Make your own free website on Tripod.com

AZ 1848/49-I ERDÉLYI SZABADSÁGHARC TÖRTÉNETE BEM TÁBORNOK FELLÉPÉSÉTŐL A ZSIBÓI FEGYVERLETÉTELIG



(a)



(Bem tábornok elfoglalja Kolozsvárt. Nagyenyed pusztulása. A szászok és a románok behívják az oroszokat. Bem első téli hadjárata Puchner ellen.)



Bem tábornokot Kossuth Lajos 1848. december 1-én nevezte ki az erdélyi haderő teljhatalmú főparancsnokává, melléje adván kormánybiztosul Beöthy Ödönt.

A Kolozsvár feladása után Csucsa felé kivonult erdélyi magyar haderő a Csucsa és Nagybánya között levő vonalon helyezkedett el Czetz János ezredes parancsnoksága alatt. Száma a később Erdély nyugati részeiből elmenekült kisebb-nagyobb csapatok hozzácsatlakozása után mintegy 12 000 főre rúgott. Czetz főhadiszállása Szilágysomlyón volt.

Bem, megérkezvén Szilágysomlyóra, miután a rendelkezésére álló haderő viszonyairól tájékozást szerzett, azonnal támadást rendelt el. A támadást a Riczkó ezredes parancsnoksága alatt álló csucsai dandár kezdette meg december 18-án, amely győzelemmel végződött. Maga Bem is elindult Nagybányáról. December 20-án ütközött össze Kápolnánál a császári sereggel, amelyet megvert. Majd elfoglalván Dést is, gyors menetben nyomult Kolozsvár felé, hova december 25-én, éppen Karácsony napján vonult be. Másnap, december 26-án Riczkó ezredes Csucsa felől jövő győztes dandára is megérkezett Kolozsvárra.

A megvert császári hadak vezére, Werdener tábornok Enyedre vonult vissza. Urban ezredes, értesülvén Kolozsvár elfoglalásáról, még aznap este átkelt Apahidánál a Szamoson és Betlenbe húzódott vissza. Bem sem vesztegelt sokáig Kolozsvárt, hanem utána nyomult és december 29-én Betlennél megvervén, visszanyomta Besztercéig, hol két nappal utóbb ismét megverte és négy nap múlva Borgó-Tihucánál kikergette az országból. Urban kikergetése után Bem Marosvásárhelyre ment, hogy összeköttetésbe jusson a székelyekkel és azok haderejét magához vonva, sikeres támadást intézzen Szeben ellen.

Míg Bem Erdély északnyugati felében diadalt diadalra aratott, addig a Maros és a Küküllő mentén rendkívül gyászos és véres események zajlottak le.

Czetz ezredes dandára Kolozsvárról Tordáig nyomult előre, hogy magát az aranyosszéki székelységgel összeköttetésbe helyezze. A Torda, Medgyes, Szeben és Déva között elterülő vidék, miután Puchner a rendes császári és királyi csapatokat a Marosvásárhely felől támadásra készülő Bem ellen a medgyes-segesvári vonalra központosította, a román prefektek hatalmába esett, kik nem haboztak a kedvező alkalmat felhasználni, hogy a november hó végén beszüntetett harcias vállalkozásukat újra megindítsák. A támadást Popovics [Popovici] szászsebes-vidéki alprefekt kezdette, ki január 5-én lándzsás csapatával Szászvárost támadta meg. A várost nem pusztította el, de a benne lakó és az odamenekült magyarokat keményen megsarcolta.

Ami Szászvároson történt, csak szelíd nyitánya volt annak, ami három nappal később Nagyenyeden lejátszódott. Axente prefektnek, a balázsfalvi román tábor vezérének parancsára január 8-án Prodan tribun vezetése alatt mintegy 6-8000 főnyi román csapat vette körül Nagyenyedet, amely a 9-re virradó éjszakán a várost több ponton felgyújtotta és sok embert megölvén, elpusztította. Axente csapatai nem elégedtek meg Enyed elpusztításával, hanem tovább folytatták Alsó-Fehér megye községeiben megkezdett harcias akciójukat. Január 18-án egyszerre a megye három tekintélyesebb községében, Nagylakon, Hariban és Borosbenedeken folyt a magyar lakosság tömeges elpusztítása.

Mikor Bem december 28-án éppen Urban dandára ellen indult, Szebenben Şaguna görögkeleti román püspök elnöklete alatt az erdélyi görögkeleti románoknak mintegy 250 főnyi képviselete tanácskozott, hogy I. Ferenc Józsefet trónralépése alkalmával hódoló felirattal üdvözölje és előadja e hódoló feliratban, hogy az erdélyi románság minő feltételek mellett és mily módon szeretne elhelyezkedni az egységes osztrák császári birodalom keretében. Két nappal később Puchner összehivatta a békéltetőbizottságot (Pazifications Ausschuss), amely elé Şaguna azt az indítványt terjesztette, hogy ez a bizottság a szász és a román nemzet nevében hívja be a magyarok ellen való segítségül az Oláhországban levő orosz haderőt.

Hosszas vitatkozás keletkezett. A szászok egyhangúlag állást foglaltak az oroszok behívása mellett. A román tagok csak hosszas vonakodás és habozás után tették magukévá a Şaguna által előterjesztett indítványt. A bizottság az orosz haderő behívására a szászok részéről Müller Gottfriednak, a románok részéről pedig, Şagunának adott megbízást, akik január hó 1-én el is utaztak Bukarestbe, hogy ott Lüdersz tábornok elé terjesszék a két nemzet kérését.

Puchner nem elégedett meg a románokkal való tanácskozással, hanem gyorsan összeszedte a rendelkezésére álló haderőt és a Marosvásárhely felől támadó Bem elé sietett. A két hadsereg január 17-én Gálfalvánál találkozott. Bem ágyúi a magyarság javára döntötték el a csatát. Bem másnap, a győzelem előnyeit szerencsésen kihasználva, bevonult Medgyesre, január 19-én Nagyselykre s onnan Szelindekre, egészen Szeben szomszédságáig nyomult előre.

Még Marosvásárhelyről megparancsolta Czetz ezredesnek, hogy menjen Balázsfalvára és ott szétverve Axente táborát, siessen Vízaknára, hogy onnan együttesen támadják meg Szebent. Czetz pontosan teljesítette a kapott parancsot és január 20-án bevonult Vízaknára. Bem január 1-én reggel 7 órakor egész haderejével Szeben alatt állott. A csatát elvesztette és még aznap este visszavonult Szelindekre. Puchner helyzete másnap még kedvezőbben alakult, mert Gedeon tábornok is megérkezett Brassóból. Puchner, így megerősödve, január 24-én megtámadta Bemet Szelindeknél. A szerencse Bemnek kedvezett és Puchner kénytelen volt Szebenbe visszahúzódni. Miután az ütközet folyamán Szelindek egy része leégett, Bem a táborát Vízaknára vonta vissza.

A szelindeki támadás meghiúsulta meggyőzte Puchnert, hogy a rendelkezésére álló haderővel képtelen magát Bem támadásai ellen megvédelmezni, és ha valahonnan nem kap segítséget, Erdélyt elveszíti. Mikor arról is értesült, hogy a székelységnek mintegy 15 000 főnyi hadereje készül Brassó felé Háromszék határait átlépni, haditanácsot hívott össze, amely elhatározta, hogy Lüdersz tábornoktól a császári katonai kormány nevében is segítséget kér. Lüdersz teljesítette e kérést. Február 1-én Engelhardt orosz tábornok 6000 emberrel vonult be Brassóba. Ugyanakkor lépte át a határt a Vöröstoronyi-szoroson Szkarjatyin orosz ezredes is 4000 emberrel.

Mihelyt megérkezett Szebenbe az orosz segítség, Puchner másnap (február 4-én) Vízaknánál Bemet egy rendkívül véres csatában megverte. Bem Szerdahelyre, majd Szászsebesre vonult vissza, ahonnan csak ügyes csellel menekülhetett, folytonosan üldöztetve, Szászvárosra. Terve az volt, hogy Déva felé visszahúzódva egyesülni fog a Magyarországból benyomuló Beke alezredes dandárával. Hogy Beke alezredes előnyomulását megkönnyítse, még Vízaknáról elébe küldötte báró Kemény Farkast, ki február 5-én egy zászlóalj gyaloggal, egy osztály huszárral és két ágyúval meg is érkezett Dévára.

Déva környékét Solomon prefekt felkelő csapatai tartották megszállva, aki értesülvén báró Kemény Farkas megérkeztéről, elhatározta, hogy 6000 főnyi csapatával éjszaka rátör Dévára és Kemény Farkast meglepve, egész csapatával együtt lekaszabolja. A támadás a biztos siker reményében egy kissé nagy zajjal és a város végen levő szalmakazlak felgyújtásával kezdődvén, Kemény Farkas hamar észrevette és összeszedte pihenni tért seregét, s a betörőket jól irányzott kartácslövésekkel fogadta. Rövid küzdelem után Solomon tábora mintegy 200 halott és tömérdek sebesült hátrahagyásával elszéledt.

Bem Szászvároson bevárta az őt üldöző ellenséget. A szerencse itt sem kedvezett. A csatát elveszítette, sőt, mikor lovaglókorbáccsal kezében ágyúinak védelmére sietett, egy császári katona a korbácsát tartó kezének középső ujját ellőtte. Hogy megbomlott seregét újra rendezhesse és sebét bekötöztethesse, Dévára vonult, miután Kemény Farkast a piski híd védelmezésére hátrahagyta.

Alig pihent két napot, mikor Kemény Farkastól február 9-én reggel azt az értesülést kapta, hogy az ellenség a piski hidat megtámadta. Bem e hír hallatára felkiáltott: "Ha a híd elveszett, Erdély is elveszett!" és Czetz ezredest a fősereggel Piskire küldötte. Majd dél felé maga is megjelent a csatatéren. A csata változó szerencsével folyt, míg délután sikerült a császáriaknak Bem egész hadseregét megfutamítani. Bem hasztalan ugrott a futók elébe "Ne fuss magyar! Ne fuss magyar!" kiáltással. A veszély e pillanatában észrevette Czetz ezredes, hogy a hídtól párkilométernyire Szentandrásnál egy magaslaton egy pár székely század van tartalék gyanánt felállítva. Ezeknek támadást parancsolt. A támadás sikerült. Az előrenyomuló császáriak megállottak és a futó honvédek visszafordulva, újra támadásba mentek át. A győzelmet még az est leszállta előtt sikerült Bemnek az ellenség kezéből kicsikarnia. A híd Bem kezében maradt és Erdély sem veszett el.

A piski-i csatával Bem Puchner ellen való hadjáratának első szakasza dicsőséges befejezést nyert.

A piski-i csata után Kemény Farkas február 11-én Stutterheim dandárát Alvincnél megverte, aminek az lett a következése, hogy Puchner kénytelen volt ismét visszavonulni Szebenbe és Bem ismét Medgyesen üthette fel főhadiszállását.

Puchner belátta, hogy a küldött orosz segítség nem elég, hogy Bemet Szeben lőtávolán kívül döntő sikerrel megtámadhassa, azért Lüdersztől újabb segítséget kért, de azt a választ kapta tőle, hogy nincs módjában több segítséget küldeni. Puchner, kényszerítve a körülményektől, újabb támadásra határozta el magát. Március elsején indult ki ez újabb hadjáratra és sikerült is neki Bemet Medgyesről kiszorítani. Puchner abban a hitben, hogy Bem Segesvárra vonult vissza, Segesvár ellen indult, Bem pedig egy merész kanyarulattal március 11-én Szeben alatt termett és azt ostrom alá fogta.

Szebent Pfersman tábornok 2000 császári katonával, s Szkarjatyin orosz ezredes 4000 emberrel védték. Bem seregét Nagycsűrnél az oroszok fogadták, akiket a székelyeknek sikerült állásaikból kivetni és így a csata a Szeben alatt elterülő síkságra helyeződött át, ahol a győzelem kétségessé kezdett válni, de éppen a döntő pillanatban érkezett meg Bethlen Gergely dandára, amelynek támadása az oroszokat megfutamította, akik Szebenből ki is vonultak. Pfersman tábornok emberei sem tudták a városba benyomuló honvédeket feltartóztatni, s így tömérdek menekülőtől kísérve Szebent elhagyták. E menekülők között volt Joseph Benigni, a "Siebenbürger Bote" szerkesztője is, kit a berohanó huszárok lelőttek.

Puchner, meghallván hírét Szeben bevételének, a főparancsnokságot Kalliani tábornokra bízva, a Vöröstoronyi-szoroson át Bukarestbe távozott. Bem kétnapi pihenés után Czetz ezredest a futó ellenség üldözésére Fogaras felé küldötte, maga pedig ugyanilyen céllal a Vöröstoronyi szorosba sietett. Czetz a teleki hídnál március 16-án szétverte a Riebel őrnagy vezetése alatt álló román határőröket és Fogaras elfoglalása után Brassó ellen ment. Miután Feketehalomnál megverte Stutterheim és Uracca csapatait, Brassó felé sietett, amelyet Engelhardt orosz tábornoknak kellett volna védelmezni, aki azonban célszerűbbnek látta a Tömösi szoroson kimenni Erdélyből.

Brassó város tanácsa Vidombákig jött Bem elé, hogy a város hódolatát átadja. Bem fogadván a városi tanács hódolatát, még aznap (március 20-án) délután 5 órakor diadalmas csapatai élén belovagolt Brassóba.

Szeben bevétele és Brassó elfoglalása után Gyulafehérvár és Déva várának kivételével, melyeket császári őrség tartott megszállva, egész Erdély a magyarok kezébe esett. A román felkelésnek is vége lett mindenütt, kivéve az Érchegységben a mócok földjén, mintegy 100 négyszögmérföldnyi területen, hol 150 000 főnyi románság lakott, amelynek fegyverforgató része felett Iancu rendelkezett teljhatalommal. Ide vonultak felfegyverzett népük legjavával Axente, Prodan, Buteanu, Moldovanu, Vladutiu stb. prefektek is, kiket Bem győzelmei a Maros és a két Küküllő völgyeiből, s a Szamos mentéről kiszorítottak. Ez ok miatt az Erdélyi Érchegységbe felhúzódott román haderő tényleg sokkalta nagyobb volt, mint amennyit e vidék lakossága egymaga ki tudott volna állítani.



(b)



(A szászok és a románok egymáshoz való viszonya. Csányi László királybiztosi működése. Ellentét Bem és Csányi között. A román emigráció érintkezése a magyar kormánnyal. Şaguna működése Olmützben.)



Szeben ostroma alkalmával nemcsak az egyesült és az osztrák és orosz haderő menekült el a Vöröstoronyi-szoroson át, hanem Erdély összes császári katonai kormányzatával együtt a polgári kormány egy nemét alkotó "békéltető bizottság" is, a szász universitas és a román nemzeti komité tagjaival egyetemben.

A békéltető hízottságnak és a román nemzeti komitének irattára nagyobb részében a győzők kezébe esett. Ez irattár adatai arról tesznek tanúságot, hogy a szászok és a románok között a kölcsönös súrlódások, panaszkodások állandóan napirenden voltak. A szászok főleg amiatt panaszkodtak, hogy a románok a szászokat a vegyesen lakott területek közigazgatásában háttérbe szorítják, sőt elnyomják. Szemükre hányták a román felkelőknek, hogy komoly harcban nem tesznek semmi érdemleges szolgálatot. Például hozták fel, hogy január 21-én, mikor Bem Szebent megtámadta, a román nemzetőrök tisztjei fegyvereiket eldobva elfutottak és így éppen a legfontosabb helyeket hagyták a legszükségesebb időkben védelem nélkül. A román nemzetőrség parancsnoka azzal védekezett, hogy ez azért történt, mert a fegyverek, amelyeket kaptak, rosszak voltak és azon kívül minden fegyverhez csak négy töltést adtak. A románok azt is sérelemnek vették, hogy a szász és román nemzetőrségnek közös parancsnokot nevezett ki a főhadparancsnokság, és ezzel megsértette a román nemzet autonómiáját, amelyet a Királyföldön egyáltalán nem akarnak megtartani.

Mikor Bem győzelme után a magyar birtokosság kezdett birtokaira visszatérni, a falvakat minden polgári rend nélkül találta. A közigazgatás teljesen szét volt züllve. A legelső feladat tehát ezen a területen a közigazgatás, a rend, a személyes vagyonbiztonság helyreállítása volt. Ez a Bem mellé kinevezett polgári kormánybiztos feladatához tartozott. Beöthy Ödön megrongált egészségi állapota miatt január végén lemondott kormánybiztosi hivataláról és Kossuth a helyébe Csányi Lászlót küldötte, aki 1849. január 31-én érkezett Kolozsvárra. Február 7-én felhívta a főispánokat és a megyei tisztviselőket, hogy térjenek vissza megyéikbe, mihelyt azok felszabadulnak a törvénytelen uralom alól és szervezzék vármegyéjüket, mégpedig ne a régi erdélyi, hanem egyöntetűen a magyarországi mintára. Csányi a sok nehézség ellenére is meg tudott birkózni feladatával, mégpedig oly sikerrel, hogy április végén Erdély közigazgatása már általában meg volt szervezve.

A közigazgatással párhuzamosan igyekezett rendezni az annyira fontos büntetőbíráskodás ügyét is. Minden megyében két büntetőbíróságot szervezett, de amellett meghagyta a rögtönítélő bíróságokat is. A rögtönítélő bíróság eljárásának alapjául a debreceni országgyűlés által február 13-án hozott törvény szolgált. Román és szász részről e rögtönítélő bíróságok ellen nagyon sok vádat emeltek, az ítéletük alapján kivégzettek számát élénk képzeletükkel túlságosan megnövelvén. Így a többek között az Alsó-Fehér megyei románok 1849 decemberében beadott felségfolyamodásukban azt állították, hogy a rögtönítélő bíróság egyedül Marosújváron 300 románt ítélt halálra. Ezzel szemben a valóság az, hogy a halálra ítéltek száma egész Alsó-Fehér megyében csak 30 volt. E rögtönítélő bíróságok fennmaradt irataiból megállapítható, hogy Csányi kormánybiztossága idején a halálraítéltek száma 50-nél nagyobbra semmi szín alatt sem tehető és annak is elenyészőleg csekély száma volt politikai bűnös, a többi kivétel nélkül gyújtogató, rabló és közönséges gyilkos.

Bem nem helyeselte Csányinak még ezt a mérsékelt szigorát sem. Kettejük között az úgynevezett "békéltető" eljárást illetően lényeges elvi különbség volt, amely különbség az általuk közreadott proklamációkban is megnyilatkozott. Csányi azt hitte, hogy a románokat és szászokat előbb szigorú erélyességgel kell rendre szorítani és csak a béke teljes helyreállítása után kell gondoskodni az esetleges jogos kívánságok kielégítéséről. Bem meg volt győződve, hogy teljes bűnbocsánattal és méltányos megegyezés kilátásba való helyezésével a románokat meg lehet nyerni a magyar szabadság ügyének. Bemet e gondolatra a romániai menekültekkel való érintkezés vitte, kiknek nevében, mindjárt Szeben bevétele után, Bolliac Cézár [Cezar Bolliac) lépett vele összeköttetésbe. Csányi Kolozsvárt kizárólagosan magyar környezetben élvén, nem jutottak el hozzá ez alkudozások hírei. Bem a román-magyar kérdést általános nemzetközi vonatkozásban fogta fel, míg Csányi tisztán a magyar legalitás szempontjából. Ez okozta e két férfiú között elsősorban az amnesztia, vagyis a románok pacifikációja ügyében a nézeteltérést.

Bem a szászokkal szemben sem tartotta helyesnek a szigorúbb eljárást. Az unióbarát Anton Kurz volt egyik személyes titkára, aki őt arról informálta, hogy a szebeni szász vezető körök álláspontja nem hű kifejezője a szász nép érzelmeinek és politikai meggyőződésének, hanem csak egy kisebb szász hatalmi érdekcsoporténak. Különösen kellemetlenül érintette Stephan Ludwig Rothnak rögtönítélő bírósági ítélet alapján Kolozsvárt történt kivégeztetése. Ez az eset bírta rá, hogy június 5-én kiadott parancsában kijelentse, hogy hirdetett amnesztiáját fenntartja és a legszigorúbban fog fellépni azok ellen, akik akarata ellen cselekednek. Június 6-ától kelt levelében pedig felhívta Kossuthot, hogy e törvényszékek működését tiltsa be.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a magyar közvélemény egyáltalán nem rajongott ezekért a rögtönítélő bíróságokért, sőt maga a kormány sem. Vukovics Sebő igazságügyminiszter több ízben intézkedett, hogy e bíróságok semmi olyan esetet ne fogadjanak el eljárásuk alapján, amelyek tényleges cselekvésen nem alapulnak. Május 8-án e törvényszékek számát az egész országban, Erdélyt is ideszámítva, 10-ben állapította meg. Június 20-án pedig e bíróságokat megszüntette és Pesten állított fel egyetlen törvényszéket.

A két román vajdaság sem maradhatott mentes 1848-ban a forradalmi mozgalmaktól. Először Moldvában kezdettek a kedélyek forrongani, de Sturdza Mihály [Mihail Sturze] fejedelem egy szép napon a forradalom kezdeményezőit elfogatta és a határon átküldötte Törökországba. Nagyobb sikere volt a bukaresti forradalomnak, amely elűzte Bibescu havasalföldi fejedelmet, és meg is alakította június végén Bukarestben a forradalmi kormányt, amely azonban a szeptember 13-án Bukarestbe bevonult török csapatok elől kénytelen volt elmenekülni. Így keletkezett az 1848-i román emigráció.

A román emigráció tagjai egymás között csakhamar meghasonlottak. Vezető egyéniségei közül Golescu Miklós [Nicolae Golescu] Szebenbe menekült, akit a román nemzeti komité teljesen a maga pártjára vont. A román emigráció másik része Konstantinápolyban Ion Ghica körül csoportosult. Ezeknek az volt a meggyőződésük, hogy a románoknak szövetkezniük kell a magyarokkal, mert csak így vívhatják ki nemzeti önállóságukat. Elhatározták, hogy a magyar kormánytól engedelmet kérnek egy román légió szervezésére Erdélyben, ahol Iancut is rábeszélik, hogy bizonyos feltételek mellett a magyarokkal béküljön ki. Iancu kibékítését két román emigráns, Bálaceanu és Bálcescu vállalták magukra, akik májusban Debrecenbe utaztak. A légió ügyének szolgálatára Bolliac Cézár vállalkozott, aki Brassóban "Expatriatul" (Száműzött) cím alatt lapot indított, hogy vele a román-magyar kibékülés érdekében propagandát csináljon.

Hogy a kép teljesebbé legyen, érdemes megvizsgálni a Szeben bevétele után létrejött erdélyi román emigráció tevékenységét is.

Şaguna 1849. január 1-én Gottfried Müller társaságában Bukarestbe utazott, hogy ott Lüdersz tábornoktól katonai segítséget kérjen. Innen Moldván és Galícián át Olmützbe ment, hova február 4-én megérkezett. Február vége felé megérkeztek az erdélyi románok küldöttei, Popasu és Laurian is, kiket Şaguna egynéhány Olmützben idéző magyarországi és ausztriai románnal kiegészített és velük, mint az összes ausztriai románok képviselőivel, I. Ferenc Józsefhez egy emlékiratot nyújtott be, amelyben azt kérték, hogy Ausztria összes románjai, mint az összbirodalom kiegészítő részei, egy önálló nemzetté egyesíttessenek és maguknak, egy Őfelsége által megerősítendő nemzeti "főnököt" választhassanak. Őfelsége e küldöttségnek azt a választ adta, hogy e kérés a románok teljes megelégedésére fog legrövidebb idő alatt elintéztetni.

A románok e kívánsága ellentétes volt a szászok követeléseivel, amelyeket még január hó folyamán közzétettek a hivatalos "Wiener Zeitung"-ban s amelyeknek lényege abban állott, hogy a Szászföld a magyar korona alól kiszakíttatván, mint önálló mark-grófság illesztessék be az egységes osztrák birodalmi államszerkezetbe.

Az olmützi kérelem benyújtása után egy néhány nappal - március 4-én - tette közzé a császár parancsára a bécsi kormány az egész ausztriai birodalomra érvényesnek tervezett nevezetes március 4-i alkotmányt, amely 74. §-ában Erdélyt illetően a következőképpen intézkedett:

"74. §. Erdély nagyfejedelemségének belszervezete és alkotmánya a Magyarországtól való teljes függetlenségnek és az országot lakó nemzetek egyenjogúságának elvei szerint, a birodalmi alkotmánnyal összhangzásban, egy új országos szabályzat által fog megállapíttatni. A szász nemzet jogai a birodalmi alkotmány határain belül fenntartatnak."

A március 4-i alkotmány közzététele után Şaguna ismét megkezdette felségfolyamodványainak benyújtását a március 4-i alkotmány azon pontjaira vonatkozóan, amelyeket a románokra sérelmeseknek tartott. Így március 12-én tiltakozott a Szászföld elnevezés ellen, amely annyit jelentene, hogy a románság e területen alá lenne rendelve a később bevándorolt szász kisebbségnek. Április 15-én a szerb vajdaság területi kikerekítése ellen tiltakozott, mert annak keleti részében 800 000 román jutna 200 000 szerb uralma alá. Majd a hasonló okokból elégedetlenkedő tótokkal és ruténekkel együttesen nyújtott be egy közös folyamodványt, amelyben azt kérte, hogy "a román nép elválasztassék Magyariától és Ausztria többi románjaival, a román nemzet kifejezés határozott kitételével, egy koronatartományba egyesítessék".

Ez egymást követő kérelmeire július 18-án kapta meg Şaguna Bach belügyminiszter aláírásával a választ, amely kijelentette, hogy a március 4-i alkotmány a birodalom különböző pontjain lakó román nemzet közjogi helyzetének szilárd kiindulási alapot adott. Ez alkotmány életbeléptetésével a kormány éppen most foglalatoskodik és teendő intézkedései kellő alapot fognak nyújtani, hogy a románok az állami, községi, egyházi és iskolai életben megtalálják a fejlődés feltételeit és rájuk nézve a nemzeti egyenjogúság élvezete mentől előbb ténnyé váljék. Tehát külön román koronatartományról, nemzeti "főnökről", azaz politikai és nemzeti egységről szó sem lehet.



(c)



(Dragos tárgyalásai Iancuval. Hatvani közbelépése és kudarca. Kemény Farkas hadjárata Iancu ellen. Vasvári sikertelen expedíciója.)



A márciusi alkotmány híre az erdélyi havasok közé is eljutott és ott a még fegyverrel küzdő románoknak, különösen Iancunak lelkében nagy csalódást okozott, annál is inkább, mivel Iancu sohasem bízott teljesen az osztrákokban. A Debrecenben levő magyarbarát román képviselők is tanácsolták neki a magyarokkal való kibékülést. Mikor ez utóbbiak értesültek, hogy Iancu nem idegenkedik a magyarokkal való kibéküléstől, kérték Kossuthot, hogy az ő közvetítésükkel kezdjen Iancuval békealkudozásokat.

Kossuth, engedve e kéréseknek, Dragos Jánost [Ioan Dragoş], a belényesi kerület képviselőjét bízta meg, hogy lépjen érintkezésbe Iancuval. Dragos Kossuthnak egy levelével, amely a kiegyezés feltételeit foglalta magában, április 19-én érkezett Brádra, ahonnan levelet írt Iancunak, amelyben találkozást kért tőle. Iancu Dragos levelének vétele után Abrudbányára ment, ahol Dragossal találkozott. Iancu barátai, Buteanu, Dobra, Vladutiu és Boér prefektek helyeselték az alkudozások megkezdését, Axente azonban ellenezte. Ez ellenzés következtében abban állapodtak meg, hogy a döntést egy összehívandó népgyűlés határozatától teszik függővé.

E népgyűlést május 5-re Topánfalvára hívták össze. A népgyűlés elfogadta a kibékülés feltételeit és megbízta Iancut és társait a további teendőkkel. Iancu és társai visszatértek Abrudbányára és ott folytatták tovább a kiegyezés részleteire vonatkozóan a tanácskozásokat.

A tanácskozás még folyt, mikor híre érkezett, hogy a brádi magyar haderő parancsnoka, Hatvani Imre nemzetőr őrnagy Abrudbánya felé közeledik. Iancu rögtön kérdést intézett Dragoshoz Hatvani expedícióját illetően. Drogos azt felelte, hogy erről neki semmi tudomása sincs. Iancu cselt és árulást látván Hatvani közbelépésében, azonnal Topánfalvára távozott. Hatvani még aznap este bevonult Abrudbányára. Drogos másnap levelet írt Iancunak, amelyben kérte, hogy jöjjön vissza az alkudozások folytatására. Iancu csak annyit felelt e levélre: " A fegyverek sohasem dönthetnek köztünk!"

Hatvani erőszakoskodásaival összeütközésre adott okot a nagy tömegben Abrudbányán időző fegyveres románoknak, mire a románok általános támadása következett. E támadásnak esett áldozatul Dragos is, Abrudbánya és Verespatak magyarságának igen tekintélyes részével. Ötszáz abrudbányai és verespataki magyar esett áldozatául a békével együtt Hatvani meggondolatlan és semmiképpen sem menthető cselekedetének.

Hatvani, hogy a katonai hírnevén esett csorbát kiköszörülje, május 17-én Brádról büntető hadjáratra indult Iancu ellen. Abrudbányára minden nehézség nélkül bevonult, de itt valóságos kelepcébe került. A románok május 19-én, minden oldalról körülvéve, támadást intéztek ellene. Az eredmény teljes vereség volt. Kétezer főnyi csapatából, mintegy 900 esett el. Sokkal súlyosabb volt a polgári halottakban való veszteség, mert a felkelők Verespatakon 300 magyart, Abrudbányán pedig 1000-el öltek meg. Hatvani e második hadi kalandja 2200 magyar életébe került.

Miután e diadal a mócok fellépését valóságosan fenyegetővé tette, Bem tábornok báró Kemény Farkas ezredest bízta meg, hogy kellő készülettel indulva, ugrassa szét a havasi románság fegyveres erejét. Kemény Farkas 4000 emberrel, 18 könnyű ágyúval és két gyújtólöveggel június 3-án indult ki Déváról és június 7-én érkezett Brádra. Innen kezdve folytonos harc közben vonult be június 11-én Abrudbányára. Június 12-én Topánfalva ellen ment, ahol Iancut békealkudozások megkezdésére szólította fel. A felelet megint csak az volt: "Köztünk fegyver nem dönthet!"

Június 15-én a románok általános támadást intéztek Kemény ellen. Céljuk volt Keményt teljesen beszorítani Abrudbányára és Hatvani sorsára juttatni. Kemény, felismervén helyzetének kétséges voltát, június 16-án hajnalban megkezdette visszavonulását. Dandára az ellenség egymást gyorsan követő támadásait kivédve vonult Zalatnára és onnan másnap Magyarigenbe.

Kemény hadjáratának sikertelensége meggyőzte Bem tábornokot, hogy a havasokat kombinált támadás nélkül nem lehet elfoglalni. Újabb hadjáratot rendelt el, amelynek vezetésével Zarzicki ezredest bízta meg. A terv az volt, hogy Kemény a zalatnai úton megy Abrudbányára, Trangus őrnagy pedig az Aranyos mentén fog egyenesen Verespataknak nyomulni és ennek tájékán egyesülve Kemény Farkassal, a román. ellenállás középpontján, Kerpenyesen át fognak Topánfalva ellen vonulni. Hogy az ellenség hátban is fenyegetve legyen, Szépszögi őrnagy Gyalu felől fogja a Magurát megszállani, Buzgó őrnagy és Vasvári Pál csapata pedig Bánffyhunyadból kiindulva, Meregyó felé, Havasnagyfaluig nyomul elő, majd Szépszögi őrnaggyal egyesülve Topánfalva felé fog haladni, hogy Iancu seregét hátba fogja, míg Kemény szemben támadja.

Mielőtt e terv végrehajtásába belefoghattak volna, híre érkezett, hogy az oroszok Besztercénél betörtek az országba. Bem azonnal visszaparancsolta a havasi hadjáratot. Parancsa idejekorán megérkezett mindenüvé, csak Bánffyhunyadra nem. Buzgó és Vasvári csapata július 4-én megkezdette előnyomulását Topánfalva felé és szerencsésen el is jutott Havasnagyfalura, ahova azonban Szépszögi csapatai nem érkeztek meg. Másnap reggel Hideghavasnál (Funtinella mellett) a románok minden oldalról megtámadták Vasvári csapatát, amely július 6-án megkezdette visszavonulását. E visszavonulás alkalmával az egyik ágyút a románok körülvették, és hogy az ellenség kezébe ne essék, Vasvári személyesen sietett az ágyú mellé. Az ágyú védelmében egy albaki román felkelő mellbe lőtte, aminek következtében halva rogyott össze.

Vasvári eleste után ellenállásról többé szó sem eshetett. Menekült, aki merre tudott. A Hév-Szamoson átgázolva Buzgó őrnagynak sikerült a futó honvédeket összeszedni, akik csatarendbe állva, sortűzzel feladták a támadó románokat, akik aztán visszahúzódtak az erdőbe. Az erősen megtizedelt magyar katonaság így vonult aztán vissza Bánffyhunyadra.



(d)



(Az orosz haderő Erdélybe tör. Lüdersz hadjárata a székelyek ellen. Bem moldvai hadjárata. Lüdersz elfoglalja Szebent, Grotenhjelm Szászrégent. A segesvári csata. Bem másodszor is beveszi Szebent. Az erdélyi hadsereg leteszi a fegyvert.)



Az oroszok Erdélybe két ponton törtek be: Brassónál és Besztercénél. Az előbbi helyen maga Lüdersz [Ligyersz] tábornok jött körülbelül 28 000 emberrel. A Szeben bevétele után Oláhországba menekült császári hadsereg, mintegy 15 000 ember a Vöröstoronyi-szoroson igyekezett Szeben felé előrenyomulni. Lüdersz fő hadereje a Predeáli-hágón keresztül a Tömösi-szoroson kísérelte meg a betörést. E szorost Kiss Sándor ezredes védelmezte 4000 emberrel. Az orosz támadás június 19-én kezdődött reggel 7 órakor. Délután Kiss Sándor kénytelen volt a predeáli állást feladni és a megerősített Alsó-Tömösi-szoroshoz vonulni. Az oroszok másnap reggel teljes erővel újították meg a támadást, de minden roham megtörött Kiss székelyeinek ellenállásán. Délután Kiss ezredes súlyos sebet kapott a combján és lováról leesett. A székelyek azt hitték, hogy elesett, amire bizalmukat veszítvén, a sáncokból kezdettek kiugrálni. Ekkor Kiss magát lovára kötöztette, és úgy buzdította újabb ellenállásra katonáit. Hasztalan volt minden hősiesség. A túlnyomó számú ellenség a hegyek mögött a védők hátába került, amire a rend felbomlott és a sebesült Kiss ezredes is az ellenség kezébe esett. A szétugrasztott csapatok maradványait csak Prázsmáron sikerült Szabó Nándor alezredesnek összeszedni, aki velük együtt Háromszékre húzódott. A győztes oroszok június 21-én reggel vonultak be Brassóba.

Grotenhjelm tábornok június 17-én egyesült Dorna-Vatránál Urban dandárával, amely most Springinsfeld ezredes parancsnoksága alatt állott. Az orosz haderő a Borgói-szoroson tört be, amelyet Dobay József alezredes védett. Június 22-én kezdette meg a túlnyomó orosz haderő a támadást, amelynek Dobay nem tudván ellenállani, sikeres védekezés közben Besztercén át Betlenig vonult vissza. Bem értesülvén az orosz betörésről, Nagyváradról, ahol Kossuthtal tanácskozott, azonnal Désre utazott, ahol átvéve a csapatok felett a parancsnokságot, Grotenhjelm ellen vonult, kivel június 28-án Wallendorfnál [Aldorf] ütközött meg. Makacs tusa után Bem Sófalvára vonult vissza. Július 9-én Grotenhjelm újra megtámadta Bemet, aki a bekerítés veszedelmét azzal kerülte el, hogy megkezdette Sófalván a Sajó folyón keresztül Marosvásárhely irányában a visszavonulást, de Szeretfalvánál megállott.

Lüdersz tábornok, seregének Brassóban rövid pihenést engedvén, június 23-án Hasford tábornokot Kézdivásárhely ellen küldötte, hova Moldvából az Ojtozi-szoroson az oroszok 14 ágyúval szintén megérkeztek. Kézdivásárhely minden ellenállás nélkül a kezükbe esett. A lakosságot lefegyverezték, Gábor Áron ágyú- és lőszergyárát elpusztították. Az oroszok Kézdivásárhelyen értesültek, hogy a Tömösi-szorosnál a székely haderőnek csak egy részét semmisítették meg, a főhaderő Csíkban áll harckészen, Gál Sándor ezredes parancsnoksága mellett.

A Clam-Gallas tábornok parancsnoksága alatt álló osztrák haderő, amelynek az Ihász Dániel ezredes által védelmezett Vöröstoronyi-szoroson nem sikerült Erdélybe jönni, a Törcsvári-szoroson vonult át Brassóba. Lüdersz Clam-Gallas dandárár visszahagyván Brassóban, július 2-án Gál Sándor ellen ment, aki ekkor Háromszék és Brassó megye határán, a kökösi hídnál állott. Gál Sándor Uzonhoz húzódott vissza, ahol a csatát elfogadta. Az ágyú mellett foglalatoskodó Gábor Áront egy ágyúgolyó leterítette, ami a székelyek soraiban nagy zavart, sőt rémületet keltett. Semsey Imre százados azonban átvette a tüzérség vezényletét és jól irányzott ágyúlövésekkel támogatta a rohamra indult huszárokat, akik az oroszokat visszakergették a hídon.

Lüdersz, csapatait megerősítve, július 5-én újabb támadást kezdett Gál Sándor ellen, ki a túlnyomó erő elől visszahozódva, az Olt bal partján, Sepsiszentgyörgy alatt akarta a csatát elfogadni. Az ütközet már megkezdődött, mire tisztjeinek egy része megtagadta az engedelmességet, amelynek eredménye súlyos csatavesztés, tömérdek fogoly, halott és sebesült lett. Gál Sándor Oltszemnél össze akarta szedni, és megállásra bírni táborát, de tisztjeinek ellenállásán meghiúsult. A hozzá hű maradt tisztekkel és seregének csekély töredékével megállt Csík és Háromszék határán a Tusnádi-szorosban.

Ilyen állapotban találta Bem a székely haderőt, mikor Kézdivásárhelyre érkezett. Ismét összeszedte a székely haderőt, és azt két részre osztotta. Egyik részt Gál Sándor parancsnoksága alatt Háromszék védelmére hagyta, a másikkal pedig július 21-én Kézdivásárhelyről kiindulva az Ojtoz- szoros felé vonult. Megelőzően Kézdivásárhelyen egy Brassóból hozott sajtón proklamációkat nyomatott, amelyeken a moldvaiakat fegyverre szólította, hogy együttesen verjék ki az oroszokat, és a török fennhatósága alatt állítsák vissza a fejedelemségek szabadságát.

Július 23-án Herzsánál [Hîrja, Moldva) szétverte az ott állomásozó orosz csapatokat és Onestinél az elébe siető Usztrugov tábornokot Bákó [Bacǎu] felé űzte. Július 24-én Oknán adta ki második proklamációját. A bojárok, akikben bízott, egyáltalán nem siettek táborába, hanem elszaladtak. Ezalatt Moller orosz tábornok összeszedte a rendelkezésére álló haderőt és Bem ellen vonult. Bem látván, hogy a moldvaiak felkeléséből nem lesz semmi, Moller elől visszahúzódott Erdélybe.

Míg Bem Moldvában volt, Clam-Gallas is megtámadta a Gál Sándor parancsnoksága alatt álló haderőt július 22-én, amely Sepsiszentgyörgytől nyugatra Szemeriánál foglalt állást. A csata folyása alatt Szemeria meggyulladt és a székelyek emiatt Sepsiszentgyörgyre vonultak vissza, hol kemény ellenállást fejtettek ki. A harcnak az éjszaka vetett végett, mikor Clam-Gallas visszavonult Szászhermányra, a székelyek pedig megtartották állásaikat.

Az orosz haditerv az volt, hogy Lüdersz délkeleten megsemmisíti a székely haderőt és Marosvásárhelynél egyesülve a Beszterce felől előnyomuló Grotenhjelmmel, a Maros völgyén előre halad és Gyulafehérvárt felszabadítja az ostrom alól, azután visszafoglalja Szebent és végül Kolozsvárt is elfoglalja. Már körülbelül egy hónapja múlt, mióta az orosz haderő átlépte az ország határait, de Lüdersznek még mindig nem sikerült a székelyek haderejét megsemmisíteni és Grotenhjelm sem tudott Besztercétől Marosvásárhelyre jutni. Mikor Bem Besztercétől délkeletre július 11-én a Székelyföldre ment, hogy onnan végrehajtsa moldvai expedícióját, csapatait Damaszkin ezredes parancsnoksága alatt azzal a feladattal hagyta hátra, hogy védelmezzék meg a Marosvásárhely felé vivő utat. Grotenhjelm július 16-án megtámadta Szeretfalvánál Damaszkin csapatait és megverte. Damaszkin Szászrégen felé hozódott vissza. Július 21-én Tekénél újabb szerencsétlen csatát vívott, aminek a következménye az lett, hogy Szászrégen az oroszok kezébe esett.

Ezzel egyidejűleg Lüdersz Engelhardt tábornokot Szeben elfoglalására küldötte, ki Fogarast július 17-én elfoglalta. Lüdersz hadai július 20-án már Szeben alá érkeztek. Hogy hátuk mögött ellenséget ne hagyjanak, a Vöröstoronyi-szorosban megtámadták Ihász Dániel alezredest, aki a túlnyomó erő ellen Oláhországba vonult, hol Cáineninél az ott állomásozó török csapatok kezébe letette a fegyvert. Lüdersz július 21-én vonult be Szebenbe.

Ez volt az általános helyzet, mikor Bem július 28-án moldvai hadjárata után Marosvásárhelyre érkezett. Lüdersz és Grotenhjelm egyesülésének alkalmas időpontja megérkezett. Bem, hogy azt megakadályozza, támadásra határozta el magát. Futárok útján azt üzente a Gyulafehérvárt körülzáró Stein ezredesnek, hogy siessen Szeben felé. A Görgey hadseregétől elvágott és Máramarosba szorult Kazinczy Lajos ezredest utasította, hogy azonnal Kolozsvár felé induljon, Gál Sándor székelyföldi haderejének nagyobb részét Dobay József ezredes vezetése alatt magához rendelte. Az Érchegységet körülzáró báró Kemény Farkasnak pedig megparancsolta, hogy siessen Marosvásárhelyre, és azt igyekezzék, amíg csak lehet, Grotenhjelm Szászrégen felől támadó hadával szemben tartani.

Hogy báró Keményt az Érchegységek alól minden veszedelem nélkül Marosvásárhelyre rendelhette, annak magyarázata az, hogy azok az alkudozások, amelyeknek Kossuth és Iancu között Nicolae Bálcescu volt a közvetítője, majdnem teljes sikerre vezettek, amennyiben megállapodtak abban, hogy a román-magyar kibékülés feltételei egy, a románok nemzeti, nyelvi, egyházi és iskolai jogait biztosító törvénybe foglaltassanak. A román légióra vonatkozó szerződést is megkötötték július 14-én. Iancu magyar tábornoki kinevezést kapott volna és a magyar kormány által jól felszerelt mócaival Kis-Oláhországba ment volna az oroszok ellen harcolni.

Bem július 30-án mint egy 5000 főnyi csapattal Segesvárra indult, hol másnap, július 31-én találkozott Lüdersz háromszor nagyobb hadseregével.

A csata délelőtt 11 órakor kezdődött hatalmas ágyúzással, amikor Bem egy jól irányított ágyúlövéssel sajátkezűen lőtte le Szkarjatyin tábornokot, az orosz tüzérség parancsnokát. Kezdetben Bem volt előnyben, de délután, mikor Lüdersz kozákjai a magyar hadsereg jobbszárnyát bekerítéssel kezdették fenyegetni, általános rémület támadt. A csatarend felbomlott és a futást többé nem lehetett feltartóztatni. Bem maga is kénytelen volt menekülni. A futókat a kozákság vette üldözőbe. Ez általános futás alkalmával esett el a polgári ruhában néző gyanánt jelenlevő Petőfi is. Maga Bem is csak úgy menekült meg, hogy egy mocsárba hozódott, ahonnan a menekülő Vilmos-huszárok mentették ki.

A megvert hadseres teljesen szétfutott, úgyhogy Bem egymagában érkezett meg augusztus 1-én Marosvásárhelyre. Kemény Farkas már ekkor 4000 emberrel Marosvásárhelyen volt. Bemnek tehát új haderő állott rendelkezésére. Nem sokáig habozott, újabb támadásra határozta magát. Kemény Farkast 1000 emberrel visszahagyta, hogy útját a Szeben felől támadó Grotenhjelm ellenében egy pár óráig fedezze, s azután vonuljon Kolozsvárra. Bem július 4-én Nagyselykre érkezett, hol Forró Elek ezredes parancsnoksága alatt Stein ezredes gyulafehérvári táborából jelentékenyebb segélycsapatokat kapva, egyenesen Szeben alá ment, ahol július 5-én Nagycsűrnél Hasford orosz tábornokot megverte és Szebent másodszor is éppen olyan váratlanul elfoglalta, mint első ízben.

Szebent nem tarthatta meg, mert Lüdersz maga jött Szeben visszavételére. Bem újra Nagycsűrnél ütközött meg Lüdersz seregével, de a csatát és azzal együtt Szebent is elveszítette. Szerdahelyre vonult vissza, ahol találkozott a Szeben felé siető Stein ezredessel, akinek csapataival együtt az erdélyi hadsereg főparancsnokságát is átadta és Temesvár alá sietett, hogy a Kossuthtól neki felajánlott fővezérséget átvegye.

A szerencsétlen segesvári csata után a Lüdersz és Grotenhjelm vezérlete alatt álló két orosz hadsereg egyesült. Ekkor már nem lehetett több reménység Erdély megtartására, eltekintve attól, hogy a magyarországi hadsereg augusztus 13-án Világosnál az orosz hadsereg előtt letette a fegyvert.

Bem augusztus 16-án Guyon Richárd tábornok kíséretében ismét Erdélybe jött, ahol Dobránál egyesült Stein seregével. Az egyesített sereg vezérletét Beke ezredesnek adta át és másnap, augusztus 17-én Dévánál meg akarta támadni az oroszokat. Ekkor az orosz táborból hírnök jött, aki felszólította a fegyver letételére. Mikor Bem látta, hogy lehetetlen tovább harcolni, átadta a főparancsnokságot Beke ezredesnek és egynehányad magával visszament a Bánságba, ahonnan Törökországba távozott. Beke ezredes másnap, augusztus 18-án letette az oroszok kezébe a fegyvert.

Ez időpontban Kolozsvárt állottak csapataik romjaival Kemény Farkas, a mitácsi és a nyergesi vesztett csaták után a Székelyföldről kiszorult Gál Sándor ezredes, akik Grotenhjelm elől Bánffyhunyadra hozódtak vissza, ahol még egy utolsó ellenállást próbáltak meg, de hasztalanul, mert a demoralizált hadsereg már képtelen volt a komoly ellenállásra. Gál Sándor előbb Csucsára hozódott a maga 3-4000 emberével, ahonnan Zsibóra ment. Itt Kazinczy Lajos tábornok állott 8000 emberrel. Másnap orosz katonai hírnök érkezett, aki Kazinczynak Görgeytől levelet hozott, amelyben Görgey értesítette, hogy Világosnál augusztus 13-án az oroszok kezébe a fegyvert letette és miután minden ellenállás céltalan, felszólította, hogy a fegyvert ő is tegye le.

Kazinczy augusztus 24-én haditanácsot tartott, amely kimondotta a fegyverletételt. Gál Sándor és Kemény Farkas eltávoztak. Augusztus 26-án Zsibóra érkezett Grotenhjelm orosz tábornok is, akinek Kazinczy tábornok a zsibói kastély nagytermében, tisztjeivel együtt, átadta kardját.

E jelenettel Erdélynek dicsőséggel, vesztett csaták kínos fájdalmával, vérrel és könnyel teljes 1848/49-i szabadságharca mögött legördült a függöny, hogy legjobb fiainak börtönein és akasztófáin keresztül történetében az erkölcsi megpróbáltatásoknak, a szenvedéseknek, de egyszersmind a nemes erőfeszítéseknek és a hazafias áldozatkészségnek is új korszaka kezdődjék.