Make your own free website on Tripod.com

ERDÉLY TÖRTÉNETE AZ OSZTRÁK ABSZOLÚT KORMÁNYZAT KORSZAKÁBAN



(a)



(Báró Wohlgemuth lesz Erdély kormányzója. Erdély új közigazgatási felosztása. A haditörvényszékek működése. A románok elégedetlensége. A szászok elégedetlensége. Laményi görög katolikus román püspök sorsa. A Kossuth-bankók elégetése. Különböző pénzügyi intézkedések. Az új igazságügyi szervezet. Wesselényi halála.)



A magyar szabadságharc bukása után Erdély kormányzója báró Ludwig Wohlgemuth altábornagy lett. Melléje polgári biztosul Eduard Bachot, Alexander Bach osztrák birodalmi belügyminiszter öccsét adták, ki maga mellé tanácsadóul Florian Glanzt, Puchner volt titkárát vette, mint olyan embert, aki teljesen jártas az erdélyi ügyekben.

Báró Wohlgemuth feladata hármas volt: Erdély közigazgatását újraszervezni, az országot kibékíteni, végül büntetni és jutalmazni. Feladata nem volt könnyű, mert Erdély közigazgatásának elrendezésében a március 4-i osztrák alkotmány alapjára kellett helyezkednie, a magyar szabadságharc leverése után pedig másként, mint abszolút katonai diktatúrával, nem kormányozhatott. A katonai diktatúra érvényesítése a magyarsággal szemben könnyű feladat volt, de nehéz és kényes a császári ügynek hűséges támogatóival, a szászokkal és a románokkal szemben, kik ez alkotmány megtartását, mint hűséges szolgálataik és érdemeik legkisebb jutalmát feltétlenül követelték.

Wohlgemuth altábornagy, mihelyt egy kissé tájékoztatta magát Szebenben, azonnal útra kelt, hogy Erdélyt közelebbről megismerhesse. Visszatérvén Szebenbe, szeptember 24-én kiadott rendeletével Erdély eddigi közigazgatását semmisnek nyilvánította és a következő hat közigazgatási kerületre osztotta:

1. A szebeni kerület 494 164 lakossal, amely magában foglalta a régi Szászföldet. Hivatalosan német, azaz szász közigazgatási területnek tekintették.

2. A károlyfehérvári kerület 448 000 lakossal. Magában foglalta Hunyad, Alsó-Fehér, Zaránd megyéket és Küküllőnek nagyobbik részét. Etnográfiailag román területnek volt minősítve.

3. A kolozsvári kerület 158 000 lakossal. Magában foglalta Kolozs, Torda, Közép-Szolnok, Doboka megyék egy részét, Kraszna vidékét és Kővár vidékének nyugati felét. Ezt politikailag és etnográfiailag is magyar területnek tekintették.

4. A rettegi kerület 230 000 lakossal. Magában foglalta Kolozs, Torda, Doboka megyék északkeleti felét, az egész Belső-Szolnok megyét. E kerület etnográfiailag és politikailag román terület volt.

5. Az udvarhelyi kerület, amely Maros-, Udvarhely-, Csík és Háromszék megyékből, továbbá Felső-Fehér megyének Háromszék területére eső községeiből állott 350 000 lakossal. Ezt székely területnek tekintették.

6. A fogarasi kerület, amely a régi Fogaras vidékből állott, azzal a különbséggel, hogy Sárkányt Szeben vidékéhez kapcsolták, de a régi Felső-Fehér megyének szomszédos községeivel megnagyobbították. Lakosainak száma 60 000 volt. Úgy politikailag, mint etnográfiailag román terület volt.

A kerület élén a kerület katonai parancsnoka állott, aki a polgári ügyekben is a legfőbb végrehajtó hatalom gyakorlója volt. Mellé tanácsadóul a polgári ügyekre kerületi biztosi címmel egy polgári tisztviselő volt adva. A kerületek járásokra voltak osztva, amelyeknek élén a járási biztos állott, akit a kerületi katonai parancsnok és a kerületi biztos ajánlatára a kormányzó nevezett ki. A járások ismét eljárásokra oszlottak, amelyeknek élén az eljárási biztos állott.

Rendőri szempontból az országot négy rendőri kerületre (Szeben, Brassó, Marosvásárhely, Kolozsvár) osztották, amelyeknek élén a városi rendőrkapitányok állottak. Ezek a Szebenben működő országos rendőr-igazgatóságnak voltak alárendelve. A rendőrség támogatására a dragonyosoknak nevezett lovas- és gyalogcsapatokban a későbbi csendőrségnek egy fajtáját állították fel, amelynek a rendőri szolgálat gyors lebonyolítása, a közrend és csend biztosítása volt a feladata.

A közigazgatás nyelve egészen le a községi közigazgatásig a német volt. Az egyes kerületek említett nemzetiségi jellege csak annyiban domborodott ki, amennyiben az alsóbb fokú közigazgatási tisztviselőkre vonatkozóan a közigazgatást rendező utasítások kívánatosnak jelezték az illető vidékek nyelvének, a magyarnak vagy a románnak a tudását.

1849. szeptember 18-án Wohlgemuth egy kiáltványt tett közzé, amelyben elrendelte. hogy "mindazok számadás alá vonassanak és megérdemlett büntetésüket elvegyék, kik a felforgató pártnál működtek, nem különben azok a volt császári tisztek és hivatalnokok is, kik hűségesküjüket megszegve, a lázadókhoz csatlakoztak". E rendelet mentől teljesebb végrehajtására a szebeni, kolozsvári, rettegi, károlyfehérvári, udvarhelyi kerületek székhelyén egy-egy nyomozó törvényszéket és úgynevezett igazoltató bizottságot állítottak fel. Egy pár hónappal később ezek számát még hárommal (Brassó, Marosvásárhely és Beszterce) szaporították. E törvényszékek munkásságukat azonnal megkezdették és körülbelül a következő eredménnyel végezték:

Kazinczy Lajos tábornokot, Hauck Lajos őrnagyot, Bem egyik hadsegédét, Tamás András alezredest, Sándor László alezredest haditörvényszéki ítélet alapján főbelőtték. Halálra ítéltek 72 olyan honvédtisztet, akik előbb a császári hadseregben szolgáltak és 25 polgári egyént. Ezeknek halálos ítéletét kegyelemképpen 2-16 évig tartó, vasban eltöltendő várfogságra változtatták. Hosszabb (2-16 évig) ideig tartó és vasban eltöltendő várfogságra ítéltek 13 honvédtisztet és 10 polgári egyént. Rövidebb, 2-3 évi fogságra ítéltek 50 polgári személyt. Összesen tehát 170 egyént.

Egy évnél rövidebb fogságot még többen szenvedtek. A börtönre ítéltek összes számát pontosan nem lehet megállapítani, mert az elfogatások éveken át tartottak. Elég volt a legkisebb gyanú, egy névtelen feljelentés, hogy valakit elfogjanak, és aztán hónapokig tartsanak fogságban ítélet nélkül. Pörbe fogták azokat is, akik elmenekültek. Körözőlevelet bocsátottak ki, amelyben visszatérésre szólították fel az illetőt és miután nem tért vissza, távollétében halálra ítélték s képletesen -in effigie - nevét bitófára szegezvén, kivégezték. Így végezték ki in effigie Bethlen Gergely és Teleki Sándor grófokat, báró Kemény Farkast, Gál Sándor és Czetz János ezredeseket, és a nagy regényírót, báró Jósika Miklóst.

Azokat a honvédtiszteket, akik megelőzően mint tisztek nem szolgáltak a császári hadseregben, ha 38 évnél fiatalabbak voltak, közlegényekül besorozták a császári hadseregbe, ahonnan csak évek múlva engedték el. A kibujdosottak száma még nagyobb volt, mint a börtönbe zártak és a besorozottak száma együttesen. Erdély magyar értelmiségének kétharmada börtönben ült, be volt közlegény gyanánt a hadseregbe sorozva vagy idegen országokban száműzötten bujdosott.

Ily módon hajtották végre az erdélyi magyarság kibékítését gyorsan és kíméletlenül. Ezt a módszert nem lehetett a románokkal szemben, akik fegyvertársak voltak, alkalmazni. A románok pacifikációja ennek következtében körülményesebb és hosszabb ideig tartó is volt.

Wohlgemuth altábornagy, mihelyt elfoglalta hivatalát, azonnal utasította Erdély minden polgárát, hogy fegyvereit szolgáltassa be az illetékes hatóságoknak. Iancu seregét fel is oszlatta, ellenben Bálint és Axente prefektek felkelő csapataikat fegyverben tartották. Bálint bevárta, míg az erdélyi császári csapatok főparancsnoka, Clam-Gallas táborszernagy augusztus 26-án ezt neki egyenesen megrendelte.

Miután a román prefektek ennyire késedelmeskedtek csapataik hazabocsátásával, Wohlgemuth altábornagy ismét elrendelte a csapatok feloszlatását. Axente e rendelet kibocsátása után sem akarta fölkelőit hazabocsátani. Ellenkezőleg, mozgalmat indított meg, hogy a prefektek embereiket Balázsfalván egy nagy táborban vonják össze. Emiatt Wohlgemuth elfogatta, és haditörvényszék elé állította, amely engedetlensége miatt két hónapi fogságra ítélte. Ezt azonban, tekintettel eddigi érdemeire, elengedték.

A románság a Wohlgemuth által életbe léptetett közigazgatási rendszert sérelmesnek találta. Különösen helytelenítette, hogy a nagyszebeni kerület szervezésével nemcsak fenntartották a régi szászföldet, hanem politikailag és etnográfiailag - annak ellenére, hogy lakossága többségében román - német, illetőleg szász területnek nyilvánították. Éppen ilyen sérelmes volt az is, hogy Krassó-Szörény, Temes, Torontál vármegyékben mintegy 800 000 románt egyházilag, iskolailag és közigazgatásilag a szerb vajdaságba kebelezve, a szerb kisebbség alá rendeltek, hogy továbbá Arad, Bihar, Szatmár, Ugocsa, Máramaros megyék románsága közigazgatásilag a március 4-i osztrák alkotmány által megalkotott új Magyarországtól nem választatott külön.

Különösen a mindkét felekezetű román papság volt elégedetlen azzal a jutalommal, amelyet a román nemzet a most lezajlott háborúban tanúsított szolgálataiért kapott. Az a meggyőződés lett uralkodóvá köztük, hogy mindez másképpen lesz, ha a császárt és kormányát helyesen tájékoztatják a helyzetről. Ennek a tájékoztatásnak a legalkalmasabb módja az, ha sérelmeiket és kívánságaikat olyan emlékiratban terjesztik a császár elé, amely felsorolja a császári ház érdekében hozott nagy áldozataikat és értékes szolgálataikat. Ez emlékirat megszerkesztése céljából különböző összejöveteleket tartottak és kiterjedt bizalmas levelezést folytattak egymással. A szászok vezetői, tudva, hogy e mozgalom elsősorban a szász külön terület ellen irányul, nemcsak gyanakodással nézték a román papság e mozgolódását, hanem denunciálták is, amely irányban a "Siebenbürger Bote" odáig ment, hogy a kormánynak azt ajánlotta, hogy az eshetőleges nagyobb bajok megelőzése végett egy-két volt prefektet és tribunt köttessen fel. Ezek a vádaskodások okozták, hogy Wohlgemuth a "Gazeta de Transilvania"-t betiltotta és a románság forradalmi vezéreit rendőri felügyelet alá helyeztette, sőt a szebeni kerületből több papot lefogatott azon a címen, hogy a román népet a szászok ellen bujtogatták. Még magát Şagunát is titkos bujtogatással gyanúsították, amely gyanúnak Wohlgemuth egy 1849. október 29-én Şagunához intézett rendkívül energikus hangú átiratában adott kifejezést.

E kényszerítő rendszabályok nem bírták megakadályozni, hogy az elégedetlenkedő románok ne terjesszenek időnként különböző kérvényeket és panaszokat a császári trón elé. Elsők voltak e téren a bánsági románok, kik 1849. december havában egy 600 aláírással ellátott kérvényt terjesztettek a császár elé, amelyben az ellen tiltakoztak, hogy a többi románságtól elszakítva beolvasztották őket a szerb vajdaságba. 1850 januárjában Erdélyi Vazul nagyváradi görög katolikus román püspök terjesztett fel a magyarországi románság nevében egy kérvényt. Ebben azt kérte, hogy a románság szerveztessék egységes nemzeti területté. E nemzeti területnek, hasonlóan a szerb vajdához és a horvát bánhoz, Balázsfalva székhellyel legyen egy külön prefektje, vagy kormányzója.

1850 március havában az összes erdélyi és magyarországi románság képviseletében egy 37 tagú küldöttség ment Bécsbe, hogy a román nemzet sérelmeit és kívánságait a trón elé terjessze. E küldöttségben részt vett Şaguna kivételével minden román vezéregyéniség, aki az elmúlt két év mozgalmaiban szerepet játszott. Őfelsége a küldöttségnek megígérte, hogy kormányával meg fogja vizsgáltatni a románok összes kérelmeit. Ez újabb kérvényt a kabinetiroda áttette a belügyminisztériumhoz, ahol az eddigi román kérelmek szomorú sorsára, a papírkosárba jutott. A küldöttség hosszabb ideig várt a megígért válaszra, de midőn tagjai látták, hogy az egyre késik, lassanként hazaszállingóztak.

E küldöttségben Avram Iancu is részt vett. Iancu ez alkalommal kísérletet tett arra is, hogy Őfelségétől külön kihallgatást nyerjen. Külön kihallgatás helyett a rendőrfőnök elé idézték, aki hízelgő szavak kíséretében érdemrenddel és jövedelmező hivatallal kínálta meg. "Nem érdemrendért harctoltam - felelte Iancu büszkén -, hanem nemzetemért. Aztán annakidején nem is így egyeztünk meg." Alig ért haza szállására, a rendőrség parancsát már otthon találta. Ebben a legszigorúbban meg volt parancsolva, hogy 24 óra alatt feltétlenül hagyja el Bécset. Iancu nem várta be a 24 órát, hanem azonnal útnak indult. Később, mikor a havasok között félőrülten bolyongott, többször emlegette e kalandját, tréfásan mondogatván: "Elmegyek én még Bécsbe, mert jogom van huszonnégy órához, s azt ki akarom ülni."

Erdély ez új berendezésével a szászok sem voltak megelégedve. Ők is kötelességüknek tartották az új állami renddel szemben tiltakozásuknak kifejezést adni. 1849. december 19-én tették közzé Brassóban hírlapilag kívánságaikat, amelyeknek lényege az volt, hogy a régi Királyföldet szász koronatartomány gyanánt önállósítva, iktassák be az egységes osztrák birodalom államrendszerébe. Azt vitatták, hogy kívánságuk logikailag és természetszerűen következik az 1848. december 21-én kelt császári manifesztumból és az azt követő december 22-i legfelsőbb leiratból, sőt az 1849. március 4-i osztrák birodalmi alkotmány egyenesen biztosítja is a szászok e kívánságát.

Hasztalan volt. A szászoknak meg kellett érniük, hogy sok százados nemzeti alkotmányuk a Habsburgok alatt száz esztendőn belül másodszor is a történelem lomtárába kerüljön. "Így lettünk mi halottak, néma, mozdulatlan holttestek - írta Joseph Bedeus von Scharberg, a negyvenes évek magyarellenes szász mozgalmak egyik sugalmazója. - Minden előzetes ítélethozatal nélkül lőttek agyon, és azután sine luce et cruce sírba tettek. Ez volt jutalma mindannak, amit a veszedelem éveiben teljesítettünk, és amit szenvedtünk. Ilyen eljárást csakugyan nem érdemeltünk meg. Először felhasználtak demonstrációkra, azután áldozatainkat és adományainkat szívesen fogadták, biztattak, aranyhegyeket ígérve. Mikor a veszély elmúlt és nem volt szükségük többé ránk, minden megváltozott. És mikor bőrünket védelmezve, bátrak voltunk eddigi politikai önállóságunk fanmaradásáért kérelmezni, maradiaknak, reakcionáriusoknak és rendbontóknak kiáltottak ki."

Puchner főhadparancsnok Leményi balázsfalvi görög katolikus püspököt magyarbarát érzelmei miatt püspöki hivatalából önhatalmúlag elbocsátotta. Wohlgemuth formailag jóváteendő Puchner önkényes cselekedetét, 1850. március havában a leghatározottabb hangon szólította fel, hogy mondjon le püspöki hivataláról. Leményi lemondott és Bécsbe utazott, hol a franciskánusok kolostorába internálták. Üresedésbe jövén a balázsfalvi görög katolikus püspökség, Őfelsége július 26-ról kelt legfelsőbb elhatározásával elrendelte a püspökválasztó zsinat összehívását. A Bécsben időző román küldöttek azt kérték, hogy a régi törvényes szokás szerint a világiak is meghivassanak e püspökválasztó zsinatra. E kérelmet azon ürügy alatt, hogy elkésve érkezett, nem teljesítették. Így csak az egyházi tagok jelentek meg a zsinaton, amelyen a legtöbb szavazatot Sterca Siulutiu József [Iosif Sterca Şuluţiu] szilágysági görög katolikus vikárius kapta, kit Őfelsége meg is erősített az érseki széken. Az új püspök később majdnem olyan jelentékeny szerepet játszott a görög katolikus román egyház életében, mint Şaguna a görög keletiében.

Az ország anyagilag a lehető legrosszabb helyzetben volt. Az egyéves belső háború nagy mértékű pusztításainál, a termelés háború okozta csökkenésénél talán még károsabb hatásúak voltak a kormány pénzügyi intézkedései, amelyeket minden átmenet nélkül rögtön életbe léptettek. Ezek között az első és valóban katasztrofális hatású volt a magyar kormány által kibocsátott bankjegyek, az úgynevezett Kossuth-bankók kárpótlás nélkül való megsemmisítésének elrendelése. Szigorú rendelettel és fogságbüntetéssel való fenyegetés mellett parancsolták meg, hogy a birtokában levő Kossuth-bankókat a hatóságoknak mindenki beszolgáltassa. Az így begyült Kossuth-bankókat aztán katonai és rendőri fedezet mellett a városok piacain halomba rakták és elégették. Hivatalos jelentések szerint 50 millió forint értékű Kossuth-bankót égettek el. De sokan voltak olyanok is, akik a birtokukban levő Kossuth-bankókat nem szolgáltatták be, hanem jobb időket várva őrizték.

A forgalomból kivont Kossuth-bankók helyébe Magyarország közjövedelmeinek terhére 1, 2, 5, 10, 100 és 1000 forint értékű kényszerforgalmú bankókat - kincstári utalványjegyeket - bocsátottak ki, amelyeknek valutáris értéke sokkal kisebb volt, mint a megfelelő ezüst forgalmi pénzeké, s amelyeket ezért a közönség csak vonakodva és a büntetéstől félve fogadott el.

E pénzügyi intézkedésekkel egyszerre léptették életbe az osztrák örökös tartományokban érvényes adórendszert, amely különösen az adófizetéshez nem szokott nemesi birtokos osztályt érintette súlyosan. Behozták a só-, dohány- és szeszmonopóliumot, és a kincstári jövedelmek könnyebb behajtásának biztosítására és a csempészet megakadályozására vámőrségül felállították a pénzügyőrséget, amely célból az országot négy pénzügyőri kerületre osztották fel. A nagyszebeni főkincstári hivatal - thesauriariatus helyét a nagyszebeni országos pénzügyigazgatóság foglalta el.

Az igazságszolgáltatás szempontjából is újraszervezték Erdélyt, mégpedig az osztrák örökös tartományokban érvényes igazságügyi szervezet mintájára. Felállítottak 72 járásbíróságot és 11 megyei törvényszéket. A legfőbb törvényszék, mint végső fellebbviteli hatóság, Bécsben volt. Egy pár hónappal később másodfokú fellebbviteli bíróság gyanánt Nagyszebenben egy főtörvényszéket állítottak fel. A régi erdélyi polgári és büntető törvényeket hatályon kívül helyezték, s helyükbe az osztrák örökös tartományokban érvényes polgári és büntető törvényeket léptették életbe.

1850. április hó 22-én halt meg Pesten báró Wesselényi Miklós, élete 54. esztendejében. A rendőrség szigorú intézkedéseket tett, nehogy tüntetések legyenek a temetésénél. A lapok a rendőrség tilalma folytán csak egy pár sorban említhették meg halálát. Félve a tüntetésektől, azt sem engedték meg, hogy holttestét Zsibóra a családi sírboltba vihessék. Csak majdnem egy ével később, 185l. január végén nyert a család engedélyt arra, hogy Zsibóra szállíthassák.



(b)



(Schwarzenberg herceg kormányzósága. A Makk féle összeesküvés. Ferenc József erdélyi utazása. Iancu tragédiája. I. Ferenc József utazásának érzelmi hatása. Az osztrák polgári törvénykönyv életbe léptetése. Jókai erdélyi utazása. A szent korona megtalálásának hatása Erdélyben. Az úrbéri nyílt parancs és végrehajtása. Erdély végleges közigazgatási felosztása. Az ostromállapot megszüntetése.)



1851 elején Wohlgemuth altábornagyot sürgősen Bécsbe hívták. Útközben Pesten beteg lett és meghalt. Helyébe 1851. április 29-én Carl Schwarzenberg herceg altábornagyot nevezték ki Erdély kormányzójává és csakhamar Eduard Bachot, Wohlgemuth polgári biztosát is visszahívták. Schwarzenberg kormányzóvá történt kineveztetése után a katonai abszolutizmus helyét lassanként a provizóriumnak nevezett polgári abszolutizmus váltotta fel, amely körülbelül három évig (1854) tartott.

Schwarzenberg herceg kormányzóságának első évébe esett az úgynevezett Makk-féle összeesküvés felfedezése.

Makk József, volt negyvennyolcas honvéd tüzérezredesnek sikerült 1851. június havában a Kutáhiába internált Kossuth Lajos beleegyezését megnyerni, hogy Magyarországon titkos szervezetet létesíthessen azért, hogy alkalmas időben a forradalom az ország minden pontján egyszerre törhessen ki. E titkos szervezet az Évszaki rendszer nevet viselte, mert alapgondolatul megalkotásához az időrendszert vette. Volt egy középpont, az év. Az ország a 12 hónapnak megfelelően 12 részre volt osztva. Az év élén állott az összeesküvés teljhatalmú szervezője, Makk. Minden hó élén állott egy főnök. Makk csak e főnökökkel állott összeköttetésben és csak e főnökök (hónapok) tudták volna, hogy ki áll a szervezet élén. A hónapok négy hétre voltak osztva. E hetek főnökei csak a maguk hónapjának főnökéről tudtak volna, de a vezetőségről sejtelmük sem lett volna, valamint a többi hónapok főnökéről sem. A hetek napokra, a napok órákra, az órák pedig percekre voltak felosztva. Ily módon a középpont - az év főnöke - ismerte egészen a szervezet legkisebb részéig az összeesküvés tagjait, de a hónapok főnökeit kivéve, senkinek sem volt tudomása a központi vezetőségről és így annak elárulása majdnem a lehetetlenséggel lett volna határos.

Makk e tervvázlatot Kossuth "felhatalmazásának" másolata kíséretében Figyelmessy volt honvéd századostól beküldötte Erdélybe, ahol sikerült megnyerni Török János marosvásárhelyi református főgimnáziumi tanárt, Gálfy Mihály Udvarhely megyei birtokost és ügyvédet, továbbá Horváth Károly Háromszék megyei birtokost. Ezek lettek volna az esztendő Erdély területére eső három hónapjának politikai főnökei; katonai főnökei pedig Makk bizalmas emberei: Piringer-Pataki, May János és Váradi József. Makk maga Bukarestben tartózkodott egy Nagy József nevű magyar iparos házánál és onnan intézte az erdélyi szervezkedés menetét.

A nagy buzgalommal, de kevés óvatossággal folyó szervezkedés csakhamar tudomására jutott a rendőrségnek. Legelőször az osztrák császári és királyi konzulátus közreműködésével Bukarestben Nagy Józsefnél tartottak házkutatást, amely alkalommal sikerült az erdélyi összeesküvőknek egy névsorát is megszerezni. E névsor alapján aztán 1852. január 24-ének éjjelén az erdélyi összeesküvők túlnyomó részét elfogták. A további nyomozások segítségével később még néhányat sikerült lefogni úgy, hogy körülbelül 60 egyén került fogságba, köztük három nő: Török Jánosné, Kenderessyné Boér Nina és Hajnal Róza.

Az elfogottakat Nagyszebenbe vitték, hol ellenük hosszas és részletes vizsgálat indult meg. Ítéletet csak két év múlva, 1854 tavaszán hoztak. Ekkor közülük ötévi vasban töltendő várfogságra ítéltek 5-öt, 6 évre 1-el, 8 évre 7-el, 10 évre 14-el, 12 évre 11-el, 15 évre 6-ot, 18 évre 3-at, összesen 47-et, halálra ítéltek 7-et. Ezek közül Borbáth László kegyelem útján élethossziglan való fogságot kapott. Piringer-Pataki volt ezredes pedig a kivégzés előtti éjjelen börtönében szalmazsákját meggyújtotta és elégett.

Török Jánost, Horváth Károlyt, Gálfy Mihályt 1854. március 10-én Marosvásárhelyen, a Postaréten akasztották fel; Váradi Józsefet és Bartalis Istvánt pedig Sepsiszentgyörgyön. Ezek voltak a Makk-féle összeesküvés székely vértanúi, kiknek emlékezetét a székelység máig is megőrizte nemcsak szívében, hanem népköltészetében is.

Az 1852. év legnevezetesebb eseménye I. Ferenc József erdélyi utazása volt. Július 20-án lépett Zámnál Erdély földjére, amelynek összes népei valamelyes üdvös fordulatot vártak e fejedelmi utazástól, különösen a románok, akik azt hitték, hogy ez utazás kedvező alkalom lesz arra, hogy a fiatal uralkodó felismerje e népelem Erdélyben való fontosságát és annak politikai kívánságait e fontossághoz mérten teljesítse is. Különösen nagy lett e reménykedés akkor, mikor megtudták, hogy az eredeti útiterv megváltoztatásával a mócok 1849-i küzdelmeinek színhelyét, az Érchegység vidékét fogja először meglátogatni.

E fordulatnak különösen Iancu örvendett, mert azt hitte, hogy alkalma nyílik Őfelsége előtt nemzete ügyét sikerrel képviselni. Őfelsége fogadtatására a következő naiv és fantasztikus tervet gondolta ki. Mikor a fiatal uralkodó felérkezik a Gaina-tetőre, Iancu édesanyja lóháton, kezében román zászlóval elébe lovagol, s úgy fogja a mócok nevében üdvözölni. Ő is fogja Felső-Vidrára bekalauzolni, hol atyja a házának tornácán várja és mikor Őfelsége a ház előtt elmegy; ősi móc szokás szerint mint vendégét megkínálja egy pohár borral. Őfelsége az út fáradalmait is Iancu szülőházának fedele alatt fogja kipihenni.

Iancu tervéből semmi sem lett. Őfelsége felérkezvén a Gainára, kíséretével együtt megreggelizett és egy kissé megpihenvén, útját tovább folytatta. Beérkezvén Felső-Vidrára, a környékbeli papság egyházi ornátusban Iancu háza előtt várta. Őfelsége a ház felé sem nézett, hanem tovább haladt Topánfalva felé, ahol Kalcher bányatanácsos özvegyénél volt elszállásolva.

Röviddel azután, hogy Őfelsége aludni tért, Iancu bement a Kalcher ház udvarára és az őrségi szolgálatot teljesítő csendőrség parancsnokától azt kérte, hogy bocsássa őt Őfelsége elé. A beszélgetésre Grüne főhadsegéd is az udvarba lépett, aki felvilágosítani igyekezett őt arról, hogy lehetetlen dolgot kíván. Most távozzék el, de biztosítja, hogy a kért kihallgatást reggel meg fogja kapni. Miután Iancu semmi szín alatt sem akart eltávozni, az őrség parancsnoka a kapun kituszkolta.

Mikor Őfelsége augusztus 2-án Kolozsvárra bevonult, Iancu engedve Sterca Siulutiu balázsfalvi görög katolikus román érsek kérésének, többnyire volt tribunjaiból és centurioiból összeállított 50 főnyi móc lovas bandériumot vezetett a díszkíséretben, de mikor barátai arra unszolták, hogy kérjen kihallgatást, azt felelte: "Ha kényszerítetek, megteszem, de akkor kénytelen leszek lemondani a mócok pörének védelmezéséről."

A mócok régi pöre, amely okul szolgált Hora lázadásának és alkalmas anyagául Varga Katalin izgatásainak, még nem volt elintézve. Mikor 1852-ben a kataszteri munkálatokat ezen a vidéken is megkezdették, a mócok nemcsak tiltakoztak ellene, hanem tettlegességekre is vetemedtek. Az ebből származó pörben Iancu szolgált a mócoknak ügyvédi tanácsokkal. A hatóságok egyrészt azt hitték, hogy a mócok zavargásait ő szítja, másrészt attól féltek, hogy elkeseredésében a nép elégedetlenségét nagyobb szabású zavargások támasztására fogja használni. Gyulafehérvárra idézték, és ott börtönbe vetették. Attól félve azonban, hogy a mócok kísérletet tesznek erőszakos kiszabadítására, katonai fedezettel Szebenbe kísérték. Itt már nem zárták be, hanem egyik barátjának, Macellariu Illésnek [llie Macellariu] házába internáltak, ahonnan rövid idő múlva hazabocsátották.

Mikor Iancu Szebenből eltávozott, akkor elméje már el volt homályosodva. Iancu idegrendszerét keserű csalódásai teljesen feldúlták. Az a terv is, amelyet Őfelsége felső-vidrai fogadtatására kigondolt, nyilvánvaló jele volt lelki meghasonlottságának, amelyet még fokozott az a visszautasítás, amelyben Topánfalván részesült. Őrülete elő volt készítve. Csak egy nagyobb megrázkódtatásra volt szükség, hogy örök éj boruljon elméjére. Gyulafehérvári fogsága alatt történt, hogy szóváltásba keveredvén a börtönfelügyelővel, az megvasaltatta és azután többször pofon ütötte. Ezek a brutális pofonok adták meg az utolsó végzetes lökést, hogy agyát az őrület homálya végleg elborítsa. Az érzékeny és nemes szívű férfi érezte, hogy e pofokban a diadalmas hatalom azt a hálát fizette ki neki, amellyel adósa maradt.

Őfelsége Topánfalváról július 22-én Verespatakon és Zalatnán át Gyulafehérvárra érkezett, ahol részt vett az 1848/49-i harcokban elesett Losenau császári ezredes emlékoszlopa alapkövének ünnepélyes letételén. Gyulafehérvárról Nagyszebenbe utazott, ahol a szászok fényes ünnepséggel fogadták. Itt a politikai foglyokat is meglátogatta, akiknek celláit könnyes szemekkel hagyta el, amely rendkívül mély és rokonszenves hatást tett Erdély értelmiségében. Nagyszebenből Fogarason át Brassóba ment és onnan Sepsiszentgyörgyre, s az Olt völgyén Tusnádon át Csíkszeredába, ahol rövid pihenőt tartott, majd Udvarhelyen át Segesvárra ment, hogy részt vegyen a segesvári csatában elesett Szkarjatyin orosz tábornok síremléke alapkőletételének ünnepén. Segesvárról Marosvásárhelyre ment, ahol alig töltött három órát s rögtön Szászrégenbe utazott, ahonnan Besztercén és Désen át augusztus 2-án Kolozsvárra érkezett. Augusztus 4-én hagyta el Kolozsvárt, ahonnan Nagyvárad felé utazott.

Ez az összesen 15 napig tartó utazás érzelmi tekintetben igen jótékony hatással volt úgy a fiatal uralkodóra, mint az erdélyi magyarságra. Az uralkodónak alkalma nyílt észrevenni, hogy a magyar nemzet a hivatalosan fényessé, sőt lelkesnek látszóvá tett fogadtatás ellenére is lelkében távol volt. Lojalitása, dinasztikus hűsége erős harcot volt kénytelen vívni fájó emlékeivel és súlyos szenvedéseivel, amelyeket nem neki, hanem tanácsadóinak tulajdonított, s amelyeknek enyhítését tőle reméli. A fiatal uralkodó lovagias fellépése, színes bánásmódja és komoly kötelességérzete pedig mindazoknak a magyaroknak szívében, akik vele érintkeztek, reményt keltett arra vonatkozóan, hogy el fog jönni az az idő is, amelyben a nemzet és fejedelme, egymásra találva, egymást megértik.

Őfelsége erdélyi utazásának befejezése után is tovább folyt Erdély közigazgatási, igazságszolgáltatási és közgazdasági újraszervezése. 1853. május 29-én léptették életbe az osztrák polgári törvényeket. Nagyszebenben egy bizottságot állítottak fel, melynek hatáskörébe a haditörvényszék által elítélt egyének elkobzott vagyonának jogi ügyeit utalták. Az új és teljesen osztrák mintára szabott ügyvédi rendtartás is ez évben jelent meg, de csak 1854. január l.-én lépett életbe. E rendtartás szerint senki sem folytathatott ügyvédi gyakorlatot, aki nem tudott németül.

1853-ban halt meg Kovács Miklós erdélyi római katolikus püspök. Utóda Haynald Lajos lett, aki eddig is coadjutora volt.

Erdély magyar irodalmi és társadalmi életében jelentékeny mozzanat volt Jókainak, a már akkor nagy hírnek és népszerűségnek örvendő fiatal regényírónak az erdélyi utazása. Kolozsvári időzése alatt valóságos nemzeti tüntetés tárgya volt. Aranyozott ezüsttollat adtak át a tiszteletére rendezett banketten. Még aznap este gróf Míkó Imre látta vendégül házánál, hol össze volt gyűlve Erdély egész magyar írói világa. Ez alkalommal mutatta be gróf Mikó Imre Debreczeni Márton "Kióvi csata" című eposzát. Jókai nejének, a kitűnő tragikai színésznőnek, Laborfalvi Benke Rózának kíséretében, aki akkor éppen a kolozsvári magyar Nemzeti Színházban vendégszerepelt, hagyta el Erdélyt.

Három hónappal Jókai eltávozása után terjedt el Erdélyben a híre, hogy Orsovánál megtalálták a Szemere Bertalan által elrejtett szent koronát, amelyet először Bécsbe vittek s onnan nagy és fényes kísérettel szállítottak vissza Budára. A szent korona megtalálását és Budára való ünnepélyes visszahozatalát a magyar közvélemény úgy tekintette Erdélyben is, mint bíztató előjelét a jogfolytonosság előbb vagy utóbb, de feltétlenül való helyreállításának. Az aggódó lelkek az elnyomatás vaksötétségű éjjelében minden felcsillanó kis fénysugárban - a gyorsan ismétlődő keserű csalódások ellenére is - a jobb jövő hajnalcsillagát szerettek látni.

1854-ben jelent meg az úgynevezett úrbéri nyílt parancs, amely tulajdonképpen végrehajtása volt az erdélyi 1848-i IV. törvénycikknek, amely az úrbéri szolgálat és a tized eltörlését mondotta ki, kapcsolatosan a volt földesuraknak az állam által való kárpótlásával. Az 1848/49-i szabadságharc lezajlása után a tényleges helyzet az volt, hogy a jobbágyak birtokaikat az úrbéri szolgálat és tizedfizetés minden kötelezettsége nélkül saját tulajdonul bírták, a volt földesurak azonban az elveszített úrbéri szolgáltatásokért és tizedért egy krajcár kárpótlásban sem részesültek. Ez az úrbéri nyílt parancs volt hivatva gondoskodni a volt földesurak kárpótlásáról az úgynevezett úrbéri váltság összegének pontos megállapításával és a fizetés módozatainak megszabásával.

Ez a császári nyílt parancs, miután az úrbéri kárpótlás összegének megállapítására és a fizetés módozataira vonatkozóan részletes utasításokat adott, elrendelte, hogy végrehajtására Szebenben egy úgynevezett földtehermentesítési bizottság állíttassék fel. Ez a földtehermentesítési bizottság 1854-ben megkezdett munkálatait 1861. április hó 24-én fejezte be.

E bizottság munkásságáról közzétett hivatalos jelentés adatai szerint 5158 volt földesúr részesült 38 348 748 forint összegű kárpótlásban 12 951 földesúri birtoktest után. A jobbágyság pedig 1 615 574 hold föld birtokába jutott. A tőkésített évjáradék alapjául átlag 1 forint 10 krajcár vétetett holdanként. Minekutána a Székelyföldön a jobbágybirtokok száma aránytalanul csekély volt, az összesen 1 615 574 hold terjedelmű jobbágybirtokoknak mintegy 80%-a esett a románok által túlnyomó többségben lakott területekre, tehát 80 %-ában a román népelem jutott az 1848-i úrbéri törvények révén a földtulajdon birtokába. Ezzel kezdődött Erdélyben egy erős román kisgazda társadalmi osztály keletkezése és indult meg a magyar közép- és nagybirtok széttöredezése.

Ez év június 26-án tették közzé Erdély véglegesnek nevezett közigazgatási felosztását, amely Erdély területét az eddigi hat helyett tíz kerületre osztotta fel. Minden kerületben egy-egy törvényszéket állítottak tel. A kerületeket járásokra osztották fel úgy, hogy a tíz kerületben összesen 79 járás volt. A járások középpontján járásbíróságokat szerveztek. A közigazgatási és igazságszolgáltatási területek és azoknak középpontjai tehát azonosak voltak.

1854. november 30-án jelent meg az a császári nyílt parancs, amely Erdélyben az öt évig tartó ostromállapotot megszüntette, s amely kimondotta, hogy mindazok a pörök, amelyek polgári egyének ellen a haditörvényszékeknél folyamatban vannak és amelyekben 1854. december 15-ig ítéletet nem hoztak, az 1852. év május 27-én kelt büntetőtörvényben megjelölt azon esetektől eltekintve, amelyekben a polgári egyének is katonai bíróságok alatt állanak, az illetékes polgári bíróságoknak adandók által további eljárás végett.





(c)



(Hírlapi kísérletezések. A közoktatás újjászervezése. Az abszolút korszak magyar társadalmi élete. A Kolozsvári Közlöny. Az Erdélyi Múzeum Egyesület meglapítása. A tudományos, irodalmi és művészeti élet az abszolutizmus korában. Gazdasági tevékenység. Schwarzenberg herceg jellemzése.)



A világosi, illetőleg a zsibói fegyverletétel után Erdély szellemi tekintetben is a legmélyebb mozdulatlanságra, sőt némaságra jutott. Nem volt egy hírlap, nem jelent meg egy sajtótermék. A síri csendesség nem tarthatott sokáig. Három hónap múlva Makoldy Sámuel 1849. november 16-án megindította a "Kolozsvári Hírlap"-ot, amely két éven át tartotta fenn magát, küszködve a szigorú hadicenzúrával. 1852. május 27-én a birodalmi sajtórendtartást Erdélyre is kiterjesztették, amely körülmény azzal az előnnyel járt, hogy a katonai hatóságok alól a sajtóügyeket a polgári rendőrség hatáskörébe tették át, ami egy kevéssel mégis több mozgásszabadságot biztosított a hírlapirodalomnak.

Rövid idő múlva, 1852. október 1-én a kolozsvári kereskedelmi és iparkamara pártfogása mellett Berde Áron indított meg "Heti Lap" cím alatt egy másfél ív terjedelmű kis lapot. Bár egy politikai és szépirodalmi lap általános óhaj tárgya volt, de a viszonyok olyanok voltak, hogy az erdélyi olvasóközönségnek ezzel az ipari és kereskedelmi színezetű hetilappal is be kellett érnie, mert legalább képviselője volt a magyar időszaki sajtónak és terjesztője annak a magyar szónak, amely a közélet minden teréről ki volt szorítva.

A tanügy terén is hasonlók voltak az állapotok. A középiskolákban a rendes tanítást tulajdonképpen csak 1850. szeptember havában kezdhették meg, de az egyes iskoláknál azt is csak nagyon sok utánjárással. A kormány ez iskolákban az osztrák örökös tartományokban érvényes rendszert igyekezett életbe léptetni. Szigorúan megkövetelte, hogy, minden egyes középiskola kimutassa, van-e annyi biztos jövedelmi forrása, hogy a tanárok fizetését és a fenntartás költségeinek viselését illetően a kormánytól felállított követelményeknek meg tud felelni? Mindazokat a középiskolákat, amelyek e felszólításnak nem tudtak eleget tenni, megszüntette. De politikai szempontból is beleavatkozott az iskolák belső életébe. A zilahi református gimnáziumot csak úgy engedte megnyittatni, ha Sámi Lászlót és egy más tanárát, akiket forradalmi érzelmekkel vádoltak, eltávolítják.

Eltörölte a jogi oktatás egész eddigi rendszerét és ennek következtében a kolozsvári királyi katolikus joglíceummal egyetemben a nagyenyedi és marosvásárhelyi református iskoláknál fennállott jogi tanfolyamokat is megszüntette. Ellenben a nagyszebeni szász jogakadémiát német tanítási nyelvű állami jogakadémiává szervezte át úgy, hogy Erdélyben jogi tanfolyamot nem lehetett más helyen végezni, mint Nagyszebenben és német nyelven.

Ily előzmények után lépett 1855-ben életbe Leo Thun-Hohenstein gróf osztrák birodalmi vallás- és közoktatásügyi miniszter híres "Organisations Entwurf”-ja (Szervezeti Tervezete) Erdély középfokú oktatásában is, amely mindjárt első §-ában kimondotta, hogy a német nyelv tanítása a gimnázium minden osztályában kötelező, és hogy a felgimnáziumban (a főgimnázium négy felső osztályában) néhány tantárgyat német nyelven kell tanítani, végül, hogy a német nyelv az érettségi vizsgálatnak is kötelező tárgya. Ezek a rendelkezések nyilvánvalóan igazolták, hogy az új oktatási rendszernek fő célja a leendő magyar értelmiség nyelvben és műveltségben való elnémetesítése, amit világosabbá tett még az a rendelkezés is, amely megtiltotta olyan tanárok alkalmazását, akik a német nyelv és irodalom elegendő ismeretével nem bírnak.

1855 után a magyar társadalmi élet, amely ez időpontig majdnem kizárólagosan csak az atyafiságos és a barátságos társadalmi érintkezésekben s összejövetelekben nyilvánulhatott meg, kezdett megélénkülni, és nyilvánosabban hatóvá lenni. Mindaz a szellemi és erkölcsi erő, tettvágy és munkakedv, amely az 1848/49-i szabadságharc előtt a heves politikai küzdelmek mozgatója volt, ez időszakban a magyar közművelődés: irodalom, művészet, iskola és egyház, továbbá a társadalmi és a gazdasági élet fellendítésének szolgálatába állott. Most is Kolozsvár volt a magyar szellemi és társadalmi életnek középpontja és nagy szerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy Kolozsvárt ez időben gróf Mikó Imrében a 48 előtti korszaknak olyán érintetlen tekintélyű vezető alakja élt, aki középpontjává, sőt irányítójává lehetett az ekkor élt erdélyi magyar értelmiségnek.

A politikai szabadságát elveszített és országának közigazgatásából kiszorított erdélyi magyar értelmiség szellemi erőinek kifejlesztésében vélte, nagyon helyesen, megtalálhatni nemzetisége fennmaradásának legbiztosabb célravezető eszközeit. Az irodalom, a művészet, a tudomány az iskola és az egyház ügye mindnyájuk egyetértő és féltő gondoskodásának tárgya lett. A hatalom erőszakával szemben, ezt a régi latin szállóigét választva jelszónak: "peragit tranquilla potestas quae violentia nequit", a szellem csendes hatalmát állították védőpajzsul.

A Berde Áron által szerkesztett "Heti Lap" 1855. március végével megszűnt. Egy év múlva, 1856. április elsején a "Kolozsvári Közlöny"-ben újabb, hetenként előbb kétszer s azután háromszor megjelenő politikai, gazdasági és társadalmi irányú lap jelent meg, ugyancsak Berde Áron vezetése mellett. E lap rövid idő alatt Erdélyben olyanná lett, mint Magyarországon Kemény Zsigmond "Pesti Napló"-ja, ami csak úgy volt lehetséges, hogy nemcsak Erdély legjobb írói csoportosultak köréje, hanem Dósa Dánielben a lap politikai vezetése a korhoz képest igazán elsőrendű publicista kezébe került.

A főlappal egyidejűen havonként kétszer "Muzeum" cím alatt egy kis füzetes melléklet jelent meg, sajtóorgánumául az erdélyi adományos és irodalmi törekvéseknek. E füzetkékben vetette fel gróf Mikó Imre annak gondolatát: miként lehetne a negyvenes éveknek azt a mozgalmát újra feléleszteni, amely egy erdélyi magyar múzeum alapítását célozta? A gróf Mikó által felvetett gondolat a kolozsvári iskolák körében élő tanárok és írók között élénk eszmecsere anyagává lett és azzal végződött, hogy egy "Erdélyi Múzeum" megalapítása céljából társadalmi mozgalom indult meg, amelynek vezetését és irányítását maga gróf Mikó Imre vette a kezébe. Az erdélyi magyar arisztokrácia, mint egy pár évtizeddel előbb a színház megalapításában, ez alkalommal is nemcsak bőkezű anyagi támogatással, hanem a birtokukban levő családi régiségek, oklevelek és egyéb magángyűjteményeik felajánlásával igyekezett az eszme megvalósítását előmozdítani, gróf Mikó Imre pedig nagy terjedelmű parkkal környezett nemes stílusú nyaralóját ajánlotta fel a felállítandó Múzeumnak a viszonyokhoz képest igazán ideális otthonául. Nagyon sok fáradságba került a bécsi kormány akadékoskodását legyőzni, de gróf Mikó kitartásának és összeköttetéseinek sikerült az összes akadályokat elhárítani.

Hogy a Múzeum egyszersmind igazán tudományos intézetté is legyen, Mikó Imre fáradozásainak eredményeként, irodalmi és tudományos feltételei sem hiányoztak. Mindenekelőtt maga köré gyűjtötte mindazokat, akik a régi Erdély történetének kutatásával foglalkoztak. [Szabó Károllyal együtt szerkesztve és] Nagyajtai Kovács István segítségével "Erdélyi Történeti adatok" címen egy-két kötetből álló gyűjteményes művet adott ki. Vass József kegyesrendi tanárban, de különösen az ifjú Torma Károlyban Erdély római régiségeinek igazán kiváló tehetségű és érdemű kutatói kezdettek munkálkodni. Kővári László ekkor írta meg Erdély hatkötetes történetét a nagyközönség számára, s tette közzé Erdély régiségeire és építészeti emlékeire vonatkozó becses népszerűsítő műveit. Sőt a kolozsvári három gimnázium tanárainak Finály Henrik állal szerkesztett nagy "Latin-Magyar Szótárá"-ban igen értékes segédeszközhöz jutottak a latin klasszikusok tanulmányával foglalkozó magyar tudósok és tanárok. Hogy a történeti és filológiai tanulmányok mellett a természettudományok művelése sem fog háttérbe szorulni, arról Brassai Sámuel tudományos egyénisége kezeskedett, aki a Múzeum megnyíltával annak igazgatója lett.

Tudományt szerető és művelő férfiak azonban nemcsak Erdély szellemi középpontjában, Kolozsvárt éltek, hanem a vidék különböző pontjain is. A magyar középiskolák tanárai között nagyon sokan voltak olyanok, akiket az osztrák rendszer kiszorított a közéletből és most tehetségüket az ifjúság nevelésében és a tudományokkal való behatóbb foglalkozásban gyümölcsöztették. Enyed, Marosvásárhely kollégiumaiban ez időben is igen sok kiváló protestáns tudós működött, kik alkalmasak és hivatottak voltak a Múzeum Egyesület munkásságában mint termelők és fogyasztók egyaránt részt venni. Gyulafehérváron Haynalddal az erdélyi római katolikus püspöki székbe nemcsak nagy műveltségű, híres egyházi szónok került, hanem a botanikának elsőrangú művelője is. Példájára és hatására a gyulafehérvári teológiai intézet és főgimnázium tanárai között a tudományos és irodalmi munkásság kitűzött céllá lett, s példájuk vonzó hatást gyakorolt a székelyudvarhelyi, csíksomlyói tanárok és a lelkészkedő papság egynéhányára is.

A zsibói fegyverletétel után huzamosabb ideig maradt zárva a kolozsvári Magyar Nemzeti Színház is. Csak 1850. szeptember 24-én engedték meg, hogy benne magyarul játszhassanak. Minden színdarabot, amit előadtak, engedély kieszközlése végett előbb Szebenbe kellett küldeni, ahonnan gyakran csak két-három hónap után jött meg az engedély vagy a tilalom. Hogy e nehézségek között is fennmaradhatott, sőt felvirágozhatott Kolozsvárt a magyar színészet, elsősorban gróf Mikó érdeme volt. Ő nyerte meg az erdélyi magyar arisztokráciát nemcsak a színház anyagi támogatására, hanem arra is, hogy annak felvirágoztatását a nemzeti becsület kérdésének tekintse. Nemcsak a színház, hanem a színműirodalom is gondoskodás tárgyát alkotta. Id. gróf Bethlen János, az ifjú gróf Bethlen Gábor és Huszár János 60 darab aranyat tűztek ki pályadíjul a színműirodalom fellendítése céljából.

Ez időben egy külön erdélyi szépirodalom is kezdett kifejlődni. A vezető ezen a téren is Erdély akkori vezérpublicistája, Dósa Dániel volt, aki történelmi regényeivel és a székelyek ősi történelmi hagyományait feldolgozó "Zandirham" című eposzával tett később általánosabb hatást. Őt követték, éspedig nem csekély sikerrel, szintén a történeti regényírás terén a kitűnő hírlapíró Halmágyi Sándor és az ifjú P. Szathmáry Károly. Hóry Farkas és Medgyes Lajos pedig lírai költeményeikkel tettek nagyobb hatást az olvasóközönségre, sőt Rajka Terézben Erdélynek ez időben igen kedvelt költőnője is volt.

A tudományok és az irodalom művelése mellett a gazdasági életben még egy második munkatér is nyitva volt az erdélyi magyarság közéleti tevékenysége számára. E tevékenységnek két szervezet: az erdélyi gazdasági egyesület és a kolozsvári kereskedelmi kamara szolgált alkalmas keretül. A gazdasági egyesület magában egyesítette Erdély birtokos társadalmának legkiválóbb tagjait, akiknek különböző összejöveteleikben alkalmuk nyílott a földműveléssel oly sok vonatkozásban álló közügyek megbeszélésére is. 1857. november 18-án e két egyesület Kolozsvárt termény- és iparkiállítást rendezett, amelynek kezdeményezője Gámán Zsigmond titkár volt, aki egy szakszerű jelentésben irodalmi úton is beszámolt e kiállítás eredményeiről.

Mindezek a gazdasági vállalkozások és kezdeményezések, ha talán egy kissé még a korhoz képest is szerény keretben mozogtak, kétségtelen bizonyságai voltak az erdélyi magyarság életerejének és annak, hogy az időszak reménységet és bizalmat kifejező jelszava: "megvirrad még valaha", nem üres sóhaj, nem hiú ábrándozás és vágyakozás kifejezője volt, hanem olyan reménységé, amelynek szilárd alapja volt a nemzet életerejében és munkaképességében.

1858. június havában meghalt Schwarzenberg herceg kormányzó és utódává egy hónappal később Friedrick Lichtenstein herceg táborszernagyot nevezte ki Őfelsége. Schwarzenberg herceg inkább csak képviselője, mint kezdeményező képességekkel rendelkező végrehajtója volt Bach rendszerének. Művelt és jóindulatú egyéniség volt, kit arisztokrata hajlamai és neveltetése is arra ösztökéltek, hogy az erdélyi magyar arisztokrácia és általában a magyar birtokosság anyagi érdekeinek ne legyen esküdt ellensége. Szeretett volna az erdélyi arisztokráciával társadalmilag is közelebbi érintkezésbe jutni, s e végből a kormányzóság székhelyét Szebenből Kolozsvárra tenni át, amit a bécsi körök nem engedtek meg. Annyi bizonyos, hogy sokkal súlyosabban nehezedett volna Erdélyre az abszolutizmusnak az a hét éve, ameddig az ügyek élén állott, ha egy ridegebben gondolkozó, kevésbé művelt ember kezében lett volna a hatalom gyeplője.



(d)



(Az 1859-i osztrák-francia háború és politikai következményei. Hazafias ünnepek és tüntetések. A konzervatívok akcióba lépése. Jósika Samu halála. A Széchenyi rekviemek. Román-magyar barátkozás. A külpolitikai helyzet és az emigráció működése. Az októberi diploma.)



1859 újév napján az európai államok követei a szokásos újévi szerencsekívánatok tolmácsolására megjelentek Párizsban III. Napóleon császár előtt, aki az osztrák birodalom nagykövetének válaszolva, e szavakat mondá: "Sajnálom, hogy az önök kormányával nem a legbarátságosabb a mi viszonyunk." Mindenki megértette Erdélyben is, hogy III. Napóleon e szavai háborút jelentenek. Egy pár hónap múlva, április 24-én Ferenc József népeihez intézett kiáltványban tudatta, hogy a szárd állam kormánya által évek hosszú során tanúsított ellenséges magatartás miatt kénytelen volt háborút üzenni. A háborút Ausztria elveszítette és vele együtt a villafrancai békében Lombardiát is.

A vesztett háború következményei azonnal jelentkeztek. A tíz év óta tartó politikai abszolutizmus rendszerének alapjai inogni kezdettek. A népek szabad mozgásvágya és ellenálló akarata erősebb és bátrabb lett, ami csakhamar bebizonyosodott a Thun-féle protestáns pátens ellen való küzdelemben is. Thun osztrák birodalmi vallás- és közoktatásügyi miniszter 1859. szeptember 1-én egy császári nyílt parancsban oly módon szándékozott rendezni a protestáns egyházaknak az államhoz való viszonyát, amely teljesen megsemmisítette volna ez egyházak történelmi jog alapján élvezett eddigi autonómiáját. A protestánsok tiltakoztak e pátens rendelkezéseinek érvénybe léptetése ellen, s e tiltakozásuk mögé erős hátvédül odaállott felekezeti különbség nélkül az egész nemzet, amelynek az lett az eredménye, hogy Thun visszavonta e pátenst és Alexander Bach megbukott, a róla elnevezett tíz évig tartó politikai rendszer pedig kezdett megtörni.

Megindult a nemzet eddig tanúsított passzív ellenállásának cselekvő politikai magatartásba való átmenetele, amely egyelőre csak külsőségekben és úgynevezett békés tüntetésekben nyilvánult meg. Mindenki magyar ruhába öltözött. A magyar viselettel együtt a magyar szó, dal és zene, mint a lelkek belső hangulatának kifejezője, általánosan divatozóvá, sőt uralkodóvá lett. Kezdették megünnepelni a nemzeti történelem nagy alakjainak emlékezetét a hazafias és a nemzeti érzés fokozása végett. Legalkalmasabbnak látszott erre a magyar szellemi élet hősei emlékezetének megünneplése, mivel ezt a hatalomnak megakadályozni szinte lehetetlen volt, hacsak magát nem akarta kitenni a műveltség barbár üldözése és a kegyeletsértés vádjának. Első volt ez ünnepek között Kazinczy Ferenc születése századik évfordulójának országos megünnepelése, amely Kolozsvárt 1859. október 27-én folyt le a Redout nagytermében, amelyen a megnyitó beszédet id. gróf Teleki Domokos mondotta, és amelynek főtárgya Gyulai Pál «Kazinczy élete és hatása» című tanulmánya volt, amelyet Nagy Péter református lelkész és tanár, a későbbi nagyhírű erdélyi református püspök olvasott fel. E kolozsvári ünnepélyt sorban követték az Erdély valamennyi magyar városában rendezett Kazinczy-ünnepélyek.

A Kazinczy-ünnep után alig egy hónappal, november 23-án tartotta első ünnepélyes megnyitó közgyűlését az "Erdélyi Múzeum Egyesület". Két nappal előbb, november 21-én érkezett Kolozsvárra báró Eötvös József vezetésével a Magyar Tudományos Akadémia küldöttsége. Másnap este az ifjúság és a város polgársága együttesen fáklyás zenével tisztelgett Báró Eötvös ablakai alatt. Báró Eötvös Nagy Péter üdvözlő beszédére válaszolva, az anyaország nevében köszöntötte Erdélyt, hivatkozva arra a hazaszeretetre, "amely e hazát, ha két részre van is osztva, mégis csak eggyé teszi." Másnap, november 23-án nyitotta meg a Redout-ban gróf Mikó Imre mint elnök az Egyesület első ünnepélyes közgyűlését.

A megnyitó beszéd után az egyesület kormány által megerősített alapszabályait olvasták fel. Csak annál a pontnál történt felszólalás, amely akként rendelkezett, hogy az egyesület nyelvének megállapítása titkos szavazással döntendő el. Zeyk Károly felszólalt e rendelkezés végrehajtása ellen, hiszen egészen világos, hogy egy magyar tudományos és irodalmi intézetnek nem is lehet más nyelve, mint a magyar. Mikó Imre azonban, ragaszkodva a törvényes formaságokhoz, elrendelte a titkos szavazást, amely egyhangúlag a magyar nyelv mellett döntött.

A villafrancai béke után a magyar konzervatívok elérkezettnek látták az időt, hogy lépéseket tegyenek Bécsben a jogfolytonosság visszaállítására. Mielőtt cselekvésre határozták volna el magukat, a Sárospatakon időző báró Jósika Samunál értekezletre gyűltek össze. Ez értekezleten megállapították egy arra vonatkozó program irányelveit, hogy miként lehetne a jogfolytonosságot az 1847-i alapon, de az 1848 után történt nagy változások figyelembevételével helyreállítani. E program részletes kidolgozásával és megokolásával gróf Dessewffy Emilt bízták meg. Jósika Samu és Dessewffy Emil érintkezésbe is léptek Johann Bernhard Rechberg és Josef Alexander Hübner birodalmi miniszterekkel, akik nem utasították ugyan vissza e programot, de miután annak kívánságait túlzottaknak tekintették, a kibontakozás módját is más úton keresték.

A döntő fordulat a következő 1860.-ik évben állott be. E döntő fordulatot azonban megelőzte báró Jósika Samu március hó 28-án bekövetkezett halála, aki Dessewffy Emillel egyetemben a negyvenheteseknek nevezett magyar konzervatív párt vezére volt.

Április 8-án gróf Széchenyi István agyonlőtte magát Döblingben. Halála nemcsak mély megdöbbenést és általános gyászt okozott az országban, hanem az ekkor rendezett gyászistentiszteletek egyaránt ünnepei voltak a mély nemzeti fájdalomnak és a hazafias politikai tüntetéseknek is. Erdélyben ez ünnepek sorát Kolozsvár nyitotta meg a főtéri Szent Mihály templomban tartott nagyszabású gyászistentisztelettel.

Ez ünnepélyeken a magyarság ügye iráni való rokonérzésük kifejezéséül Erdély másik két nemzetének, a szásznak és a románnak képviselői is megjelentek. Marosvásárhelyen a Széchenyi-rekviemet a román templomban is megtartották és a menetet, amely a református templomból a gyászruhába öltözött id. gróf Bethlen Gáborné vezetése alatt a román templomhoz ment, a román esperes, papsága élén, egyházi díszben azzal üdvözölte, hogy ők is megtartják e gyászünnepélyt, mert ők is jó hazafiak. Mikor a román templomban vége volt az istentiszteletnek, a fáklyákat a piacon halomba rakták és az égő fáklyákat körülállva, magyarok és románok együttesen énekelték el a Szózatot.

Ezek az Erdély nemzetei között való barátságos érintkezések, sőt testvériesülési ünnepek, mintegy hazafias tüntetésül a megunt kormányzati rendszer ellen, egyre gyakoribbá lettek. Mikor a brassói jótékony román nőegylet farsangi bálját tartotta, a háromszéki nemesség előkelőbb nő és férfi tagjai nagy számmal jelentek meg e bálon, ahol figyelem és kitüntetés tárgyai voltak.

E román-magyar testvérlesülési ünnepeknek legkiválóbbja az volt, amelyet 1860. június 28-án Kolozsvárt tartottak a Reményi Ede hegedűművész által adott hangverseny alkalmával. Az ünnepelt művész, akinek hangversenyei ez időben valóságos alkalmául szolgáltak a hazafias tüntetéseknek, soron kívül egynéhány román dalt is eljátszott és a közönség e nem várt műélvezetért viharos tapssal jutalmazta a művészt. A hangverseny után a "Komlókert"-ben a művész tiszteletére bankett volt, amely alkalommal egy fiatal író, K. Pap Miklós - 1867 után a "Magyar Polgár" című politikai napilap szerkesztője - köszöntött poharat a jelenlevő magyarországi vendégekre és az unióra. Ez alkalommal a románok nevében Dr. Ratiu János [Ioan Raţiu], a múlt század kilencvenes éveiben a román nemzeti komité elnöke beszélt. Még nagyobb hatással szólott román részről Sipotár József [Iosif Şipotar] ügyvéd, aki beszédét e szavakkal végezte: "Poharat ürítek e honban lakó nemzetek egységéért, és azt kívánom, hogy éljen a nagylelkű magyar nemzet."

Ezek a jelenségek a bécsi kormányt magukban is megdöbbentették volna, ha nem lett volna oka feltenni, hogy kapcsolatban vannak bizonyos külpolitikai jelenségekkel, elsősorban Kossuth és a vezetése alatt álló magyar emigráció tevékenységével.

A villafrancai béke után Cavour így szólott Kossuthoz: "Ez a béke nem lesz meg. Összeesküvő, forradalmár leszek, de ezt a békekötést nem fogják végrehajtani." Rövid idő múlva a nemzetközi politikában minden jel arra mutatott, hogy Olaszország és Ausztria között a háború újra ki fog törni és Napóleon ismét Olaszország mellé áll. Kossuth mindent elkövetett, hogy e kitörendő háborúban Magyarország felszabadításáért a magyar emigrációnak, illetőleg a magyar nemzetnek is aktív szerep jusson. Annyira előkészítette a dolgot, hogy gróf Teleki László 1860 elején már határozott utasításokkal mehetett Párizsba, hogy III. Napóleonnal a megkötendő szövetség feltételeiben megegyezzék.

A megkötendő megállapodások szerint az Ausztria ellen viselendő háborúban a román fejedelemségeknek is szerep jutott volna legalább annyiban, hogy területüknek a magyar forradalom hadikészülődéseinek színteréül kellett volna szolgálnia. Miután Alexandru Cuza [Havasalföld és Moldva közös fejedelme] feltétlenül és mindenben hajlandó volt engedelmeskedni hatalmas pártfogójának, III. Napóleonnak, a bécsi kormány attól tartott, hogy az erdélyi románok magyar barátságának háttere Cuzának III. Napóleonhoz és a magyar emigrációhoz való e viszonyában keresendő.

Kossuth és Teleki nem elégedtek meg a külföldön kifejthető diplomáciai tevékenységgel, hanem egyes, többnyire angol ügynököket küldöttek be Erdélybe, hogy azok tőlük üzeneteket hozva, a hangulatot az alkalmas időben való felkelésre előkészítsék. Ezzel egyidejűen megkezdődött a katonai szervezkedés is, amely különösen a Székelyföldön folyt nagy sikerrel, ahol mintegy 4000 ember volt összeírva. A fiatalság nem elégedett meg ez összeírással. Közülük a vérmesebbek és a kalandosabb természetűek a határon átszöktek a román fejedelemségek területére, ahol már ügynökségek működtek avégből, hogy Olaszországba vigyék a Garibaldi vezetése alatt harcoló magyar légióba. Ez időszakban népszerűbb hőse Kossuthon, Klapkán és Türrön kívül nem volt az erdélyi magyar népnek, különösen a székelyeknek, mint Garibaldi, kinek arcképe nemcsak ott függött majdnem minden magyar házban, hanem be is volt zárva minden magyar szívbe, mint a reménység és az új életre kelő magyar nemzeti. szabadság eszményi hőséé.

Ez aggodalmas, sőt fenyegető külső és belső politikai jelenségek arra bírták az uralkodót, hogy szakítva az eddig követett abszolutizmus rendszerével, az alkotmányosság útjára térjen át. Evégből közvetlen érintkezésbe lépett a magyar konzervatívok vezéregyéniségeivel, akikkel hosszas és beható tanácskozást folytatott arra vonatkozóan, miként lehetne legcélszerűbben megvalósítani a feltétlenül szükségessé lett új államjogi átalakulást.

E tanácskozások eredménye volt az 1860. október 20-án kiadott úgynevezett októberi diploma, amelynek lényege a következőkben foglalható össze: a törvényeket ezentúl a törvényesen összehívott országgyűlések, illetőleg a birodalmi tanács alkotják, de érvényesekké csak az uralkodó szentesítése által lesznek. Mindazok az ügyek, amelyek az egyes királyságok, országok és tartományok közigazgatásával, igazságszolgáltatásával, egyházi, iskolai, társadalmi és gazdasági viszonyaival kapcsolatosak, illető országgyűlés törvényhozói hatáskörébe tartoznak; azok pedig, amelyek az egész birodalomban közöseknek tekinthetők, mint a hadügy, pénzügy; kereskedelem és közlekedés, a közös birodalmi tanács törvényhozói feladatát alkotják.

E diplomát Erdélybe egy külön, Erdélyre vonatkozó császári kézirattal küldötték le, amely kilátásba helyezte, hogy a kinevezendő erdélyi kancellárt utasítani fogja Őfelsége, hogy a különböző nemzetiségek, vallások és osztályok köréből olyan egyéneket hívjon meg egy tanácskozásra, kik alkalmasak arra, hogy olyan képviseleti tervezetet készítsenek, amely lehetővé teszi, hogy az előbbi kiváltságos nemzetek, vallások és osztályok igényeinek épp úgy megfeleljen, mint azon nemzetek, vallások és osztályok érdekeinek, amelyek azelőtt a politikai jogok élvezetéből ki voltak zárva.