Make your own free website on Tripod.com

ERDÉLY TÖRTÉNETE AZ OKTÓBERI DIPLOMÁTÓL 1867-I KIEGYEZÉSIG



(a)



(A Kemény-Mikó féle kormányszék kinevezése. A gyulafehérvári értekezlet. Erdély három nemzetének álláspontja az októberi diplomával szemben. Erdély közigazgatásának újraszervezése. Ellentét a szászok és románok között. Az igazságszolgáltatás újraszervezése. Lichtestein herceg távozása. A februári pátens. Az 1861-i pesti országgyűlés. A Kemény-Mikó-féle kormányzat bukása. Gróf Crenneville elnöksége alatt újraszervezik a főkormányszéket.)



Az októberi diploma kiadása után Őfelsége magához hivatta báró Kemény Ferencet és megbízta, hogy Erdély viszonyainak az októberi diploma szellemének megfelelő rendezése tárgyában előterjesztéseket legyen. Kemény Ferenc báró az erdélyi konzervatív politikusok csoportjához tartozott, de Erdélynek Magyarországgal való unióját éppen az elmúlt abszolút kormányzat alatt szerzett tapasztalatok alapján olyan szilárd alapnak tartotta, amelyet elhagyni nem lehet és nem is szabad. Célja a jogfolytonosság helyreállítása volt és bár nem volt megelégedve az októberi diplomával, de kiinduló pontul elfogadta abban a reményben, hogy annak alapján a dolgok természetes fejlődése mégis csak az 1849-ben félbeszakadt jogfolytonosság helyreállításához fog vezetni.

Előterjesztésére felsége az erdélyi kormányszék elnökévé ideiglenes minőségben 1860. december 10-én gróf Mikó Imrét, Erdély legnépszerűbb főurát, vagy amint akkor szerették mondani, "Erdély Széchenyijét" nevezte ki. 1860. december 21-én pedig Őfelsége magát báró Kemény Ferencet nevezte ki az erdélyi kancellária ideiglenes elnökének. Feladatuk kettős volt: Erdély közigazgatását magyar alapon újraszervezni és összehívni azt az értekezletet, amelynek feladata olyan választói tervezet készítése, amely egyaránt alkalmas lesz a régi erdélyi nemzetek érdekeinek éppen úgy megfelelni, mint a románságénak, amely magát a régi erdélyi alkotmány sáncain kívül állónak tartotta.

Ez értekezletre, amelynek székhelye Gyulafehérvár és ideje 1861. február 11-e volt, báró Kemény Ferenc és gróf Mikó Imre előterjesztésére Őfelsége 17 magyar politikai vezéregyéniséget hívott meg, a szászok és a románok részéről pedig nyolcat-nyolcat. Ennélfogva Kemény Ferenc kancellárral és Mikó Imre kormányszéki elnökkel egyetemben a konferenciának 35 tagja volt.

A konferenciát, mint elnök báró Kemény Ferenc nyitotta meg. A magyarság álláspontját Haynald Lajos erdélyi római katolikus püspök fejtette ki, amelynek lényege a következő volt: vissza kell térni a jogfolytonossághoz, a király által szentesített törvényhez. Ez pedig az 1848-i erdélyi országgyűlés I. törvénycikke és a magyarországi törvényhozás uniót kimondó VII. törvénycikke. E törvénycikkekben ki van mondva, hogy Erdély is a maga képviselőit a magyar országgyűlésre küldje, éspedig annak a választói törvénynek alapján, amelyet a magyar országgyűlés hoz, és Őfelsége szentesít. Ilyen választói törvény van és annak idején életbe is lépett.

Haynald püspök után Sterca Şuluţiu balázsfalvi görög katolikus érsek fejtette ki a románság álláspontját, amely a következőkben foglalható össze: a románságnak biztosítassék számarányának megfelelő nagyságú képviselet. A választójogosultság köttessék 10 forint cenzushoz, vagy 50 forint évi jövedelemhez. Az értelmiség minden tagja, beleértve a tanítókat is, választójoggal bír, tekintet nélkül az adócenzusra vagy a jövedelem nagyságára. Akik rendelkeznek e feltételekkel, választók és választhatók, tekintet nélkül arra, hogy hol van lakóhelyük. Minden választó közvetlenül és személyesen gyakorolja választójogát. Közfelkiáltással nem lehet választani. Az ilyen választás éppen úgy megsemmisítendő, mint az, amelyiknél a vesztegetés megállapítható.

A szászok álláspontját Schmidt Konrád a következőkben fejtette ki: az erdélyi országgyűlés a következő alkotórészekből tevődnék össze: 1. a királyi kormányszék tagjai; 2. az erdélyi egyházak püspökei; 3. a nagybirtokosság képviselői; 4. a magyar, székely, szász és a román nemzet követei; 5. a királyi városok és a taksáshelyek, s a mezővárosok képviselői. Nagybirtokosok azok, akik legalább 100 forint adót fizetnek Ezek 40 tagot küldenének az országgyűlésre. A magyar megyék 18, a székely székek 10, a szászok pedig 22 taggal lennének képviselve, a románok 28-cal, tehát éppen annyival, mint együttesen a magyarok és a székelyek. A cenzus 8 forint. A királyi városok (Szeben, Brassó, Kolozsvár, Marosvásárhely) 4-4 képviselőt küldenének, a mezővárosok és taksáshelyek pedig 22 követet. A választójogosultság feltétele a nagykorúság.

A vitatkozás e három javaslat felett folyt s abban az értekezletnek majdnem mindenik tagja részt vett. Mikor a kérdés megvitatása kimerítettnek volt tekinthető, az elnök szavazást rendelt el. Haynald javaslatára 22-en szavaztak. Ezek sorában volt három szász is, akik nem tettek magukévá Schmidt javaslatát. Haynald javaslata tehát megkapta az általános többséget.

A gyulafehérvári értekezletet Erdély három nemzetének kebelében nagy izgatottság és igazán lázas tevékenység előzte meg. A magyarság és a székelység nemcsak hírlapjaiban - amelyeknek száma ekkor a "Korunk" című napilap megindításával már kettő volt -, hanem számos értekezleten is tiltakozott az októberi diploma rendelkezései ellen és követelte a jogfolytonosság helyreállítását. A szászok az októberi diploma álláspontjára helyezkedtek ugyan, de számosan voltak közöttük, akik készen voltak a jogfolytonossághoz is visszatérni, azzal a feltétellel, hogy 1848 előtt bírt nemzeti önállóságuk fenntartatik. A románok a gyulafehérvári értekezlet megelőzően Szebenben nemzeti értekezletet tartottak, amelyen a jogfolytonosság helyreállítása ellen határozottan állást foglaltak és politikai követeléseiket egy kérvényben összefoglalva Őfelsége elé terjesztették. Követeléseikben hívek maradtak ahhoz az állásponthoz, amelyet 1848. május 15-én a balázsfalvi román nemzetgyűlésen elfoglaltak.

Mikó Imre nemcsak a kormányszéket szervezte újra az 1848 előtti alapon, hanem elrendelte a törvényhatóságok visszaállítását is. Mindenekelőtt a főispánokat, a főkirálybírákat és az úgynevezett magyar vidékeken (Fogaras és Kővár) a főkapitányokat neveztette ki Őfelségével, akiknek feladatuk volt a törvényhatósági közgyűléseket összehívni az úgynevezett törvényhatósági bizottmányok összeállítása és a tisztviselői kar megválasztása céljából. Ezek az alakuló közgyűlések általában a törvényes keretek megtartásával eléggé simán és minden nagyobb zavart okozó esemény nélkül folytak le. Kivételt csupán Fogaras vidéke és Alsó-Fehér megye közgyűlései alkottak, amelyeken a román és a magyar tagok között olyan éles ellentét, sőt összeütközés támadt, amelynek kiegyenlítésére úgynevezett kormányszéki biztosokat kellett kiküldeni.

Sokkal élesebb volt az ellentét a Szászföldön a szászok és a románok között, ahol a régi alkotmányos élet helyreállításával báró Salmen szász comes volt megbízva. A románok egy Őfelségéhez benyújtott kérvényben adták elő mindazokat a sérelmeket, amelyek őket ez alkalommal állítólagosan a szászok részéről érték. Ilyen panasz tárgya volt a Szeben széki románok részéről az, hogy bár e székben 36 000 szásszal szemben 31 000 román lakik, mégis mind a 12 szenátor szász. Szeben képviselőtestülete 120 tagból áll, akik között azonban csak 3 román van.

A közigazgatás újraszervezésével egyszerre indult meg Erdélynek az igazságszolgáltatás szempontjából való újraszervezése is. A kormányszék újraszervezése után néhány nappal őfelsége egy rendeletet tett közzé, amely megszüntette a szebeni fellebbviteli főtörvényszéket a végső fórum gyanánt ítélő bécsi legfőbb törvényszékkel egyetemben, és elrendelte a marosvásárhelyi királyi tábla visszaállítását, amelynek elnöke báró Apor Károly lett. Az igazságügy szervezésénél a kérdés az volt, hogy a régi erdélyi perrendtartás állíttassék-e vissza az 1848-i törvények által követelt módosításokkal, vagy a pesti országbírói értekezlet munkálatai alapján új javaslat készíttessék? E szervezeti kérdések eldöntésére Erdély akkori legkiválóbb jogtudósaiból a kormányszék Cserey Farkas kormányszéki tanácsos elnöklete alatt egy 12 tagú bizottságot küldött ki, amely beható tanácskozások után amellett döntött, hogy a régi erdélyi perrendtartás lépjen ismét életbe.

Mialatt a szervezőmunkálatok folytak, a Bach-rendszer tisztviselői is átadták hivatalukat az új rendszer magyar tisztviselői karának és nagyobb részük eltávozott az országból. Május közepén vett búcsút Szebentől, illetőleg Erdélytől Lichtenstein herceg is, helyettesével és tanácsadójával, báró Lebzelternnel egyetemben. Távozása alkalmával a szászok tüntető ünnepélyességgel búcsúztak el tőle. Mint politikus vagy adminisztrátor teljesen jelentéktelen egyéniség volt, egyszerűen csak nagyúr volt, ki minden közügyben akként cselekedett, mint ahogyan mindenható tanácsadója, báró Lebzeltern azt jónak látta.

1861. február 26-án jelent meg az összes államminiszterektől aláírva egy legfelsőbb császári nyílt parancs, a híres februári pátens, amely tulajdonképpen. kiegészítője volt az októberi diplomának. Ez a februáriusi pátens szabályozza az egyes királyságok, országok és tartományok közjogi viszonyát az egységes osztrák birodalomhoz azáltal, hogy megszabta, hogy azok minő módon fognak a közös birodalmi tanácsban képviselethez jutni.

A birodalmi tanács e pátens rendelkezései szerint az urak és a képviselők házából állott, tehát az úgynevezett kétkamarás rendszeren épült fel. A képviselők házának 43 tagja volt, kiket az egyes királyságok, országok és tartományok törvényhozó testületei tagjaik közül választva küldöttek. Meg volt állapítva, hogy minden egyes királyság, ország és tartomány hány tagot küld a birodalmi tanácsba. Magyarország, Erdélyt és Horvátországot nem számítva, 85 tagot küldött volna, Erdély pedig 26-ot.

Annak ellenére, hogy úgy az októberi diploma, mint a februáriusi pátens éppen semmit sem akartak tudni a magyar jogfolytonosságról, illetőleg Erdélynek Magyarországgal való uniójáról, mindenki érezte, hogy Erdély sorsa tulajdonképpen attól függ, hogy mi történik Magyarországon. Ezért a serényen folyó szervezkedési munkálatok mellett is a közvélemény figyelme majdnem kizárólagos érdeklődéssel fordult az április 11-re összehívott pesti országgyűlés felé. Ez érdeklődés nem volt hiábavaló, mert a Deák Ferenctől benyújtott felirati javaslat Erdélynek Magyarországgal való unióját az 1848-i törvények alapján bevégzett ténynek tekintvén, a kiegyezés elsőrangú feltételéül állította fel azt a követelést, hogy Erdély is meghivassék a közös magyar országgyűlésre. Abban az esetben pedig, ha meghivatik, nem lesz szükség semmiféle külön erdélyi országgyűlésre.

Hogy a pesti országgyűlés e követelésével szemben, amely tulajdonképpen az egész magyar nemzet követelése volt, minő álláspontot foglalt el a bécsi kormány, amelynek vezető szelleme Anton Schmerling lovag igazságügyminiszter* volt, akiről emiatt ezt az egész korszakot is Schmerling-korszaknak nevezték, kitűnik a pesti Országgyűlés ez első feliratára válaszképpen adott királyi leiratból, amely erre vonatkozóan a következőket tartalmazta: "Erdély uniója nem adható meg, míg a szász és román nép nem nyilatkoztatja ki a maga kívánságát." Ez annyit jelentett, hogy megfelelően a szászok, de különösen a románok álláspontjának, az uniót addig nem lehet bevégzett ténynek tekinteni, amíg egy erdélyi országgyűlésen alkalom nem adatik arra, hogy e két nemzet is nyilatkozhassék az unió kérdésében, amelynek sorsa tehát attól függ, hogy a szász és román nemzetek akarják-e vagy nem. {* 1860. december 13-tól államminiszter}

A pesti országgyűlés a királyi leirat ez álláspontját nem tette magáévá. Vele szemben a Deák Ferenc-féle második felirat részletesen kifejtette mindazokat az okokat, amelyek lehetetlenné teszik az unió-törvények érvényességének el nem ismerését és azt, hogy egy újabb erdélyi országgyűlésen revízió tárgyává váljék, és érvényessége attól tétessék függővé, hogy most a szászok és a románok vele szemben minő álláspontot foglalnak el.

A pesti országgyűlés e fejtegetéseinek azonban csak jogtörténeti értéke lehetett és nem gyakorlati haszna azon királyi leirat következtében, amelyik augusztus 22-én ezt az országgyűlést feloszlatta. A pesti országgyűlés feloszlatása után semmi kétség sem lehetett többé az iránt Erdélyben, hogy ez alkalommal a jogfolytonossághoz való visszatérés kizártnak tekinthető. Ennek következtében azt a békülékeny és barátkozó hangulatot, amely az abszolutizmus éveiben Erdély nemzetei között annyira általános kezdett lenni, és amelynek az októberi diploma után következő első hónapokban is annyi biztató jelével találkoztunk, az egyes nemzetek, különösen a magyarok és a románok között az egyre fokozódó feszültség és ellentét érzete kezdette felváltani. Ez érzelem nemcsak a sajtóban, hanem a románok által többségben lakott törvényhatóságoknak, különösen Doboka és Alsó-Fehér megyéknek tanácskozó termeiben bántó és kellemetlen vitatkozásokban nyilvánult meg.

A pesti országgyűlés feloszlatása után Bécsben az erdélyi országgyűlés összehívását kezdették sürgetni, éspedig abban a feltevésben, hogy annak várható szász és román többsége biztosan el fogja küldeni a maga képviselőit a birodalmi tanácsba és így nagyban hozzá fog járulni Magyarország elszigeteléséhez. Ez országgyűlést nem Kolozsvárra, hanem Szebenbe kívánta összehivatni a bécsi kormány. Ekkor a színfalak mögött elhatározó harc keletkezett báró Kemény Ferenc és a mindenható Schmerling államminiszter között. E küzdelem azzal végződött, hogy Kemény Ferenc szeptember hó végén a kancelláriai elnökségről való lemondását benyújtotta, és Őfelsége e lemondást el is fogadta.

Kemény visszalépése után Schmerling az erdélyi kancellária útján leiratot küldetett a főkormányszékhez az erdélyi országgyűlés összehívása tárgyában. A főkormányszék e leiratot beható tanácskozás tárgyává tette és rá azt a választ adta, hogy miután az 1848-i szentesített törvények érvényességét nem lehet kétségbe vonni, azoknak fenntartását véli egyedül lehetségesnek, és az erdélyi külön országgyűlés összehívását nem tartja e törvényekkel összeegyeztethetőnek. Ez a főkormányszék és a bécsi minisztérium között támadt harc azzal végződött, hogy gróf Mikó Imre is beadta lemondását, amely 1861. november 24-én el is fogadtatott. A kormányszék előtt tartott búcsúbeszédében arra kérte annak tagjait: ne kövessék példáját, maradjanak helyükön, mert így többet használhatnak a hazának. Mikó ez intelmét a legtöbben nem követték, hanem példáját utánozva, nemcsak a kormányszék több tagja, hanem a főispánok, főkirálybírák és a főbb politikai tisztviselők nagyobb része is lemondott állásáról.

Mikó lemondása után a kormányszék elnökévé Folliot de Crenneville gróf császári és királyi altábornagyot nevezte ki Őfelsége, alelnökéül pedig Kozma Dénes és Pap László volt kormányszéki tanácsosokat. Egy december 10-én kelt császári leirat Nádasdy Ferenc grófot az erdélyi kancellária elnökévé nevezte ki. Az új kormányszék december közepén rendeletet adott ki, amellyel a törvényhatósági bizottságok gyűléseit betiltotta. Ezzel a rendelettel lett vége annak a rövid alkotmányosságnak, amelyet Erdély a Kemény-Mikó-féle kormányzat alatt inkább csak megízlelt, mint élvezett.



(b)



(Az új közigazgatási tisztviselők kinevezése. Növekedő feszültség a három nemzet között. A szászok állásfoglalása Crenneville-el szemben. Román követelések. A szebeni tartománygyűlés összehívása. A magyarság nem megy be a tartománygyűlésbe. Új választások a magyar kerületekben. Az októberi diploma és a februári pátens törvénybe iktatása. A tartománygyűlés meghívása birodalmi tanácsba. Indítvány az örmény nemzet törvénybe iktatására vonatkozóan. Raţiu agrár jellegű törvényjavaslatai.)



A lemondott főispánok helyét ideiglenesen úgynevezett főispáni adminisztrátorokkal töltötték be. Míg a lemondott főispánok általában Erdély vagy a megyéjük közéletének legtekintélyesebb férfijai voltak, addig az adminisztrátorok majdnem kivétel nélkül a Bach-rendszerben hivatalt viseltek, s így, a hazafias magyar közvélemény szemében kompromittált egyéniségek voltak. Nem rendelkeztek az állasukhoz szükséges társadalmi és egyéni tekintéllyel, és ennélfogva már eleve kizártnak látszott, hogy megyéjük politikailag irányt adó egyéneinek bizalmát megnyerjék, és a nagyközönség tiszteletét megszerezve rendelkezzenek a népszerűségnek azzal a szükséges mértékével, amely a hivatalos tekintély társadalmi biztosítékának tekinthető.

A lemondott közigazgatási és igazságügyi tisztviselők helyét kinevezés, illetőleg helyettesítés útján töltötték be, a legtöbb esetben tekinteten kívül hagyván úgy a feltétlenül szükséges értelmi, mint erkölcsi minősítést. A tisztviselői kar legnagyobb része politikailag éppen úgy kompromittált egyénekből állott, mint a főispáni kar. Helyzetüket még a Bach-korszak tisztviselőivel szemben is hátrányosabbá tette az, hogy először szakképzettségük és értelmi minősültségük sokkal alacsonyabb fokú volt, mint amazoké; másodszor az, hogy azok idegenek lévén a magyar értelmiség nekik sok olyan dolgot elnézett és megbocsátott, amit ezeknek, mint az ország szülötteinek súlyos fogyatkozásul, sőt bűnül rótt fel.

Miután a rövid életű alkotmányosság a magyarságtól annyira sürgetett jogfolytonosság előkészítőjének látszott, bukása is a nagyközönség szemében úgy tűnt fel, mint az erdélyi magyarok nemzeti és politikai törekvésének végleges hajótörése. Ez az általános hangulat bőséges táplálékot nyújtott a másik két nemzetnek, a szászoknak és a románoknak arra a feltevésre, hogy ez időponttól kezdve Erdély sorsának intézése kizárólagosan az ő kezükbe van letéve. Ez a meggyőződés nemcsak e két nemzet politikai vágyakozásának adott nagymértékű ösztönző erőt, hanem okozója is lett a három nemzet között fennálló politikai ellentétesség kiélesítésének. A nemzetiségi viszálykodás annyira általános és éles sohasem volt, sem azelőtt, sem azután, mint e korszakban.

A szász egyetem 1862. február 3-i és folytatólagosan tartott március 29-i ülésén Erdély politikai berendezésére vonatkozóan egy tervezetet fogadott el, amelynek lényege az volt, hogy miként lehetne az országot nemzetiségi területekre úgy beosztani, hogy a Szászföld teljesen önálló szász nemzeti területet alkosson. E tervezet egyúttal a leghatározottabban hangoztatta az erdélyi országgyűlés összehívását is azért, hogy az országnak e nemzeti területekre való felosztása tárgyában törvényt alkothasson. Elhatározták, ha e tervezetet a kormányszék útján kérvény alakjában Őfelsége elé terjesztik.

A kormányszék május első napjaiban Crenneville elnöklete alatt tartott ülésén azt határozta, hogy felszólítja a szász egyetemet az ülés jegyzőkönyvének a beadott különvéleményekkel együtt való felküldésére, azért, hogy megítélhesse, miként értendő a felterjesztésnek az a kitétele, hogy "a nemzeti gyűlés e felterjesztést egyhangúlag fogadta el". A kormányszék e felvilágosítást kívánó felszólítása nagy vihart támasztott a szász és a bécsi magyarellenes sajtóban, amely azt követelte, hogy a kormányszéket helyezzék át Kolozsvárról Szebenbe, mert az előbbi hely magyar légköre annak tagjait a szászok és a románok ellen hangolja. Még Crenneville-t is azzal gyanúsították, hogy teljesen a Kolozsvárt lakó magyar mágnások befolyása alá került.

Román részről nagy izgalmat és hivatalos vitatkozást okozott a román nyelv közigazgatásban és igazságszolgáltatásban való alkalmazásának kérdése. A Doboka megyei főispáni adminisztrátor a szolgabírák útján valóságos népszavazást rendelt el a román nyelvnek hivatalos nyelv gyanánt való alkalmazása tárgyában. A marosvásárhelyi királyi tábla egyik újonnan kinevezett román nemzetiségű bírája megtagadta a hivatalos eskü magyar nyelven való letételét azon kijelentéssel, hogy "Erdély nem kizárólag a magyaroké és így a magyar nyelvet hivatalos nyelvnek el sem ismerheti", és csak akkor tette le magyarul az esküt, amikor értésére adták, hogy ellenkező esetben hivatalából elbocsátják.

A román nép között is egyre nagyobb és általánosabb lett az izgatottság. A román sajtó szenvedélyesen és igen sokszor izgatott hangon tárgyalta a napi eseményeket és kérdéseket. Belevegyültek ebbe a vitába azok az 1848/49-i erdélyi román vezéregyéniségek is, akik ez idő szerint a román fejedelemségekben éltek. Így a többi között Papiu Hilarion [Alexandru Papiu-Ilarian] is, aki Erdély alkotmányos függetlenségéről írt egy teljesen magyarellenes és irredenta szellemű röpiratot, amelyre Dósa Dániel felelt a "Kolozsvári Közlöny" hasábjain egy cikksorozatban, ami külön füzetben is megjelent.

A román többségű megyékben a mező- és erdőrendészeti kihágások megdöbbentően kezdettek szaporodni. Különösen az erdőégések lettek annyira gyakoriak, hogy azokat sokan rendszeres bujtogatások eredményének voltak hajlandók tulajdonítani. Ennek a gyanúnak először a "Hermanstädter Zeitung" adott kifejezést, amely polemizálván a román sajtóval, ezeket írta: "A »Telegraful Român« azt állítja, hogy a román nemzet van hivatva a Kárpátok védelmére. Ha ez így van, kérjük, hogy a Kárpátokra olyan módon terjessze ki e védelmet, hogy az erdőégések és az erdőkihágások megszűnjenek. A Kárpátok védelmét ez nagyon előmozdítaná."

A kormányszék ennek következtében egynéhány izgatással gyanúsított egyént elfogatott. Az elfogottak közül jelentékenyebb egyéniség csak Axente Sever volt, akinek azonban sikerült magát az ellene felhozott vád alól tisztáznia.

E zavaros állapotoknak a magyar közvélemény szerint csak úgy lehetett volna véget vetni, ha a jogfolytonosság helyreállíttatik. E vélemény és meggyőződés minden alkalommal való hangoztatását azért első hazafias, sőt létfenntartási kötelességének tartotta. A másik két nemzet pedig a folyton súlyosabbá váló visszás helyzet megváltoztatásának egyetlen eszközét a kilátásba helyezett erdélyi országgyűlés összehívásában látta, amelynek szerintük az lett volna a feladata, hogy Erdélyt politikailag és közigazgatásilag az októberi diploma alapján a nemzetek egyenjogúságának elve alapján újraszervezze.

A szászok és a románok által óhajtott és a kormány által hosszadalmasan előkészített erdélyi országgyűlést őfelsége 1863. július közepére Nagyszebenbe összehívta.

Az erdélyi országgyűlést, vagyis mint a császári rendelet nevezte, tartománygyűlést összehívó rendelettel egyidejűen jelent meg egy másik császári rendelet is, amely a választási eljárást, a tartománygyűlés szervezetét és házszabályait foglalta magában.

E rendelet szerint választójoga volt minden nagykorú - 24 éves - állampolgárnak, aki legalább 8 forint egyenes adót fizetett, és választható minden szavazójoggal bíró állampolgár, aki életének 30. évét betöltötte.

A tartománygyűlésnek 123 választott tagja lesz, azonkívül 10 olyan tag, akiket Őfelsége jónak lát vallási és nemzetiségi különbség nélkül meghívni olyan férfiak közül, akik vagyon, értelmiség, a közügyekben való jártasság, a trón, az állam, az egyház, a tudomány, vagy a művészet terén kitűntek. A királyi meghívottak - a regalisták - intézményét tehát ez az új választói rendelet is megtartotta a kormánypárti többség esetleges biztosítása végett. A tartománygyűlés tagjai 5 frt. napidíjat élveztek, amit el nem fogadni nem volt szabad. A megválasztott képviselő nyolc napon belől tartozott székét a gyűlésben elfoglalni.

A választókerületek akként voltak megállapítva, hogy a szász és a román többség feltétlenül biztosítva legyen. A magyarság e kedvezőtlen helyzetének ellenére is egész erejével felvette a választási küzdelmet, amely nagyon heves volt és a románok által lakott területeken sok esetben a felizgatott tömeg terrorisztikus nyomása alatt zajlott le. Összesen 44 magyar képviselő kapott mandátumot, a többi 81 szász és román nemzetiségű volt. Ha már most hozzászámítjuk nemzetiség szerint a regalistákat is, akkor a szebeni tartománygyűlés nemzetiség szerint való pártviszonya a következő volt: 59 magyar, 45 szász, 59 román.

A tartománygyűlés megnyitásának napja július 15-re volt kitűzve és császári biztosul Őfelsége gróf Crenneville kormányszéki elnököt nevezte ki.

A megnyitást megelőző napon a megválasztott magyar képviselők és a magyar regalisták bizalmas értekezletet tartottak. Ez értekezlet volt hivatva dönteni a tekintetben, hogy a magyar képviselők minő álláspontot foglaljanak el: belépjenek-e a tartománygyűlésbe, vagy távol maradjanak? Ez értekezleten Andrássy Gyula gróf és Tisza Kálmán is megjelentek, mint vendégek, azért, hogy bizalmas beszélgetések és közlések útján odahassanak, hogy az értekezlet egyhangúlag mondja ki a távolmaradást. Az értekezlet egyhangúlag döntött a távolmaradás mellett és azt határozta, hogy ez állásfoglalását részletesen megokolva egy nyilatkozatában a tartománygyűlés tudomására hozza és egyidejűen egy báró Kemény Ferencből, gróf Mikó Imréből és Haynald Lajos erdélyi püspökből álló hármas küldöttség útján Őfelsége elé fogja terjeszteni. A küldöttségnek csak két tagja ment Bécsbe, Haynald itthon maradt, mert bizalmas értesítést kapott, hogy Őfelsége úgysem fogadná. Báró Kemény és gróf Mikó megkapták a kért kihallgatást, amely csak annyiból állott, hogy Őfelsége szóbelileg utasította őket, hogy a nyilatkozatot adják át Nádasdy gróf erdélyi kancellárnak. Gróf Mikót e rideg fogadtatás annyira lehangolta, hogy báró Kemény Ferencet el sem kísérte Nádasdy Ferenchez. Nádasdy átvette a nyilatkozatot és báró Kemény Ferenc fejtegetéseire azt válaszolta, hogy miután a magyarok nem lépnek be a tartománygyűlésbe, ha a rendeletben megszabott nyolc nap eltelte után is távol maradnak, kerületeikben új választást rendel el.

Nádasdy ígéretét be is váltotta. Egy császári kézirat elrendelte az új választást, amelyen az összes megválasztott képviselők újra felléptek. Ismét megválasztották mindnyájukat, csak Mikes Benedek bukott meg egy román jelölttel szemben a hosszúfalusi kerületben és Alsó-Fehér megyében báró Kemény István Axente Severrel szemben.

Miután a magyar regalisták is lemondottak, helyüket teljesen megbízható egyénekkel töltötték be. Ezzel egyidejűleg a lemondott regalistáknak egy császári kézirat tudomásukra hozta, hogy Őfelsége meghívásukat megsemmisítette.

Az újonnan megválasztott magyar képviselők ez alkalommal is távolmaradtak a tartománygyűléstől és távolmaradásukat nemcsak nem okolták meg, hanem még be sem jelentették a nagyszebeni tartománygyűlés elnökének, és így velük szemben a házszabálynak azt a paragrafusát érvényesítették, hogy amelyik képviselő megválasztása után nyolc nappal székét a tartománygyűlésben el nem foglalja, lemondottnak tekintetik és így kerületeikben a kormányszék a választást később harmadízben is elrendelte.

A szebeni tartománygyűlést július 15-én mint császári biztos gróf Crenneville kormányszéki elnök nyitotta meg, és egyúttal bemutatta Groisz Gusztáv kormányszéki tanácsost, mint a tartománygyűlés ideiglenesen kinevezett elnökét. A szász és a román tagok mindnyájan megjelentek; a magyar regalisták közül csak hárman, gróf Nemes János, a kormányszék nyugalmazott alelnöke, gróf Béldi György pénzügyigazgatósági elnök és Lászlófy Antal Szamosújvár polgármestere. Groisz, elfoglalva elnöki székét, felszólította a képviselőket, hogy kezébe tegyék le az esküt. Megtörténvén az eskületétel, az ülést bezárta.

A tartománygyűlés ünnepélyes megnyitása tulajdonképpen másnap történt, amikor a magyar tábornoki díszruhába öltözött császári biztos felolvasta a trónbeszédet, amely az uniót nem törvényszerűleg létrejöttnek nyilvánította, és arra hívta fel a tartománygyűlés tagjait, hogy az októberi diplomát és a februáriusi pátenst iktassák törvénybe, és azért, hogy az egész birodalmat illető alkotmányt biztosító hitlevél valósággá legyen, Erdély is lépjen be az összbirodalmi tanácsba. A német nyelven felolvasott trónbeszédet magyarul és románul is felolvasták, mivel a tartománygyűlésben mind a három nyelv használata jogosított volt.

A trónbeszéd felolvasása után az elnökségre minden nemzetből két-két tagot jelöltek, összesen hatot, hogy közülük neveztessék ki véglegesen az elnök. Miután, mint a határozat indoklása mondotta, Groisz Gusztávban és gróf Béldi Györgyben a magyar és székely nemzet is jelen volt, őket is bevették az elnökjelöltek sorába. Elnökké Groisz Gusztáv neveztetett ki.

A tartománygyűlés érdemleges tanácskozása a trónbeszédre adandó válasz-felirat tárgyalásával kezdődött. A felirati javaslatot egy bizottság készítette, amelynek Rannicher személyében egy szász és Bariţiu György [Georgiu Bariţiu] személyében egy román előadója volt, kik mindketten a maguk nemzetének álláspontját képviselték. Rannicher szerint Erdély végtelen sokat nyer, ha mentől szorosabban csatlakozik az osztrák összbirodalom nagy testéhez. Bariţiu György a közös ügyek tárgyalásának céljából a februári pátens álláspontjára való helyezkedést igen üdvösnek vélte, de minden egyébben határozottan követelte Erdély mentől teljesebb különállását. A szászok álláspontja és érdeke az volt, hogy Erdély a szász nemzeti autonómia teljes biztosításának feltétele mellett mentől teljesebben beolvadjon az osztrák császári összbirodalomba, a románoké pedig az, hogy autonómiája a lehető legteljesebb legyen.

E tartománygyűlésnek tulajdonképpen a törvényhozás terén hármas feladata volt: 1. a románságot Erdély törvényes nemzetei közé iktatva, a másik három nemzettel teljesen egyenjogú politikai nemzetté tenni; 2. ez alapon törvénnyel szabályozni, hogy miként használtassék Erdély köz- és hivatalos életében a román nyelv, mint a magyarral és a némettel mindenben egyenjogú, hivatalos nyelv; 3. azután Erdély közigazgatását és igazságszolgáltatását a nemzeti és a nyelvi egyenjogúság alapján törvényhozásilag szervezni.

Hogy a tartománygyűlés e feladatát teljesíthesse, az erdélyi udvari kancelláriától tárgyalás végett két törvényjavaslatot küldöttek le. Az egyik a román nemzet és vallásának egyenjogúsítására, a másik a három országos nyelvnek hivatalossá tételére vonatkozott. Mind a két javaslatot Nádasdy Ferenc kancellár utasítására Pap László készítette.

Az elsőt, amely hét §-ból áll, behatóbb tanácskozás után a tartománygyűlés némi módosítással elfogadta és azt az uralkodó, mint I. erdélyi törvénycikket szentesítette is. E törvény első §-ában kimondotta, hogy a román nemzet, továbbá a görög katolikus és a görögkeleti vallás az erdélyi alkotmány értelmében éppen olyan törvényes nemzetnek és bevett vallásnak ismertetik el, mint Erdély másik három törvényes nemzete és négy bevett vallása. A görög katolikus és a görögkeleti egyházak a többi egyházakkal teljesen egyenjogúak és az állam főfelügyeleti jogának fenntartása mellett teljes autonómiát élveznek. A négy törvényesen elismert nemzet: a magyar, székely, szász és román teljesen egyenlők és azonos politikai jogokkal bírnak. Az ország egyes részeinek elnevezései (magyarok, székelyek, és szászok földje) nem adnak egyetlen nemzetnek sem külön jogokat. Erdély nagyfejedelemségének címerpajzsába a román nemzet számára is saját címer iktatandó be. Mindazok a régi törvények, amelyek ezzel a törvénnyel ellentétben vannak, eltöröltetnek. E törvény haladéktalanul életbe lép.

A második törvény; a "nyelvek egyenjogúságáról" szóló törvény első §-a kijelenti, hogy mind a három nyelv: a magyar, német és a román nyelv teljesen egyenlő jogú. A törvényszékeknél a jegyzőkönyvek a felek nyelvén írandók és a végzések is a felek nyelvén közlendők. A községek és a törvényhatóságok maguk határozzák meg ügykezelési és jegyzőkönyvi nyelvüket. Mindenféle hivatalos ügyirat azon a nyelven adandó ki és közlendő az illető községgel vagy törvényhatósággal, amelyet a jegyzőkönyvi nyelvül választott. A császári és királyi katonai hatóságokhoz irataikat a községek a maguk nyelvén küldik, a törvényhatóságok azonban a lehetőséghez képest a német nyelvet használják. A nem községi és törvényhatósági jellegű hivataloknak belső ügykezelési nyelvét és azt a nyelvet, amelyet külső hatóságokhoz intézendő irataikban használnak, kormányrendelet fogja szabályozni. Az iskolák tannyelvét az illető fenntartó hatóságok határozzák meg. Az egyházi anyakönyveket minden egyház a maga nyelvén vezeti, noha az egyes egyházaknak jogukban áll a királyi kormányszékkel való megállapodás szerint más nyelvet is használni. Minden, ezekkel ellenkező határozmányt tartalmazó törvény hatályon kívül helyeztetik. A törvény haladéktalanul életbe lép. Ez volt a II. törvénycikk.

Szeptember hó közepén leirat érkezett a kancelláriától, amely felszólította a tartománygyűlést, hogy az októberi diplomát és a februáriusi pátenst iktassa be Erdély törvényei közé. Az elnök e két nevezetes államokirat törvénybe iktatását a szeptember 30-i ülésre tűzte ki, amely bizonyos ünnepélyes formaságok között történt. A tartománygyűlés tagjai kivétel nélkül szalonruhában jelentek meg a gyűlésteremben. A törvényjavaslat előadója Rannicher volt, ki úgy a diplomát, mint a pátenst felolvasta és piros bársonyba foglalt s aranyzsinóron függő, pecséttel ellátott díszkötésben tette le a tartománygyűlés asztalára, egy óra hosszáig tartó lendületes beszéddel ajánlva elfogadását. Utána Şaguna görögkeleti román püspök szólalt fel, s annak egyhangú elfogadását ajánlotta, mert meggyőződése szerint csak e két okmányba foglalt elvek alapján lehet boldog Erdély. A jelenlevők beleegyezésük jelül mindnyájan felállottak és Groisz elnök, ennek alapján, mint a tartománygyűlés egyhangú határozatát mondotta ki az októberi diplomának és a februári pátensnek Erdély nagyfejedelemségének törvénytárába való beiktatását.

Ugyancsak szeptemberben érkezett a kancelláriától egy másik leirat is, amelyik felszólította a tartománygyűlést, hogy miután az uralkodóhoz intézett válaszfeliratukban készeknek nyilatkoztak a birodalmi tanácsnak tárgyalásaiban részt venni azon törvényhozási ügyeket illetően, amelyek a diplomában és a pátensben jelezve voltak, válasszák meg képviselőiket és küldjék el a birodalmi tanácsba. A szászok készek voltak e kívánságnak azonnal eleget tenni, mivel annak teljesítése megfelelt azon óhajtásuknak, hogy Erdély mentől szorosabb kapcsolatba jöjjön az osztrák egységes birodalommal. A románok ebben a kérdésben nem voltak egységesek. Vezető egyéniségeik közül többen azon a véleményen voltak, hogy Erdélynek általuk annyira óhajtott autonómiájára nagyon veszedelmes, ha a tartománygyűlés elküldi a birodalmi tanácsba a maga képviselőit mindaddig, amíg meg nem hozza azokat a törvényeket, amelyek Erdély belső ügyeit a nemzetek egyenjogúsága elvének alapján teljesen és véglegesen nem szervezik.

Vajda László kijelentette, hogy mindaddig korai a birodalmi tanácsba való belépés, amíg a tartománygyűlés meg nem hozza azokat a törvényeket, amelyek Erdély belső ügyeinek szervezését lesznek hivatva szabályozni. Şaguna azon a nézeten volt, hogy a birodalmi tanácsba küldendő 26 tagot azonnal meg kell választani. Şaguna ez állásfoglalása az aggodalmaskodó románokat is megnyugtatta és így a birodalmi tanácsba küldendő 26 tagot október 10-én meg is választották. A magyarságot három regalista, Groisz Gusztáv, Lászlófy Antal és Eranosz Jeremiás képviselték. E választással a szebeni tartománygyűlés első ülésszakasza be is fejeződött.

Nem fölösleges megemlékezni ez ülésszak munkásságának ismertetésével kapcsolatosan egynéhány olyan törvényjavaslatról is, melyet a tartománygyűlés tagjai nyújtottak be tárgyalás és törvényerőre való emelés céljából. Nemcsak furcsaságáért, de a korszak számos politikai műkedvelője gondolkozásának jellemzéséül is érdemes megemlíteni Lászlófy Antal regalistának azt a javaslatát, amelyet arra vonatkozóan terjesztett a tartománygyűlés elé, hogy az erdélyi örményeket is iktassák be Erdély ötödik törvényes nemzetéül.

Komolyabb jelentőségűek voltak a fiatal Ioan Raţiu agrártermészetű törvényjavaslatai. Raţiu első törvényjavaslatának tárgya az volt, hogy "az erdők közössé nyilváníttassanak mindenütt, ahol a volt jobbágyok azokat 1848-ig megszorítás nélkül használták". Második törvény javaslata arra vonatkozott, hogy a Székelyföldön mindazok a földek, amelyek 1819-től 1848-ig adó és földesúri tartozás fizetése mellett a volt jobbágyok kezén voltak, úrbéri földbirtokoknak tekintessenek. A harmadik azt kívánta, hogy az 1848-ig a jobbágyok és a földesurak által közösen használt legelők a belőlük húzott haszon arányában felosztassanak a volt jobbágyok és a volt földesurak között.

Raţiu ez agrárjellegű törvényjavaslataiból nem lettek ugyan törvények, de jellemző adalékul szolgálnak azon agrárpolitikai törekvésekhez, amelyek a későbbi román nemzeti párt programjában kifejezésre jutva, hivatva voltak a román földművelő elemet anyagilag a magyar birtokosság politikai és gazdasági téren való háttérbe szorítása végett mindjobban megerősíteni.



(c)



(A szászok politikai magatartásának indítékai. A román irredentizmus első jelentkezése. A magyar politikai törekvések kettős irányzata.)



Erdély nemzeteinek politikai magatartása ez időszakban összefüggésben volt a monarchia belső politikai viszonyaival és a külpolitikai helyzettel, amelyeknek egyike sem volt annyira szilárd, hogy esetleges fordulatainak váratlan meglepetéseit ne lehessen a politikai számítások körébe vonni. A szászok irányadó többsége a bécsi kormány követője volt, mert annak programja - a birodalom újraszervezése a tartományok autonómiája alapján, de oly módon, hogy a birodalom egysége és német jellege sértetlenül fennmaradjon - leginkább megfelelt érdekeiknek. Voltak azonban köztük egynéhányan, akik Schmerling rendszerét olyan kísérletezésnek vélték, amely még annyi ideig sem fog tartani, mint ameddig a Bach-rendszer. A magyarokkal való kiegyezés szüksége nemcsak a közmeggyőződés általános vélekedése volt, hanem olyan konkrét dolog, amelyet a szabadelvű osztrák németek közül többen a birodalom megszilárdításának és végleges újraszervezésének feltételéül sürgettek. Ezek a kisebbséget alkotó szászok készek voltak bármikor visszatérni a jogfolytonossághoz és az uniót a szász érdekek biztosításának feltétele mellett elfogadni. Ilyenek voltak a brassóiak: August Lassel, Paul Römer és Franz Brennenberg, aki mindjárt a szebeni tartománygyűlés kezdetén letette mandátumát annak jeléül, hogy nem ért egyet azzal a szellemmel, amely e gyűlésben irányadó.

A románok feltétlen hívei voltak Schmerling politikájának, mert az októberi diplomát olyan államokiratnak tekintették, amely Erdély autonómiáját teljesen biztosítja. Miután az autonóm Erdélyben ők voltak számbeli többségben, nem is kételkedtek, hogy sikerülni fog nekik még ebben a tartománygyűlésben Erdélynek egy demokrata választói törvény segítségével olyan alkotmányos szervezetet adni, amely a politikai vezetést a parlamenti többség elvén még akkor is biztosítja számukra a másik két nemzettel szemben, ha a magyarok aktivitásba lépve, helyet foglalnának a nagyszebeni tartománygyűlésben. Ennek az álláspontnak legkiválóbb és legenergikusabb képviselője, Şaguna görögkeleti román püspök volt.

Voltak köztük néhányan olyanok, ilyen volt Bariţiu is, akik azon a véleményen voltak, hogy a februáriusi pátens rendelkezései nagy részükben visszavonják mindazt, amit az októberi diploma a tartományi autonómiák számára biztosítani látszott, mert tulajdonképpen a birodalmi tanács hatáskörébe utasított minden fontosabb adminisztratív és politikai ügyet. Ezek attól tartottak, hogy a dolgok természetes fejlődése következtében a birodalmi tanács centralizmusa idővel el fogja sorvasztani a tartományok autonómiáját, és ha szelídítettebb s némileg alkotmányos alakban is, de visszatér a centralista és németesítő Bach-rendszer.

A románság politikai élete fejlődési folyamatának ez időszakban volt egy másik, igen figyelemre méltó külpolitikai természetű mozzanata is. Az ötvenes évek közepén a nemzetközi politika eseményei nagyon kedvező fordulatot idéztek elő a román fejedelemségek ügyében. Az 1856-i párizsi konferencia a fejedelemségekre vonatkozóan olyan kedvező határozatokat hozott, amelyek alapjául szolgáltak a szerencsés továbbfejlődésnek. III. Napóleon kitartó és hatalmas protekciója folytán a két román ország 1859-ben Cuza fejedelemsége alatt egyesült. Az 1848-i romániai forradalmárok legfőbb vágya, a fejedelemségeknek egyetlen önálló államban való egyesülése teljesült, és ez az esemény a távolabbi román nemzeti törekvéseknek, az összes románság egyetlen államban való egyesülésének is új alapot és az eddiginél nagyobb lehetőséget kölcsönzött. A villafrancai békekötés után tartott párizsi konferencia elismerte diplomáciailag is a román fejedelemségek egyesítését, sőt később a porta is, amely határozottan ellenezte ez egyesülést, belenyugodott a különben is meg nem változtatható ténybe.

Ez a váratlan siker úgy Cuzában, mint az egész román közvéleményben merész reményeket keltett és erős táplálékot nyújtott az egyre növekvő irredentizmusnak. A liberális párt szellemi vezérének, Constantin A. Rosettinek lapja, a "Românul", amely eddig azt hirdette, hogy Románia önállósága a szabad és független Magyarország nélkül bizonytalan valami, most ellene fordult a magyaroknak és azt fejtegette, hogy elérkezett a latin faj európai hegemóniájának ideje és hogy egy pánlatin hegemónia megteremtése Európa keleti részén a megalkotandó Dákórománia feladata. Különösen buzgók voltak ez irányban az Erdélyből betelepedett román értelmiségnek Romániában jelentékenyebb politikai szerepet játszó tagjai. Ezek közül a már említett Papiu-Ilarion Cuzához egy emlékiratot nyújtott be Dákórománia felállítására vonatkozóan.

Hogy még a reálisabban gondolkozó román államférfiak is miként vélték akár az önálló és független magyar államban, akár pedig az egységes osztrák birodalomban a román kérdést véglegesen megoldhatónak, világosan megmondja az az emlékirat, amelyet Bratianuék küldöttek Garibaldihoz 1862-ben, mikor III. Napóleon utasította Cuzát, hogy egy Ausztria ellen irányuló akcióra vonatkozóan kössön megegyezést a magyar emigrációval. Ez emlékirat szerint a megegyezés feltételei a következők: 1. Erdély csak perszonális unióban legyen Magyarországgal; 2. a Bánságnak jogában áll Erdélyhez csatlakozni; 3. e két tartomány, ha akarja, egyesülhet a román fejedelemséggel; 4. Bukovina ismét Moldvához fog csatlakozni.

Ez időponttól kezdve az erdélyi románság politikai törekvéseinek ez a program alkotta titkos hátterét. Erdély autonómiája sürgetésének az volt a be nem vallott, de általánosan érzett célja, hogy ez a maga egész teljességében megvalósulva szilárd alapjául szolgáljon a román fejedelemséggel való egyesülésnek. A román nemzetiségi politikának ekkor már Janus-arca volt. Egyik Bécs felé nézve, Erdély autonómiáját a tartományok föderációjának alapján szervezendő erős összbirodalom védelméül követelte a magyarok elkülönző törekvéseinek ellensúlyozásául. A másik, amelyet még a román politikai vezetők szemei előtt is a titkosság fátyola árnyékolt, mert inkább ösztönszerű és természetes érzés volt, mint tudatos politikai törekvés, Bukarest felé nézett az összes románok egyesülésének erős vágyakozásával.

Ez időben, az erdélyi magyarságban is éppen úgy, mint Magyarországban, két irányzat küzdött egymással: egy erősödő és egy folyton gyengülő. Az erősödő irány a Deák Ferenc által 1861-ben majdnem diadalra juttatott irány volt, amely a jogfolytonosság visszaállításának feltétele mellett az uralkodóval való kiegyezést tette programjává. A másik, a folyton gyengülő, az emigráns politika volt, amelyik Magyarország önállóságának helyreállítását a külpolitikai helyzet osztrákellenes fordulatának ügyes és cselekvő kihasználásától várta. Ez utóbbi irányzat hívei közül a vérmesebbek ez alkalommal is olyan összeesküvés szervezésére gondoltak, mint a minő a Bach-korszak elején a Makk-féle volt, s amelynek éppen olyan szomorú lett a vége, mint amannak. Ez volt az úgynevezett Almássy-féle összeesküvés, amelynek külföldön Klapka, Magyarországon pedig Almássy Pál voltak a szervezői. Ez összeesküvést Kossuth tudta nélkül, sőt akarata ellenére akarták szervezni, de miután Kossuth neve nélkül a magyar nép semmi ilyesféle vállalatra sem volt kapható, rábírták Kossuthot, hogy egy általuk szerkesztett felhívást írjon alá. Kossuth abban a feltevésben, hogy ez a felhívás nem fog nyilvánosságra kerülni, aláírta. E felhívás segítségével aztán megindult Magyarországon a szervezkedés éspedig szokás szerint az óvatosság teljes hiányával, sőt odáig ment a szervezők naiv ügyetlensége, hogy e felhívást kinyomatva, 1863. december 29-én Pesten és az ország más városainak utcasarkain kiragasztották, mint valami közönséges plakátot. E meggondolatlanság a rendőrség közbelépését hívta ki és megkezdődtek az elfogatások. Erdélyben ez összeesküvésnek csak gyenge szálai voltak, minden komolyabb szervezet nélkül, és így bűnrészesség gyanúja címén mindössze is csak Boncza Lajost fogták el Tordán és Benedek Lajost Csíkban azért, mert nyilvános helyen (vendéglőben) arról beszéltek, hogy hazajön Kossuth és első katonái ők lesznek.

Az emigráns politika ezzel a sajnálatos epizóddal az erdélyi magyarság körében teljesen leszorult a napirendről. Nem volt senki, aki az új fordulatot más alapon várta vagy akarta volna, mint a Deák Ferenc-féle felirati javaslatban foglalt elvek alapján. Az erdélyi magyar politika tekintete Pest felé volt irányítva, s azért nem kacsingathatott Bécs felé és éppen úgy, mint ahogy azért nem méltatta komoly figyelmére mindazt, ami a szebeni tartománygyűlésen történik, mert meg volt győződve, hogy csak idő kérdése, mikor vetnek Bécsben véget, engedve a viszonyok kényszerítő nyomásának, annak a parlamenti játéknak, amelyet a románok és szászok küldöttei folytattak Szebenben anélkül, hogy maguk is komolyan bíztak volna munkásságuk tartós sikerében.



(d)



(A szebeni tartománygyűlés küldötteinek fogadtatása Bécsben. Kölcsönös csalódás. Harmadik választás a magyar kerületekben. A tartománygyűlés küldötteinek szereplése a birodalmi tanács második ülésszakában. Deák Ferenc húsvéti cikke. Schmerling bukása. Báró Kemény Ferenc és báró Jósika Lajos bécsi útjának eredményei.)



A szebeni tartományülés 26 küldöttje megjelent a birodalmi tanácsban. Rossz fogadtatásról egyáltalán nem panaszkodhattak. A Schmerling sajtóirodájának befolyása alatt levő bécsi centralista hírlapok valóságos örömrivalgással üdvözölték abban a reményben, hogy példájuk maga után fogja vonni a még mindig makacskodó horvátokat is. Ha a horvátok belépnek a birodalmi tanácsba, akkor a magyarországiak annyira elszigetelve és magukra maradnak, hogy passzivitásukkal kénytelenek lesznek felhagyni, hacsak azt nem akarják, hogy a fejlődés ellenállhatatlan erejű folyamata keresztülgázoljon rajtuk. Egyedül a magyar törekvésekkel rokonszenvező "Wanderer" című lap nyilatkozott akként, hogy a románok és szászok, kik beléptek a birodalmi tanácsba, nem képviselvén a politikailag annyira fontos erdélyi magyarságot, nem is tekinthetők az egész Erdély képviselőinek. Erdély tehát a magyarok nélkül a birodalmi tanácsban nincs a maga egészében képviselve.

Schmerling tiszteletükre estélyt adott, amelyen Albrecht Károly Lajos, Vilmos és Károly Ferdinánd főhercegek is megjelentek. A lakoma alatt Schmerling mint házigazda üdvözölte erdélyi vendégeit. "Ma Erdély összes képviselőit magunkénak valljuk - mondá nem csekély nagyítással -, akik a hazafiasság és az önfeláldozás ritka példáját nyújtották. Az állami alaptörvényeket egyhangúlag megszavazták és a birodalmi tanácsban való választásokat is egyhangúlag végezték. Erdély megtette a magáét. Most rajtunk a sor Erdély iránt hálánkat tanúsítani. Hadd ismerje meg e szép ország, mit tesz a birodalomhoz tartozni."

Az erdélyieknek a birodalmi tanácsban való tényleges részvétel során csakhamar alkalmuk nyílt megismerni, hogy mit tesz a valóságban a birodalomhoz való tartozás és minő az a hála, amellyel a Schmerling-féle kormányzati rendszer szolgálataikat jutalmazni szándékozott.

Első csalódás a birodalmi költségvetés tárgyalásánál érte őket. E költségvetés Erdély összes adóját 14 142 386 forintban állapította meg, s ezzel szemben Erdély összes költségeire 3 799 205 forintot engedélyezett. Különösen fukarnak mutatkozott a román egyházakkal és iskolákkal szemben. Egy alkalommal, mikor a román tagok bizonyos tételek felemelését kívánták, Skene Alfréd azt mondotta nekik: "Úgy látszik koldulni jöttek önök ide!" A második csalódást az annyira szükséges és sürgős erdélyi vasútvonal kiépítésére vonatkozó tárgyalások okozták, ame1yekből meggyőződtek, hogy e kérdést a kormány tulajdonképpen velük szemben a politikai zsarolás fegyveréül szándékozik használni.

Viszont a birodalmi tanács vezető férfiai sem voltak magatartásuktól elragadtatva. Mindenekelőtt az döbbentette meg őket, hogy a románok és szászok között nemcsak egyetértés nincs, hanem a legtöbb konkrét esetben az ellentét köztük napról-napra élesebb lesz. Első alkalmul szolgált e tapasztalatra az erdélyi legfőbb törvényszék elhelyezésének kérdése. A szászok Bécs mellett foglaltak állást, a románok pedig makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy székhelye Erdélyben legyen. A mézeshetek gyorsan elmúltak és az elhibázott érdekházasság minden kellemetlensége jelentkezett ebben a nem természetes viszonyban.

Miután a kormány általános politikájának feltétlen támogatói voltak, szereplésük a liberálisabb gondolkozású osztrák-német képviselők előtt egyáltalán nem volt rokonszenves. A bécsi hírlapok többsége, még azok közül is egynéhányan, amelyek megérkezésük alkalmával oly melegen üdvözölték, majdnem egyhangúlag konstatálta, hogy az erdélyi csoport a birodalmi tanács tagjainak nagyobb része előtt éppen semmi népszerűségnek sem örvend. A már ekkor nagytekintélyű Herbst őket a "minisztérium statisztái"-nak nevezte, sőt azt sem habozott kijelenteni, hogy az erdélyi kormányzat "nagyon feszült viszonyban van az értelmiséggel".

A birodalmi tanács ez ülésszakát 1864. februárius közepén császári trónbeszéd zárta be, amely különös megelégedéssel említette meg, hogy Erdély küldöttei is megjelentek a birodalmi tanácsban. Erdély küldöttei pedig nagy csalódással és kevés megelégedéssel tértek vissza Szebenbe.

A birodalmi tanács ez ülésszakának bezárása után Schmerling elhatározta, hogy az erdélyi magyarok passzivitását vaseréllyel fogja ezúttal megtörni. A kancellária útján elrendeltette a távolmaradt magyar képviselők kerületeiben a harmadik választást is. Ez alkalommal Haynald püspök intést kapott, hogy ne csak maga tartózkodjék a politizálástól, hanem papjait is tartsa vissza a választásokban való részvételtől. E választásokon a hivatalos beavatkozás erőszakának minden fajtája érvényesült, de azért a kormány harmadszor is teljes vereséget szenvedett. Alig egy-két kivétellel a passzivitás álláspontján levő régi magyar képviselők győzedelmeskedtek.

E választások befejezése után május 23-re ismét összehívták a szebeni tartománygyűlést. Az újonnan megválasztott magyar képviselők most sem jelentek meg, sőt még Nemes János gróf, nyugalmazott kormányszéki alelnök is, aki eddig mint regalista volt tagja a tartománygyűlésnek, kijelentette, hogy annak tanácskozásaiban nem fog többé részt venni.

A tartománygyűlés ez ülésszakban az Erdély közigazgatásának és igazságszolgáltatásának újraszervezésére vonatkozó törvényjavaslatok tárgyalásával foglalkozott és az erdélyi vasút építésének ügyével. Október 29-én a tartománygyűlés Crenneville kormányszéki elnöknek egy átiratával elnapoltatott azért, hogy megválasztott tagjai részt vehessenek az újra megnyitó birodalmi gyűlés tanácskozásaiban.

Az 1864. november közepén újra megnyílt birodalmi tanácsban a magyar-kérdés is szóba került a felirati vitával kapcsolatban. Feltűnést és nagy megelégedést keltett a magyarságban az a beszéd, amelyet ez alkalommal a birodalmi tanács egyik tagja, Kaisersfeld mondott, aki azt indítványozta, hogy a felirati javaslat ezen kifejezése helyett: "a magyar országgyűlés a szűkebb birodalmi tanáccsal egyidejűen hivassék össze", a következő szavak tétessenek: "a birodalmi tanács a magyar országgyűlés összehívását sürgetően szükségesnek tartja", mert a magyar országgyűlés összehívásának időpontját megállapítani a magyar korona joga és abba a birodalmi tanács nem avatkozhatik. Aki a magyar országgyűlésnek oktroj alapján való összehívását sürgeti, az az alkotmánynak és a császár szavának megszegését sürgeti.

A birodalmi tanács ez új szakában Schmerling és rendszere kíméletlen és heves támadások tárgya volt, különösen helytelen pénzügyi politikája miatt. 1865. január 23-án a pénzügyi bizottságban bizalmatlansági szavazatot kapott, amiért ingerülten hagyta el a tanácskozás termét. Hatalma és állása ezzel megrendült, de még volt annyi ereje, hogy Haynaldot püspöki székéből való eltávozására bírja és Şagunát azzal jutalmazza, hogy püspökségét érsekségi, s őt magát érseki rangra emeltesse.

1865. április 9-én Schmerlig lapjában, a "Botschafter"-ben egy cikk jelent meg, amely a magyar nemzetet egyenesen elszakadási törekvésekkel vádolta. A "Botschafter" e cikkére válasz gyanánt jelent meg a "Pesti Napló"-ban Deák Ferenc híres húsvéti cikke, amelyben e nagy magyar államférfiú megjelölte a magyar politikai követeléseknek azt a minimumát, amely mellett a magyar nemzet örömmel hajlandó véglegesen kibékülni az uralkodóval. Ezt a cikket Bécsben is olyannak tekintették, amely a kiegyezés útjából minden komolyabb nehézséget elhárított.

A húsvéti cikk megjelenése után Schmerling helyzete tarthatatlanná vált, aminek nyilvánvaló jele volt az is, hogy az uralkodó Schmerlingnek és minisztereinek tanácsa ellenére június 6-án Pestre jött. Ez alkalommal a tisztelgő küldöttségek sorában gróf Mikó Imre vezetése alatt az erdélyi magyarságnak is megjelent egy háromtagú küldöttsége.

Az uralkodó budapesti utazásának volt következménye, hogy Őfelsége a január 26-i minisztertanácsban felszólította gróf Zichy Hermant és Nádasdyt, hogy adják be lemondásukat, mert ő Majláth Györgyben új magyar kancellárt és Sennyey Pál báróban új tárnokmestert nevezett ki. Schmerling még helyén maradt, de a birodalmi tanácsban vereséget vereségre szenvedvén, kénytelen volt lemondani és helyét Belcredinek engedni át. Ezzel vége lett a Schmerling-korszaknak és egy újabb provizórium kezdődött.

Schmerling bukása után Őfelsége báró Kemény Ferencet és báró Jósika Lajost Bécsbe hivatta, ahol Majláth György magyar udvari és gróf Haller Ferenc újonnan kinevezett erdélyi kancellárral abban állapodtak meg, hogy a jogfolytonosság útjára való könnyebb áttérés céljából a császári rendelettel 1863-ban összehívott szebeni országgyűlés feloszlatása után az 1791-i és az 1848-i választási törvények alapján Kolozsvárra új országgyűlés hívandó össze azért, hogy Erdély nemzeteinek alkalma legyen Erdélynek Magyarországgal való uniója tárgyában véglegesen nyilatkozni. Őfelsége magáévá tette e megállapodást és az új erdélyi országgyűlést, a szebeni tartománygyűlés feloszlatásával egyidejűleg 1865. november 20-ra Kolozsvárra összehívta.



(e)



(A képviselőválasztások és a megelőző események. A kolozsvári országgyűlés. Képviselőválasztás a pesti országgyűlésre.
E korszak közállapotának szomorú képe. Az erdélyi képviselők megjelenése a pesti országgyűlésen.
Az erdélyi román képviselők a pesti országgyűlésen. Az unió megerősítése és végrehajtása.)



Az országgyűlést összehívó királyi leirattal egyidejűleg Őfelsége azt is megengedte, hogy az 1861-ben lemondott alkotmányos főispánok, főkirálybírók és főkapitányok az elbocsátott adminisztrátoroktól átvehessék hivatalukat. A lemondott kormányszéki tanácsosok is visszatértek hivatalaikba és újra megalakultak a Kemény-Mikó-féle kormányzat bukásával feloszlott törvényhatósági bizottságok is.

Amily örömet és reménységet keltett Őfelségének ez intézkedése az erdélyi magyarságban, éppen olyan megdöbbenést okozott a szászok, de különösen a románok politikai vezetőiben. A szász egyetem október hó első napjaiban tartott ülésében elhatározta, hogy a maga álláspontját egy emlékiratban kifejtve fogja Őfelsége elé terjeszteni. Ez emlékiratban kijelentették, hogy meghajolnak az előtt, ami Őfelsége szeptemberi leiratában foglaltatik és a szász nemzet municipialis jogainak biztosítása mellett az unióba is belenyugszanak, de csak úgy, ha az unió ügye addig nem kerül napirendre, ami Magyarországnak az összbirodalomhoz való államjogi viszonya nem szabályoztatik.

A románok vezetését Sterca Şuluţiu érsek vette most kezébe, aki nyílt levélben szólította fel Şagunát, hogy közösen hívjanak össze egy román nemzeti értekezletet avégből, hogy abban egyértelműen határozzák meg, minő álláspontot foglaljanak el az összehívott új erdélyi országgyűléssel szemben. A tapasztaltabb és a bécsi viszonyokat jobban ismerő Şaguna kitérően válaszolt Sterca Şuluţiu érsek felszólítására, de azért határozottan kijelentette, hogy a románságnak okvetlenül meg kell jelennie az országgyűlésen, mert csak ott foglalhat állást szemben az unióval, és nem külön értekezleten.

Az országgyűlési választások sokkal csendesebben folytak le, mint ahogyan azt az előzmények után várni lehetett. A magyarság teljes győzelmet aratott anélkül azonban, hogy akár a szászok, akár a románok bármiféle választási visszaélésről vagy erőszakoskodásról panaszkodhattak volna.

Az országgyűlést november 19-én nyitotta meg, mint királyi biztos, gróf Crenneville kormányszéki elnök. A gyűlés megalakulása és a képviselők igazolása után a tanácskozás első tárgya a trónbeszédre adandó válaszfelirat volt. A magyarság válaszfelirati tervezetének lényege a következőkbe foglalható össze: az 1848-i pozsonyi VII. törvénycikk és az erdélyi I. törvénycikk elég biztosítékot nyújtanak, hogy Erdély különböző nemzetiségeinek érdekei az unió végrehajtásában kielégítést találjanak, s azért kérik Őfelségét, hogy az 1848-i törvények értelmében hívja meg Erdélyt a közös magyar országgyűlésre, amely egyedül hivatott, hogy az unió még függőben lévő részletes kérdéseit Erdély nemzetiségei érdekeinek kielégítésével elintézhesse.

A szászok álláspontja nem volt egységes. Az elsőt Maager medgyesi képviselő a következőképpen határozta meg: a jelenlegi kolozsvári országgyűlés éppen olyan rendelettel összehívott (oktrojált) országgyűlés, mint a szebeni tartománygyűlés volt, ezért nem lehet más feladata, mint egy új választói törvényt hozni, amelynek alapján új országgyűlés hívandó össze, mert csak ennek lesz joga határozni az unió kérdésében. A második nézet képviselője Brassó város követe, Bömches volt. Szerinte az 1848-i I. törvénycikk szentesített törvény, melyről egy külön erdélyi országgyűlés nem tárgyalhat. A függőben levő részletek elintézése a közös pesti országgyűlés feladata. A harmadik és a többségi álláspont, melyet Rannicher képviselt, az volt, hogy az 1848-i I. törvénycikk vétessék revízió alá abból a célból, hogy az egyes erdélyi nemzetek feltételei jogállapotuk biztosítását érdeklően megállapíttassanak és tekintetbe vétessenek.

A románok álláspontja a következő volt: Őfelsége az 1863/64-i szebeni tartománygyűlésen hozott választói törvényt szentesítette, s annak alapján hivassék össze egy új erdélyi országgyűlés azzal a feladattal, hogy revideálja az 1848-i I. törvénycikket.

A felirati vita tárgyát ezeknek a különböző álláspontoknak az összeegyeztetése alkotta. A több napig tartó és igen magas színvonalon mozgó vitatkozás azzal végződött, hogy a három közül a magyar álláspont 166 szavazattal győzött, a románok 29 és a szászok 30 szavazatot nyert külön javaslataival szemben. Elhatározták azt is, hogy úgy a szászok, mint a románok külön javaslatát felterjesztik Őfelségéhez, a többség által elfogadott felirat mellékletéül.

1865. január 9-én gróf Crenneville kormányszéki elnök és országgyűlési királyi biztos átirat kíséretében küldötte meg kihirdetés végett az országgyűlés elnökének azt a legfelsőbb kéziratot, amely tudtára adta az országgyűlésnek, hogy Őfelsége megengedte, hogy Erdély az 1848-i törvények alapján a pesti országgyűlésre képviselőket választhasson és ezzel kapcsolatosan a jelen országgyűlést a további intézkedésig elnapolja. E királyi kézirattal bezáratott Erdély utolsó országgyűlése.

A pesti országgyűlésre küldendő képviselők választásához az előkészületek megkezdődtek és mind a három nemzet körében élénk mozgalomnak lettek okozói. A szászok és a románok mindenekelőtt azzal akartak tisztába jönni, hogy minő elvi álláspontot foglaljanak el a pesti országgyűléssel szemben, amelyre Erdélyt a legfelsőbb királyi leirat, mint koronázó országgyűlésre hívta meg. A szászok Szebenben tartott értekezletükön kimondották, hogy a szebeni tartománygyűlésen hozott törvényeket fenntartatni kívánják és a pesti koronázó országgyűlésre való követküldést csak az uralkodó iránt való alattvalói hűség kifejezésének s nem egyszersmind az unió végrehajtásának is tekintik.

E szebeni határozat nem talált a szászok között egyhangú helyeslésre, mert Brassó és Kőhalom székek egyenesen visszautasították, s azért Conrad Schmidt szász ispán célszerűnek vélte a szász egyetem összehívását. A szász egyetem Conrad Schmidt indítványára elhatározta, hogy álláspontját egy Őfelségéhez intézendő felterjesztésben fogja kifejteni. A felterjesztés el is készült és annak lényege a következőkben foglalható össze: Erdély alaptörvényei, mint szerződésszerű jogot biztosítják, hogy a birodalomnak és a magyar koronának önálló országa legyen. Az unió kérdésének végleges megoldása pedig az 1848-i törvények revíziója, a Magyarország és a birodalom között való államjogi viszony szabályozása előtt lehetetlen. A szász egyetem elvárja, hogy a pesti magyar országgyűlés az uniónak Erdélyt kötelező egyoldalú tárgyalásába nem fog belemenni és egyidejűleg kéri őfelségét, hogy méltóztassék az unióval kapcsolatos kérdésekben való határozathozatal jogát az erdélyi országgyűlésnek fenntartani.

A szász egyetem e feliratát Őfelsége az erdélyi kancellária útján komoly rendreutasítás kíséretében küldette vissza a szász egyetemnek, amelynek körében nagy megdöbbenést keltett, annyival is inkább, mert az uralkodói rendreutasítás teljesen igazolta a szász kisebbségi párt azon tagjait, akik a szász egyetem e gyűlésére el sem mentek, vagy arról tanácskozás közben eltávozták.

A románok körében is két irányzat uralkodott, egy mérsékeltebb és egy szélsőségesebb. A mérsékeltebbet Şaguna képviselte, aki azon a nézeten volt, hogy az erdélyi románoknak részt kell venniük a választási küzdelmekben, hogy mentől nagyobb számban bejutva a pesti országgyűlésbe, ott nemzetük érdekeit kellő eredménnyel képviselhessék. A szélsőségesebb irányzat képviselője Sterca Şuluţiu érsek volt, aki azt akarta, hogy a románok a szebeni tartománygyűlés magyar tagjainak példáját kövessék.

A magyarok között is két irányzat mutatkozott, bár még nagyon halvány és elmosódó körvonalakban. Egyik az, amelyik a Deák-féle 1861-i felirati párt alapján állott, a másik a Tisza Kálmán vezetése alatt álló határozati párt, amelynek erdélyi vezére Tisza Kálmán testvérbátyja, Tisza László volt. Ez azonban ekkor még csak árnyalati különbség volt, anélkül, hogy ellentét, vagy egymás ellen való pártküzdelem okozója lett volna.

A választási harc elég élénk és zajos volt. A románok egész erejükkel vettek részt benne. Vezető férfiaik majdnem kivétel nélkül felléptek. Érdekes jelensége volt e választásnak, hogy benne a szélső román álláspont képviselői, szemben a magyar vagy a mérsékelt román jelöltekkel, megbuktak. Így bukott meg Ioan Bálint volt 1848/49-i prefekt ifjabb báró Kemény Istvánnal, Axente pedig a mérsékelt román Boér Jánossal [Ioan Boiav], Moga Demeter [Dimitiu Moga] a szintén mérsékelt Hosszú Józseffel [Iosif Hossu], Ioan Raţiu Tisza Lászlóval szemben. E jelenség magyarázatául az a csalódás szolgálhat csupán, amelyen a románság a legutóbbi öt esztendő politikai és kormányzati kísérletei alatt átment.

Az a közigazgatás és igazságszolgáltatás, amelyet az 1862-től 1866-ig tartott politikai és kormányzati rendszer a szebeni tartománygyűlésen uralkodott szellem hatása alatt Erdélyben szervezett, az értelmiségre zaklató és igazságtalan, a népre pedig zsaroló, durva és korrupt volt. Egyetértett ez ítéletben mindenki, aki az erdélyi állapotokról, mint elfogulatlan ítélő, ez időszakban saját tapasztalatai alapján véleményt mondott.

A bécsi "Debatte" című hírlap 1865. március havában kilenc fejezetből álló cikksorozatot írt az erdélyi állapotokról és abban a leghatározottabb módon adott kifejezést annak a nézetének, hogy a szebeni tartománygyűlés működése minden egyes mozzanatában arra irányult, hogy Erdélyben a magyar elem háttérbe szoríttassék.

Egy hónappal később a "Hermanstädter Zeitung" (1865. április 8-án) "A mai erdélyi helyzethez" című cikkében a következőképpen jellemezte Erdély ez időszakbeli közállapotait:

"Az élet, a modor, az érintkezés Erdélyben feltűnően szenvedélyessé, bizonytalanná és kesernyéssé lett. Az elégedetlenség, a méltóságnak és a jó modornak hiánya uralkodik mindenütt. A nép a hivatalokban nagyon tolakodóan viselkedik, mert mindenütt igen nagy a pajtáskodás, a klientela- és a népszerűség-hajhászás. Különösen a közigazgatási és a bírósági hivatalok ellen lehet azt a kifogást tenni, hogy bennük a tekintélynek még a külsőségeit sem tudják megóvni és fenntartani. Ha végigtekintünk a tisztviselőkön, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a tudással, a kellő gyakorlattal bíró egyéniségek köztük majdnem teljesen hiányoznak. Minő emberekből csináltak tanácsosokat és bírákat! Mindenki jogosítottnak és alkalmasnak hiszi magát bármiféle hivatalra. Csak a nemzetiséghez való tartozás és az atyafiság legyen meg - a többi aztán magától jön".

Miután a magyar értelmiség javarésze nem vállalt hivatalt és a szászok kevesen voltak ahhoz, hogy a törvényszékeknél és egyéb állami hivataloknál az állásokat betöltsék, a románok között pedig a megkívánt minősültséggel kevesen rendelkeztek, nagy zűrzavar keletkezett. (A korszak kezdetén maguk a románok számították ezeket össze és e számbavétel szerint a hivatalokra megfelelő képesítettséggel rendelkező románok száma összesen csak 300-re rúgott.)

Ebben az időben utazta be Erdélyt egy Charles Boner nevű angol, ki tapasztalatairól 1865-ben az angol közönségnek egy több száz lap terjedelmű könyvben számolt be. E könyvében az erdélyi közigazgatás és igazságszolgáltatás állapotát a következőképp jellemzi:

"Alig van az országban valaki, akinek ne volna saját tapasztalata e tisztviselők pártos elfogultságáról, tudatlanságáról és törvénytelen eljárásairól. Azért az emberek mindent megengednek maguknak, mert egészen biztosak benne, hogy az igazságtalanságok ellen nincs óvószer. Ha ez érdekes téma tárgyalására. elegendő hely volna, példákkal egész kötetet meg lehetne tölteni. Ha a bűnösség bizonyítéka egészen világos és kétségbe nem vonható is, mégsem következik be az ítélet... Ezek a tisztviselők nem tudnak egyebet, mint a rendszerető közönséget egy vagy más módon zaklatni. Őszintén szólva, teljes törvénytelenség uralkodik az országban. A lótolvajoknak inkább pénzt ígérnek, csakhogy visszaadják az ellopott állatot, mintsem feljelentenék a törvényszéknél, annyira csekély annak valószínűsége, hogy tulajdonát visszakapja valaki még abban az esetben is, ha azt megtalálnák a tolvajnál. Egészen mindegy akár vannak törvények, akár nincsenek, ha a meglevőket senki sem tiszteli és senki sem hajtja végre."

Ha e teljes hitelt érdemlő jellemzéseknek még csak fele volna is igaz, akkor is érthető, hogy a nép elfordult attól a kormányzati rendszertől, amely e visszásságoknak szülőoka volt és a helyzet jobbrafordulását s azzal együtt sorsának javulását is azoktól remélte, kik nem voltak részesei annak a kormányzati rendszernek, amely alatt ő annyit szenvedett.

A megválasztott erdélyi képviselők a pesti országgyűlésen 1866. április 14-én jelentek meg először, amikor Mikó Imre gróf mutatta be őket egy lendületes beszéddel. Harmadnap, április 16-án az erdélyiek számára fenntartott egyik alelnöki állásra Zeyk Károlyt, a kolozsvári országgyűlés felirati vitájának vezérszónokát, és egyik jegyzőjévé e felirat végleges alakban való megfogalmazóját, a jeles erdélyi hírlapírót, Ocsvay Ferencet választották meg.

A pesti országgyűlésen, amelyben magyarországi részek kerületeiből megválasztva már 24 román nemzetiségi képviselő ült, Erdélyből 14 megválasztott román nemzetiségi képviselő jelent meg. Az erdélyi román képviselőkkel együtt az 1867-i kiegyezést létrehozó pesti országgyűlésnek 38 román nemzetiségi képviselője volt.

Az erdélyi román nemzetiségi képviselők beléptek a magyarországi román nemzetiségi képviselők klubjába, de abban külön csoportot alkottak és a maguk számára bizonyos fokig külön politikai pártprogramot állapítottak meg, amelynek lényege az volt, hogy Erdély olyan autonómiát kapjon, mint Horvátország. A csak Erdélyt érdeklő ügyekre vonatkozó törvények alkotása a külön erdélyi tartománygyűlés feladata leend. A Magyarországgal közös ügyekre vonatkozó törvényalkotás a pesti közös országgyűlés hatáskörébe tartozik, amelyre Erdély is elküldi a maga képviselőit, az egész monarchiát érdeklő ügyek pedig a delegációk hatáskörébe utasíttatnak, amelyekben Erdély is oly módon lesz képviselve, mint Horvátország.

A pesti országgyűlésen megjelent román nemzetiségi képviselők e programját nem tartották kielégítőnek a románoknak azok a politikai vezetői, akik nem voltak országgyűlési képviselők. Az unió ellen való harcot tovább folytatták, úgy a sajtóban, mint a községek, városok és törvényhatóságok termeiben és a különböző vidékek, vagy egész Erdély román bizalmi férfiainak elég sűrűn tartott értekezletein. Ez utóbbi téren való tevékenységnek volt az eredménye azon 1493 erdélyi lakostól aláírt kérelem is, amelyet a románság bizalmi férfiai Erdély autonómiájának megszüntetése ellen való tiltakozás gyanánt nyújtottak be 1866. december 21-én Őfelségéhez.

1867. február 14-én Őfelsége gróf Andrássy Gyulát Magyarország miniszterelnökévé nevezte ki. Három nappal később királyi kézirat jelent meg, amely Erdélynek Magyarországgal való egyesülését véglegesen megerősítette. Ezzel egyidejűleg megszüntette az erdélyi udvari kancelláriát és az erdélyi kormányszék eddigi elnökét Crenneville gróf császári és királyi tábornokot állásától kegyelemben felmentette, és az egyesülés teljes végrehajtására királyi biztosul gróf Péchy Manót nevezte ki, aki állását május 8-án foglalta el székhelyén, Kolozsvárt. 1867. június 20-án két királyi leirat érkezett a királyi biztossághoz. Egyik az 1865. november 15-re összehívott kolozsvári országgyűlést oszlatta fel véglegesen, a másik pedig a szebeni tartománygyűléseken hozott törvényeket semmisítette meg.

Erdély Magyarországgal való uniójának végleges megerősítésére és végrehajtására hozta a pesti országgyűlés az 1868-i 43. törvénycikket, amelyet Őfelsége 1868. december 6-án szentesített, s amelynek tizennyolc §-ból álló tartalma a következőkben vonható össze:

"Mint már az 1848-i pozsonyi VII. és a kolozsvári I. törvénycikkek kimondották, Erdély minden lakosa nemzetiségi, nyelvi és vallási különbség nélkül egyenjogú s Erdélynek ezzel ellenkező törvényei eltöröltetnek; az eddig létezett politikai nemzetek szerint való területi felosztások, az előjogok és kiváltságok, amennyiben valamely nemzetiséget másnak kizárásával illettek volna megszűntek, és Magyarország, valamint Erdély összes polgárainak egyenjogúsága újabban is biztosíttatik. Jövőre a törvényhozást Erdélyre nézve is kizárólag a magyar országgyűlésen gyakorolják, a kormányzás pedig a magyar felelős minisztérium által történik. Azok a törvények, amelyek az egyesülést megelőzően a külön magyar országgyűlésen alkottattak, amennyiben szükséges, az erdélyi területre törvényhozás útján fognak kiterjesztetni. Erdély mindazon törvényei, amelyek az erdélyi területen és a régente úgynevezett magyarországi részekben a bevett vallások vallásgyakorlati és önkormányzati szabadságait, jogegyenlőségét, egymásközti viszonyait, hatáskörét biztosítják, sértetlenül fenntartatnak, egyszersmind a görög és az örmény katolikus, valamint a görögkeleti egyházakra is kiterjesztenek. Őfelségének »Erdély nagyfejedelme«, »székelyek ispánja« címéből pedig az unióra semmi hátrányos következtetés sem vonható."

Az unió teljes végrehajtásával kapcsolatos átmeneti ügyek lebonyolításával megbízott királyi biztosság, amelynek élén gróf Péchy Manó királyi biztos állott, az 1872. év őszén oszlott fel.

Erdély tartományi önállósága és vele együtt külön történelme is azzal a legfelsőbb királyi kézirattal szűnt meg, amellyel Őfelsége 1867. február 17-én az 1848-i erdélyi országgyűlés I. és a pozsonyi magyar országgyűlés VII. törvénycikkével kimondott uniót véglegesen megerősítette. Ez időponttól kezdve Erdély politikailag beleolvadt Magyarországba és így külön történelme sincsen. Mindaz, ami Erdélyben 1867-től 1918 végéig történt, a magyar állam történetébe tartozik, amellyel teljesen egy és azonos volt.



***



Azok az események, amelyek az alatt az ezer esztendő alatt zajlottak le, amely Erdély megszállásától a Magyarországgal való végleges egyesülésig telt el, alkotják Erdély külön történelmét. E történelem azonban egy és azonos a magyar nemzet ezeréves történetével. Ezt a történelmet éppen úgy a magyar faj csinálta a maga államalkotó politikai és hadi képességeinek segítségével, s az emberi művelődés előmozdítása érdekében kifejtett munkásságával, mint az egész Magyarországét. Ebben a történelemben részük van azoknak a testvér-nemzeteknek is, amelyek hosszú századokon át Erdély földjén együtt éltek a magyarral, s amelyek a magyar nemzet által alkotott állam jogi, gazdasági, művelődési és társadalmi intézményeinek segítségével és védelme alatt nemcsak megőrizték saját nemzetiségüket és nyelvüket, hanem a művelődés terén olyan előhaladást is tettek, hogy saját fajuk egyik legkiválóbb és legértékesebb törzsét alkotják. Erdély ez ezer év alatt nemcsak bizonyos önállósággal bíró tartománya volt Magyarországnak, hanem Kelet felé legerősebb védőbástyája, még abban a másfélszáz éves korszakban is, amikor az idők mostohasága és a magyar nemzetnél erősebb külső politikai viszonyok kényszerítő nyomása következtében külön fejedelemség volt.

Erdélynek e könyvben elbeszélt története egyaránt telve van szerencsés és szerencsétlen eseményekkel, gyászos és fényes lapokkal, nagy emberi erényekkel és sajnálatos hibákkal. Nagyban olyan, mint kicsinyben az emberi élet. Visszatükrözi az egész magyar faj történelmi végzetét, amelynek tragikuma abban van, hogy Európa közepén idegen és nála fizikailag erősebb fajok közé beékelve, olyan nagy történeti rendeltetéssel bízta meg a sors, amelyhez kis számánál fogva elégséges anyagi ereje hiányzik, s amelyet csak erkölcsi és szellemi képességeinek emberfölötti megfeszítésével és kifejtésével tudott betölteni. Azokban az időszakokban, mikor akarata elernyedt és így képtelen volt szellemi és erkölcsi erejének emberfeletti megfeszítésére, az anyagi erejénél nagyobb külső erők megalázták és letiporták. Ez időszakoknak eseményei alkotják történetének sötét és gyászos napjait. E napok, bár gyakran ismétlődtek, nem tartottak nagyon hosszú időig. Palma sub pondera crescit (a pálmafa teher alatt növekszik). A megpróbáltatásoknak, a súlyos szenvedéseknek tüzében a nemzet lelke megacélosodott, s újra képessé lett erkölcsi és szellemi erőinek emberfölötti mértékben való kifejlesztésére. A dicsőség, a fény és a nagyság lapjait ez időszakok eseményei alkotják történetében. E változatos történelemnek jövőt illető tanulsága teljesen azonos az egyetemes emberi életből levonható azzal a tanulsággal, amelyet "Az ember tragédiájá"-ban az Úr a kétségbeesésében magát öngyilkosságra elhatározott emberiség képviselőjének, Ádámnak e szavakkal adott új életprogramul:

"Mondottam ember! Küzdj és bízva bízzál!"