törekvése meddő maradt. A nemzet hazafias tömege visszavonult és ismét passzív ellenállásra határozta el magát.
1865-ben a politikai helyzet azt követelte, hogy az 1862. évben kinevezett székely főkirálybírák hivatalos állásaikat újból elfoglalják. A Kolozsvárra összehívott országgyűlésre a székek is elküldötték képviselőiket, hogy abban a már oly régen óhajtott uniót Magyarországgal lehetővé tegyék. A székek képviselői a pesti országgyűlésen és az 1867. évi kiegyezés létrehozatalában is résztvettek.
Miután gróf Andrássy Gyula elnöklete alatt a felelős minisztérium megalakult és Ferenc József királlyá koronáztatott, Magyarországon az alkotmányos élet minden vonalon életbe lépett.
Erre bekövetkezett a rohamos fejlődés alkotmányos korszaka, melyben a törvényhozás a közigazgatásnak, az igazságszolgáltatásnak, a honvédelem rendszerének, a népnevelésnek, a pénz- és közlekedési ügyeknek szervezésére és berendezésére alapvető törvényeket alkotott, melyeket a törvényhatóságoknak kellett végrehajtani, és az életbe átültetni. 1868-ban a népoktatási és újoncozási törvények, 1870-ben a megyei szervezetre vonatkozó törvény, 1871-ben a községek rendezésére és az igazságszolgáltatás szervezetére vonatkozó alaptörvények léptek életbe.
Az új megyei rendszer következtében megszűntek a Székelyföldön a testületileg tanácskozó királybírák, derékszéki és viceszéki bírák közigazgatása. Az egész megyei közigazgatást most már az egyetlen alkirálybíró személyes felelősség terhe alatt vezette, kinek minden tisztviselő engedelmeskedni tartozott, és aki a törvényhatósági közgyűlésnek és a belügyminiszternek eljárásaiért személyesen volt felelős. A járási dullók személyes felelőssége is a járási közigazgatásért életbe lépett. Ezen reform maga után vonta, hogy a Székelyföldön is megszűntek a székek és vármegyékké alakultak át (1872.). Ugyanez alkalommal a főkirálybíróból főispán, az alkirálybíróból alispán, a dullóból szolgabíró lett. {6}
*
Az új alkotmányos korszak első évtizedeiben, a múlt század végén, a Székelyföld szellemi és anyagi fejlődésére nagy hatással volt a vasútvonalaknak kiépítése. Erdély unióját az anyaországgal ez tette élő valósággá. A Székelyföld belseje felé fokozatosan kiépülő, a kolozsvár-brassói főirányból elágazó vasútvonalak, a Maros, Küküllők és az Olt völgyében, lassanként mindinkább hozzáférhetőbbé tették a közlekedés, a forgalom számára a székelységet, földje, erdei, ásványvizei, ipara produktumát. Nemzetgazdasági és kulturális jelentősége ennek kiszámíthatatlan horderejű volt. A székely körvasút által a Székelyföld összeköttetésbe lépett nemcsak az anyaországgal, hanem a külfölddel is. Ez óriási lendületet adott a Székelyföld felvirágzásának.
A Székelyföld nem volt többé hegy-völgyek katlanjaiba, havasok erdeibe zárkózott külön területű «szegelet-föld» Európa keletén. Nem maradt többé néprajzi, földrajzi, történeti és nyelvészeti különlegesség, hanem megtartva sajátosságainak őseredeti jellegét, összeforrott a testvérhazával s lett annak egyenlő rangú, jogú, törekvésű, a közös nemzeti eszmékért egyaránt (ha nem jobban) lelkesülni tudó - Erdéllyel együtt «Magyarország keleti része.»
Erdély régi történeti hivatását {7} nem felejtette el az új korszakban sem: ő volt és maradt továbbra is az egységessé alakult új magyar állam erőssége, a keleti bástya és fellegvár - és ebben a székelység volt az állandó őrsereg és munkaerő. A béke korszakában egy emberöltőn át nem kellett karddal harcolni, hanem az alkotó munka eszközeivel serénykedni az új honépítés műveiben. Szántották, vetették, a népszaporodás és örökségi felosztások következtében elaprózódó földsávokat, melyek a folyók völgyein kívül sovány terméssel jutalmazták a ráfordított munkát. Legeltették nyájaikat a havasokon és erdei legelőkön, folytatva az ősfoglalkozású baromtenyésztést, ami a nem éppen kedvező árviszonyok mellett is egyik fő jövedelmi forrásuk maradt. Irtották az erdőket, értékesítették a fát, főként a százados fenyőszálakat, melynek párja nem volt a világon. Tutajokon szállították Gyergyóból a Maroson Szeged felé, az Olton s vasúton az Al-Dunához s onnan kelet felé. A faipar volt egyik kincsesbányája a Székelyföldnek, melynek két és félmillió kataszteri hold területéből 55 %-a, volt az erdő s ennek közel fele fenyőerdő. {8} Bőséges terület és alkalom a székely ősrégi «erdőlő» foglalkozáshoz.
A határszéli hegyek mélységeiből sűrűn törnek elő a savanyúvíz (székelyesen borvíz) források, melyeknek üdítő italát messze vidékekre szállították akkor ekhós szekereken a «borvizes székelyek», kiket az épülő vasutak lassankint eltüntettek. A vadregényes helyeken a borvizek mellett fürdőtelepek épültek, melyek között híressé vált a XIX. század elején már látogatott Borszék (Gyergyóban) a Tölgyesi-szoros előtt; Tusnád az Olt mellett (Csíkban), a SzentAnna-tó alatt, Bálványos-fürdő (a hasonlónevű régi vár s a kénkigőzölgéséről híres «Büdös» barlang mellett); Előpatak (Sepsiszentgyörgy mellett), kitűnő gyógyvizével, melynek kedvéért az oláh bojárok is sűrűn látogatták. Az utóbbi időben híressé vált a marosszéki Szováta sósfürdő, melynek természetes melegvize a maga nemében páratlan specialitás. Ezeken kívül minden vidéknek megvolt a maga saját külön fürdője (Málnás, Kovászna, Homoród, Maroshévíz, Zsábonyica stb.). {9} Közkeletű szállóige volt, hogyha a Székelyföldön egy pálcát a földbe szúrnak, borvíz fakad a nyomában elő. Az 1870-80-as években a belső székelyföldi falvakon kocsival átutazókat a szekér után borvízzel futó gyerekek rajzották körül.
Az általános fellendülés kihatással volt a társadalmi és szellemi élet élénkítésére. Társulatok és egyesületek alakultak, melyeknek célja volt a székely érdekek előmozdítása. Az ország fővárosában 1876-ban megalakult a Székely-Egyesület, mely nemcsak a Budapestre került székelyeket egyesítette, de székelyföldi tagjaival s évenként kiadott naptárával fenntartotta a szellemi kapcsolatot a szülőfölddel. Kolozsvárt 1874-ben alakult meg a Székely történelmi bizottság, mely közadakozásból gyűjtött pénzalapjából a Székely Oklevéltár hét kötetében kiadta a székelyek történetére összegyűjtött gazdag anyagot. Marosvásárhelyt és másutt Székelytársaság alakult. Sepsiszentgyörgyön megalakult a háromszéki Imecs Jánosné, Zathureczky Emília úrnő gyűjteménye törzsadománya alapján a Székely Nemzeti Múzeum.
A felébredt történeti érzék nyilvánulása volt a Bem-szobor felállítása Marosvásárhelyt, melynek 1880 őszén történt leleplezése nemcsak székely és magyar testvéresülési ünnepély volt, de a krakkói és lembergi egyetemi ifjúság általam vezetett 12 tagú küldöttsége s a magyar egyetemi és főiskolai ifjúság lelkes részvétele következtében a magyar-lengyel ősi bajtársi viszony felújítása volt. {10}
Szász Károly nemes-lendületű leleplezési ódája költői ihlettel kapcsolta össze - Bem emléke körül - a közelmúltat a jelennel és jövővel, mondván:
Itt áll, mint akkor álla éppen
A letiport Erdély fölött,
A felvillanó fény szemében
Hirdette csak, hogy győzni jött ...
Itt áll, mint akkor álla éppen
A visszanyert Erdély fölött,
A messzelátóval kezében
Kémlelve távolt és jövőt.
Dicsőbb jövendőnk távolába
Új látkört pillantása nyit,
Míg ágyúján pihenve lába
Jelenti: érc s erő van itt. {11}
Az új alkotmányos korszak törvényhozása gondot fordított Erdély és a Székelyföld szellemi és anyagi érdekei előmozdítására. Intézkedések történtek az ipar, kereskedelem, az iskolaügy, a tudomány, művészet fejlesztésére. Az élelmes székely nép fel tudta használni és értékesíteni az új korszak társadalmi, közgazdasági és közművelődési intézményeit. Szép iskolák épültek, virágzó ipartelepek, gyárak létesültek, s minden téren örvendetes haladás jelei mutatkoztak.
Mégis a Székelyföld sovány földje, a nép szegénysége s a mellett nagy szaporasága miatt nem volt könnyű otthon a megélhetés és elhelyezkedés. Úgyhogy a múlt század végén a kivándorlás (miként az anyaország soványabb Felvidékéről) a Székelyföldön is megindult. Az intelligens tanult osztály fiai elhelyezkedtek a hivatalokban az erdélyi és magyarországi nagyobb városokban s főként a fővárosban; a nép fiai munkát vállaltak az ipartelepeken, gyárakban, vasútnál, csendőrségnél. Ezen a pályán a katonás szellemű, fegyelmezett és rendszerető székelység közmegbecsülésben részesült. Az iparos- és munkásosztályra élénk vonzerőt gyakorolt a szomszéd újonnan egyesült két Oláhország, a török fennhatóság alól felszabadult és királysággá alakult Románia, hol bő alkalom kínálkozott a keresetre s a székely munkaerő és becsületes megbízhatóság versenytárs nélkül állott. Románia fővárosa és nagyobb városai közel százezer székelyt vonzottak át és foglalkoztattak háztartásuk, földmívelésük, iparuk színvonala emelésére.
A vérveszteség a XX. század elejéig olyan mérvet öltött, hogy komoly aggodalmat okozott. Ennek tanulmányozására és okai megszüntetésére rendezték az erdélyi társadalmi egyesületek - az Országos Magyar Gazdasági Egyesület vezetése alatt - a «Székely Kongresszus»-t 1902. augusztus 28-30. napjain Csík-Tusnádon. Célját Bedő Albert földművelési minisztériumi államtitkár, mint a rendező-bizottság elnöke abban foglalta össze, hogy «működési köre, figyelemmel a székely nép közgazdasági helyzetére, mindazok a földmívelési, ipari, kereskedelmi és közművelődési kérdések, melyeknek törvényhozási, kormányzati vagy társadalmi úton való megoldása alkalmas lehet a székely nép mai szenvedő helyzetének javítására s kivándorlásának csökkentésére.»
A kongresszus megnyitó előadását e sorok írója tartotta «A székelyek történelmi intézményeiről.» Azután három napon át a kijelölt előadók terjesztették elő tanulmányaikat s javaslataikat, öt szakosztály keretébe osztva: az őstermelésről, az ipar, kereskedelem, munkásügy, értékesítés, közlekedés felől; a birtokpolitika, adó- és hitelügyről; a közművelődés és közegészségügyről; végül a kivándorlásról és fürdőügyről. {12} A megvitatott határozatok irányadásul szolgáltak a teendő kormányintézkedések számára, melyekből később sok megvalósult a székelység érdekeinek előmozdítására.
A jelen század másfél évtizede általában minden téren az örvendetes gyarapodás és előhaladás kora volt, melynek bővebb vázolása nem lehet föladata e munkának, - nemcsak a kiszabott keret betelése miatt, de azért is, mert a jelenkor nem lehet tárgya a kiforrott történetírásnak. Egy történeti epizódról az 1877/78.-as orosz-török háború idejéből még alább megemlékezünk: a «székely puccs»-ról.
1 Hentaller Lajos: A balavásári szüret. Budapest 1894.
2 Egykorú nyomtatott «Hirdetmény» magyarul és oláhul: «A nagyszebeni császári és királyi Hadi Törvényszék nevében a Marosvásárhelyt létező császári és királyi katonai vidéki Parancsnokság nevében. (Irattáramban.)
3 Emléküket kivégeztetésük helyén a marosvásárhelyi Posta-réten később díszes kőemlékkel örökítették meg.
4 Deák Farkas: Fogságom története. Pest 1868.
5 Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon 1, II. 1849-65. Budapest 1921-26, több helyen megemlékezik az erdélyi mozgalmakról.
6 Török Albert udvarhelyszéki alkirálybíró. majd vármegyei alispán összefoglalása Udvarhely vármegye történetében 575.
7 Lásd Szádeczky Kardoss Lajos: A «tündér» Erdély. Székelyek és oláhok, Budapest 1926.
8 A Székely Kongresszus Budapest 1902. «Ezen erdők a világ legjobb minőségű lucfenyő-erdei.»
9 Erdély fürdői, Kolozsvár, 1901. Borszék fürdő.
10 Bem-Album Marosvásárhelyt, 1881.
11 E legszebb magyar szobrok egyike, Huszár Adolf remekműve, 30 évig állott Marosvásárhely főterén, szemben a Rákócziéval, Kossuthéval. 1919-ben a besurranó új «hódítók» mindhármat ledöntötték, s helyükön oláh templomot építettek a székely főváros lakosságára kirótt közköltségen.
12 A Székely Kongresszus. Budapest. 1902. 18.