(a)
(Általános szegénység és éhínség Erdélyben. I. Ferenc erdélyi utazása. Az erdélyi közállapotok a múlt század második évtizedében. Bánffy György főkormányzó és Teleki Sámuel kancellár egyénisége. A közélet tespedésének okai. A Czirákyana comissio munkálatai. A közszellem felébredésének indító okai. Ifj. Wesselényi Miklós fellépése. A vándor patrióták szerepe.
Bethlen János gróf ellenzéki működése a reformátusok egyházi tanácsában. Báró Wlassich királyi biztossága. Ellenzéki tüntetések a kormány ellen. Estei Ferdinánd, mint teljhatalmú királyi biztos. Az 1834-i országgyűlés. A liberális és a konzervatív párt kialakulása. Az erdélyi Országgyűlési Napló. Az országgyűlés feloszlatása.)
Abban az évben (1815), amelyben a bécsi kongresszus befejezte Európa térképének újrarendezését, Erdélyben a sok esőzés következtében rossz termés volt. A következő évi termés is hasonló volt és ennek következtében Erdély nagy részében valóságos éhínség lett. Az általános szegénységet még súlyosabbá tette az 1811-i devalváció következtében beállott pénzszűke. Erdély gazdasági viszonyai ez időpontban hajszállal sem voltak kedvezőbbek, mintha évek során hadszíntér lett volna.
Ennek az éhínséghez hasonlatos köznyomornak társadalmi tekintetben mégis olyan hatása volt, amely a múlthoz képest haladást jelentett és nyilvánvalóan mutatta, hogy a társadalom vagyonosabb és előkelőbb része a szükséget szenvedő társadalmi rétegekkel szemben kötelességének tudatára ébredt. Kolozsvárt és Szebenben nyomorenyhítő mozgalom indult meg, amelynek élén maga a főkormányzó állott. A nagyobb városokban úgynevezett levesosztó (népkonyha) egyesületek alakultak a szegénynép ellátására. Pénzt gyűjtöttek, a farsangi bálok elmaradtak és a vigalmi célokra összeadott pénzeket is a köznyomor enyhítésére fordították. Ez a jótékony célú mozgalom közelebb hozta egymáshoz a különböző társadalmi rétegeket, amelyek eddig teljesen elkülönítve, majdnem kasztszerű életet éltek. Elősegítője lett, hogy a közdolgok iránt érdeklődő társadalmi közvélemény kifejlődjék, amely nélkül semmiféle alkotmányos politikai törekvésnek erőt kölcsönző talaja és háttere nem lehet.
Igen nevezetes eseménye volt ez időszaknak I. Ferenc királynak és nejének, Karolina királynénak erdélyi utazása. Augusztus 14-én lépte át az akkor épült borgói-szorosbeli úton a királyi pár Erdély határát. Augusztus 18-án Kolozsvárra érkeztek, hol fogadtatásukra Erdély előkelő társadalma teljes számban gyűlt össze. Meglátogatták a város minden nevezetesebb intézetét. Az országos közalapból akkor épült kórházat a királynő látogatásának emlékére nevezték el Karolina-kórháznak. Augusztus 22-én maga a király elnökölt a kormányszék tanácsülésében. E látogatás emlékére emeltette saját költségén a város Toppler nevű vagyonos polgára azt az oszlopot, amely Statua név alatt ma is fennáll.
A királyi pár augusztus 27.-én Kolozsvárról Gyulafehérvárra utazott, amelynek környékére (Zalatna vidékére) több kirándulást tett. Szeptember 6-án érkeztek Szebenbe, honnan egy hét múlva utaztak Fogarason át Brassóba, s innen a Székelyföldre. Utazásuk végső pontja Csíkszereda volt, ahonnan visszatérve, a Hunyad vármegyei Vaskapun át a 45 napos erdélyi utazást befejezvén, a Bánságba mentek át. A királyi pár ez utazása nem politikai célokat követő utazás volt, mint II. József utazásai, s ezért kellemes társadalmi emlékezéseknél egyéb nyomot nem is hagyott hátra.
1811 után nem tartottak több országgyűlést és Erdélyre, mint báró Kemény Zsigmond írta, komor idők borultak. "Lassanként elkopott az ősi intézmények gépe és megszűnt mozogni. A kerekek akadoztak. A törvényhozás terme bezáratott. A hivatalszobák lettek állammá." Egyszóval Erdély közélete a legnagyobb tespedésbe jutott.
Miután országgyűléseket nem tartottak, azokat a kormányszéki és egyéb főhivatalokat, melyeket a törvény értelmében csak az országgyűlésen végrehajtott választás útján lehetett betölteni, egyszerűen helyettesítették. 1822-ben 35 évi hivataloskodás után gróf Bánffy György főkormányzó is meghalt és helyét ideiglenesen báró Jósika Jánossal töltötték be. Ugyanez év augusztus 7-én halt meg gróf Teleki Sámuel kancellár is, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár bőkezű alapítója, akinek utódává 1824-ben báró Miske Józsefet nevezte ki a király.
Gróf Bánffy György főkormányzó és gróf Teleki Sámuel kancellár igen nehéz körülmények között állottak Erdély kormányának élén. Hazafiságuk, magyar nemzeti érzésük kifogástalan, sőt mintaszerű volt. Bár mindketten konzervatív gondolkozású férfiak voltak, de őszinte barátai a józan haladásnak, aminek nem egyszer tanúbizonyságát adták a rendekkel szemben is. Mindketten tudománykedvelő és a magyar művelődés ügyét buzgón szolgáló férfiak voltak, aminek bizonyítékául szolgál gróf Bánffy részéről az a buzgóság, amellyel az erdélyi tudományos irodalmi társaság és a magyar színészet ügyét felkarolta, gróf Teleki részéről pedig a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár alapítása.
A törvényesen megválasztott kormányszéki tanácsosok közül még csak a szász nemzetiségű öreg Strausenburg volt életben. A megyékben is kiment lassanként szokásból a választás útján való tisztújítás és az üresedésbe jött megyei hivatalokat kormányszékileg kinevezett tisztviselőkkel töltötték be, éppen úgy, mint Mária Terézia uralkodásának két utolsó évtizedében. Ezek a törvénytelen állapotok és intézkedések Erdély politikai életében valóságos tespedést idéztek elő. A közügyekkel törődni többé senki sem látszott. Ehhez járult még Erdélynek elszigeteltsége és gazdasági életének teljes fejletlensége is. Mindezeknek a többi között az a káros hatása volt, hogy Erdély társadalmának vezérlő elemei világfelfogásban, a kor uralkodó eszméinek ismeretében visszamaradtak. A világ nem ismerése, a megszokottság kényelme az újabb eszmék iránt a régi erdélyi nemességben, sőt az értelmiségi osztályban is a passzív ellenállás és a mozdíthatatlanság egy nemét fejlesztette ki.
Semmiben sem látszott annyira szembetűnően az erdélyi nemességi és intelligencia e maradisága, mint a jobbágyság, illetőleg az úrbér kérdésében.
Az 1791-i országgyűlésen az úrbér ügyében kiküldött bizottság elkészítette a maga úrbéri tervezetét, melyet egy 1809-i királyi kézirat meghagyása értelmében az 1810-i országgyűlés volt hivatva tárgyalni és elfogadni, de ez országgyűlésen csak annyi történt, hogy a rendek kijelentették, hogy a legközelebbi országgyűlésen az úrbéri javaslatot is tárgyalás alá veszik. 1811 után nem tartottak országgyűlést és így a javaslat tárgyalás alá sem került.
A kormány ebbe nem nyugodott bele, hanem kísérletet tett az úrbér rendeleti úton való életbe léptetésére. E célból 1819-ben az úrbér behozatalához szükséges előmunkálatok elvégzésére gróf Cziráky Antal magyar kamarai alelnök vezetése alatt egy bizottságot küldött ki. Ez volt a később annyit emlegetett "Czirákyana comissio", amelynek feladata a jobbágyi és földesúri (colonicalis és allodialis) birtokok tényleges nagyságának megállapítása volt, hogy a jobbágytelkek nagyságának a helyi viszony okhoz mért megállapítására célszerű kategóriákat lehessen felállítani.
Az erdélyi rendeket e bizottság ellen hangolta mindenek előtt az a körülmény, hogy tagjai között egy sem volt erdélyi, amit a kormány részéről bizalmatlanságnak vettek, még a kormánnyal tartó körök is. Az ellenzék pedig, élén a fiatal báró Wesselényi Miklóssal, a vármegyei gyűléseken tiltakozott e bizottság működése ellen azon a címen, hogy a kormánynak nincs joga az úrbért országgyűlésen kívül egyszerű rendelettel behozni. A bizottság e tiltakozások ellenére is folytatta megkezdett munkásságát és 1820-ban be is fejezte. Úrbér azonban most sem lett, mert Őfelsége az 1820-i magyar események hatása alatt az eléje terjesztett munkálatot azzal a megjegyzéssel küldötte le a kormányszékhez, hogy az a leendő úrbér alapjául szolgálhat, mikor az úrbér ügye törvényhozási úton fog szabályoztatni. Így maradt e bizottság munkálata, a "Czirákyana conscriptio" a régi Erdély birtokviszonyainak tanulmányozója számára "becses anyag"-nak.
1821. november 1.-én királyi rendelet jelent meg, amely meghagyta, hogy ez időponttól kezdve az eddigi adó minden váltó forintját ezüst forintokban szedjék be. Ez a rendelet azon valutáris különbség következtében, amely a váltó és az ezüst forint között volt, adóemelést jelentett, amihez csak az országgyűlésnek volt joga. Majd következett a katonai újoncok szedésére vonatkozó rendelet kiadása, amely nyíltan megsértette az országgyűlés újoncmegajánló jogát. A magyarországiak példáját követve az erdélyi vármegyék ellenzéke is megmozdult, noha Erdélyben nehezebb volt a helyzet.
A haladás vágya, amely 1820 után Magyarország egész társadalmát elemerővel ragadta meg, Erdélyben alig tudott utat törni. A nagy magyar hazafinak, Széchenyi Istvánnak politikai, gazdasági és közművelődési eszméivel szemben Erdély irányadó körei érzéktelenek voltak mindaddig, míg az ifjabb Wesselényi Miklós fel nem lépett. Wesselényi tulajdonképpen két ország fia volt: Erdélyé és Magyarországé, amennyiben mind a két országban voltak birtokai és így állampolgári jogait mind a kettőben gyakorolta. A két ország állami egységét mintegy fizikailag képviselte a maga személyében.
Wesselényi nem maradt követők nélkül. Többen voltak az erdélyi arisztokráciából, a nemességből és az értelmiségből, kik hozzá csatlakoztak, és akik az ő egyéniségét szerencsésen egészítették ki. Éppen olyan tüzes és romantikus politikai harcos volt gróf Kendeffy Ádám, mint ő. A benne hiányzó mérséklet és diplomáciai ügyesség igen nagymértékben volt meg gróf Bethlen Jánosban, az alapos jogi tudás és a magasabb eszmekörökben mozgó politikai ékesszólás művészete pedig Szász Károly enyedi főiskolai tanárban, akinek igen nagy tehetségű küzdő társa volt Alsó-Fehér megye gyűléstermében báró Kemény Dénes.
Miután az országgyűlés termei zárva voltak, a vármegyék tanácskozó termeit tették működésük színhelyévé. Nemcsak saját vármegyéjük közgyűlésein jelentek meg, hanem más olyan vármegyékében is, amelyben birtokuk és így szólásjoguk volt. Ahol nem volt birtokuk a főbb ellenzéki vezéreknek, ott valaki: község, vagy magános birtokot adományozott nekik, csak hogy szólásjoguk legyen. Így adományozott Marosszék közönsége báró Wesselényi Miklósnak Makfalván egy belső telket, amelyre ő később iskolát építtetett a székely népnevelés színvonalának emelésére. Ez iskola épülete ma is nevelési célokat szolgál. A közvélemény vándor patriótáknak nevezte őket, mert megyegyűlésről megyegyűlésre jártak és azokon a napi politika kérdéseit fejtegetve s rámutatva a törvénytelen és nyomasztó állapotokra, az alkotmányos és nemzeti ellenállást szervezték.
Az általuk megindított politikai küzdelemnek tárgya nemcsak az aktuális sérelmek voltak, hanem azok a nagy kérdések is, amelyek Magyarországon lekötötték a magyar közvélemény egész érdeklődését. E kérdések a jobbágyság felszabadításával kapcsolatos agrárreform, a Magyarországgal való egyesülés, az unió és a magyar nyelv hivatalossá tétele volt. Ez a három kérdés az, amelyek sarkpontjait alkotják Erdély politikai küzdelmeinek a múlt század harmincas és negyvenes éveiben.
Bethlen János gróf az erdélyi reformátusok egyházi tanácsában a kormány ellen való sikeres küzdelemnek egy új és alkalmas színterét fedezte fel. A vallásfelekezetek törvényben biztosított egyenjogúsága mellett is nagyon sok sérelem érte az erdélyi reformátusokat. A református egyház főtanácsa világi elnökei közül egyet az erdélyi kormányszék református vallású tanácsosaiból volt törvényes szokás választani. Ez alkalommal e méltóságot a főkormányszék egyetlen református vallású tanácsosa hivatalán alapuló jogon követelte. Az ellenzék ez ellen, mint jogbitorlás ellen tiltakozott, mert a kormányszéket, amelynek tagjai nem választás, hanem kinevezés útján jutottak hivataluk birtokába, nem ismerte el törvényesnek.
Nem annyira a katolikusoknak a bécsi udvar részéről való pártfogása, mint inkább a véletlen volt az okozója, hogy az ország főbb hivatalainak magasabb rangú kinevezett tisztviselői túlnyomó többségükben katolikusok voltak. Éppen ilyen véletlenség lehetett az is, hogy az ellenzék vezetői majdnem kivétel nélkül a református felekezethez tartoztak. Ez a körülmény az egyre élesebbé és szenvedélyesebbé váló politikai küzdelembe némi felekezeti színt vegyített.
Az a politikai rendszer, amelynek megalkotója és fenntartója Metternich volt, nem tűrhette, hogy egy ilyen szabadelvű, erősen magyar nemzeti szellemű mozgalom Erdélyben is oly erőre tegyen szert, mint Magyarországon. Elhatározták, hogy mielőtt végleg megerősödnék, hatalommal fogják letörni. E célra báró Wlassich Ferenc altábornagyot és horvát bánt 1833. március 24-én mint teljes polgári és katonai hatalommal bíró király biztost Kolozsvárra küldötték.
Wlassich küldetésének hallatára az ellenzéki szellemtől áthatott erdélyi arisztokrácia sorában azt a kérdést vetették fel, hogy társadalmilag érintkezhetnek-e vele, vagy kerüljenek minden vele való érintkezést? Wesselényi az utóbbi engesztelhetetlen álláspontot foglalta el, de vele szemben gróf Bethlen János simább és diplomatikusabb álláspontja győzött. Ez álláspont helyességét igazolta az eredmény, mert Wlassichot főleg az erdélyi előkelő társadalom tagjaival való magánérintkezés győzte meg arról. hogy Erdélyben a rend, azaz a békesség helyreállításának csak egy módja lehet: az országgyűlés összehívásával az alkotmányos útra térni. Ilyen értelmű felterjesztést tett Bécsbe, amelynek eredménye visszahívása lett.
Wlassich távozása után a feszültség az ellenzék és a hivatalos konzervatív körök (az aulikusok) között még nagyobb lett, mint előbb volt. Ezt szembetűnően igazolja egy váratlanul kitört sajnálatos esemény.
Gróf Kendeffy Ádám 1834. február 4-én szívszélhűdés következtében váratlanul meghalt. Az atléta termetű, egészséges és fiatal (39 éves) népszerű hazafi hirtelen halála nagy megdöbbentést keltett az ellenzék soraiban, sőt a vérmesebb képzelődésű fiatalság hajlandó volt hitelt adni annak a mendemondának, hogy politikai okból megmérgezték. A tanuló ifjúság e híresztelésektől felizgulva, temetésénél nagy kormányellenes tüntetésekre készült, amelyek azonban a tett katonai intézkedésekkel kapcsolatos fenyegetések következtében elmaradtak. Ez a körülmény az ifjúság és a katonaság között feszültséget idézett elő, sőt ellenséges viszonyt teremtett.
Gróf Kendeffy Ádám temetése után egy pár nappal, február 11-én, egy Juhász nevű joghallgatót a főőrségen letartóztattak, állítólag azért, mert pipázva ment el a főőrség előtt; a katonaság hivatalos jelentése szerint azért, mert pipájából a szikrát sértő és kihívó módon az őrt álló katona szemébe fújta. Híre szaladván a joghallgató letartóztatásának, kartársai közül többen, nagy tömegtől kísérve, a főőrségre mentek, hogy erővel is kiszabadítsák. A szorongatott őrség fegyverét használta és a tömeg egy tagja, Bornemisza János báró inasa golyótól találva halva rogyott össze, és többen sebet kaptak. Erre még nagyobb lett a csődület és a tömeg a főőrség ellen új rohamra készült.
Bethlen János, hírét hallván a történteknek, több politikai barátjával a helyszínre sietett és arra bírta az ingerült tömeget, hogy csendesen maradjon addig, míg ő és társai elégtételt szereznek báró Jósika János főkormányszéki elnöktől. Jósika báró nem volt otthon és a nyilatkozat, amelyet veje, Petrichevich Horváth János báró huszárszázados tett, nem elégítette ki az egyre növekvő és zajongó tömeget, amely új ostromra készült. Ezalatt a Fellegvárból feltűzött szuronyú katonaság és a külvárosokból dragonyosok siettek a főtérre, amelyet rohammal tisztítottak ki. Ez alkalommal mintegy ötvenen kaptak kisebb-nagyobb sérülést, köztük a csillapító politikusok, gróf Bethlen János, gróf Mikes János és báró Huszár Károly is.
Másnap dragonyos és gránátos őrjáratok járták be az utcákat, lakásaikra kergetvén a járókelőket. Kolozsvár külső képe az ostromállapotban levő város benyomását keltette. Gróf Béldi Ferenc és gróf Degenfeld Ottó Bécsbe utaztak, hogy jelentést tegyenek a királynak, és elégtételt kérjenek. Harmadnapra a dragonyosok és a gránátosok elhagyták a várost és Pidol tábornok átvette a város felett a katonai parancsnokságot. Február 28-án egy polgári és katonai vegyes bizottságot neveztek ki az ügy megvizsgálására.
Ez a sajnálatos eset nagy felháborodást keltett egész Erdélyben. A vármegyei gyűlések izgatottan tárgyalták és sürgős orvoslást kérve, az alkotmányosság visszaállításának jeléül az országgyűlés összehívását sürgették. Bécsből pedig rendcsinálás végett március 2-én Estei Ferdinánd főherceget, Galícia katonai és polgári kormányzóját küldötték Erdélybe teljhatalmú királyi biztosul. Az eredmény most is az volt, mint báró Wlassich esetében. A főherceg azt jelentette Bécsbe, hogy Erdély lecsendesítésének legcélravezetőbb módja az országgyűlés összehívása. Így hívta aztán össze I. Ferenc király 1834. május 24-re az országgyűlést, amelyet mint királyi biztos, Estei Ferdinánd főherceg nyitott meg.
A követválasztásokon az ellenzék jelöltjei diadalmaskodtak. A kormány az ellenzéki többséggel szemben akként biztosította magát, hogy éppen háromszor annyi királyi hivatalosnak küldött meghívót, mint amennyi választott követ volt. A legelső ütközőpont az elnökválasztás kérdése volt. A főkérdés az volt, hogy közös ülésben fejenként való szavazással válasszanak-e elnököt, vagy úgynevezett nemzeti gyűlésben, hol minden nemzetnek egy-egy szavazata volt és így a királyi hivatalosokkal nem lehetett leszavaztatni a választott követeket. Ez utóbbi eljárást fogadták el, de mikor a gyűlésterem ajtajához értek, azt zárva találták. Wesselényi ökleivel döngette az ajtót, mire a kancellár küldött által tudatta, hogy a nemzeti gyűlés számára nem fog kinyílni a terem ajtaja, mert azt nem lehet kifogástalanul illetékesnek tartani az elnökválasztásra.
Sok huzavona után közös ülésben választották meg az országgyűlés elnökét, de mikor lejött a királyi megerősítés, általános volt a megbotránkozás, mert a legtöbb szavazatot kapott jelöltek egyikét sem nevezték ki, hanem a népszerűtlen aulikus báró Nopcsa Eleket, aki a szavazatoknak még csak harmadrészét sem tudta megkapni.
Ezen az országgyűlésen már két határozottan kialakult párt állott egymással szemben: a liberális ellenzék, amelynek olyan kitűnő vezető politikusai és szónokai voltak, mint báró Wesselényi, gróf Bethlen János, báró Kemény Dénes, gróf Teleki Domokos és Szász Károly nagyenyedi tanár, továbbá a konzervatív párt, amelynek vezére, mint királyi hivatalos, a még ifjú báró Jósika Samu volt, ki sem tanultságra, sem szónoki tehetségére nézve nem állott a liberális ellenzék vezérei mögött, de csak egymaga volt kénytelen szembe állni az egész ellenzékkel, mivel pártjában sem igazi politikai, sem szónoki tehetség nem volt.
Ez országgyűlésen mutatkozott be az ellenzék mint parlamenti párt. A vitatkozások, amelyeket a kormány törvénytelen rendeletei, vagy a kormányzat alkotmányellenes szelleme tettek szükségessé, bár igen sokszor hevesek, sőt szenvedélyesek voltak, de mindig magas színvonalon mozogtak. Tanúságot tettek az ellenzéknek nemcsak nagy szónoki, hanem politikai és parlamentáris képességeiről is. Színvonala egyenlő volt az 1832/36-i pozsonyi magyar országgyűlésével, melyhez egyes epizódjaiban is hasonlított.
A parlamenti tárgyalások az alkotmányos államokban nemcsak nyilvánosak voltak, hanem az elmondott beszédek már ez időben is közzététetvén a sajtóban, nagy hatást gyakoroltak a közvélemény irányítására. Magyarországon a cenzúra ezt lehetetlenné tette. Ezért kísérlete meg Kossuth Lajos a kőnyomatú "Országgyűlési Tudósítások"-kal az érzett szükséget kielégíteni. Példáját Wesselényi Miklós is követte. Lakásán kőnyomatos sajtót rendeztetett be és megindította az erdélyi "Országgyűlési Napló"-t. Az eredmény is ugyanaz lett, ami Magyarországon. A hatóság küldöttei megjelentek Wesselényi lakásán és a kőnyomatos sajtót elkobozták.
A kormánynak ez intézkedése lehetetlenné tette a pártoknak csak olyfokú megegyezését is, amely lehetővé tette volna a sérelmi ügyek féltetételével áttérni a nyugodtabb törvényalkotói munkásságra. Más módját a kivezető útnak nem bírta megtalálni, mint az országgyűlés feloszlatását, amely 1835. február 6-án be is következett.
Az országgyűlés feloszlatása után Erdély kormányzását, mint teljhatalmú királyi biztos Estei Ferdinánd főherceg vette kezébe, aki másnap ünnepélyesen vette át a gubernium vezetését, amire a felelet az volt, hogy az országgyűlésen törvényesen megválasztott kormányszéki tanácsosok és főispánok lemondottak. Lemondásuk elfogadtatott és helyük aulikus érzelmű egyénekkel töltetett be. {* Erdély alkotmányát felfüggesztették.}
Az országgyűlés feloszlatása és az alkotmányellenes kormányzás nyílt bevallása után három hét múlva, 1835. március 2-án I. Ferenc király meghalt, utóda V. Ferdinánd lett, anélkül azonban, hogy trónra lépése Erdély kormányzásában változást, vagy éppen új korszakot jelentett volna.
(b)
(Politikai perek. Az 1837-i országgyűlés összehívása. Főkormányzó választás. Az 1841-i országgyűlés összehívása. A magyar hivatalos nyelv ügye. A nemzetiségi törekvések felébredése. A szász nemzetiségi törekvések támadó fellépése.
A román nemzetiségi törekvések is támadókká lesznek. A balázsfalvi iskola nemzeti és politikai hatása. A magyar iskolák szellemének hatása a román ifjúságra. A román irredentizmus, mint irodalmi tétel. Bǎrnuţiu és Cipariu hatása a román nemzeti törekvések továbbfejlődésére. Bǎrnuţiu pöre Leményi püspökkel. Wesselényi és a nemzetiségi kérdés. Wesselényi mint az unió harcosa. Küzdelem az unióért)
V. Ferdinánd trónralépésével a monarchia külső és belső politikájának vezetésében Metternich teljesen szabad kezet nyert. Az abszolút és minden alkotmányos szabad mozgalmat elnyomó rendőrállam eszméje a közélet minden ágában uralkodóvá lett. Erdélyben Estei Ferdinánd főhercegre volt bízva "a vaskezű kormányzat" érvényre juttatása. Egyik eszköze volt e kormányzati rendszernek a politikai perek megindítása az ellenzék főbb emberei ellen. Wesselényit az "Országgyűlési Napló" megindítása miatt éppen úgy perbe fogták, mint Kossuth Lajost Magyarországon a "Törvényhatósági Tudósítások"-ért.
A marosvásárhelyi királyi tábla főügyésze, Gál László, Erdély akkori egyik legnagyobb jogtudósa kijelentette, hogy a per megindításának hiányzik a jogi alapja, és azért nem lehet megindítani. Gál Lászlót hivatalából felmentették, és mást neveztek ki helyébe, aki a pert megindította. Wesselényit megidézték, és mivel nem jelent meg, elrendelték elfogatását. Wesselényi magyarországi jószágára költözött, de a Szatmár megye közgyűlésén mondott beszédéért ott is perbe fogták. Ügyének védelmét Kölcsey Ferenc, a magyarországi liberális ellenzék egyik nagynevű vezére vállalta el. Szász Károlyt Alsó-Fehér megye közgyűlésén mondott egyik beszédéért hasonlóképpen perbe fogták és rákényszerítették, hogy jogi tanszékét a nagyenyedi kollégiumnál a mennyiségtanival cserélje fel. Kemény Dénes, hogy szabaduljon a zaklatástól, tanulmányi célból külföldre utazott.
A megfélemlítés alkalmazásba vett eszközei csak az üldözőbe vett egyeseket tudták mozgásukban korlátozni, vagy egészen el is hallgattatni, de a közvéleményt sem lecsendesíteni, sem elhallgattatni nem tudták. Még a tüntetéseket sem bírták megakadályozni. Egynéhány alkalommal megtörtént, hogy a kolozsvári tanulóifjúság Estei Ferdinánd főherceg ablakai alatt éjszakánként megjelent és érzelmének úgynevezett "macskazené"-vel adott kifejezést Az aranyifjúság egyes vezetői és katonatisztek között nemegyszer történt összetűzés, amely rendszerint párbajjal végződött. Az izgatottság általánossá lett. Az úrbéri terhes szolgálatok miatt a jobbágyság elégedetlensége nőttön-nőtt, s emiatt a földbirtokosság körében többen parasztmozgalmaktól kezdettek tartani.
Ezek a napról-napra súlyosodó és kellemetlenebbé váló körülmények a higgadtabbakat mind a két részről arra bírták, hogy a kölcsönös kiegyezés útját egyengessék. Lehetővé tette ezt, hogy Wesselényi távozásával az ellenzék vezetése a higgadtabb gróf Bethlen János kezeibe került és a konzervatív párt higgadtabb elemei is hajlandók voltak a kiegyezésre, s azzal kapcsolatosan az országgyűlés összehívásával az alkotmányosság útjára való visszatérésre, de azzal a feltétellel, hogy az ellenzék felhagy az eddig folytatott sérelmi politikával és hajlandó lesz a kormány által sürgetett reformok tárgyalására.
E hallgatólagos megállapodás után V Ferdinánd 1837. április 17-re összehívta az országgyűlést, de mivel tartottak az ifjúság és a hallgatóság esetleges tüntetéseitől, nem Kolozsvárra, hanem Szebenbe.
Ez országgyűlés megoldandó feladatai voltak: a rendek hódoló eskütétele V. Ferdinánd királynak; az országos főbb tisztviselők megválasztása; az 1790/1-i országgyűlésen kiküldött rendszeres bizottság munkálatainak átvizsgálására kiküldendő bizottság megválasztása oly célból, hogy az úrbéri munkálatok a jövő országgyűlésen tárgyalhatók legyenek. Az országgyűlést, mint királyi biztos, Estei Ferdinánd főherceg nyitotta meg, ki ez alkalommal, mielőtt a rendelt a szokásos hódolati esküt letették volna, kezét az Evangéliumra téve, megesküdött hogy "a confirmált és kiadott leopoldi diploma értelmében az ország törvényeit meg fogja tartani ".
A főherceg e lojális és békülékeny nyilatkozatának egyik indítóoka az volt, hogy szerette volna, ha az erdélyi rendek őt főkormányzóvá választják. Az ellenzék, főleg vezére, Bethlen János, akit a külföldről visszatért báró Kemény Dénes mindenben támogatott, éppen ezt nem akarta és azért a konzervatív párt mérsékeltebb tagjaival a választásokra vonatkozóan megegyezést kötött. E megegyezésnek volt az eredménye, hogy a főherceg még a jelöltek sorába sem juthatott be.
A választás eredményét felterjesztették a királyhoz, aki 1837. augusztus 31-én gróf Kornis Jánost nevezte ki főkormányzóvá, aki szintén nem volt a legtöbb szavazatot nyertek között. A többi főhivatalokra is olyanokat nevezett ki a király, akik nem jutottak be a legtöbb szavazatot nyertek sorába. Így lett udvari kancellárrá báró Nopcsa Elek, országos elnök báró Kemény Ferenc, kincstárnok báró Rhédey Ádám, tartományi kancellár gróf Lázár László és királyi táblai elnök báró Dániel Elek.
A rendek a békesség kedvéért belenyugodtak e kinevezésekbe és az illetőket hivatalaikba beiktatták. Így folyt le a békesség jegyében az 1837-i országgyűlés, amely Erdélyt visszavitte az 1811-ben félbeszakadt alkotmányosság útjára.
A legközelebbi országgyűlést V. Ferdinánd 1841. november 25-re hívta össze Kolozsvárra, amelyet báró Jósika János, mint király biztos nyitott meg. Ez országgyűlés főkormányzó-választással kezdődött, mert gróf Kornis János főkormányzó 1840. augusztus 16-án meghalt. Őfelsége a rendek és az egész erdélyi közvélemény nagy örömére a legtöbb szavazatot nyert jelöltek közül gróf Teleki Józsefet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét nevezte ki, akit 1842. április 6-án igazán fejedelmi pompával iktattak be főkormányzói hivatalába.
Ez országgyűlés első és legnevezetesebb tárgya volt a nyelv kérdése. Az 1837-i országgyűlés a felséghez intézett feliratában azon óhajtásának adott kifejezést, hogy a jövőben a törvények hiteles szövege a magyar legyen és hogy a főkormányszék és a többi országos hivatalok nyelve is a magyar legyen. Ebbe a kívánságba a szászok is beleegyeztek. Az 1841-i országgyűlésen a magyar nyelv kérdése a kormány azon leiratával kapcsolatosan vetődött fel, amely válasz volt az 1837-i országgyűlés fennebb említett kívánságára.
A rendek, támaszkodva e királyi leiratra, törvényjavaslatot készítettek, amely kimondotta, hogy Erdélyben a hivatalos nyelv a magyar lesz. A szászoknak azonban jogukban áll, hogy a főkormányszékkel és a magyar törvényhatóságokkal ezentúl is tetszésük szerint magyar vagy latin nyelven érintkezhessenek. Belső ügyvitelükben az eddigi állapot változatlan marad. Az összes iskolák tanítási nyelve - kivéve a szászok iskoláit - a magyar lesz. Az egyházi hatóságok is tartoznak az anyakönyvvezetésben és a hatóságokkal való érintkezésben a magyar nyelvet használni, de a szászok anyanyelvének használati joga egyházi téren sértetlenül fennmarad. A többi nem magyar anyanyelvű egyházak csak tíz év múlva lesznek kötelesek a magyar nyelvet anyakönyveztetésükben és a hatóságokkal való levelezésben használni.
Mihelyt báró Kemény Dénes, aki e javaslatnak kezdeményezője volt, azt előterjesztette, Schreiber Simon szebeni szász követ azonnal tiltakozott ellene és beterjesztett különvéleményét az összes szász követek a magukévá tették, kivéve Szászváros követét, Lészay Antalt, akit azonban a szászvárosiak emiatt visszahívtak.
Nemcsak a szászok, hanem a románok is tiltakoztak e törvényjavaslat rendelkezései ellen. A balázsfalvi görög katolikus román káptalan egy Krajnik Simon [Simion Crainiceanu] prépost és Mánfi István konzisztóriumi jegyző által aláírt kérelemben tiltakozott ellene, amelyet Leményi János [Ioan] püspök útján akart az erdélyi országgyűlés elé juttatni.
Élesebbé lett még ez ellentétet, mikor a magyar rendek indítványt tettek egy országos múzeum felállítására. A szászok ez indítvány ellen állást foglaltak, nyíltan kifejezvén, hogy ezt azért teszik, mert az országos múzeum magyar célt fog szolgálni. Mikor a másik két nemzet magáévá tette ez indítványt, a szászok különvéleményt adtak be. E különvéleményt a másik két nemzet nem fogadta el a benne foglalt közjog ellenes kifejezések miatt. Ekkor a szászok kijelentették, hogy a szász nemzet pecsétjét nem engedik ráüttetni az országgyűlése végzésére, ha a rendek e különvéleményt nem fogadják el. A királyi biztos kísérletet tett a szászokat rábírni az engedékenységre. Regius besztercei királybíró kijelentette, hogy "a nemzeti becsület rovására nem szabad engedékenynek lenni".
A rendek meg voltak győződve, hogy a szász követek e magatartása nem a szász nép akaratának volt a kifejezése, hanem csak annak a szász tisztviselői osztályának (bürokrácia), amely Mária Terézia uralkodása óta hatalomra jutva, magának foglalta le a szász nemzet összes kiváltságait, jogi helyzetének minden előnyét, sőt jövedelmi forrásait is. E feltevésre okot szolgáltatott annak ismerete, hogy a szász követeket Joseph Bedeus von Scharberg udvari kancelláriai tanácsos bírta rá, hogy állást foglaljanak a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tétele ellen. A szászok állásfoglalásának azonban mélyebb és messzebb fekvő indítékai is voltak.
A francia forradalom eseményei és következményei megmutatták, hogy a politikában legnagyobb súlya a nép tömegének van. A demokrata eszmék az eddigi államjogi tényezőkkel szemben fontossá, sőt döntővé magát a népet tették. Az újkori eszmék által öntudatra ébresztett népek erélyesen követelték a maguk egyéniségének teljes érvényesülését. A népek ez öntudatra ébredése okozta, hogy a demokrata követelésekkel karöltve lépett fel a nemzetiség, helyesebben a nemzeti eszme is, mégpedig heves politikai érvényesülésre irányuló törekvések kíséretében, Európaszerte mindenütt. A múlt század harmadik és negyedik évtizedében a népmozgalmaknak már két határozottan kialakult célja volt: a demokrácia és a nemzetiség követelményeinek érvényesülése a politikai és az állami élet minden nyilvánulatában.
Eleinte e törekvés csak tudományos és irodalmi kérdés tárgya volt mindenütt, így a magyar nemzet kebelében is. Az 1832/36-i országgyűlésen azt, amit eddig csak az írók és a tudósok hirdettek, a politikusok mondották ki olyképpen formulázva, hogy a magyarnak állami és nemzeti önállóságából mintegy természetes törvényképpen következik, hogy a magyar nyelv használatának kiterjedése ne legyen kisebb, mint a magyar nemzet országának és a magyar kormányzat minden ágának határa. Ennek következtében lett céllá a magyar politikában az önálló magyar nemzeti állam eszméjének megvalósítása.
Ez a cél viszont a bécsi kormány háromszáz év óta követett politikájával jutott összeütközésbe. Az önálló magyar nemzeti állam és a nemzeti jelleg nélkül való egységes osztrák császári birodalom két össze nem férő fogalom és cél volt, amelyeknek egymással előbb-utóbb katasztrofális összeütközésbe kellett jutniuk. Ez okozta, hogy Metternich politikájának egyik fő törekvése a magyar nemzeti és a hozzá hasonló más nemzeti önállóságot követelő törekvések letörése volt. E célra a század harmadik évtizedében megindult nemzetiségi mozgalmak igen alkalmas eszköznek látszottak. Ezért használták fel délen az olasz törekvések ellensúlyozására a felébredt szlovén, és Galíciában a lengyelek ellen a ruthén nemzetiségi mozgalmakat. A magyar nemzeti törekvések ellen igen erős fegyver volt az illirizmus, melynek szellemi vezére, sőt megteremtője a császári udvar pártfogását élvező Gáj Lajos [Ljudevit Gaj] volt, kinek ”Sollen wir Magyaren werden?" (Magyarok legyünk-e?) című röpirata az 1832-i országgyűlés megnyitása előtt jelent meg éppen.
Erdélyben is ugyanez a módszer látszott legcélszerűbbnek a magyar nemzeti törekvések letörésére, sőt itt a helyzet még annyiban előnyösebb volt, hogy a kiszemelt segítő csapat nemzetiségére nézve német volt, amelynek munkássága minden nehézség nélkül bekapcsolódhatott abba az erős nagynémet mozgalomba, amely már a múlt század első felében célul tűzte ki Európa keleti részét teljesen a német művelődés, a német gazdaság és a német politika körébe vonni be, amelynek jelszava a kelet felé való előnyomulás (Drang nach Osten) volt, s amelynek emiatt a magyar nemzeti állam gondolata súlyos akadályként állott útjában.
E nagynémet törekvéseknek igen ügyes, tehetséges és buzgó irodalmi harcosa támadt a szászok között Roth Lajos Istvánban [Stephan Ludwig Roth], kinek 1842-ben kiadott "Der Sprachkampf in Siebenbürgen" (Nyelvharc Erdélyben) című röpiratát úgy tekinthetjük, mint összefoglalását a szászok összes politikai céljainak és törekvéseinek. Az eddigi szász politikának ő adott teljesen német jelleget és színt. Ő jelölte meg azt az utat, amely nemcsak Bécs felé vezetett, hanem Bécsen keresztül az anyaország (Mutterland), Németország felé is.
A szászok elkülönülő mozgalmának a negyvenes években még egy másik figyelemre méltó jelével is találkozunk. Ez időpontig azok a szász ifjak, akik közpályára szánták magukat, a jogi tanfolyamot a kolozsvári királyi líceumban, vagy később Marosvásárhelyen a híres jogtudóstól, Dósa Elektől tanulták. Most azonban Szebenben egy szász jogakadémia felállítását határozták el, amely 1844-ben meg is nyílt. E jogakadémia tanárai közül különösen Schmidt Henrik [Heinrich Schmidt] és Benigni József [Joseph Benigni] gyakoroltak nagy hatást az ifjabb szász értelmiségre kizárólagosan osztrák-német szellemű és magyarellenes előadásaikkal, amelyhez nagyban hozzájárult irodalmi és hírlapírói működésük is. "Ez az intézet nemcsak alaposan képzett és nemzeti érzésű jogászokat nevelt - mondja Schuller a »Hundertjahre Sachsischer Kampfe« (Százéves szász küzdelmek) című gyűjteményes műnek 93. lapján -, hanem a tanártestületben a német tudománynak, a szász nép előharcosainak kicsiny, de nagyon jelentékeny csapatát is szolgáltatta." Hogy a szászság magatartása 1848/49-ben, csekély kivételt leszámítva, ellenséges volt a magyarsággal szemben, abban igen nagy érdeme van e jogakadémia hatásának.
Említettük, hogy a magyar nyelvnek hivatalos nyelvvé tétele ellen nemcsak a szászok, hanem román részről a balázsfalvi görög katolikus román káptalan is tiltakozott egy, az országgyűlés elé terjesztendő kérvény szerkesztésével, nyilvánvaló jeléül, hogy a román értelmiség lelkét is ugyanolyan nemzeti törekvések és vágyak töltötték el, mint a szászokét és hogy ők is részesei voltak annak az egyre általánosabbá levő nagy szellemi áramlatnak, amelynek kettős célja a demokrácia és az önálló nemzeti állami élet megvalósítása volt.
Áron Péter [Petru Aron] püspök 1754-ben alapította a balázsfalvi gimnáziumot, amely az idő folyamán bölcsészeti tanfolyammal ellátott főgimnáziummá bővült. Ez iskolából kerültek ki, és később ez iskolánál is működtek Klein Sámuel [Samuil Micu-Klein], Sinkai György és Major Péter [Petru Maior], a dákoromán philologiai és történeti elméletnek, a folytonosság (continuitas) tanának megalapítói, amely tan a Supplex Libellus Valachorum-ban mint politikai törekvés és követelmény nyilvánult meg. Ezt, a Supplex Libellus Valachorum-ban megnyilvánult politikai követelést sem a román értelmiség, sem a román püspökök nem ejtették el többé. Fenntartották és megújították, habár egy kissé módosítva is.
Móga János [Ioan Moga] görögkeleti román püspök az 1837-i országgyűléshez kérvényt adott be, amelyben a szász földön lakó románok számára védelmet kért a szászokkal szemben. E kérvényt egyszerűen irattárba tették. E kedvezőtlen eredmény nem csüggesztette el a román püspököket. 1842-ben Leményi görög katolikus és Móga görögkeleti püspökök együttes kérvényt adtak be az országgyűléshez, amelyben azt kérték, hogy a románok a szász földön tétessenek teljesen egyenjogúvá (concivilitas) a szászokkal. A kérvényt jelentéstétel végett kiadták egy bizottságnak. Jelentéstételre azonban az idő alatt, míg az országgyűlés tartott, soha sem került a sor.
Mária Terézia és József császár népiskolai reformjának hatása már a XIX. század harmadik évtizedében érezhetővé lett. Az írni-olvasni tudó elem a román népben is szaporodni kezdett. A román egyházak is kiemelkedtek abból a primitív állapotból, amelyben a XVIII. században voltak. Moga püspök Szebenben görögkeleti papi szemináriumot állított fel és egynéhány görögkeleti román ifjút felsőbb tanulmányokra Bécsbe és Pestre küldött, akik egy évtized múlva buzgó munkásai lettek a görögkeleti román egyház és nép művelődésben való előrehaladásának.
A balázsfalvi iskola, melyet 1821 után a görögkeleti román ifjúság is látogatni kezdett, a vele kapcsolatos teológiai szemináriummal együtt valóságos román művelődési középponttá lett. Azonkívül a román papok és a vagyonosabb városi románok fiai közül egyre számosabban keresték fel az erdélyi magyar közép- és felsőiskolákat is. E magvar iskolákban tanult ifjak lettek a XIX. század negyvenes éveiben a román nemzeti és politikai törekvéseknek legbuzgóbb harcosai.
"Ha a magyar ifjúság - írja egy román történetíró, Bariţiu »Istoria Transilvaniei« című műve I. kötetének 632. lapján - mártíroknak tekintette Kossuthot és a többit, kik szenvedtek, mert századuk eszmét magukévá tették; ha ez ifjúság áhítattal hallgatta és szívta magába Szász Károly és Dósa Elek tanárok előadásait - a román ifjúság sem volt süket ez időben. Ő is hallgatta és magába szívta az új eszméket éppen úgy, mint a magyar. 1830 és 1845 között a kolozsvári királyi líceumban, a nagyváradi jogakadémián száznál több román ifjú volt, kik nem tagadták meg nemzetiségüket. Ezeknek egy része Marosvásárhelyre ment joggyakorlatra, mások a balázsfalvi szemináriumba léptek be. Azok az ifjak, kik Balázsfalvára a magyar intézetekből jöttek, magukkal hozták azt az ellenzéki szellemet, melyet a megyei gyűléseken szívtak lelkükbe. A balázsfalvi szemináriumba is beférkőztek az olyan magyar könyvek, mint Széchenyi »Hitel«-e, Wesselényi »Balítéletek«-je és Bölöni Farkas Sándor »Észak-amerikai Utazása« s a többi politikai tartalmú és éppen azért tiltott könyvek."
A szellemi és politikai szabadság, amely a magyar közélet tulajdona volt, a nemzeti gondolat és művelődés érdekében fáradságot nem ismerő azon munkásság, amely Magyarországon a XIX. század harmadik és negyedik évtizedeinek legszembeötlőbb jellemvonása volt, a teljes egyházi és iskolai autonómia, amelyet a különféle nemzetiségi egyházak élveztek, termékenyítően hatottak a nemzetiségek művelődésben való előrehaladását illetően is. Sőt bebizonyított dolog, hogy a magyarországi nemzetiségeknek e nemzeti művelődési törekvéseik voltak megindítói külföldi fajrokonaik körében is a hasonló természetű törekvéseknek.
Az Erdélyben kiképzett ifjú román nemzedéknek egynéhány kiváló tagja a XIX. század harmadik évtizedétől kezdve a román vajdaságokban talált elhelyezkedést részint az iskolákban, részint a tanügyi közigazgatásban. Ezek között legnagyobb hatása Lázár Györgynek [Gheorghe Lazar] volt, kit a román közvélemény a román vajdaságokban a román nemzeti iskola megalapítójának tart. Ezek a tanárok a kezükre bízott romániai ifjúságot a magukkal hozott erős román nemzeti szellemben igyekeztek felnevelni. A felállítandó Nagyrománia tervezete is legelőször e kivándorolt tanárok egyikének, August Treboniu Lauriannak agyában fogamzott meg.
Ez erdélyi tanárok egyik legkitűnőbb tanítványa, Kogalniceanu Mihály [Mihail Kogǎlniceanu] fogalmazta meg először, igaz ugyan inkább irodalmi, mint politikai ideál gyanánt, a román irredentizmus programlat abban a beszédében, amellyel 1844-ben a jasii főiskolán történelmi előadásait megnyitotta. Bariţiu Györgynek [Georgiu Bariţiu] 1838-ban megalapított lapja, a "Gazeta de Transilvania" volt a negyvenes években a két román vajdaságban élő nemzetiesebb és szabadelvű ifjú politikusoknak találkozó helye, hol gondolataikat kicserélhették, és szélesebb körben terjeszthették. E lap megindítása az erdélyi románok politikai életében is fordulópontot alkot. Amint terjedt ez időben a románság körében az írni-olvasni tudás, úgy nőtt a hatása. Nincs ez idő óta a román nemzeti mozgalmaknak egyetlen mozzanata, amelyet e lap hasábjairól le nem lehetne olvasni.
Ezek a körülmények magyarázzák meg, hogy a román értelmiség nemzeti és politikai törekvései a múlt század negyvenes éveiben már többé nemcsak egy pár száz főre rugó műveltebb társadalmi rétegben, hanem a román nép aránylag széles körében is visszhangra találtak és hogy a románság politikai programja a múlt század negyvenes évei szellemi és nemzeti mozgalmainak hatása következtében alakult ki.
A balázsfalvi papok és tanárok körében a negyvenes évek kezdetén erős román nemzeti szellem kapott lábra, éspedig elsősorban Bǎrnuţiu Simon [Simicu Bǎrnuţiu] és Cipariu Timotheus [Cipariu Timotei] tanárok hatása folytán. A Sinkai, Major Péter és Klein Sámuel által alapított tudományos és politikai iskolának ők voltak újraszervezői és továbbfejlesztői.
Mihelyt elfoglalta Bǎrnuţiu a tanszékét, azonnal fontos újítással lepte meg az egész erdélyi románság szellemi életét. Belefogott a természetjog és bölcsészeti tudományok román nyelven való előadásába. Különösen a természetjogból tartott előadásaival tett nagy hatást és lett az ifjúság bálványa. Tudományos tekintetben a román szellemi életre nagyobb hatással volt Cipariu. Ő folytatta a Klein Sámuel-féle túlzóan latinizáló nyelvészkedést. Egyénisége nem a politikai agitátoré, hanem a tudósé volt, s azért hatása is a tudományos téren volt jelentékenyebb a román nemzeti törekvések fejlődését tekintve.
Annak a szellemnek, melyet Bǎrnuţiu és társai meghonosítottak a balázsfalvi iskolákban, megvolt a maga fegyelembontó hatása az iskolai életben is. 1843-ban a húsvéti lábmosáskor kirendelt papnövendékek megtagadták a püspöknek az engedelmességet. Ezért őket a püspök kizárta az intézetből. A kizárt papnövendékeknek azonban Bǎrnuţiu és társai pártjukat fogták, és így maguk is összeütközésbe jöttek a püspökkel. Ez összeütközésből támadt küzdelmekben sikerült Bǎrnuţiuéknak a már említett Krajnik prépostot is a maguk pártjára vonni. Ez iskolai fegyelemsértésből származott harc oly hosszas és makacs pörösködéssé fajult a püspök és a tanárok között, hogy azt az erdélyi kormányszék közbelépésére 1845. május 23-án királyi rendelet fejezte be.
E rendelet végrehajtása után az elbocsátott tanárok közül Bǎrnuţiu és Boér Demeter a nagyszebeni szász jogakadémiára mentek jogot tanulni, a többiek pedig a marosvásárhelyi királyi táblára joggyakorlatra. A kizárt papnövendékeknek nagyobb része pedig a kolozsvári királyi líceumban folytatta tanulmányait. E kizárt papnövendékeknek majdnem mindenikével találkozni fogunk az 1848/49-i román mozgalmak történetében.
A románság e szellemi fejlődése és érzelmi átalakulása anélkül ment végbe, hogy az erdélyi magyarság politikai vezetőinek megközelítő tudomása is lett volna róla. Bánffy György kormányzó 1820-ban meglátogatta a balázsfalvi iskolát és csodálkozással látta, hogy majdnem 300 tanulója van, s némi megdöbbenéssel kérdezte Ioan Bob püspöktől: mit gondol, mit fog csinálni ez a sok ifjú ember, ha majd el fogja végezni az iskolát? Tud-e a kicsiny Erdély mindnyájuknak hivatalt adni? Vajon nem rejlik-e veszedelem az országra az intelligens proletárság ilyen nagyobb mértékű elszaporodásban?
Az utána következő nemzedék még ennyit sem látott. Egyedül csak Wesselényi Miklós ismerte fel e mozgalom jelentőségét. "Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében" című 1843-ban megjelent könyvében nemcsak rámutatott e mozgalom nagy jelentőségére, hanem annak ellensúlyozására valóságos nemzetiségi törvényjavaslatot is kidolgozott. Wesselényi nemzetiség-politikai eszméit kortársai nem értették meg. Ez azonban nem csüggesztette el. Oly eszmék és törekvések felvetésében keresetett védőeszközöket, amelyeket a politikai mozgalmakban döntő szerepet játszó fiatalabb nemzedék is a magáénak vallott. Ilyenek voltak: Erdély Magyarországgal való teljes uniója és a jobbágyságnak nemcsak gazdasági, hanem politikai felszabadítása, s ezzel kapcsolatosan az ország alkotmányának szabadelvű és demokratikus átalakítása.
Wesselényinek az volt a meggyőződése, hogy Erdélyt csak úgy lehet megmenteni, ha az erősebb Magyarországgal egyesül, Erdély uniója tehát kiválóan nemzeti jelentőségű kérdés. Úgy volt meggyőződve, hogy ha az unió létrejön, Erdély megszabadul az elnyomástól, Magyarország pedig erősebb lesz a bécsi kormánnyal szemben. Ez a meggyőződés tette őt az unió elszánt és nehézséget nem ismerő bajnokává.
Erdély uniója érdekében sürgette az úgynevezett Részek (Partium) visszakapcsolását is abban a reményben, hogy az okvetlenül maga után fogja vonni az uniót. Csakugyan a Részek visszakapcsolásának révén került az unió ügye napirendre konkrétebb alakban az 1834/35-i országgyűlésen. A szászok már akkor állást foglaltak ellene, amiért őket I. Ferenc király megdicsérte, egy audiencia alkalmával azt mondván a nála tisztelgő küldöttségnek, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesítésébe sohasem fog beleegyezni. Az 1843/44-i országgyűlésen a rendek ötödször írtak fel a királyhoz, hogy az egyesülés előkészítésére bizottság küldessék ki.
Ez országgyűlés után az unió kérdése a napisajtó egyik kedves témája lett. A szászok között is két párt alakult. Az egyik párt a brassóiakkal az élén hajlandó volt az unióra, de oly feltétellel, hogy a szászoknak külön állása és kiváltságai a maguk egészében biztosíttassanak. A másik párt, a szebeniek, Benigni és Schmidt jogakadémiai tanárok vezetése alatt a leghatározottabban ellenezte az uniót. A brassóiak hírlapi orgánuma a "Siebenbürger Wochenblatt", a szebeniek pedig a "Siebenbürger Bote" volt. A magyar királyi szászoknak nevezett brassóiak csakhamar elvesztették a csatát a "Siebenbürger Bote" körül csoportosuló császári szászok ellenében. "A legkiválóbb politikai tisztviselők - írja Schiller a »Hundertjahre Sachsischer Kampfe« című gyűjteményes munka 107. lapján - e küzdelemben kiléptek a csatasíkra, magától érthetően a császáriak mellett, éspedig részint a hazai sajtóban, részint a bécsi lapokban, amelyeket akkor innen a legélénkebben támogattak. Ezek közül különösen kitűntek Joseph Bedeus von Scharberg, ki néha tollat is ragadott, báró Ludwig Rosenfeld udvari kamarai tanácsos, egyike az egységes állam eszméje legbuzgóbb és legjelentékenyebb képviselőinek, amennyiben azt össze lehetett egyeztetni Erdély autonómiájával."
Az unió kérdését a szász és a magyar lapok egyenlő buzgalommal tárgyalták. Az unió védői gyakran hozták fel bizonyító okul az unió szükségessége mellett azt a veszedelmet, a mi Erdélyben a magyarságot és a szászságot a nemcsak egyre szaporodó, hanem politikai jogokat és elismertetést is sürgető román többség részéről fenyegeti. Az eszmélni kezdő románság figyelmét sem kerülte el az unió sokat vitatott ügye és ennek következtében ők is csakhamar állást foglaltak. A "Supplex Libellus Valachorum" óta a románság politikai programjának első pontja az volt, hogy a románság legyen Erdély negyedik törvényes nemzete. E követelést csak a politikailag autonóm Erdélyben lehetett érvényesíteni, azért tehát az unió ellentétes volt a román nemzetiségi törekvésekkel.
Volt még egy másik szempont is. Az erdélyi román értelmiség, különösen annak a román vajdaságokban élő tagjai abban a meggyőződésben éltek, hogy a román vajdaságokban az orosz és a török gyámkodás, továbbá a kormányzásban majdnem kizárólagosan érvényesülő görög befolyás miatt a románságnak nemzeti szellemben való kifejlése és önálló nemzetté levése nagyon kétséges és ezért szükségesnek látszott előttük, hogy a Habsburgok szelídebb uralma alatt egy román autonóm tartomány szerveződjék, amelyben a román nemzetiség teljesen kifejlődhetik. Vajon lehetett volna-e erre alkalmasabb terület Erdélynél, ha sikerülni fog benne a román többséget negyedik alkotmányos nemzetül elismertetni?
Viszont sokan úgy gondolkoztak, hogy nincs oka a románságnak az uniót ellenezni, mert hiszen Erdély politikai különállásának a románságra nézve megvan az a káros oldala, hogy elválasztja a számosabb és talán vagyonosabb magyarországi románságtól. A brassói "Gazeta de Transilvania" és melléklapja, a "Foaia pentru minte si inima" éppen e szempontból indulva ki, még az 1848-i események előestéjén is az unió érdekében több cikket írt. A románság az uniónak csak akkor lett ellensége, mikor politikai vezetése teljesen a szebeni unióellenes szászok befolyása alatt álló Bǎrnuţiu kezébe került.
Erdély nemzetei közül leghatározottabb akarója volt az uniónak a székelység. Azt remélte, hogy a Magyarországgal való egyesülés megszabadítja a határőri katonai szolgálattól, amelynek anyagi és erkölcsi terheit már régóta unottan viselte. Erős nemzeti érzésével sehogy sem tudta összeegyeztetni császári katonai minőségéből folyó kötelességeit, amelyek éppen ez erős nemzeties érzések megtagadását, vagy legalábbis elnyomását kívánták tőle. Ez a vágyakozás, ez az érzés nemcsak a székely katonák értelmesebbjeinek lelkében lett egyre erősebb, hanem tisztikarának székely születésű fiatalabb tagjaiban is. 1822-ben Kézdivásárhelyen a székelység anyagi hozzájárulásával a katonai kormányzat egy katonai nevelőintézetet építtetett. Célja eredetileg az volt, hogy benne a székely határőrség számára jó altiszteket képezzenek. Tanárai buzgósága, szakértelme és a tanulóanyag kiválósága folytán valóságos tisztképzőiskolává lett csakhamar. Bár a tanítás nyelve német volt benne, de szelleme a tanulók székely származása és a környező szellemi és társadalmi légkör hatása alatt kifogástalan magyarságú volt. A belőle kikerülő ifjak, mint altisztek osztattak be a határőr ezredekbe, de hadapródoknak tekintettek, akiket egy pár év múlva tisztekké neveztek ki.
Ezek a fiatal hadapródok magukat nemcsak katonáknak, hanem az erdélyi műveltebb ifjúság tagjainak is tekintették, s annak példáját követve az l. gyalog székely határőrezred parancsnokságának székhelyén, Csíkszeredában 1841-ben egy önképző és olvasókör-félét alakítottak. Lelke és mozgatója. e vállalkozásnak Gál Sándor, a későbbi honvéd tábornok volt. A parancsnokság nem vett hivatalosan tudomást róla, mivel egészen ártatlan, sőt nemesítő hatású volt, hallgatagon elég jó akarattal tűrte. Valaki feljelentette a székely hadapródok e "titkos társaság"-át, és a nagyszebeni főhadparancsnokság nemcsak a titkos társaság feloszlatását, hanem a fiatal "összeesküvők" letartóztatását is elrendelte. Az erdélyi magyar, de különösen a székelység közvéleménye nagy érdeklődéssel, sőt izgatottsággal kísérte a kadétok ügyét, amely kisebb-nagyobb fegyelmi büntetések kirovásával és minden hasonló vállalkozás fenyegetően szigorú eltiltásával végződött. A kadétok titkos társasága véglegesen elnyomatott, de a szellem, amely létrehozta, tovább élt a székely határőrezredek tisztikarának székely származású fiatalabb tagjaiban és egypár év múlva el is vezette őket a magyar szabadságért küzdő erdélyi honvédhadseregbe, amelyben mint Bem legkitűnőbb tisztjei, igazi magvát alkották a törzstiszti karnak.
(c)
(A jobbágyság felszabadítása. A román parasztság érzelmi állapota a negyvenes években. A mócok és Varga Katalin szerepe. Az 1846-i országgyűlés és az úrbér.)
Mihelyt a magyar politikában az önálló magyar nemzeti állam gondolata a múlt század harmincas éveiben irányadóvá lett, azonnal parancsoló szükséggé is lett a jobbágyság felszabadítása, vagyis, amint akkor szerették mondani: a jobbágyság bevétele az alkotmány sáncaiba, azaz a polgári jogok kiterjesztése az állam összes alattvalóira. Wesselényi és a korszak többi erdélyi szabadelvű politikusai meg voltak győződve, hogy a nemzet csak úgy lehet erős, ha a nép nagy tömege is szabaddá lesz, és akkor a polgári szabadság nyomában fakadó jólét és műveltség hatása alatt, ha nyelvben nem is, de érzésben magyarrá lesz. Ezért látták a jobbágyság felszabadításában, a közszabadságok növelésében és a demokratikus reformok megvalósításában a nemzeti megerősödés és védelem harmadik leghatásosabb eszközét az unió és a magyar nyelvnek hivatalos nyelvvé tétele mellett.
A bécsi kormány Mária Terézia óta, szemben a magyar rendekkel állandóan sürgette a jobbágyság reformját, de csak annyiban, amennyiben a jobbágyok számára anyagi könnyítések (úrbér) adásáról volt szó. Mihelyt a magyar ellenzék, a múlt század harmincas éveitől kezdve, ez anyagi könnyítéseket össze akarta kötni a jobbágyság jogi helyzetének megjavításával, mikor arról volt szó, hogy a jobbágyok állampolgári jogokhoz jussanak, azonnal szembefordult e törekvésekkel.
A bécsi kormány az erdélyi konzervatív körökben, az úgynevezett aulikus politikusokban igen kitűnő szövetségesekre talált. Erdély konzervatív főemberei nem látták, vagy legalább nem akarták látni, hogy Erdélyben az 1841-es és 1848-as évek között mint erjed, forr és pezseg minden olyan törekvés, vágyakozás és eszme, ami később az 1848/49-i forradalom eseményeiben mozgatója és tényezője lett Erdélyben az újkor egyik legvéresebb és legszörnyűbb polgárháborújának. Ellenkezőleg, meg voltak győződve, hogy a három nemzet és a négy vallás elvére fektetett politikai rendszer alapján kiváltságaik rendületlenül fenn fognak maradni egész a világ végezetéig. Hogy van egy nagy tömeg, a misera plebs contribuens (nyomorult adófizető nép), melynek lelkében sajátságos érzések váltakoznak, mely a dolgok rendjével elégedetlen, s hogy ez a tömeg éppen a románság, arra még csak nem is gondoltak. Hogyan is gondoltak volna, mikor e tömegnek nem volt semmi szava a politikában, egyszerűen csak misera plebs contribuens, amely csak usque ad bene placitum regum (a király tetszéséig) tűretik. A jogi fikciók, a magyar politikusok e kedves önámítási eszközei elfödték Erdély urainak szemei elől a fenyegető valóság szomorú tényeit.
A XIX. század második negyedében (1825-1848) a román parasztság körében több ízben ideges mozgolódás volt észrevehető. Ez ideges mozgolódás egyik indítéka kívülről hatott. Az oroszok által a román vajdaságokban 1821 után életbe léptetett "Regulament organic" [Szervezeti szabályzat] a vajdaságokbeli román parasztság számára az előbbi állapothoz képest több szemmel látható könnyítést adott. {* A drinápolyi béke értelmében Oroszország igazgatja Havasalföldet.} Az erdélyi román parasztság, a mind könnyebbé és gyakoribbá váló közlekedés folytán tudomást szerzett erről és körében többen hangoztatni kezdték, hogy majd eljön az orosz, az ortodox keresztények e fő pártfogója és felszabadítja őket is az urak igája alól, mint felszabadította a hegyeken túl lakó testvéreiket a törökök és görögök zsarnoksága alól. 1831-ben Erdély hivatalos és nemesi köreiben komolyan féltek egy orosz felbujtás alapján támadható román parasztlázadástól és annak megelőzésére komoly intézkedéseket tettek. A hivatalos vizsgálatokból azonban, melyek ez intézkedésekkel kapcsolatosak voltak, kiderült, hogy egy második Horea-féle lázadás előkészítéséről szó sem lehet.
A második erre vonatkozó indíték ismét Zalatna vidékéről, Horea hazájából indult ki. Bucsum községének és a vele szomszédos néhány más községnek román nemzetiségű lakói azt állították, hogy ők a régi erdélyi fejedelmektől nyert szabadságlevelük értelmében nem tartoznak robotot teljesíteni a zalatnai uradalomnak. Az uradalom más véleményen volt és a robot teljesítését követelte. Ebből a jobbágyok és az uradalom között per támadt, amely hosszú huzavonának és a román parasztok részéről nagy elkeseredésének és izgatottságnak lett okozója.
E pörös állapotot egy Varga Katalin nevű kalandornő* arra használta, hogy mint a parasztság pártfogója, közöttük letelepedjék. {* Magyar nemesasszony, robotmegtagadó mozgalmat indít.} A nép "doamna noastra"-nak ("a mi úrasszonyunknak") nevezte és tőle remélte a jobbágyság terhei alól való felszabadulását. Hatása akkora volt, hogy egyenesen csak tőle függött, hogy a Horea lázadás szörnyűségei megismétlődjenek és valószínűen meg is ismétlődtek volna, ha a hatóság Andrei Şaguna akkori nagyszebeni görögkeleti püspöki vikárius személyes közreműködésének segítségével 1847. húsvét napján el nem fogja.
A múlt század negyvenes éveinek közepén a bécsi kormány eddigi álláspontja, szemben a magyar ellenzékkel, változást szenvedett. Az ifjú konzervatívok egyik vezérének, gróf Apponyi Györgynek tanácsára elhatározták, hogy a szabadelvű ellenzéket erős konzervatív többség teremtésével a megyegyűlésék tanácskozó termeiben és az országgyűlésen fogják letörni. Erre a szerepre Erdélyben a nagytehetségű báró Jósika Samu vállalkozott. Ezért vállalta el a kancelláriai hivatalt is. A döntő ütközet színteréül az 1846-ra összehívott országgyűlés tanácskozó terme szemeltetett ki.
A választási küzdelembe a kormánypárt azzal a jelszóval ment, hogy az úrbért meg kell alkotni, de Erdélynek nem lehet szabadelvű úrbéri törvénye. E választásoknál nemcsak a szokásos korteskedés lépett túl minden eddig megengedhetőnek tartott határt, hanem az úgynevezett hivatalos hatalommal való visszaélés és választási terror is a legnagyobb mértékben érvényesült. Hunyad megye főispánja a megyéjére eső hat megyei és városi követet jóformán maga nevezte ki. Marosszék főkirálybírája, Antal Imre, az ellenzék tehetséges, de heves és némileg szélsőséges jelöltje, Berzenczey László ellen valóságosan mozgósította a katonaságot. A kormány ez erőszakossága okozta, hogy a követi utasítások nagy része egyáltalán nem volt kedvező a szabadelvű úrbérre. A jelszó az volt, hogy nem szabad túlmenni a Cziráky-féle összeírásban tervezett úrbérnél. Hogy a kormány győzelme annál biztosabb legyen, 220 királyi hivatalosnak küldöttek meghívót.
Az ellenzéket az ügyek e szomorú állása nagyon elkeserítette. Hírlapjaiban hevesen megtámadta az országos bizottság munkálatait és a kormány eljárását. Nyíltan kimondotta, hogy ha a javaslat törvénnyé lesz, annak csak egyetlen szomorú következménye lehet: a parasztlázadás. Sőt az ellenzéknek Weér Farkas vezérlete alatt álló fiatalabb része azt hangoztatta, hogy az úrbér már meghaladott dolog és azért egyenesen ki kell mondani az örökváltságot, a jobbágyság teljes felszabadítását.
Wesselényi, hogy ne kockáztassák az eredményt és legalább egy tűrhető úrbért sikerüljön megalkotni, rábírta az örökváltságot sürgető szabadelvű ellenzék tagjait, hogy álljanak el követelésüktől és maradjanak meg az úrbér álláspontján. A közvetítő indítványt báró Kemény Dénes tette meg. Hiábavaló volt, mert az erejében bízó konzervatív többség nem volt kapható semmiféle megegyezésre. Az ellenzék tagjai közül többen, látván, hogy hasztalan minden fáradságuk, báró Kemény Dénes példáját követve lemondottak követi megbízatásukról és odahagyták az országgyűlést. Akik bennmaradtak, lépésről lépésre folytatták a harcot, és mikor látták, hogy a törvényjavaslatot az országgyűlés elfogadta és készült királyi szentesítésre felterjeszteni, óvást emeltek ellene. Őfelsége e törvényt csekély módosítással elfogadta.
Ez az úrbéri törvény azonban írott malaszt maradt. Mielőtt életbe léptették volna, az idők gyorsan rohanó szelleme elrobogott fölötte. Megérkezett az új idők szellemét hirdető 1848 és a föld a rajta lakó paraszttal egyetemben szabaddá lett; csakhogy ezt a szabaddá lett földet csakhamar patakokban öntötte el az egykori földesurak és a szabad polgárokká lett parasztok vére, mint a következő szakaszban látni fogjuk.