XIV. A székelyek adózása a fejedelmi-kor elején. (1542-1601.)



A székelyek a magyar királyság korszakában, a középkor folyamán, adómentességet élveztek, s ősi szokásjog alapján csupán ún. ökörsütéssel tartoztak. Az erdélyi fejedelemség megalakulása után, az állam szükségletei növekedésével, lassanként önkéntes, majd kényszerű adó alá vonattak; - és pedig a harmadik rend: a közszékelyek. A két felsőbb rend, a főnépek és a lófők miként az ökörsütés alól kivonták magukat, úgy a pénzadó alól is megmenekültek, hadiszolgálatuk fejében.

A székelyek adóztatási rendszere és módja éppoly változatos képet mutat, miként köztörténetük. Vannak derűsebb és árnyasabb változatai. Eleinte az önkéntesség alapján és kisebb mértékben járulnak a közterhekhez, később az elnyomatás korszakában a vármegyei jobbággyal egyenlő terhet viselnek. A felszabadulás után a rendes közterhek viselésétől feloldatnak, s csak rendkívüli segélyadókat vállalnak mintegy önkéntesen. A fejedelemség utolsó évtizedeiben, a török invázió után, a hadi adó és portai adó fizetésében újra rendszeresen részt vesznek.

Ezek szerint négy korszakot különböztethetünk meg a fejedelemség idején a székelyek adózása tekintetében.

Az első időszak 1542-től, a fejedelemség megalakulásától 1562-ig, a székely támadásig tart, amidőn váltogatva pénzsegélyadót és ökörsütést adnak.

A második korszak 1562-től 1601-ig számítható, midőn a kincstári s részben földesúri jobbággyá lett közszékelyek rendes adót fizettek. A harmadik korszak 1602-től 1657-ig terjed, midőn a régi szabadságuk és katonai kötelezettségük visszaállíttatván, a rendszeres adózás alól fölmentettek s csak rendkívüli adókat fizettek. A negyedik korszak 1657-től 1691-ig terjed, midőn a felszaporodott közterhek miatt a portai adó és hadi adó fizetésében rendszeresen részt kellett venniök.


A váltakozó adózás korszaka. (1542-1562.-ig)


Az erdélyi fejedelemség megalakulása után a kormányzó Fráter György az állam rendkívüli szükségleteire való hivatkozással rábírta a székelységet a közterhekhez való járulásra.

A három nemzet uniója s az új fejedelemséggé alakulás a közteherviselés alapelvét kívánta. Az 1545.-i tordai országgyűlés bevezető sorai szép szavakban adnak ennek kifejezést. Mivel egy a hazánk és egyenlő szeretetet kíván, szükséges, hogy mindenki egy akarattal és buzgalommal hordozza szívén a haza ügyét, és senki se vonja ki magát az alól, amit a honfenntartás igényei, legyen az honvédelem, vagy pénzfizetés, vagy egyéb szükséglet határoztatik azért, hogy a haza ilynemű terheit, az ország régi szokásai és alkotmánya szerint, mind a három nemzet egyenlően viselje, mivel a haszon is, ami a honfenntartásból ered, egyaránt illet mindeneket. {1}

Az adózás eleinte a régi ökörsütés formájában történt, később váltogatva pénzsegély (subsidium) alakjában is.

1542-ben hozták be Izabella királynét és fiát, Szapolyai János Zsigmondot Erdélybe s már a következő 1543.-ik évben a székelyek «a török császár adójában» és «a királyné segítségére ökörsütést» adnak. Két ízben történt az adómegszavazás: tavasszal a közszékelyek 50-50 pénzt, a főnépek 2-2, a lófők 1-1 ökröt adtak; ősszel a közszékelyek ismét 1-1 forintot.

1544-ben Szent István király napján adtak ökörsütést, 1545-ben és 1546-ban ősszel 1-1 forintot. 1547-ben ősszel újra ökörsütést, 1549-ben tavasszal 1-1 forintot.

1545.-i adó fejében a kincstartó (Fráter György) 3690 forintot vett fel és nyugtáz Kornis Miklósnak és Andrási Mártonnak a gyalui országgyűlésen a székelyekre személyenként megszavazott adóban. {2}

Az 1548.-i országgyűlés az ország szükségére minden jobbágy után 99 dénár adót vetett ki. A székelyek külön nemzetgyűlést tartottak július 2.-án, s azon osztották fel magok között a más két nemzettel hasonló összegben elfogadott 4000 forint adót. {3}

Ezeknek az adóknak a behajtása nem ment könnyen és minden akadály nélkül. Néha egész székek megtagadták az adófizetést és ellenállottak az összeírásnak, mint pl. 1546-ban Orbai- és Sepsiszék. {4}

Izabella és fia kimenvén Erdélyből Lengyelországba, 1551-ben Ferdinánd uralma alá került Erdély. A székely követek 1552-ben vonakodtak a nép híre tudta nélkül adót megszavazni, s azt az Udvarhelyt tartandó nemzetgyűlésre halasztani kívánták. {5} Az 1553.-i országgyűlés 500-500 forintot szavazván meg nemzetenként a Déva melletti Illye és Branyicska erődítésére, a vármegyék jobbágyaira kivetett 99 dénáros adó mellett a székelyekkel és szászokkal megegyezésre utasítja a vajdát (Báthory Andrást) és a generálist (Castaldot). {6} 1554-ben azonban Kendy Ferenc és Dobó István «a két vajda egy-egy forint adót szerzének az Székelyföldén.» {7}

Ugyancsak 1554-ben «az király ez Székelyországnak minden szabadságát megreformálá nagy függő pecsétes levéllel.» Ezáltal az adómentesség és régi ökörsütés helyreállíttatván: «1555-ben, Szent György napján a vajdák segítséget kérének a királynak, kiben a székelyek adának ökröt mind fejenkint.» {8}

Ez volt az utolsó ökörsütés Székelyföldön.

1556-ban Izabella és János Zsigmond visszahozatván Lengyelországból, s visszaállíttatván az erdélyi fejedelemség (Ferdinánd kiváltságlevele, mely adómentességet biztosított a székelyeknek nem respektáltatván), a székelyek a kolozsvári (1556. november 25.) országgyűlésen 1-1 forint adót vállaltak. {9}

A következő háborús 1557. esztendő súlyos áldozatokat kívánt az országtól s benne a székelyektől is. A januári országgyűlés 25000 forintot szavazott meg. Ebből a nemesek jobbágy-portáira kiróttak 50 dénárt. A szászok vállaltak 5000 forintot. A székely követek azt kívánták, hogy otthon tanácskozhassanak és határozzanak véreikkel. Az országgyűlés azt végezte, hogy bár a székely urak teljes megbízatással jöttek, mégis a népre való tekintettel, nehogy hírök, tudtok nélkül határozni látszassanak, kérésökre a királyné megengedte, hogy haza mehessenek, de véreikkel való tanácskozás után a más két nemzettel egyezőleg 5000 forintot fizessenek, máskülönben a királyné orvoslatról gondoskodjék és őket megbüntesse, mivel a harmadik nemzet a másik kettőnek határozatát követni és utánozni tartozik, a régi szokás szerint. {10}

A székelyek tehát legalább az önkéntesség látszatát kívánták megmenteni. A követek (miként 1552-ben, most is) a nép híre nélkül adót megszavazni nem akartak s a székely nemzetgyűlésre hárították át az adómegszavazás jogát. Az adózás alól azonban nem vonhatták ki magokat és ez a rendszeres országos adón kívül, mely évenként rendesen kétszer (tavasszal és ősszel) kirovatott, néha rendkívüli adókkal pótoltatott a hadsereg ellátására, olykor a török adóra is.

1557-ben a székelyek portánként háromszor fizettek 1-1 forintos adót, s külön 1-1 forint hadiadót. {11}

A következő 1558-ik háborús esztendő sem volt kevésbé terhes. Ekkor a székelyek adója portánként kb. 5-5 forintra rúgott és a török adóra még egy-egy véka búzára és árpára. {12}

A székelyek 1556-1561-ig a vármegyei nemesség jobbágyaival egyenlő közterhet viseltek, illetőleg adót fizettek. A rendes tavaszi és őszi országgyűléseken midőn a jobbágy portákra megszavazták a 99 dénáros vagy 1 forintos adót, külön pontban rendesen hozzátették, hogy a székely és szász urak hasonló terheket vállaltak. {13}

Az adókirovás és behajtás az adózók összeírása alapján történt. Az 1545. november 1.-én marosvásárhelyi országgyűlés intézkedett a székely község összeírásáról. Ez nem ment minden nehézség nélkül. Némely székben erőszakkal kellett az összeírást végrehajtani. Ez volt irányadó 1559-ig, midőn a fejérvári június 12.-én országgyűlés az összeírás felülvizsgálását rendelte el, minthogy a székely község az adó felosztása miatt zúgolódott. A fő panasz az volt, hogy «a fő-fő székelyek az ő sellyéröket kivötték» az adófizetés alól, s így a «közrendbeli községre» nagyobb adóteher (1 forint 50 krajcár) háramlott.

Ez a kivétel törvényen alapult s 1558-ban is biztosíttatott, hogy a főnépek és lófők földönlakói, akik nem szabad székely földeket mívelnek, a főnéppel, lófőkkel és szegődött szolgáikkal az adófizetés alól most és jövendőben kivétetnek. {14}

Az új összeírásról szóló intézkedés így hangzik: «Minden székre penig alkalmatos és hív személyek bocsáttatnak, kik minden faluknak számlálnak kapukat és az űfelségök nekik adott instructio szerint mind sellyért, szolgát és a köz-kösséget híven s igazán rónak.»

A főnépeket és lófőket 1559-ben is biztosította a «választott király», hogy adót ezután sem kell fizetniök, csak hadakozniok. {15} A székely község (a harmadik rend) tehát rendszeresen és állandóan fizette azokat az adókat, melyeket a jobbágyok. És pedig nemcsak a rendes portai és fejedelmi adót, hanem a rendkívüli hadiadót is. Előbb is volt már rá példa, de az 1558. júniusi országgyűlés (midőn a fejedelem személyesen készült hadba szállani) elhatározta, hogy a székely község portánként annyi hadi adót fizessen, mint a nemesek jobbágyai, a zsoldosok fizetésére. Meghatározza annak külön rendeltetését is, ti. arra a célra, hogy abból azok a harcos szolgák fizettessenek, kiket a főnépek magukkal visznek a hadjáratra. Hozzáteszi a törvény, hogy a primorok saját személyökre fizetést nem kapnak. {16} Erre a zsoldfizetésre pedig a székelyek közt lévő összes földönlakók (zsellérek) köteleztettek (megrovattak), még az ősjobbágyok is, bármi címen élők. {17}

Az 1558. szeptember 4.-i országgyűlés már erősen hangsúlyozza, hogy a székely urak (ti. a közszékelység), úgy a hadjáratok költségeire, mint a török császárnak adandó élelmiszerekre (ti. a portai adóra) a nemes urakkal mindig egyenlő terhet viselni ígérkeznek és tartoznak. {18}

Ez a rendszeres és többszörös adózás vérig lázította a székely községet. Igazságtalannak tartották, hogy csak ők fizessenek adót, a felsőbb két rend nem s még inkább az, hogy ezek földönlakóikat és szolgáikat is kivonván a rendszeres adózás alól, a székelyekre kirótt egyharmad adó, a sok mentesítés miatt, portánként többet tett ki, mint a jobbágyoké vagy a szászoké. Úgy, hogy rájuk 1558-ban 1-1 forint helyett már 1 forint 50 dénár esett. Ezen akar segíteni az 1559.-i új összeírás, mely szerint «mind zsellért, szolgát és a köz-kösséget híven és igazán kell megróni.»

A főnépek és lófők adómentessége azon alapult, hogy ők rendszeres hadikötelességet teljesítettek, míg a köznépet ezidő tájon nem mozgósították. Ha néha toborzottak közülök is, azok zsoldfizetést kaptak. A főnépeknek és lófőknek azonban mindig hadikészenlétben kellett állaniok s időközönként megmustráltattak. Ha előfordult, hogy lófő nem állott ki a hadra, azt is adó alá vetették. Így 1556-ban a szamosújvári táborban hozott végzések között azt olvassuk, hogy a székelyek 50 dénárt szavazván meg, a lófők közül azok, akik a mostani táborból elmaradtak, szintén adóztassanak meg, és jövőre is adófizetők legyenek, lófőségük megtartása mellett. {19}

Ez a hadkötelezettséggel járó adómentesség s a közszékelyek terhes adóztatása éles határvonalat vont a székelyek két első és a harmadik rendje közé. Amazok mindinkább a vármegyei nemesség kiváltságos osztályához lettek hasonlatosak, emezek pedig a jobbágyság sorsában kezdettek osztályrészesek lenni s szabadságuk immár csak névleges volt.

Ebből keletkezett az az elkeseredés, amely a közszékelységet a társadalom új rendje s a közülök kiemelkedő kiváltságos osztályok ellen a végsőkig tüzelte, mely 1562-ben véres fölkelésben tört ki. A támadás nemesek a fejedelem, de a székely urak ellen is irányult. kiknek jószágait feldúlták; személyökben is sokan «veszének a székelyek urak a községnek rohanásából.» {20} De a forradalom nem sikerült, a közszékelyek leverettek és sorsuk még nyomasztóbbá vált, mert névleges szabadságukat is elvesztvén, valóságos jobbágyságra vettettek.


A jobbágy-adózás korszaka (1562-1601.)


A székely támadást követő országgyűlés a közszékelyeket kincstári jobbágyokká tette. Ezzel együtt járt a rendes adófizetés kötelezettsége is, mindaddig, míg Mihály vajda 1599-ben ideiglenesen, majd Báthory Zsigmond 1601-ben véglegesen fel nem szabadította őket.

E négy évtized alatt mindazokat az adókat, melyeket az országgyűlések megszavaztak, a székelyeknek éppúgy fizetniök kellett, mint a másik két nemzetnek. Az adózás tehát rendszeressé vált, az önkéntesség látszatát a kényszerűség váltotta fel, az adónemek megszaporodtak, s a háborús években megnövekedtek.

Az adónemek közt volt két rendes és több rendkívüli adó. Az évenkénti rendes adók egyike volt a török-portai adó, a szultánnak fizetett évenkénti 10-15000 forint hűbéradó törlesztésére. Ezt rendszerint a tavaszi (az év első felében tartott) országgyűlésen szavazták meg, rótták ki és szedték be. Rendszerint 99 dénárt tett portánként, {21} olykor felment 1 forint 50 dénárra.

A másik rendes adót a fejedelem, vagyis az ország szükségletére az őszi (az év második felében tartott) országgyűlésen vetették ki. Ez is rendszerint 99 dénár, néha 1 forint volt portánként, melyhez szükség esetén 25-50 dénár, néha (ritkán) 1 forintig terjedő fejedelmi pótadó járult.

A rendkívüli adók sorában szerepel a váradi vár építésére szolgáló rovatal. Várad lévén az ország nyugati védbástyája, azt hatalmas erősségé kívánták átalakítani, s 1570 év óta majdnem minden évben szavaztak meg rá 15-20-30-35, legtöbbnyire 50 dénárt portánként. Rendkívüli adót szavaztak meg olykor egy-egy hadcsapat ellátására, zsoldjára, melyet valamely célra toborzottak. A fejedelmi őrség fenntartását s az udvartartást is külön hangsúlyozzák néha, bár ezt a rendes fejedelmi adóból kellett fizetni. Éppúgy a követek költségeit is, amire nagyritkán külön is szavaztak meg vagy 10 dénár adót.

Báthory Zsigmond 1594-ben elszakadván a törököktől, a portai adó helyébe hadi adó lépett, a hadsereg és a várőrségek tartására. Az adók összege ez időszak alatt kisebb-nagyobb hullámzásnak volt alávetve, aszerint amint békés vagy háborús évek következtek. A békés években a szokásos kétszeri 99-99 dénár szerepelt portánként, némi pótlékokkal (20-50 dénár); háborús években nagyobb összegek, nagyobb pótadókkal. A legtöbb adót 1594-ben vetették ki, amelyik évnek folyamán a törököktől elszakadtak.

1594-ben ötödfél forint adó esett minden egyes adóalapra, azaz egy kapuszámnak megfelelő jobbágytelekre. Az adómegszavazás után ott áll rendesen, hogy «mely teherviselésre székely uraink és atyánkfiai is ígérik magokat; a szász uraim is az ő módjuk szerint.»

Tehát a székely kincstári és az időközben eladományozott földesúri székely jobbágyok is éppúgy és épp annyi adót fizettek, «kapuszám szerint», mint a többi erdélyi jobbágyság.

A «kapuszám» nem szó szerint, de a római jogból átszármaztatott porta értelemben veendő. Ez pedig most már nem jelentett egyebet, mint azt az adókulcsot, alapegységet, lajstromot, mely szerint az adó kirovatott.

Az összeírást és kirovást időközönként arra kirendelt fejedelmi megbízottak végezték, a fejedelemtől, vagy magától az országgyűléstől nyert utasítások alapján.

A székely nemzetgyűlés 1554. évi határozata szerint «Az adónak kiszámlálására és beszedésére akiket az vajda urak akarnak választani, minden széken azokat válasszák és azokat állassák az adónak kimondására és kifelelésére, az kiket ők akarnak minden faluból.» {22}

1562-ben a fejedelem arra utasítja rovóit, kiket az adónak újonnan való felszámlálására küldött a székelyek közé, hogy «mindenek panaszkodásokat megértsék, és írva meghozzák.» {23} 1564-ben az országgyűlés mondja ki határozatul, hogy a székelyek saját kérésükre újra írassanak össze, és a kiknek hat forintot érő vagyonuk van, adó alá vonassanak, akiknek kevesebb, azok nem. {24}

Most már nemcsak a jobbágyok, de a földönlakók is összeírattak és adó alá vettettek, az 1562. évi országgyűlési végzések alapján. Báthory István uralkodásától a székelyek terheik könnyítését, vagy legalább is igazságosabb elosztását várták és kérték. Az őt fejedelemmé választó országgyűlés (1571. május 24.) tényleg új adóösszeírást rendelt el. Ez a török császár adójára megszavazott 99 pénzről szólván, így rendelkezik:

«Az székel uraim között való szegén nép azonképpen 99 pénzt adjon. De miért hogy az sok külemb-külemb rajtok való nyomorúságért igen megfogyatkoztak, végeztetett ez, hogy ő közeikbe urunk ő nagysága jámbor, hív, istenfélő keresztény személyeket válaszon minden székre, és újonnan megszámláltassa őket az ő nagysága instructiója szerént, kit nekiek adandó.»

Az új adóírás megtörtént s ránk maradt az új vajda tanulságos utasítása, melyet Udvarhelyszékre kinevezett biztosainak (Cseffei Jánosnak és Kornis Mihálynak) adott 1571. június 10. {25}

Ha ezt az utasítást összehasonlítjuk a székely nemzetgyűlésnek az adófizetésről 1554-ben hozott végzéseivel, az alapelveket részben megegyezőnek tartjuk. Akkor is a falu nyílföldje, vagy «hat forint érő lábas barom» volt az adóalap, mely után egy forintot kellett adni. Most a nyílföld 6 forintot érő barom nélkül csak fél forintra kötelezett. Akkor a régi (II. Lajos király előtti) lófők nem adóztak, most már az újabbak sem. Az igaz «földönlakó» akkor nem fizetett adót, most már ez is, ha nem volt szegődött és fizetett szolga. Most már a teljes adóalappal nem bíró szegénység is vagyonarányban járult az adóhoz.

Az adóalap tehát a marhaszám és a földbirtok volt. A hat forintnak két ökör ára felelt meg.

Báthory Kristóf vajdasága elején, 1578. áprilisi az országgyűlés az ő kívánságára új, általános adóösszeírást rendelt el, s részletes utasítást írt elő. E szerint az addigi adóalap megváltozott: két ökörről négyre emelkedett. «Ennek előtte való üdőben - úgymond a 3. tc. - hat forint érő vonómarhára róttak, mely két ökörnek az ára volt; de azután tekintvén az sok szűk esztendőt ... lágyítván a szegén községnek terhét, minden jobbágyok kiknek négy járomvonó ökrök vagyon, azonképpen kiknek lóekéje jár, mindenikon egy-egy ravás legyen, mely egy ravás teszen 99 dénárt.» Ha egyéb marhája, öreg (nagy) barma van mely négy ökröt, vagy egy lóekét ér föl, szintén megrovassék. Ötven juh után szintén egy rovás jár. A falus-bíró adómentes. Az urak és nemesek darabontjai, béresei, majorosa, molnára, akik «kötelesek, urak kenyerét eszik, szabadosok legyenek, meg ne rótassan.» Adómentesek a zsellérek is a vármegyékben. Továbbá az égettek három évig, és akik «pázsinton» (új telken) építkezni kezdettek. De marhaszámát ezeknek is felírták, hogy a mentesség letelte után adót fizessenek.

Az új összeírás rendesen adóemelkedéssel járt, még ha az adókulcs (mint most) lejjebb szállíttatott is, mert a földmívelés és marhatenyésztés évenként fejlődésben volt. Azért mondja tovább e törvénycikk (mely különben a török császár mostani adójába másfél forint adót állapít meg), hogy «miért pedig hogy az nemesség jószágát újonnan számlálják és az régi summa megnevekedvén ... a szász uraimnak is summájuk nevekedjék.» (A szászok ugyanis más kulcs szerint fizették arányos adójukat.)

Rendkívüli szükség esetén előfordult a lélekszám (nagykorú férfiak) után való pénzbeli adózás is. Így 1559. június 7.-i a kolozsvári tábori országgyűlés azt határozta, hogy «minden öt ember két-két forintot fizessen», mely alól a szabadosok sem voltak kivéve, csak a falusbíró, akinek a pénzt felszedni, és a számvevőnek beszolgáltatni kellett. Az ötös csoporton felül maradtak fejenként negyven pénzt fizettek. Az így felszedett pénzt zsoldos gyalogok fogadására kellett fordítani a máskülönben felkelésre kötelezett «ötödnép» helyett. {26}

A székelyek a rendes és rendkívüli pénzadón kívül fizettek tizedadót (dézsmát) a háziállatok, az ún. apró-marhák és a föld terményei után.

Az apró-marhák tizedadója ősrégi keletűnek látszik, melyről az erdélyi országgyűlések ritkán, s mint köztudomású kötelezettségről emlékeznek.

A székelyek a XVI. század derekán (s bizonyára előbb is) tizedet adtak az apróbb házi állatokból, úgy mint a malacból, bárányból, libából, rajméhből stb.

Ezt a székelyek, mint ősi szokást, törvényesnek ismerték el; de azt, hogy ezzel visszaélések, zsarolások történtek, jogtalannak tartották. A székelyek 1562.-i felkelését előidézett sérelmek és panaszok között ezek is szerepelnek.

«A dézsma dolgából törvényük az volt (úgy mondák), hogy mindennek tizedét elvötték, mind disznónak, juhnak és mindennek; de most ötből felet ró, hétből egyet ró és az szegény emberre rejá küld, erővel elvéteti, esztendeig eltartja köztük.» Az is panasz tárgya volt, hogy «báránnak hat pinz, az süldőnek négy pinz» volt a váltsága. {27}

Az székely támadás leverése után tartott segesvári országgyűlés (1562. június 20.) úgy intézkedik, hogy «az dézsmában mind bárányokból, süldőkből, lúdfiakból és rajméhekből az tizedik vétessék; ahol a tíz-szám nem telik, a gazdák régi szokás szerint pénzül váltsák meg.»

A székelyek azt is panaszolták, hogy a dézsmások és az ezektől megvásárló főnépek a dézsmás állatokat soká a szegénységen hagyták, néha kiteleltették. Az 1562. évi törvényhozás úgy intézkedik, hogy három hónapnál tovább nem kötelesek tartani. {28}

Sérelmek és panaszok később is voltak. Ilyen 1566 táján, hogy a makkos erdőkön legelő disznókból, a főemberek, lófők és földönlakóik, szolgáik tulajdonában lévőkből tizedet vesznek, pedig a dézsmások azoktól még malackorában megvették a tizedet. {29}

A főemberek és lófők általában is panaszolják (1566), hogy a dézsmások a tizeddel igen terhelik a közszékelyeket: «mindeneket kétannyira, sőt felettébb is többre hágtatták, mint ennekelőtte volt.» Kérik a fejedelmet, hogy földönlakóikat és szolgáikat oltalmazza meg a «felette való dézma vételétől.» {30}

Tizedfizetéssel csak a közszékelyek és szolgák tartoztak. Az 1562. évi törvény szerint «az főnépek és lófejek minden dézsmának fizetéséből kivétessenek» - hadkötelezettségök fejében. {31}

1559-ben megpróbálta a fejedelem a lófőket is tized-fizetésre fogni. Akkor «miérthogy törvénben bizonyíttatott meg, hogy az főszékelyek a lófejektől nemcsak a Három-székben, de a többiben is dézsmát szedtek, végeztetett, hogy üfelségüknek is dézsmával tartozzanak.» {32} De ez - úgy látszik - nem lépett életbe; valószínűleg olyan visszaélés volt, melynek nem volt jogalapja.

Tizedet azonban nemcsak az apró háziállatokból, hanem a föld terményeiből is fizettek a jobbágyok és a közszékelyek egyaránt. A közszékelyek rendesen fizették is a tizedet egészen a XVI. század végéig. Izabella királyné 1557-ben a székelyvásárhelyi franciskánus kolostort iskolának alakíttatván át, {33} a székely dézsmából rendelt harmadfélszáz forintot évenként a székelyvásárhelyi iskolának, melyet az 1566.-i országgyűlés határozatából János Zsigmond is évenként megadatott. {34} Az 1568.-i országgyűlés arról intézkedik, hogy a fejedelem miként szedesse a dézsmát a földek terményeiből. Az általános intézkedések között az is olvasható, hogy «Aranyosföldjén minden faluban csak egy gazda (valószínűleg a falusbíró) hagyattassék meg (ti. legyen mentes) az dézsma-fizetésből, az többi az ő módjuk szerint fizesse az dézsmát.» {35} 1591-ben az országgyűlésen az a panasz hangzott fel, hogy a dézsmások főként a Székelyföldön a bírákon nagy zsarolást és szokatlan gazdálkodást visznek véghez, «ezek felett kepéjeket, s igen felemelték volna.» Végeztetett, hogy a dézsmások a bírák rendes ellátásával elégedjenek meg, a kepét is csak a régi mód szerént kívánják meg rajtok, törvénytelen kepével őket ne bántsák. Bárányokat, malacokat, tovább Szent Márton napjánál rajtok ne tarthassanak.» {36}

Itt tehát már a kepe és az apró-marha tized együtt említtetik. Kétségtelen, hogy a közszékelyek mind a kettőt fizették.

Báthory Zsigmond 1595.-i szabadságlevelében azt kívánja a székelyektől, hogy minden háztól évenként 1-1 forintot, s egy-egy köböl búzát és zabot s fél köböl szaladot (miből ők sört szoktak volt főzni) adjanak s a kepepénzt, liba-, malac-, méh- és báránydézsmát régi szokás szerint megadják. {37}

A Báthory Zsigmond 1595.-i székely szabadságlevelében, úgy látszik, hogy a minden háztól fizetendő 1-1 forint a rendes adó, az 1-1 köböl búza, zab és fél köböl szalad a terménytized váltságául terveztetett. A kepepénz és aprómarha-dézma «a régi szokás szerint» megmaradt volna.

Ez, tudjuk, hogy csak ígéret maradt, a következő országgyűlés a székelyek felszabadítását megsemmisítette. Az 1601.-i kiváltságlevél szabadította fel aztán a közszékelyeket a 40 évig rendszeresen fizetett közterhek alól.

Báthory Zsigmond kimondta, hogy minden rendes és rendkívüli adó, taksa és ravatal, kamaranyereség, tized- vagy kepefizetéstől felszabadítja a székelyeket. {38}


1 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 217.

2 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 200 és 225.

3 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 240.

4 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 216.

5 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 410.

6 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 439.

7 Székely Krónika, Történelmi Tár 1880. évf. 639.

8 Székely Krónika, Történelmi Tár 1880. évf. 640.

9 Székely Krónika, Történelmi Tár 1880. évf. 640 és Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 61. szerint 99 dénárt.

10 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 73.

11 Történelmi Tár. 1880. évf. 640.

12 Történelmi Tár. 1880. évf. 641. és Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 103.

13 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 61, 77, 91, 99, 112, 174, I86, 190, 194.

14 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 91.

15 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. I23.

16 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 95.

17 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 96.

18 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 103.

19 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 581.

20 Székely Krónika, id. h. 642 és a Kulcsár-félében 30.

21 Az «egy pénz híján egy forint» adó annyira szokásossá vált, hogy az egykorú Tinódi is megverselte, hogy «Egy pénz héjával egy forintot szörzének, Hogy török császárnak adót szörzenének, Mert mindenkor ez törvénye magyaroknak: Forintot heával az adóba szerzének.» (Budai Ferenc Magyar Lexikona II. 339. Izabelláról szólva.)

22 Székely Oklevéltár II. 108.

23 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 206.

24 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 231.

25 Székely Oklevéltár III. 335.

26 Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 299.

27 Székely Oklevéltár II. 180. (1564-re datálva.) Szilágyi szerint (Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 152.) 1562-ben kelt.

28 Székely Oklevéltár II. 164.

29 Székely Oklevéltár II. 183 és 193.

30 Székely Oklevéltár II. 184 és 188.

31 Székely Oklevéltár II. 162.

32 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 125 és Székely Oklevéltár II. 153.

33 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 79.

34 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 315.

35 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 348.

36 Erdélyi Országgyűlési Emlékek III. 393.

37 Jakab Elek - Szádeczky Kardoss Lajos: Udvarhely vármegye története. 294.

38 Székely Oklevéltár IV. 152.