Make your own free website on Tripod.com

AZ 1848/49-I ERDÉLYI SZABADSÁGHARC TÖRTÉNETE BEM TÁBORNOK FELLÉPÉSÉIG



(a)



(Az erdélyi magyarság és az unió. A szászok és az unió. A románok állásfoglalása az unióval szemben. A május 15-i balázsfalvi gyűlés. Az erdélyi országgyűlés kimondja az uniót. A nyelvkérdés elintézése. A jobbágyság felszabadítása.)



Kolozsvárt a március 20-i városi közgyűlésen magyarság Méhes Sámuel tanár, az „Erdélyi Híradó" szerkesztője mindjárt a gyűlés megnyitásakor az országgyűlés összehívását indítványozta azért, hogy mondja ki a jog-egyenlőséget, a közteherviselést és a sajtószabadságot. Az utána felszólaló Bethlen János gróf pedig kijelentette, hogy Erdély papirossá vált alkotmánya alatt nem akar tovább élni, azért az országgyűlés összehívását és az unió kimondását követeli.

Alig végezte beszédét, a tanuló ifjúság háromszínű zászlót lobogtatva és az uniódalt* énekelve nyomult be a gyűlésterembe, mire a gyűlés tagjainak ajakáról felhangzott „Éljen az unió!" kiáltás. {* Itt a zászló kezeinkben, Egy kívánat lengeti. Legyen egy a két hazából, Vész így meg nem döntheti.} A városház szomszédságában levő házak ablakaiból a nők háromszínű kokárdákat szórtak az utcára, amelyeket a járókelők mellükre tűztek és tömegbe verődve, a tanuló ifjúság vezetése mellett az uniódalt énekelve és háromszínű (unió) zászlókat lobogtatva, járták be a város utcáit. Mikor gróf Teleki József kormányzó lakása elé érkeztek, az ifjúság egy küldöttsége felment hozzá és arra kérte, hogy tegye meg a szükséges lépéseket az uniót kimondó országgyűlés összehívására.

Március 22-én a szabadelvű ellenzék és a konzervatívok báró Jósika Lajos és gróf Bethlen János elnöklete alatt közös tanácskozást tartottak, melyben olyan programot dolgoztak ki, amelynek első pontja Erdélynek Magyarországgal való uniója volt. E programot manifesztum alakjában adták ki, hogy az a megyegyűléseken meginduló mozgalmaknak irány-mutatóul szolgáljon.

A közvélemény nyomása okozta, hogy Teleki főkormányzó célszerűnek látta az őt törvényesen megillető teljhatalomnál fogva [javasolni az uralkodónak] az országgyűlést május 29-re összehívni. Ezzel Erdélynek Magyarországgal való uniója hivatalosan is napirendre tűzetett.

A konzervatívok nem voltak barátai az uniónak. Mihelyt első meglepetésükből felocsúdtak, azonnal kísérletet tettek annak megakadályozására. Az első ilyen fajtájú kísérlet Doboka megyében történt, amelynek báró Jósika Lajos volt a főispánja. Noha két héttel előbb, mint a kolozsvári értekezlet egyik elnöke aláírta az egyesült pártoknak uniót követelő programját, megnyitó beszédében mégis szükségesnek tartotta különösebben hangoztatni, hogy ő, politikai meggyőződését tekintve, mindig konzervatív volt és azért most, mikor hivatalból reformkérdéseket terjeszt a közgyűlés elé, kötelességének tartja megjegyezni, hogy e reformok egyáltalán nem tárgyai az ő egyéni meggyőződésének is. Torda megye április 10-én tartott közgyűlésén a konzervatívok több száz aláírással ellátott nyilatkozatban akartak tiltakozni az unió ellen. Kemény Dénes ékesszólásának sikerült a tiltakozás tervezőit rábírni, hogy nyilatkozatukat saját kezükkel tépjék szét.

Az unió mellett lelkesítő sajtó e konzervatív kísérleteket szenvedélyesen elítélte. Azonkívül a bécsi és a magyarországi események meggyőzték a konzervatívokat, hogy a mindenhatóvá lett áramlat ellen Őfelsége részéről, ahonnan remélték, nem várhatnak támogatást. Jósika Lajos lemondott főispáni állásáról. Példáját követte bátyja, báró Jósika Samu kancellár is, ami jeladás volt a konzervatív főispánoknak a visszavonulásra. Így lett vége Erdély politikai életében a konzervatív, s vele együtt az uniót ellenző pártnak is.

Március 27-én Szeben város közgyűlése egyhangúlag fogadta el azt az indítványt, hogy az éppen tanácskozó szász egyetem intézzen Őfelségéhez üdvözlő és hódoló feliratot. A gyűlés e határozatát egy küldöttség adta tudtára a szász egyetemnek, amely a hódoló feliratot el is készítette. E hódoló felirat nem foglalkozott az unió kérdésével, mert tartalma határozott állásfoglalás volt az összbirodalom, Nagy-Ausztria eszméje mellett, természetesen a szászok autonómiájának határozott fenntartásával.

A szász unióellenes álláspontnak, amely tulajdonképpen egységes osztrák birodalmi álláspont volt, vezére Eranz von Salmen szász comes volt, teoretikusai Stephan Ludwig Roth, továbbá Heinrich Schmidt és Benigni jogakadémiai tanárok, hírlapi orgánumuk a Benigni által szerkesztett "Siebenbüger Bote". Ők nemcsak Erdély Magyarországgal való unióját nem akarták, hanem magát Magyarországot is be akarták autonóm tartomány gyanánt olvasztani az egységes nagy osztrák birodalomba.

Az előbbi szakaszban említettük, hogy a brassóiak, ellentétben a szebeniekkel, uniópártiak voltak. Ez időben a brassóiakhoz csatlakoztak a segesváriak is. Az unióbarát szászok vezérei Brassóban Kurz Antal [Anion Kurz] és Roth Illés [Elias Roth] voltak, Segesváron Gooss Károly [Carl Gooss]. Szomorúan érdekes sorsa lett később az unió e három szász nemzetiségű barátjának. Roth Illés volt az egyetlen szász képviselő, ki a magyar parlamentet Debrecenbe elkísérte. Ott is halt meg anélkül, hogy megérte volna akár a magyar fegyverek diadalát, akár pedig a későbbi gyászos katasztrófát. Kurz Antal, mikor Bem Erdélybe jött, a honvédhadseregbe lépett, és ott mint Bem titkára esett el 1849. július 31-én a segesvári csatában. Gooss Károly a többi szász képviselővel visszatért ugyan Erdélybe a pesti országgyűlésről, de nem csatlakozott a magyar nemzet ellenségeihez, hanem visszavonult parókiájára, hol elméje hazafias fájdalmában elborult, és mint lelkibeteg múlt ki az 1848-i Szilveszter napot megelőző estén.

Mihelyt napirendre került az unió, a szászok azonnal szövetséges társat kerestek és találtak a románokban. A szász egyelem evégből április 3-án tartott ülésében kimondotta, hogy a románok ezentúl teljesen egyenlő rangúak lesznek a Királyföldön a szászokkal.

Ez volt a szászok részéről az első ajánlat a románok megnyerendő szolgálatáért, amelyet a röpiratok és hírlapi cikkek egész sora követett. Összekötő a szászság és a románok között a szebeni szász jogakadémia kissé öregedő, de minden tekintetben szorgalmas tanítványa, Bǎrnuţiu Simon volt.

Pumnul Áron [Aron Pumnul] tanár kezdeményezésére március 25-én Balázsfalván is ülést tartottak a papok, a tanárok, a papnövendékek és a felsőbb osztályok tanulói, amely azt határozta, hogy Tamás vasárnapjára nagy román nemzeti gyűlést fognak összehívni, amelynek feladata lesz a románság politikai cselekvésének programját megállapítani. A balázsfalviakhoz csatlakoztak a marosvásárhelyi királyi táblánál levő román nemzetiségű joggyakornokok is, akiknek száma ekkor mintegy 30 volt.

A románság meglehetősen egyetértett az úgynevezett nemzeti követelésekben, amelyek a következők voltak: iktassák törvénybe, hogy a románság Erdély negyedik törvényes nemzete, hogy a görögkeleti éppen olyan törvényesen bevett vallásfelekezet, mint a többi. Amiben még teljesen határozatlanok voltak, az az unió kérdése volt.

Március 25-ről keltezve egy írott proklamációt kezdettek Nagyszebenből terjeszteni. Bár nem volt aláírva, azonnal megismerte mindenki, hogy Bǎrnuţiu tollából származott. E proklamáció mindenekelőtt egy román nemzeti gyűlés összehívását és azt követelte, hogy a románság legyen Erdély negyedik törvényes nemzete, a jobbágyság töröltessék el és e szavakkal végződött: "Örökre átkozott legyen az a román, ki uniót mer kötni mindaddig, míg el nem lesz ismerve a román, mint politikai nemzet." Bǎrnuţiu e proklamációja döntő hatással volt a román közvélemény alakulására és szerzőjét egyszerre a román mozgalmak élére állította. A balázsfalviak által Szent Tamás vasárnapjára összehívott gyűlést a kormány nem engedélyezte, mert az összehívókat nem tartotta illetékeseknek. Helyébe május 15-re egy másik román nemzetgyűlést engedélyezett, de oly kikötéssel, hogy azt a két román püspök hívja össze, akik egyúttal magukra vállalják a gyűlés lefolyásáért a felelősséget is.

Ez intézkedés eredménye az lett, hogy a betiltott tamásvasárnapi gyűlést is megtartották és az engedélyezett május 15-i nemzeti gyűlést is. Az előbbi nem lett ugyan olyan nagyszabású, mint ahogy tervezték, de mindenesetre tekintélyes erőpróba és előkészület volt a május 15-i gyűlésre.

E kettős gyűlés előkészítése végett a balázsfalvi diákok és a fiata1 joggyakornokok bejárták az ország románok lakta vidékeit, tüzes és izgató beszédekben buzdítva a népet, hogy mentől nagyobb számban jelenjék meg a gyűlésen. A papok a templomban hirdették ki a gyűlésre hívó proklamációt. E gyűlésre eljöttek majdnem teljes számmal a román vajdaságban élő erdélyi származású román tanárok is, sőt a vajdaságokbeli fiatalabb értelmiségből is eljöttek egynéhányan, legtöbbnyire olyanok, kik e tanárok tanítványai voltak.

A gyűlést a Balázsfalva alatt elterülő réten tartották meg, amelyet e nap örök emlékezetére elneveztek "Szabadságmező"-nek (Cimpul libertatii). A gyűlés elnökei a püspökök voltak, alelnökei Bǎrnuţiu Simon és Bariţiu György, a "Gazeta de Transilvania" szerkesztője. A gyűlésen Bǎrnuţiu szelleme uralkodott és főtárgyát is az ő beszéde alkotta. E beszéd szellemében fogalmazták meg a román nemzet 16 pontba foglalt politikai programját. E program lényege annak 16. pontjában van a következőképpen összefoglalva:

"A román nemzet kéri, hogy az országban lakó többi nemzet a Magyarországgal való uniót ne vegye addig tárgyalás alá, míg a román nemzet is nem lesz alkotmányos nemzet, tanácskozó és határozó szavazattal az ország törvényhozásában, és ha az erdélyi országgyűlés nélküle mégis belebocsátkoznék az unió tárgyalásába, akkor a román nemzet ünnepélyesen tiltakozik ez ellen."

A gyűlés e pontozatok elfogadása után két küldöttséget választott. Egyik a románság követeléseit Bécsben a császár elé fogja terjeszteni, a másik pedig Kolozs vármegye és az országgyűlés tudtára adja ezeket a kívánságokat. Választottak egy állandó bizottságot is, amely Nagyszebenben fog székelni, és amelynek feladata a Bécsből és a Kolozsvárról hozandó válaszokat bevárni, azokról értesíteni a románságot és e válaszok tárgyalására összehívni a román nemzeti gyűlést. Ez volt a később oly nagy szerepet játszó "román nemzeti komité"-nak a születése. Az újszülött komitének, amelynek 25 tagja volt, elnökévé Andrei Şaguna püspököt és alelnökévé Simicu Bǎrnuţiut választották.

A május 30-ra összehívott erdélyi országgyűlés legelső tárgya a királyi leirat 3. pontja értelmében az unió ügye volt. Elsőnek báró Wesselényi szólalt fel, aki felhívta a rendeket: nyilatkozzanak, elfogadják-e a magyarországi VII. törvénycikk értelmében az uniót? A szászok részéről az unió mellett először Brassó követe, Roth Illés nyilatkozott. Majd az uniót ellenző szász képviselők részéről Szeben követe, Schmidt Konrád jelentette ki, hogy bár küldőinek voltak aggodalmai az unió ellen, de azt hiszi, hogy ezek az aggodalmak meg fognak szűnni, ha értesülni fognak, hogy a rendek mily nagy örömmel fogadták Brassó követének nyilatkozatát és az unió, amelyet elfogadtak, az egyesült két testvérország boldogságára fog szolgálni.

Schmidt e nyilatkozatának hallatára az egész gyűlés felállott és éljenzésben tört ki. Ezalatt az utcán álló tömeg is értesült e hazafias nyilatkozatról és nemcsak zajosan éljenezte Schmidtet, hanem azt is kívánta, hogy Leményi püspökkel együtt jöjjön le közéjük. Mihelyt meglátta a lelkesült nép a Redout-épületből kilépő Schmidt Konrádot, éljen kiáltással a vállaira emelte, aki pedig kijelentette, hogy nemcsak ő, de hite szerint a történtek után küldői is pártolni fogják az uniót. Laményi püspököt székre ültették és úgy emelték a magasba, hol megáldotta az uniót és mé1yen megindulva köszönte meg azt a megtiszteltetést, amely személyében a román nemzetet érte.

A gyűlés a lelkesedés ilyen zajos tüntetése között oszlott fel az unió kimondása után.

Az országgyűlés még aznap délután folytatta tanácskozásait, s az unió részleteinek megállapítására és a magyar királyi minisztérium ezekre vonatkozó felvilágosítása végett egy unió-bizottságot küldött ki, amely bizottságnak 26 tagjából 4 szász és 3 román nemzetiségű volt. E bizottságba román részről Leményi püspök és Boheczel Sándor [Alexandru Bohǎtel] mellé, kik az országgyűlésnek tagjai voltak, a románságra való tekintettel Şaguna görögkeleti püspököt is beválasztották.

Az unió-törvényt (az erdélyi 1848-i I. törvénycikket) meghozatala után megerősítés végett felterjesztették Őfelségéhez; de hogy ez a megerősítés annál bizonyosabban bekövetkezzék, Weér Farkast és Pálffy Jánost, mint az ország követeit Innsbruckba küldötték.

Az unió-törvényt Őfelsége 1848. június 10-én erősítette meg. A megerősített unió-törvényt a június 19-i ülésen hirdették ki, és azután átadták az országos főjegyzőnek (protonotárius), hogy öntse a szokásos formába, s azután egy bizonyos számú példányban nyomassa ki, amely példányokat a végleges megerősítés jeléül a király a törvényes szokásnak megfelelően aláír és az ország pecsétjével megerősít. E feltétel teljesítését azonban a viszonyok megakadályozták és ez a körülmény szolgált ürügyül a szászoknak és románoknak, hogy e törvény teljes erejét később utólagosan kétségbe vonják.

Ezzel el volt intézve a múlt század negyvenes éveinek három fő kérdése közül az egyik, az unió kérdése. A második főkérdésnek, a nyelvkérdésnek elintézésére már nem az erdélyi országgyűlés volt hivatva, hanem a megválasztott unióbizottság és a július 2-re összehívott pesti magyar országgyűlés.

Az unióbizottság megválasztása után az országgyűlés a szászok emlékiratát vette tárgyalás alá és azt a románok balázsfalvi határozatait magában foglaló irattal egyetemben azzal az utasítással adta át az unióbizottságnak, hogy Pesten azon munkálkodjék, hogy a magyar királyi minisztérium az emlékiratokban foglalt kívánságokra vonatkozóan a méltányosság és a józan politika határai között mozgó törvényjavaslatot terjesszen az országgyűlés elé.

Az unióbizottság gróf Teleki József erdélyi kormányzó elnöksége alatt kezdette meg július 16-án Pesten tanácskozásait. Az összminisztérium határozata alapján magát még kiegészítette öt román taggal: Cipariu kanonokkal, Ighián Józseffel [Josif Igianu], Dunka Pállal [Paul Duncea], Moldován Demeterrel [Dimitriu Moldovan] és Brán Jánossal [Ioan Bran], kik, mint a balázsfalvi román nemzeti gyűlés innsbrucki küldöttei, visszatértükben Pesten tartózkodtak. Az unióbizottság fáradozásainak volt eredménye az a törvényjavaslat, melynek rendeltetése az lett volna, ha ezt az idők viszontagságai meg nem akadályozzák, hogy "A román nemzet polgári jogainak egyenlőség alapjáni biztosításáról" cím alatt, mint első nemzetiségi törvény legyen beiktatva a magyar törvénytárba.

A harmadik nagy kérdés, amely a negyvenes évek erdélyi közvéleményét oly mélyen érdekelte, a jobbágyság kérdése, magán az erdélyi országgyűlésen nyert megoldást és befejezést. A IV. törvénycikk kimondotta az úrbéri szolgálat és a tized teljes eltörlését és vele kapcsolatosan a volt földesuraknak az állam által fizetendő kárpótlását. Ily módon jutott a 80 %-ában román nemzetiségű jobbágyság minden fizetési kötelezettség nélkül 1 600 000 hold földbirtok tulajdonába.



(b)



(Intézkedések az unió-törvény végrehajtására. Báró Vay Miklós királyi biztossága és működése elé tornyosuló nehézségek. A mihálcfalvi véres összeütközés. A román nemzeti komité feloszlatása. A román határőr-katonaság akcióba lépése. Puchner főhadparancsnak magatartása. A magyar kormány újoncozó rendeletének hatása. A második balázsfalvi gyűlés. Szövetségkötés a főhadparancsnokság és a román nemzeti komité között. A magyarság önvédelmi készülődései. A magyarság Iefegyverzése. Az agyagfalvi gyűlés hadi vállalkozásai. A magyar haderő kivonul Erdélyből. Háromszék önvédelmi harca.)



Május 29-ről keltezve Őfelsége a nádorhoz, Teleki főkormányzóhoz és báró Anton Puchner főhadparancsnokhoz intézett legfelsőbb kéziratában az Erdélyben levő összes haderőt István nádor rendelkezése alá helyezte. Július 17-én a nádor Bécsben feloszlatta az erdélyi kancelláriát és annak tisztviselőit Jancsó Imre volt kancelláriai titkár, most miniszteri tanácsos ügyosztályának keretében a magyar királyi belügyminisztériumba osztotta be az erdélyi ügyek intézése végett. Miután Teleki főkormányzónak, mint az unióbizottság elnökének állandóan Pesten kellett időznie, az unió végrehajtására teljhatalmú királyi biztosul báró Vay Miklóst nevezte ki Őfelsége. Báró Vay Miklós június 29-én érkezett Kolozsvárra, hogy működését megkezdje. Időközben a pesti közös országgyűlésre is megtörténtek a választások és az újonnan megválasztott képviselők július 10-én már megjelentek a magyar képviselőházban, amely az unió jeléül egyik alelnökévé az erdélyi országgyűlés volt tagját, Pálffy Jánost választotta. Ugyanebből a szempontból lett Szász Károly vallás- és közoktatásügyi, báró Kemény Dénes pedig belügyi államtitkár. Az erdélyi országgyűlés, miután elvégezte teendőit, július 18-án az unió-törvénycikk szentesítési záradékának felolvasása után bezáratott.

Báró Vay Miklós, mint teljhatalmú királybiztosban nehéz viszonyok között kezdette meg az unió tényleges végrehajtását célzó munkásságát, mert Erdélyben ekkor már teljesen felfordult és az anarchiával határos állapotok kezdettek uralkodni.

Az unió királyilag szentesített törvénnyel bevégzett tény volt, de ez nem akadályozta meg abban a szászokat és a románokat, hogy ellene a leghatározottabban állást ne foglaljanak. A szász egyetem (universitas) június 16-án elhatározta, hogy magát bizalmi férfiakkal fogja kiegészíteni és június 26-án Salmen Ferenc [Franz von Salmen] comes elnöklete alatt, mint külön szász kormányzó testület össze is ült. Ily módon ez idő szerint két egymástól független és egymás hatáskörébe vágó, nem legális testület - a kormányzótestületté átalakult szász universitas és a román nemzeti komité - osztozott két törvényes testülettel - a főkormányszékkel és a főhadparancsnoksággal - a végtelenül összezavarodott erdélyi ügyek intézésében.

A balázsfalvi román nemzeti gyűlésen történt dolgok és a falukat bejáró román ifjak forradalmi jellegű tüzes szónoklatainak hatása alatt a román jobbágyok a jobbágyság alól való felszabadulást rögtönösnek és minden átmenet nélkül valónak fogták fel és ennek következtében igen sok helyen megtagadták a földesúrnak tartozó szolgálatok teljesítését. Miután a tavaszi munkák időszaka volt, ez a birtokosokat nagyon károsan érintette és ezek, támaszkodva arra, hogy a jobbágyok a törvény értelmében még tartoznak a jobbágyi szolgálatokat teljesíteni, követelték, hogy tartozásaiknak tegyenek eleget. Ebből súrlódások, sőt összeütközések keletkeztek, amelyek több helyen komoly kihágásoknak és zavargásoknak lettek okozói.

Mihálcfalván és Koslárdon a román jobbágyok nemcsak a jobbágyszolgáltatásokat tagadták meg, hanem a földesuraknak majorságbirtokait is elfoglalták, azon ürügy alatt, hogy azok valamikor az ő jobbágybirtokaik voltak. A földesurak orvoslásért a vármegyéhez fordultak, a parasztok azonban elkergették a vármegyei tisztviselőket. A közigazgatás kénytelen volt két század székely határőrt, mint katonai karhatalmat küldeni ellenük. E karhatalomnak is ellenszegültek, és az kénytelen volt fegyverét használni, amelynek következtében a helyszínen 9 halott és 12 sebesült maradt.

A mihálcfalvi eset megvizsgálására kiküldött polgári és katonai vegyes vizsgálóbizottság megállapította, hogy a parasztokat ellenszegülésre a román nemzeti komité egyes meggondolatlanabb tagjai biztatták. Ezért a főkormányszék a komitét feloszlatta és mikor az a feloszlató rendeletnek nem engedelmeskedett, elhatározta, hogy tagjai ellen vizsgálatot indíttat.

A vizsgálat eredménye alapján a főkormányszék augusztus 7-én kelt rendeletével gróf Béldi Ferenc, Doboka vármegyei főispánt Szebenbe küldötte, hogy a komité ott időző tagjait fogassa el. Ezek közül kettőt, Lauriant és Balasiescut [Nicolau Balǎşescu] sikerült elfogni, Bǎrnuţiu azonban Orlátra, az I. román határőrezred székhelyére menekült, amelynek katonasága ügyüket magáévá tette és nagy tömegben bevonulva Szebenbe, fenyegető magatartásával valóságosan kikényszerítette az elfogottak szabadon bocsátását.

Ez incidens következtében a román nemzeti komité legtevékenyebb tagjai az 1. román határőrezred területén telepedtek le, ahol teljesen megnyerték ez ezred katonaságát, amely az ő sugalmazásukra a főhadparancsnokságtól Orláton nemzeti gyűlés engedélyezését kérte. A főhadparancsnokság e kérést némi késedelemmel teljesítette és a gyűlést szeptember 10-re össze is hívta. E gyűlés a maga nemzeti kívánatait egy kérelembe foglalta, amelynek tartalma az ismeretes román nemzeti követelésekből állott azzal a különbséggel, hogy a komité tagjainak elfogatásáért elégtételt követelt és záradékul kimondotta, hogy a román határőrök csak a császár kormánya alatt kívánnak élni, a magyar hadügyminisztert nem ismerik el és rendeleteinek éppen úgy nem fognak engedelmeskedni, mint nem engedelmeskedtek eddig sem.

Hasonló mozgalom indult meg ezzel párhuzamosan a naszódi II. román határőrezred körében is, amelynek egy zászlóalja még július hóban megtagadta a magyar hadügyminisztériumnak azt a parancsát, hogy a szerb felkelők ellen Bácskába menjen. Ennek parancsnoka, Karl Urban alezredes szeptember 7-re hívta össze nemzeti gyűlésre az ezred katonaságát. E gyűlés határozatilag kimondotta, hogy nem ismeri el a magyar minisztériumot. Tiltakozik Erdély uniója ellen és az ellen, hogy a magyar kormány a nem-magyar népek felett zsarnoki uralmat gyakoroljon.

A naszódi gyűlés e hadüzenetnek is beillő nyilatkozatával Urban nem elégedett meg, hanem felhatalmazást kért a főhadparancsnokságtól, hogy az önként jelentkező románok közül 10 000-t egy román vadászezredbe sorozhasson. E kérésre választ nem kapott, de azért a jelentkezők közül 700-t besoroztatott. A többi jelentkező csak egy kétfejű sasos igazolványt kapott. Ez volt a sokat emlegetett pazsura,* amelyről el volt terjedve, hogy, tulajdonosát, mint a császár összeírt katonáját, nemcsak mentessé teszi a magyar hadseregbe való sorozástól, hanem fel is szabadítja a polgári hatóságok alól. {* pajura = sas}

Természetes, hogy a román határőrök e lépéseiket nem tehették meg a főhadparancsnokság tudta és beleegyezése nélkül. Puchner tábornok, ki május 30-án mint királybiztos, magyar nyelven nyitotta meg az uniót kimondó erdélyi országgyűlést, nem lelkesedett ugyan az unióért, de becsületesen és lojálisan igyekezett magától elutasítani minden unióellenes törekvést. Augusztus hónapban azonban az udvar magatartásában Magyarországgal szemben olyan fordulat állott be, amely intő jel volt Puchner szemára is. E fordulatnak félre nem érthető jele volt a szeptember 4-én megjelent legfelsőbb királyi kézirat, amely Jellasicsot [Jellacic] visszahelyezte mindazon méltóságaiba, amelyektől a június 10-i királyi kézirat megfosztotta. Ez időponttól fogva Puchner is kötelességének ismerte az unióellenes áramlatokat, ha nem is nyíltan, de kéz alatt támogatni.

Július 11-én tartotta Kossuth Lajos híres beszédét, amelynek következtében a pesti magyar országgyűlés megszavazta, hogy az általa kért 200 000 katonából 60 000-t azonnal kiállítsanak. E 60 000-ből 8000 esett Erdélyre. A főkormányszék el is rendelte e 8000 ember besorozását. A szászok tiltakoztak az elrendelt sorozás ellen, aminek következtében a felizgatott román nép igen sok községbe vagy be sem eresztette a sorozóbizottságot, vagy elkergette, sőt Lónán [Aranyoslóna] szeptember 11-én az ellenszegülő románok és a sorozó bizottság támogatására kirendelt katonaság között a mihálcfalvihoz hasonló véres összeütközés történt.

E véres esemény a tömeg ellenállását nem törte meg. Ha a nyílt ellenszegülés lehetetlen volt, akkor a sorozóbizottság által összeírt ifjak megszökdöstek, félreeső falukban, erdőkön, mezőkön összecsoportosultak. Vasvillákkal, kiegyenesített kaszákból készült lándzsákkal felfegyverzett csoportokban jártak-keltek, veszélyeztetve a legnagyobb mértékben a személy- és vagyonbiztonságot. A román nép e magatartását a Naszódon és Orláton történteken kívül a román komité egy újabb akciója idézte elő. Hogy a román polgári lakosság is kifejezést adhasson a maga akaratának és érzelmének, egy második balázsfalvi gyűlés megtartását tűzte napirendre.

Ez újabb balázsfalvi gyűlésre már fegyveresen jelentek meg a résztvevők. Avram Iancu [Janku Ábrahám], aki a mihálcfalvi eset után felment a havasokra a maga mócai közé, 6000 felfegyverzett móc kíséretében jelent meg Balázsfalván, hova báró Vay Miklós királybiztos is megérkezett azzal a szándékkal, hogy a nem engedélyezett gyűlést feloszlassa. Mikor látta, hogy a román nemzetiségű Klokocsán [Clococianu] őrnagy parancsnoksága alatt levő katonaság, mint karhatalom elégtelen, belenyugodott a gyűlés megtartásába.

E két hétnél hosszabb ideig tartó gyűlés nemcsak azt mondotta ki, hogy a román nemzet a magyar alkotmányt nem ismeri el, hanem egy új román nemzeti komitét is választott és egyúttal a román nemzet katonai szervezetét is kidolgozta, mégpedig a következő módon.

Minden fegyverfogható román 17-től 50 éves koráig tartozik fegyvert fogni. Egész Erdély 15 légióra oszlik. Mindegyik légió élén egy prefekt áll, kinek helyettese a subprefekt. A légió zászlóaljakra oszlik, amelyeket a tribunok vagy helyetteseik, a vicetribunok fognak vezetni. Egy zászlóalj áll tíz századból. A század élén a centurio áll. Egy centurio száz fegyveresnek parancsol. Ez összesen 180 000 főnyi gyalogkatonaság lenne. Ezenkívül még besoroznak minden légióhoz 1000-1000 lovast, úgyhogy a román nemzeti hadsereg hadilábon 195 000 főből fog áltani.

Mikor a balázsfalvi gyűlés a vége felé járt, megjelent a főhadparancsnokság küldöttje, Schurter tábornok, akinek közbelépésére elállottak Iancu azon tervétől, hogy a gyűlés, úgy amint van menjen Szebenbe, hogy ott a főhadparancsnokságtól azonnal való felfegyverzését kérje. Megállapodtak Schurter tábornokkal abban, hogy a gyűlés kívánságait egy 22 tagú bizottság adja át a főhadparancsoknak egy emlékiratba foglaltan.

Október 2-án fogadta Puchner a 22 tagú román küldöttséget és vette át a második balázsfalvi gyűlés jegyzőkönyvét, mely magában foglalta a románság követeléseit. A román nemzet törvényes képviselőjének ismerte el az újonnan megválasztott román nemzeti komitét és tagjai számára havonként 100-100 forintot utalványoztatott ki a főhadparancsnokság pénztárából. Október 9-én adta ki, mintegy írásbeli válaszul, a román nemzethez intézett proklamációját, amelyben elismerte a román nemzet kívánságainak jogosságát és megígérte, hogy szenvedett sérelmei orvosoltatni fognak. Így köttetett meg a szövetség a románság és a főhadparancsnokság között.

Az erdélyi magyarság sem nézte zsebredugott kézzel, hogy mint húzódnak összébb feje fölött az őt elpusztítással fenyegető viharfelhők. A magyar kormány még június hóban elrendelte, hogy Erdélyben toborzás útján négy önkéntes zászlóalj állíttassék fel. A toborzás nagyon szép sikerrel indult meg, nyilvánvaló jeléül annak, hogy az erdélyi magyarság komolyan készül az önvédelmi harcra. Ezenkívül gróf Bethlen Gergely és gróf Mikes Kelemen Kolozsvárott egy önkéntes lovas csapatot alakítottak. Majd egy hónappal később Berzenczey László nyert a kormánytól felhatalmazást, hogy toborzás útján egy huszárezredet alakíthasson.

Az egyre fenyegetőbb román mozgalmaknak, a szászok és a főhadparancsnokság ellenséges magatartásának ellensúlyozására a székelyek között határtalan népszerűséggel bíró Berzenczey László október 15-re báró Vay Miklós engedélyével az udvarhelyszéki Agyagfalvára székely nemzeti gyűlést hirdetett, amelyen a székelységnek éppen úgy fegyveresen kellett megjelennie, mint a románságnak a második balázsfalvi gyűlésen.

Az agyagfalvi székely nemzetgyűlés előtt Puchner nagyon végzetes lépésre határozta el magát. Elrendelte a magyar önkéntes csapatoknak és nemzetőröknek városonként és községenként való lefegyverzését. E lefegyverzés végrehajtásával részint a rendes sorkatonaságot, részint a román komité által szervezett román fegyveres erőt bízta meg.

E terv végrehajtásával kezdődött meg Erdélyben a polgárháború. A románok között lakó magyarságnak és magyar városoknak egyetlen biztosítéka az egyesek, a magyar önkéntes és nemzetőrcsapatok kezében levő fegyver volt. Azt kiadni a kezéből annyit jelentett, mint kegyelemre megadni magát. Ezért a magyarság lefegyverzése csak erőszakkal történhetett meg, ami számtalan véres és gyászos kimenetelű összeütközésre szolgáltatott alkalmat. Legmegdöbbentőbb jelenete volt ez akciónak a kisenyedi magyarság lefegyverzése, amely egymaga 130 magyar életébe került. Ilyen megdöbbentő esetek előzték meg az agyagfalvi székely ülést, amelyek arra bírták a gyűlésen részt vevő székelyeket, hogy a megtámadott erdélyi magyarság védelmére siessenek.

Az Agyagfalván összegyűlt fegyveres erő egyik része a Küküllő völgyén Balázsfalva felé vonult, hogy ott az Ioan Axente vezérlete alatt levő 15-20 000 főnyi román tábort szétugrassza. Sikerült is Radnótnál e tábornak Mikas prefekt parancsnoksága alatt álló előhadát szétverni. A székely haderő jobb szárnya Szászrégennél Urban román felkelő táborát verte meg és kergette vissza Beszterce felé. A székelység azonban e kettős győzelmének nem sokáig örülhetett, mert Gedeon tábornok november 1-én Marosvásárhelynél főerejüket szétverte és így a székelyek hadivállalata, melytől az erdélyi magyarság a megmentését várta, kudarccal végződött.

A marosvásárhelyi székely tábor szétveretése után számba vehető magyar haderő Erdélyben csak Kolozsvárt és környékén volt. Egy pár nap múlva onnan is kénytelen volt elvonulni. Urban ezredes és Wardener tábornok egyesült hadserege november 10-én Dés városát megszállotta, ahonnan Urban Szamosújvárra ment és azt elfoglalta. Ezt megelőzően Losenau ezredes Nagyenyedet szállotta meg. November 13-án a Losenau támogatására rendelt román felkelőhad Felvincet felégette és azután Gratze császári százados vezetése alatt Tordát elfoglalta. A császári haderő feles számú román felkelő csapattal megerősödve közeledett Kolozsvár felé. Holmi apróbb csatározások után a magyar haderő Csucsa felé vonult és Kolozsvár magát november 17-én a császári hadsereg kezébe adta. Gróf Teleki Sándor és Katona Miklós őrnagyok Nagybányáról kiindulva még egy kísérletet tettek Kolozsvár felszabadítására, de elveszítvén a szamosújvári csatát, Háromszéket kivéve egész Erdély a császáriak és a román felkelő csapatok kezébe esett.

A főhadparancsnokság most már akadálytalanul folytathatta az erdélyi magyarság megkezdett lefegyverzését. Hogy ez mentől könnyebben menjen, Pfersmann tábornok elnöklete alatt egy úgynevezett "békéltető bizottság" (Pazifications Ausschuss) alakult meg Szebenben a Romám Nemzeti Komité [Bizottmány] és a szász kormányzóbizottság tagjaiból, amely valóságos hadintéző bizottság gyanánt működött.

Hogy minő vérengzések között folyt le a művelet, miként irtottak ki egész családokat, miként pusztították el Zalatnát, miként gyújtották fel a magyar birtokosok udvarházait és kastélyait, a térszűke nem engedi meg elbeszélni.

"De hát mire való lenne itt feljegyezni - írja egy szász író, Friedenfels: "Joseph Bedeus von Scharberg" című műve II. kötetének 81-82. lapjain a szétdúlt helységeknek nevét és a lemészárolt áldozatoknak a számát?

A mongolok betörése és a XVI.-XVII. század harcaitól eltekintve nem volt egyetlen olyan időszak sem, melyben az elszabadult szenvedélyek az egész országban annyi rablást, gyújtogatást és gyilkolást okoztak volna, mint ebben az esztendőben."

Igazárt méltó anyag egy Rogerius-féle "Carmen miserabile"-hez, vagy pedig Miles Mátyás [Matthias Miles] "Siebenbürgischer Würgengel"-éhez. E sorok írója 1848. december 3-tól 6-ig Szebenből kiindulva az ország északi részébe utazott. Az előtte nagyobbrészt név szerint ismeretes nemesi udvarok százából alig látott kettőt-hármat sértetlenül. Majdnem mindenik községben még érezhető volt az a leírhatatlanul undorító pörzs szag, mely a felgyújtott gabonától származott, s a pincék tele voltak kiöntött szeszes italokkal mindenütt, ezen az egyetlen, alig 30 mérföldnyi útvonalon is."

Gedeon tábornok a székelyeken aratott győzelme után elfoglalta Marosvásárhellyel együtt az egész Marosszéket, Heydte őrnagy Udvarhelyszéket szállotta meg. A csíki székelyeket ezredesük, Dorschner vette rá, hogy magukat alávessék a szebeni főhadparancsnokságnak, bár azon feltétel alatt, hogy területükre császári katonaság, román vagy szász felkelő csapat semmi szín alatt sem teheti lábát. A háromszékiek november 12-én Sepsiszentgyörgyön közgyűlést tartottak, amelyben kimondották, hogy a fegyvert kezükből nem adják ki.

Hogy a békés kiegyezés útját teljesen el ne zárják, Horvát Albert főkirálybírót azzal az üzenettel küldték a főhadparancsnoksághoz, hogy hívek maradnak őfelségéhez. Náluk rend és nyugalom van és ezért hozzájuk se császári katonaságot, se pedig román vagy szász felkelő csapatokat ne küldjenek. Amíg erre vonatkozóan teljes biztosítékot nem kapnak, a fegyvert sem teszik le. Erre a felelet a főhadparancsnokság részéről egy nyomtatott proklamáció volt, amely Háromszéket a Kossuth-párt tűzfészkének nevezte, lakóinak elvetemültségét "a nemesség, némely református pap s a hamis lelkű jogászok" izgatásainak tulajdonította és feltétlen hódolatot követelt. A háromszékiek feleletül november 23-án Sepsiszentgyörgyön közgyűlést tartottak. Miután Gábor Áron biztosította, hogy ágyúkat tud önteni és lőszerekben sem lesz hiány, fegyveres ellenállásra határozták el magukat. E határozat kimondása után Gábor Áron a fülei vasgyárba utazott, hol három nap alatt elkészítette az első ágyút. Kézdivásárhelyen, amely város az ellenállás középpontja volt, Thuróczy rézműves, Szacsvai János földbirtokos és Jancsó gyógyszerész segítségével valóságos kis ágyú- és lőszergyárat rendezett be.

A háromszéki székely huszár és gyalog határőr katonaság nagyobb része a magyar hadügyminiszter rendeletére még június hóban kivonult a Bánságba a szerb felkelők ellen. A maradék székely huszárokon és gyalog határőrökön kívül csak egy század önkéntes (Kossuth) huszár és a XII. honvédzászlóalj egy kisebb töredéke alkotta a rendelkezésre álló haderőt, amely azonban önkéntes jelentkezés útján rövid idő múlva körülbelül 6000 főre növekedett. Szükség is volt a komoly készületre, mert Heydte őrnagy már november 26-án beütött Erdővidékre, hogy onnan Sepsiszentgyörgy ellen nyomuljon. A döntő támadást Gedeon tábornok november 30-án indította meg Háromszék ellen. Az összeütközés Hídvég és Árvapatak között történt, de ekkor már Gábor Áron ágyúi is rész vettek a csatában, amely a háromszékiek győzelmével végződött, akik e diadal után rögtön megszállották a már szász területen fekvő Földvárt.

Ez időponttól kezdve a háromszéki haderő volt fölényben, amely több kisebb ütközetben megverte a szász és román felkelőktől támogatott császári haderőt. Brassó komoly veszedelemben forgott, ami arra bírta a szebeni főhadparancsnokságot, hogy Schurter tábornok dandárát is Brassóba rendelje Gedeon támogatására, aki ily módon megerősödve megtámadta a székelyeket és azokat december 4-én Hídvég mellett megverte.

A hídvégi csatavesztés arra kényszerítette a háromszékieket, hogy Gedeon tábornokkal békealkudozásokat kezdjenek. E békealkudozások 1849. január 2-án az úgynevezett Árvapataki-szerződéssel végződtek, amelynek tartalma a következő volt: a székely határőr-katonaság nem harcol tovább, de a fegyvert nem adja ki kezéből. Idegen katonaság nem léphet Erdély területére. Gedeon a háromszékiek közül senkit sem fogathat el. A Kossuth-huszárok és az önkéntesek leteszik a fegyvert, a lovakat és az ágyúkat átadják a császáriaknak, a lakosság leteszi a hűségesküt I. Ferenc Józsefnek.

Mikor a háromszékiek küldöttsége megjelent Brassóban, hogy Gedeon tábornok kezébe letegye a hűségesküt, már kézről-kézre járt kötöttük a brassói "Siebenbürgisches Wochenblatt" legújabb száma, amely hírt hozott Bem tábornok hadainak Kolozsvárra történt diadalmas bevonulásáról.