Make your own free website on Tripod.com

ERDÉLY TÖRTÉNETE II. JÓZSEF TRÓNRALÉPÉSÉTŐL A BÉCSI KONGRESSZUSIG



(a)



(II. József trónralépése. II. József egyházpolitikai reformjai. Erdély közigazgatásának átalakítása. II. József második erdélyi utazása. Az új adórendszer és a népszámlálás. A katonai összeírás. Ez összeírás következményei. A jobbágyok helyzete a zalatnai uradalomban. A jobbágyok elégedetlenségének oka az italmérési jog új szabályozása volt. A topánfalvi vásár és következményei. Horea bécsi küldetése. A mesztákoni parasztgyűlés és a lázadás kitörése. A kormányszék és a főhadparancsnokság magatartása a lázadással szemben. Az erdélyi nemesség önvédelmi intézkedései. II. József intézkedése a lázadás elfojtására vonatkozóan. A lázadás katonai erővel való leverése. Horeának és társainak elfogatása. Horeának és társainak kivégeztetése. Horea lázadásának eszmei és politikai háttere. A három közjogi nemzet megszüntetése. A II. József erőszakos intézkedései által keltett visszahatás. II. József visszavonja összes rendeleteit, a türelmi rendelet kivételével. II. József halála és II. Lipót trónralépte.)



Mária Teréziában 1780. november 29-én kihalt a Habsburg-dinasztia. Fia és utóda, II. József megnyitotta a Habsburgoktól leányágon leszármazó Habsburg-lotharingiai uralkodók sorát. Erdély hódolatát 1781. augusztus 21-én fogadta a Szebenbe összehívott országgyűléstől, amelyet báró Preiss főhadparancsnok, mint királyi biztos nyitott meg és zárt be nyolc nap múlva.

II. József, hogy tervbe vett reformjainak megvalósításában a magyar állam alkotmányára teendő királyi esküje ne akadályozza, nem koronáztatta meg magát. Mint abszolút fejedelem uralkodott és kezdette meg messze előretekintő reformjainak megvalósítását, amelyeket egyházpolitikai intézkedésekkel indított meg. 1781. október 13-án adta ki a vallásos türelemről szóló rendeletét, amely megszüntette mindazokat a korlátozásokat és lehetetlenné tette egyúttal azokat a zaklatásokat is, amelyek III. Károly, de különösen Mária Terézia uralkodása idején majdnem teljesen lehetetlenné tették a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. Amily megnyugvással fogadták a protestánsok e türelmi rendeletét (tolerantiale edictum), éppen olyan súlyos aggodalmat okozott az a rendelet, amellyel a protestánsok zsinattartását fejedelmi engedélytől tette függővé és akkor is csak királyi biztos jelenlétében.

Az egyházi reformokat, melyeket csak az eddig korlátlanul uralkodó katolikus egyház tarthatott magára nézve sérelmeseknek, gyorsan követte Erdély egész közigazgatásának gyökeres és a leopoldi diploma minden pontját hatályon kívül helyező átalakítása. Ebben az irányban legelső lépése az erdélyi udvari kancelláriának a magyar udvari kancelláriába való teljes beolvasztása volt. A Szebenben székelő főkormányszéket még meghagyta, de csak azért, hogy teljesen újraalakíthassa.

1781. március 21-én kelt rendeletével eltörölte a szászoknak azt a kiváltságát, amely lehetetlenné tette, hogy a szász földön nem-szász is szerezhessen birtokot. 1782. december 4-én elrendelte, hogy a Királyföldön (Szászföld) lakó románok ugyanazokat a polgári jogokat (concivilitas) élvezzék, mint a szászok. 1783. január 30-án megszüntette a leopoldi diploma azon intézkedését, amely a hivatalokra való alkalmazást a vallásokra való tekintettől tette függővé és megparancsolta, hogy a kinevezéseknél egyedül csakis a képesség vétessék tekintetbe. Miután Erdélyben tisztviselő csak nemesember lehetett, elrendelte, hogy az előkelőbb szász családok összeírassanak, és megnemesítés végett hozzá felterjesztessenek.

1783. május 28-án, tehát éppen tíz év múlva II. József másodszor is Erdélybe jött, hogy ismét beutazza ez országot. Ezek a bámulatos egyszerűséggel végrehajtott fény és zaj nélkül való utazások voltaképpen a közvélemény meghódítására szánt Harun al Rasid-féle színpadi utazások voltak. Legenda keletkezett mindenütt, ahol járt, hirdetve, hogy a felség szeme mindent meglát, mindent orvosol, és lehetetlenné teszi, hogy a jövőben az erőszak elnyomja az igazságot, a hatalmas gonosz a becsületes gyengét. A népben mindenütt be nem váltható, túlságos reménységet keltett, párosulva azzal a gondolattal, hogy a császári utas a népet az általa nem szeretett nemességnek a rovására szeretné nagyobb jóléthez és több polgári szabadsághoz juttatni.

"A kérelmezők minden fajtája - írja a szász Heydendorf ez időből származó Emlékiratában - Erdély minden nemzetéből, különösen a románok, Őfelségének szállása előtt megjelentek és kérőleveleiket garmadával nyújtották be. Ezeket minden akadály nélkül bocsátották Őfelsége elé. Így tehát mindenki, még a legalacsonyabb parasztság is bemehetett a házba egész a felső lépcsőig. A parasztok folyamodványaikat letették a lépcső felső fokára és Őfelsége anélkül, hogy az emberekkel valamit beszélt volna, saját kezűleg vette fel onnan s adta át az ott álló gárdistáknak."

Június 6-án ezekkel a szavakkal vett búcsút a főkormányszék, a kincstár és a főhadparancsnokság tagjaitól: "Isten önökkel, uraim! Teljesítsék becsületesen kötelességüket és hagyjanak fel mindenféle chicane-nal". Szebenből Brassóba, onnan Székelyföldre és Radnán keresztül Bukovinába utazott. Úgy látszik, hogy az erdélyi állapotok ez alkalommal még kellemetlenebb hatást tettek rá, mint első utazása idejében. Bizonyítéka ennek, hogy egyenesen Szebenből bocsátotta ki híres rendeletét az örökös jobbágyság megszüntetéséről, azért, hogy az "emberiség e szolgai lealacsonyítása mindenütt megszűnjék". {* A rendelet-tervezetet elküldi a magyar kancelláriának. A jobbágyrendeletet csak 1785-ben adják ki.}

II. József szerint - mint egy 1765-ben Mária Teréziának átadott Emlékiratában kifejtette - a politikának egyetlen alapja van: a nép, mert ez ád katonát és fizeti az adót. Ezért a fejedelem feladata: védelmezni a népet, szemben a kiváltságos osztályokkal. A XVIII. században az osztrák államférfiak Magyarországot rendkívül gazdagnak tartották, csakhogy gazdagsága szerintük nem az államnak van hasznára, hanem csak a nemességnek és a papságnak. II. József maga is meg volt győződve, hogy a birodalomnak valóságos kincses bányája nyílik meg, mihelyt Magyarországot sikerül bevonni az örökös tartományok adórendszerébe.

Hogy olyan új adórendszert hozhasson be, amelyik igazságos és helyes alapon nyugszik, szükségesnek látszott pontosan összeíratni az ország lakosságát, és ezért általános népszámlálást rendelt el. A nemesség e rendeletben előfutárát látta annak az új adórendszernek, amely az ő vállait is meg fogja terhelni, azért nem szívesen fogadta. A parasztság szintén így értelmezte és újabb megerősítését látta benne azon feltevésének, hogy a császár végleg megszüntetni készül a nemességet.

Azt a nehézséget, mit a császár e rendelete okozott, még egy más fajtájú részleges összeírási rendelete is növelte. II. József folytatni kívánta Erdélyben a határőrvidéki katonaság rendszerének továbbfejlesztését. 1784. január 31-én elrendelte, hogy mindazok a határszéli falvak, melyek a katonai kordonba még bevonhatók, egyelőre kísérletképpen összeírassanak.

A határőrvidéki katonaság felállítása óta eltelt húsz év alatt a földesúri hatalom alatt élő román jobbágyoknak bő alkalmuk volt összehasonlítást tenni saját helyzetük és a határőrökké lett egykori jobbágyok sorsa között. Világosan állott előttük, hogy a jobbágyságtól való megszabadulásnak legalkalmasabb és rájuk nézve legelőnyösebb módja, ha katonákká lesznek.

E rendeletet 1784. májusában országszerte kihirdették és így gyorsan elterjedt a hír, hogy a császár az ország összes lakóit katonákká akarja tenni, aminek következménye a jobbágyság alól való felszabadulása lesz. Megkezdődtek az összeírásra való tömeges jelentkezések, amelyek együtt jártak a jobbágyszolgálatok megtagadásával is. Báró Preiss főhadparancsnok utasította ugyan az összeírással megbízott katonai hatóságokat, hogy világosítsák fel az összeírtakat arról, hogy az összeírás még nem mentesíti őket kötelezettségeik alól és teljesítsék azokat pontosan, míg a császár sorsuk felett véglegesen dönteni fog. A katonai hatóságok, nem akarván munkásságuk sikerét kockáztatni, e felvilágosításokat vagy nem adták meg, vagy pedig olyan alakban, amelyből éppen az ellenkezőt értették a parasztok.

A nemességet megdöbbentette ez eljárás és igyekezett a jobbágyokat az összeírásra való jelentkezéstől visszatartani. Akadtak köztük olyanok, akik e célból erőszakosabb eszközöket használtak, ami még jobban felingerelte a parasztokat, akik között többen fenyegetőzve hangoztatták, hogy Szent Mihály napja után fegyvert kapnak, akkor aztán egy napot sem dolgoznak, hanem úgy széthasítják a magyarok fejét, mint a répát; elveszik az urak birtokait, s aztán levágják fejüket. A jobbágyok e növekedő izgatottsága kényszerítette Hunyad megye főispánját, báró Bornemisza Jánost, hogy augusztus 23-án küldött jelentésében felhívja a főkormányszék figyelmét arra, hogy a katonai összeírás következtében a parasztok izgatottsága folytán a közbiztonság olyan állapotba jutott, hogy ha nem tesznek kellő intézkedéseket, "csak egy kis szikra kell és lángra lobban a nagy tűz".

Ez a kis szikra ki is pattant a zalatnai uradalomban és csakhamar lángra lobbantotta a nagy tüzet.

Az Abrudbánya, Zalatna és Offenbánya (Aranyosbánya) vidéke körül elterülő havasok falvai és velük együtt az egész terület kezdet óta királyi uradalmak voltak és telepített román lakossága királyi jobbágyok, kik az ötveneden kívül előbb a magyar királyoknak és később az erdélyi fejedelmeknek fejenként egynéhány vadbőrt tartoztak fizetni. Miután pásztorok voltak eredetileg és a talajviszonyok mostohasága miatt földművelőkké később sem lehettek, valóságos jobbágyi szolgálatot sem teljesítettek. Lassanként az ötvened és a vadbőrökkel való fizetés helyét kisebb összegű, fejenként való pénzbeli illeték (taxa) fizetése foglalta el. A Rákóczi-forradalom bukása után az egész területet újrarendezték és igazgatása, mint zalatnai uradalomnak a Zalatnán székelő jószágigazgatóságra bízatott. Ez uradalomban az állam főjövedelme és a lakosok majdnem egyetlen terhe, az összesen 5859 frt. és 30 1/2 krajcárra rugó illeték (taxa) volt.

A zalatnai uradalom jobbágyainak állapota 1775-ben újabb szabályozás alá került, amikor az illetéket 14 769 frt. 12 krajcárra emelték fel. Három évvel később az italmérési jog is újabb szabályozás alá került. Eddig az volt a szokás, hogy a bormérés joga csekély díj fizetés mellett a községeknek engedtetett át, mégpedig oly módon, hogy a csekély díj lefizetése után mindenki ott vásárolhatott bort, ahol akart. Pálinkát főzni és árulni szabad volt mindenkinek. Az új szabályozás következtében dolgosia név alatt új illeték hozatott be, mégpedig minden kimérendő veder (8 kupa) bor után 1 1/2 krajcár és minden kupa pálinka után 1 krajcár.

Ez az újabb megterhelés nem tetszett a jobbágyoknak és azért 1778-ban a kormányszéknél panaszt emelve orvoslást kértek. E kérelmezésnek nem lett semmi eredménye. Ellenkezőleg, jobbágyi terheik még súlyosabbakká lettek és jogaik csorbulást szenvedtek eddig élvezett legeltetési joguk korlátozásával is. Újabb panaszlevelet szerkesztettek. Ezt a kérelmet az aranyosiak nevében Vasile Nicula, másképpen Horea, az abrudkerpenyesi, bucsumi és abrudfalvi lakosok nevében pedig Ioan Closca [Kloska János] vitték Bécsbe.

Az italmérési jogot az egész uradalomban 1782-ben Bosnyák Márton és Patrubány Márton vették bérbe 12 000 forintért. E két vállalkozó, hogy a haszonbért biztosítsa, nemcsak nagyon szigorúan kezeltette az ellenőrzést, hanem oly fogásokhoz is nyúlt, melyeket a parasztság sérelmesnek talált.

1782. május 24-én Topánfalván vásár volt. Régi szokáson alapuló jognak tartották a topánfalviak, hogy e vásáron az italmérési jog az övék. A bérlők bár ismerték e szokásos jogot, mégis megjelentek a vásáron, maguknak követelvén a kizárólagos italmérési jogot. Ebből összeütközés támadt köztük és a nép között, ami azzal végződött, hogy a felingerült parasztok a bérlők pálinkás és boros hordainak fenekét fejszével beütötték, és tartalmukat eleresztették.

E zavargást vizsgálat követte, amely azzal végződött, hogy a főbb tettesek egy részét az úriszék 50-100 botütésre, más részét 3 hónaptól 2 évig terjedő börtönre ítélte, sőt az 5 legfőbb vezetőt halálra. Ez ítéletet az uradalom jobbágyai részéről újabb kérvényezés követte, amelyet most is Horea vitt, társával, Closcával együtt Bécsbe a császárhoz azért, hogy ha hisz az Istenben, akkor tegyen igazságot.

Miután e kérelmezésnek nem lett semmi eredménye, Horea ismét Bécsbe ment, újabb kérelmet víve magával. II. József 1784. április 1-én fogadta kihallgatáson. Április 13-án Horea a császár parancsolatából a kancelláriától egy rendeletet kapott a kormányszékhez intézve, amelyben Őfelsége meghagyta a kormányszéknek, hogy mindaddig, míg ez ügyben a felterjesztett vizsgálati iratok alapján dönteni nem fog, a kormányszék az illető községi lakosokat védelmezze meg az uradalmi és vármegyei tisztviselők üldözésétől, s ha valaki a parasztok közül börtönbe kerülne azért, hogy panaszkodni mert, kormányszék azonnal rendelje el szabadon bocsáttatását.

Horea hazatérvén Bécsből, küldőinek megmutatta a császártól kapott levelet. Ezek tőle elkérték és Closca néhányadmagával Szebenbe vitte, s ott átadta a főkormányzónak, aki azt mondotta: menjenek haza és legyenek nyugodtak, mert a foglyokat szabadon bocsátják, és sérelmeiket orvosolni fogják. Ez ígéret beváltásából semmi sem lett.

Horea, Closca, Gheorghe Crisan [Krizsán György] és barátaik ez idő alatt faluról-falura jártak és elbeszélték a történteket, azzal a hozzátétellel, hogy a császár elrendelte, hogy a román parasztokat katonákká tegyék, és a jobbágyszolgálatok alól felszabadítsák, valamint hogy Horea a császártól kegyelmének és bizalmának jeléül arany keresztet kapott, amelyet Crisan meg is mutatott a parasztoknak, akiket 1784. október 28-án a brádi országos vásáron Horea nevében felhívott, hogy a következő vasárnapon Mesztákon községben jelenjenek meg a további teendők megbeszélésére.

A következő vasárnapon, október 31-én össze is gyűlt 5-600 parasztember Mesztákonban. E gyűlésen Horeát Crisan helyettesítette, aki közölte a néppel, hogy Horea a császártól írást hozott, amelyben a császár őket a jobbágyság alól felszabadította és megparancsolta, hogy menjenek Gyulafehérvárra, ahol fegyvert fognak kapni. Felmutatta azt az állítólagos aranykeresztet is, amelyet Horea a császártól kapott és a parasztokat megeskettette e keresztre, hogy Horeának és kapitányainak mindenben engedelmeskedni fognak.

A mesztákoni pap megerősítette mindazt, amit Crisan mondott és elhatározták, hogy azonnal elindulnak Gyulafehérvárra. Zaránd megye alispánja, Hollaki István, értesülvén a mesztákoni gyűlésen történtekről, Gál Mihály és Naláczi Farkas szolgabírákat egynéhány pandúr kíséretében elküldötte, hogy a népet csendesítsék le, és a főkolomposokat fogják el. A szolgabírák Kurety községben találkoztak a parasztokkal. E találkozás azzal végződött, hogy a parasztok agyonverték a szolgabírákat. Így pattant ki a kis szikra Kuretynél, amely lángra lobbantotta a nagy tüzet.

Crisan feldühödött, vérszomjas csapata Kuretyből a közel fekvő Kriscsor (Kristyor) községébe ment, ahol megtámadták a kriscsori nemes udvarokat, és 17 nemesembert megöltek - köztük a Kristyóri család 12 tagját. Crisan csapata a kriscsori öldöklés után két részre szakadt. Egyik rész Brádra ment, a másik pedig Miheleny községbe. Az öldöklő, dúló és fosztogató csapatokhoz újabb meg újabb csapatok csatlakoztak és egy pár nap alatt az egész Zaránd megye lángba borult.

A felkelő csapatok már november 4-én átmentek Zarándból Hunyad megyébe. November 7-én Dévát is megtámadták, azonban megverettek, s közülük 72-en elestek és 44-en fogságba jutottak. A vármegye rögtönítélő bírósága közülük 34-et kivégeztetett, ami csak olajat öntött a tűzre, mert a parasztok annál dühösebbek lettek és annál kegyetlenebbül öldököltek mindenütt, ahol nem találtak kellő fegyveres ellenállásra. Így pusztultak el sorban Verespatak, Offenbánya (Aranyosbánya), Abrudbánya, sőt a lázadás még a szomszédos Arad megyébe is átcsapott.

November 4-én kapta meg a kormányszék a Zaránd megyében kiütött lázadásról a jelentést. Bruckenthal Sámuel főkormányzó azonnal felszólította báró Preiss főhadparancsnokot, hogy a szükséges katonai erőt rögtön indítsa útnak a lázadás színhelyére. Báró Preiss a kormányszék e felszólítására csak 11 nappal később, november 15-én felelt, értesítvén a kormányszéket, hogy időközben a főhaditanácsnak rendelete érkezett, amely meghagyja, hogy katonai karhatalmat csak a legnagyobb szükségben bocsáthat a polgári hatóság rendelkezésére és akkor is a főhaditanács előzetes engedelmével.

A főhadparancsnokság és a főkormányszék iratváltásából kitűnik, hogy az előbbi a vármegyék embereinek jelentéseiben kételkedett és a bennük foglaltakat túlzottaknak tartotta. Ehhez járult még az is, hogy báró Preiss és Bruckenthal között a személyes viszony a lehető legrosszabb volt, minek következtében a lázadás első napjaiban - bár jóformán tőszomszédok voltak - személyesen nem is érintkeztek. Különben a parasztság elégedetlenségéért a katonaság és a nemesség kölcsönösen egymást vádolták. A nemesség meg volt győződve, hogy e törvénytelenül elrendelt és tapintatlanul megindított katonai összeírás nélkül a parasztság nyugton maradt volna. A katonaság pedig minden baj okát a nemesség zsarnokságában, a megyei és kincstári közigazgatás zsarolásában kereste.

Báró Preiss főhadparancsnoknak más oka is volt a habozásra és késlekedésre. A beérkezett jelentésekből azonnal látta, hogy a parasztság mozgalma olyan természetű, hogy annak lecsendesítésére nem elég az egyszerű katonai karhatalom, hanem valóságos fegyveres közbelépésről van szó és nem volt biztos benne, hogy ilyesmit a főhaditanács előzetes felhatalmazása és a császár parancsa nélkül elrendelhet-e. Egykorú magántudósításokban gyakran előfordul, hogy mikor a kormányszék sürgető átiratait vette, így kiáltott fel: "El vagyok veszve, mert ha a fellázadt parasztokkal szigorúan bánok el, a császár engemet fog hibáztatni, hogy lelövetem alattvalóit; ha pedig nem, akkor még nagyobb baj fog történni s azért is engem fognak vádolni."

Az erdélyi nemesség e nagy veszedelem közepette sem csüggedt el. Gyorsan elhatározta, hogy felfegyverezve fogja önmagát megvédelmezni. A fegyverkezést az Alsó-Fehér megyei nemesség kezdette meg. Példáját követték Hunyad és Küküllő megyék. A székelyföldi nemesség, sőt a határos magyarországi vármegyék nemessége is fegyverkezni kezdett. Közép-Szolnok, Kraszna és Kővár-vidéke nemessége a Meszes-hegység aljában kordont vont, hogy ily módon megakadályozza a lázadás átterjedését. Kolozs megye közgyűlése pedig nemcsak kimondotta a nemesi felkelést, hanem a nemesség teljesen katonai századokba szervezkedett s magát egyenruhával és egyforma fegyverzettel látta el. A felfegyverzett nemesség élére gróf Csáky János főispán állott, kinek alvezére gróf Bánffy György volt.

A nemesség e fegyverkezése megdöbbentette II. Józsefet, mert azt hitte, hogy ez egy bekövetkezhető polgárháború veszedelmét sokkal inkább provokálhatja, mint akárcsak Horea véres lázadása. Hogy ezt lehetetlenné tegye, nagyon sürgősnek vélte a Horea lázadás gyors és erélyes elnyomását. A nemesi felkelést betiltotta, de egyúttal a főhadparancsnokot is nyugalomba küldötte. Gróf Jankovich Antalt királyi biztossá nevezte ki, melléje adván katonai részről Papila tábornokot.

Jankovich királyi biztos a lázadás elnyomására Schultz ezredest és báró Kray alezredest küldötte a havasok közé. A katonaság és a lázadók főereje Miheleny községnél találkozott egymással. Az ütközet a parasztok teljes vereségével végződött. Horea Topánfalvánál állott táborával. Schultz ezredes december 11-én Topánfalva felé indult, útközben ágyúlövésekkel kergetvén szét az imitt-amott mutatkozó lázadó parasztcsapatokat. Estére bevonult Topánfalvára. Horea, mikor hallotta, hogy a katonaság bevonult Topánfalvára, feloszlatta táborát és híveinek tudtára adta, hogy előbb Albákba (Fehérvölgy) megy s azután a hegyeken át a Fekete-Kőrös vidékére, hogy így Bécsbe jusson és ott még valamit kieszközölhessen a császártól.

Horea és társai elmenekültek. II. József 300 aranyat tűzött ki jutalmul annak, aki elfogja őket. Széleskörű intézkedéseket tettek elfogatásuk érdekében. Még Havasalföld és Moldva vajdáit is felszólították a porta útján, hogy ne adjanak nekik menedékhelyet. Kray alezredes csakhamar értesült, hogy Horea és társai az Albák felett elterülő Szkoracset nevű erdőségben lappanganak. Magához hivatta Melczer uradalmi főerdészt, kivel, mint az erdőség pontos ismerőjével, megbeszélte, miként lehetne a szökevényt elfogni. Melczer magára vállalta a feladat teljesítését és megbízta erdőőreit, hogy kutassák fel Horeának és társainak menedékhelyét. Az erdőőrök csakhamar nyomra vezették a kiküldött katonai karhatalmat, amely Horeát társaival együtt december 27-én elfogta.

Horea elfogatása után a lázadás lecsillapodott, de nem a román parasztság izgatottsága, amely egyszerűen el sem hitte, hogy Horea el lett fogva. Némelyek azt beszélték, hogy Bécsben van a császárnál, mások azt, hogy Gyulafehérváron van ugyan, de nincs vasra verve, hanem a tisztekkel mulat és lakmározik. Hogy megcáfoltassanak e híresztelések, amelyek könnyen újabb zavargások okozói lehettek volna, a Horea elfogatásában közreműködő erdőőröknek a II. József által kitűzött 300 arany jutalmat Gyulafehérvár főterén nagy ünnepség közben adták át. Sőt, hogy a marosmenti parasztság Horea elfogatásáról saját szemeivel győződjék meg, társaival együtt e községeken mintegy két héten át körülhordozták.

Horea és társai bűnügyében széleskörű vizsgálat indult meg, amelynek anyaga világosságot vetett az egész mozgalomra, és a három vezetőnek: Horeának, Closcának és Crisannak kerékbetöréssel való halálos ítéletével végződött. Crisan a börtönben bocskora szíjával felakasztotta magát. A kivégzés napjául 1785. február 28-át tűzték ki. Hogy ez a népre mentől nagyobb hatást tegyen, Alsó-Fehér, Hunyad, Kolozs, Torda és Szeben megyék községeiből egyenként 3 idősebb és 3 fiatalabb embert rendeltelt be és így hajtatott végre mintegy 6000 ember jelenlétében kerékbetöretésük a vártól délre fekvő szőlők felett emelkedő dombon.

A történeti hitelességgel megállapítható tények azt bizonyítják, hogy Horea lázadása nem politikai forradalom volt, hanem szociális jellegű felkelés. Mindazáltal hiba volna azt állítani, hogy benne semmiféle politikai vagy nemzeti indíték (motívum) nem lett volna. Benne e politikai és nemzeti vonást világossá teszi az is, hogy a parasztok nemzetiségükre nézve románok voltak és a földesurak, akik ellen felkelésük irányult, magyarok. Hozzájárult ehhez a két fél között levő vallásbeli különbség is, amely kapcsolatos volt - legalábbis a finomabb különbségeket nem ismerő parasztok szemében - a két fél különböző nemzetiségével.

E politikai és nemzeti indítékokat e mozgalomba nem Horea és kapitányai vitték bele, akik utóvégre is egyszerű parasztemberek voltak, hanem azok a görögkeleti román papok, akik részt vettek e felkelésben és Horea különböző leveleit, nyilatkozatait s a parasztok beadványait és folyamodványait szerkesztették. Ez iratokban nemcsak vallásos és nemzeti követelésekkel találkozunk, hanem - amennyiben az oroszokra többször történik bennük célzás - külpolitikai vonatkozásokkal. is. Ezek a politikai és nemzeti vonatkozások alkotják azt az eszmei hátteret, amelynek segítségével a románság szemében Horeának és társainak egyénisége később úgy alakult ki, mint román nemzeti szabadsághősöké és vértanúké, és hogy ez egyszerűen szociális jellegű parasztlázadás valóságos román nemzeti szabadságharccá alakult át előbb a román szóbeszédben és költészetben, később pedig a történetírásban is. A történelmet a fejlődő népek életének úgynevezett romantikus korszakaiban nemcsak csinálják, hanem írják is.

Horea felkelése előtt négy hónappal, 1784. július 3-án adta ki II. József azt a rendeletét, mellyel az erdélyi három nemzetet, mint politikai és közjogi tényezőt megszüntette, s külön területeiknek önállóságát eltörölve, az egész országot tizenegy megyére osztotta fel. Azért szakított ily rögtönözve és erőszakosan Erdély közigazgatási múltjával, hogy a közigazgatás központosítása és egyöntetűsége mellett az eddigi nemzeti és politikai ellentéteket egyszer s mindenkorra megszüntesse és az eddigi három helyett egy egységes "erdélyi nemzet" kialakulását elősegítse.

E rendeletet két hónappal előzte meg az, amelyik a német nyelvet Erdélyben hivatalos nyelvvé tette. E két rendelet Erdély alkotmányát, amelynek mostanáig szilárd alapja a leopoldi diploma volt, teljesen megsemmisítette. A császár ez erőszakos reformjai lesújtó és elkeserítő hatással voltak Erdélynek mind a három nemzetére. A szászok nemzetüknek végveszedelmét látták bekövetkezettnek. A szász nemzeti archívumnak a kormányszéki levéltárba való beosztását úgy tekintették, mint a szász nemzet szellemi kincseinek és politikai jogai történelmi tanúbizonyságának elrablását, a concivilitást - annak kimondását, hogy a szászok földjén a nem szászok is bírhassanak ingatlanvagyonnal -, mint birtokból való kisajátításuk szomorú kezdetét.

Hogy a magyarok és székelyek elégedetlensége még nagyobb volt, nem szükséges magyarázni. Miután országgyűlést nem tartottak, az elégedetlenség alkotmányos formában egyedül csak a megyei gyűléseken nyilatkozhatott meg. Több megye már 1786-ban elhatározta, hogy kérelmezni fog a császárnál Erdély régi alkotmányának visszaállítását. E szándékba vett tervnek nem volt sikere. Több sikere volt a következő évben egy Bethlen Pál gróftól és Dániel István bárótól kezdett magánjellegű mozgalomnak 1787 szeptemberében. A most említettek báró Kemény Simonnal és Rosenfeld kormányszéki tanácsossal egy értekezletet hívtak össze, amelyen egy kérvénytervet készítettek és elhatározták, hogy azt sok ezer aláírással ellátva fogják a császár elé terjeszteni.

Az aláírások gyűjtésére mozgalom indult még és mikor ezt Bécsben megtudták, hogy a kérvény felterjesztését megakadályozzák, gróf Bánffy György kormányzót, akit egy évvel előbb nevezett ki a császár a nyugalomba vonult hetven éves Bruckenthal helyébe, utasították, hogy erre vonatkozóan tegye meg a szükséges intézkedéseket. Bánffy - bár neki volt szánva a kérelem átadásának szerepe - kijelentette, hogy nem vállalkozik a kérvény felküldésére, sőt a kormányszéki hivatalnokokat és a megyei tisztviselőket el is tiltotta a kérvény aláírásától. Mindazonáltal a kérvény mégis elkészült úgy, hogy a kancellária már november 21-én a császár elébe terjeszthette annak német kivonatát.

E kérvény bevezetésében mindenekelőtt azt hangsúlyozták az erdélyi nemesek, hogy változtatásokat az ország politikai szerkezetében egyedül csakis a nép beleegyezésével lehet tenni, mert ő ismeri legjobban a javára szolgáló eszközöket és az ország alaptörvényei értelmében joga is van részt venni a törvényalkotásban. Aztán 14 pontban összefoglalták az ország sérelmeit, amelyeknek orvoslását kérték.

E kérvény hosszas vitatkozás okozója lett az erdélyi főkormányszék, az udvari kancellária és az államtanács között, míg végre II. József 1789. augusztus 20-án e bürokratikusan rideg megjegyzéssel vetett véget minden további vitatkozásnak: "Irattárba teendő!"

Eközben Törökországgal háborúba keveredett, amely nem nagy sikerrel és dicsőséggel folyt, sőt a török csapatok az Ojtozi- és Bodzai-szorosokon két ízben is betörtek, Hátszeg vidékén 36 falut felégettek és onnan nagyon sok embert hurcoltak magukkal. E háborúban Nemes György ezredes vezetése alatt a székely huszárok nagyon kitüntették magukat.

A kedvezőtlenül folyó török háborúhoz járult, hogy Belgiumból a fellázadt nép kiűzte az osztrák katonaságot. E kedvezőtlen külpolitikai helyzet a magyarság ellenállását és izgatottságát annyira megnövelte, hogy II. József komolyan kezdett a forradalomtól tartani, annyival is inkább, mert értésére esett, hogy az elégedetlen magyar nemesség egy része tárgyalásokba bocsátkozott a porosz udvarral. 1789 végén Bécsbe tanácskozást hívott össze, amelynek feladata volt: megjelölni az eszközöket, melyekkel Magyarország és Erdély lecsendesíthető lesz.

Ebben a tanácskozásban Erdély kormányzója, gróf Bánffy György is részt vett. 1790. január 30-án fogadta el II. József e tanácskozás határozatait és adta ki február 4-én híres visszavonó rendeletét. Erdély rendjeit már előbb, január 28-án értesítette erre vonatkozó elhatározásáról. {* A Magyarországot érintőeket január 26-án vonta vissza.}

E rendelet kibocsátása után három héttel II. József már nem volt életben. Utóda, II. Lipót 1790. március 14-vel kibocsátott köriratában, trónralépését jelezvén, biztosította az erdélyieket, hogy nemcsak megtartja elődének január 28-i pátensében tett azon ígéreteit, hogy Erdélynek régi alkotmányát visszaállítja, hanem egyúttal május 1-ig tényleg vissza is akarja állítani, sőt augusztus hóban a rendeket is össze fogja hívni egyrészt hódolattételre, másrészt az ország politikai ügyeinek alkotmányos tárgyalására.



(b)



1791-i erdélyi országgyűlés összehívása. Erdély Magyarországgal való uniója. Az úrbér ügye. A nyelvkérdés. A Supplex Libellus Valachorum. A román határőrezredek tisztjeinek kérelme. Az országgyűlés rendezéséről szóló törvény. A kincstárnoki hivatal Szebenbe való áthelyezése. A rendszeres bizottság kiküldése. II. Lipót és a francia forradalom.)



A II. Lipót által kilátásba helyezett erdélyi országgyűlést nem ugyan augusztusban, hanem később, december 21-én nyitotta meg Kolozsvárt, mint királyi biztos, báró Rall erdélyi főhadparancsnak. Ennek az országgyűlésnek a király iránt való szokásos hódolati nyilatkozat megtételén kívül feladata volt Erdély régi alkotmányos politikai és közigazgatási szervezetét visszaállítani, illetőleg a változott viszonyoknak megfelelően újraszervezni. Munkásságának anyagát különösebben három kérdés: az unió, a jobbágyság és a nyelv kérdése alkotta.

Erdély és Magyarország egyesítésének kérdése már szóba került az előbb megnyílt pozsonyi magyar országgyűlésen is, mégpedig az erdélyiek kezdeményezésére. Már június havában több erdélyi magyar vármegye és székely szék átiratot intézett a pozsonyi magyar országgyűléshez az unió létesítése tárgyában. Ez átíratok az uniót nem a később bekövetkezett teljes egybeolvasztás alakjában kérték, hanem csak "azon közelebbi összeköttetést, a mely eredetileg fennállott s azt is Erdély külön szabadságainak megóvásával, aminek az inaugurális diplomában és a királyi esküben is kifejezést kell találnia".

Az erdélyi rendekben éppen II. József reformjai keltették fel az unió szükségességének gondolatát. Látták, hogy mily könnyű volt a hatalomnak Erdély régi alkotmányát alapjából felforgatni, és hogy ez többé ne történhessék meg, az erősebb Magyarországgal való szövetségben kerestek biztosítékot.

Az unió kérdésében az 1790/91-i erdélyi országgyűlésen két párt volt: a gróf Bánffy György oldala mellett álló uniópárt és az erdélyi kancellárságra igényt tartó s erre Bécsben már kiszemelt gróf Teleki Sámuel unióellenes pártja. Az unió kérdését báró Bornemisza Lipót vetette fel, aki a január 18-i ülésen azt indítványozta, hogy az unió ügyét már a hódoló feliratban azért is meg kell említeni, nehogy szétválasszák a II. József által egyesített erdélyi és magyarországi kancelláriát, mielőtt azoknak törvényes egyesítése megtörténhetnék.

Érdemileg az unió ügye a február 11-i ülésen az udvari kancelláriák egyesítésénél került napirendre. A vitatkozás az uniópárt győzelmével végződött, amennyiben az unió tervének kidolgozására egy bizottságot küldöttek ki. E bizottság el is készítette munkálatát, amely február 22-én került tárgyalás alá. A vitatkozás több napon át folyt, amely azzal végződött, hogy mindnyájan megegyeztek abban, hogy a kancelláriák egyesíttetni fognak, de az egyesített kancellária keretén belül két osztály lesz: egy erdélyi és egy magyarországi, amelyek csak a világosan közös ügyekben tanácskoznak együtt, de minden erdélyi ügyben az erdélyi kancelláriai osztály fog dönteni.

Bécsben Erdélynek Magyarországgal való unióját nem akarták. II. Lipót báró Rall altábornagy királyi biztosnak egy levelet írt, amelyben kötelességévé tette, hogy kellő módon, kéz alatt minden segédeszközzel hasson oda, hogy a rendek ilyen javaslattal fel se lépjenek, vagy ha fellépnek, önként álljanak el attól". Míg a rendek arról tanácskoztak, hogy miként küldjék fel a királyhoz az unió tárgyában elkészített feliratukat, addig Bécsben a külön erdélyi kancelláriát visszaállították, és gróf Teleki Sámuelt kancellárrá nevezték ki. Így temette el az unió ügyét hosszú időre egy kormányzati elhatározás.

Ez országgyűlésnek második és az unió kérdésénél is fontosabb tárgya a jobbágyok szabad költözködésének és az úrbérnek az ügye volt. A király előterjesztések 5. pontja azt kívánta a rendektől, hogy "az urbariumot kölcsönös egyetértéssel hozott törvényben állapítsák meg és gondoskodjanak az adózó nép jólétéről". A királyi leirat e kívánságának megfelelően az 1791. március 18-i ülésen a magyar nemzet részéről egy úrbéri szabályzatot terjesztettek be, amelyet azonnal tárgyalás alá vettek. E szabályzat a szabad költözködés álláspontjára helyezkedett, de azon feltétellel, hogy a jobbágy földesurával előzetesen megegyezzék, és maga helyett állítson alkalmas egyéniséget.

A magyar nemzetből ezzel egynéhány regalista és követ nem volt megelégedve. Báró Kemény Pál ezek nevében a szabad költözködés ellen foglalt állást. A szabad költözködés ellen nyilatkozott báró Wesselényi Miklós is. A jobbágyok szabad költözése ellen a leghatározottabb álláspontot a székelyek foglalták el. Még csak abba sem akartak belemenni, hogy a tett előterjesztés tárgyalására bizottságot válasszanak. A bizottságot mégis megválasztották, amely elkészült munkálatával és azt a rendek június 3-i ülésükben tárgyalás alá is vették.

A bizottság e munkálatának lényege a következőben foglalható össze: a jobbágyság fennmarad, a szabad költözködést nem engedélyezik, de minden, időközben becsúszott visszaélés eltöröltetik.

A bizottság e javaslata ellen először gróf Teleki József emelt szót, követelvén a jobbágyok szabad kiköltözködési jogának törvénybe iktatását. Őt támogatták báró Kemény Simon, Naláczi József és Türi László ítélőmester. E támogatás ellenére sem lett volna semmi a jobbágyok szabad költözködési jogának törvénybe iktatásából, ha gróf Bánffy György kormányzó közbe nem lép. Az ő többszörös felszólalásának és erélyes közbelépésének lett eredménye a XXVI. és XXVII. törvénycikk, amely a korona által módosítva, 1792-ben nyert szentesítést.

Az április 8-i ülésben gróf Gyulai József és báró Kemény Simon azt indítványozták, hogy tiltakozzanak a német nyelv használata ellen és a német nyelvű királyi leiratok tárgyában küldöttséggel keressék fel a kormányszéket. A szászok részéről Rosenfeld Frigyes szólalt fel ez indítvány ellen, kijelentvén, hogy a szászok nem tehetik magukévá azt az álláspontot, hogy a német nyelvű királyi leiratok visszaküldessenek s hogy, a német nyelvet az ilyen iratokban a jövőben se használják. Azt azonban helyesnek tartják, hogy e leiratok a jövőben latin nyelven is közöltessenek a rendekkel, mert a szászok e nyelvet jobban értik, mint a magyart.

A szászok ez állásfoglalása fájdalmasan érintette a másik két nemzetet, amelyek előtt különben is ismeretes volt, hogy egynéhány fiatalabb szász követ a három nemzet uniójára vonatkozó szokásos esküt vonakodott magyarul letenni, azon ürügy alatt, hogy nem tudnak magyarul, és csak a higgadtabb gondolkozású idősebb szász követek rábeszélésére tették le magyar nyelven.

Valóságosan olajat öntött a tűzre az, hogy a kormányszékhez ment küldöttség szász nemzetiségű tagjai a kormányszék előtt ünnepélyesen kijelentették, hogy a szász nemzet a német nyelvű leiratok visszaküldése és a német nyelv kiküszöbölése tárgyában nem ért egyet a más két nemzettel. Wesselényi Miklós báró a legnyilvánvalóbb elégtételt követelte a szászoktól azért, hogy az országgyűlés határozatának ellene mertek szegülni. A királyi jogügyek igazgatója pedig egyenesen azt indítványozta, hogy miután a szászok megsértették az országgyűlést, e numero statuum (a rendek közül) zárassanak ki.

Ez volt az erdélyi országgyűlésen az első nemzetiségi vita. Bánffy György főkormányzó tapintatos fellépésének és Bruckenthal Mihály szász comes okos nyilatkozatának köszönhető, hogy a nagy vihar kölcsönös kiengesztelődésben és békességben végződött.

Erdély uniója Magyarországgal, a jobbágyok szabad költözködése és a nyelvkérdés, amelyek később annyi vitának, s annyi heves haragnak lettek erjesztő kovászai Erdély közéletében, ily módon lettek vitatkozás és eszmecsere tárgyaivá az 1790/91-i erdélyi országgyűlésen és mintegy kiinduló pontjává azon történeti folyamat fejlődésének, melyben a nemzetiségi törekvések oly fontos és előkelő szerepet játszottak. De nemcsak ez előzetes és a román nemzetiségi törekvésekkel okozati összefüggésben álló kérdések kerültek az országgyűlés elé, hanem maguk a román nemzeti törekvések is, mégpedig mint formulázott politikai törekvés és kérdés.

II. Józsefnek az az intézkedése, amely a területileg is külön szervezett három nemzetet megszüntette és kimondotta, hogy a hivatalképesség a felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül az egyének arravalóságához lesz kötve, a románok előtt is megnyitotta a haladás útját. A császár reformjai új erjesztő anyagot oltottak a monarchia minden. népébe és társadalmi rétegébe. E tízéves reform-korszak az erdélyi románok felett sem suhant el nyomtalanul. A restitutionale edictum (a visszavonó rendelet) azonban, visszaállítván Erdély régi alkotmányát, közjogilag a románságot is visszahelyezte eredeti alkotmányon kívül való helyzetébe.

A románság folyton szaporodó értelmisége, látva II. József rá nézve annyira kedvező alkotásának összeomlását, nem akarta tétlenül és minden remény nélkül végignézni, hogy mint állítják helyre azt a politikai rendszert, melynek keretében az ő népüknek semmi hely sem jutott.

Még az 1791-i országgyűlést megelőzően Bobb János [Ioan Bob] görög katolikus és Adamovics Geraszim görögkeleti román püspökök II. Lipót király elé egy könyörgő levelét terjesztettek, a később annyiszor emlegetett "Supplex Libellus Valachorum"-ot. Ezt a könyörgő levelet a király tárgyalás végett elküldötte az erdélyi országgyűléshez. E könyörgő levél politikai követelései a következők voltak:

1. A román nemzetre vonatkozó és minden törvényes alapot nélkülöző csak megtűrt, befogadott, nem recipiált kifejezéseket, mint méltatlan sértéseket töröljék a törvénykönyvekből.

2. A román nemzet a rendek sorában kapja vissza újra azt a helyet, amely őt az 1437-i kolozsmonostori oklevél értelmében megilleti.

3. A nemzet papsága, tekintet nélkül arra, hogy egyesült-e vagy nem, ugyanazon jogokkal bírjon, mint a többi nemzetek papsága.

4. A tisztviselők és az országgyűlési követek választásánál a román nemzet számának megfelelő arányban vétessék tekintetbe.

5. Azoknak a vármegyéknek, székeknek, kerületeknek és községeknek, melyekben a román nemzet többségben van, román neveket adjanak. A vegyes lakosságúak pedig román és magyar, vagy román és szász nevet kapjanak, vagy pedig minden nemzeti elnevezés elhagyásával nevüket vegyék egyszerűen csak a bennük levő várakról, folyókról. A fejedelemség minden lakosa vallás- és nemzetiségi különbség nélkül ugyanazon szabadságokat, kiváltságokat élvezze, és ezek a közterhet is saját teljesítőképességeik arányában viseljék.

A kérelmezők azt mondták, hogy Őfelségétől nem kérnek egyebet, mint azt, hogy a román nemzetnek adja vissza azokat a jogokat, melyeket az előző századokban nem valamely törvényes hatalom, hanem az idők mostohasága folytán veszítettek el. E jogokat nemzetük számára történeti alapon kérik. Az így megfogalmazott követeléseknek a történeti alapot Anonymus elbeszélése adta meg. Egyenesen hivatkoznak is e kérvényben Béla király Névtelen jegyzőjére, kinek előadása alapján mindenekelőtt azt állapították meg, hogy a román nemzet Erdély összes nemzetei között a legrégibb, amely Traianus gyarmatosainak egyenes leszármazottja, amely nemzet a magyarok bejöveteléig saját kebeléből választott fejedelmei alatt élt.

A Supplex Libellus Valachorum-ot a román származású Méhesi József [Iosif Mehesi), erdélyi kancelláriai titkár fogalmazta ugyan, de sugalmazója [Samuil Micu-Klein] és Sinkai György [Gheorghe Şincai] volt. Ő szolgáltatta a kérés megokolásához a felhasznált történeti és jogi adatokat.

A leirat, amellyel II. Lipót e kérvényt leküldette az erdélyi országgyűléshez, a következő utasítást tartalmazta: A rendek találják ki módját annak, hogy 1. mi módon lehetne a románok egyenjogúságát törvénybe iktatni; 2. hogyan lehetne nekik szabad vallásgyakorlatot biztosítani; 3. mily eszközökkel kellene a mindkét felekezetű román klérus megfelelőbb anyagi ellátásáról gondoskodni; 4. hogyan lehetne a románság nyers tömegében a művelődést elősegíteni?

E pontokra vonatkozóan a rendek a következő választ adták: Ami az l. pontot illeti, a románok úgy a vármegyékben, mint a székely székekben ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a magyarok és székelyek. A szászok pedig hajlandók a románoknak a szász földön teljes polgári jogokat adni, ha ez a jelenlegi államrendszer felforgatása nélkül lehetségesnek mutatkozik. Ami a 2. pontot illeti, a rendek azt hiszik, hogy ezen az 1791-i LX. törvénycikk segített, amennyiben a görögkeleti vallásnak is szabad gyakorlatot biztosított. A 3. pontra kijelentették, hogy minden felekezet gondoskodjék a maga papságáról. A 4. pontra vonatkozóan kinyilatkoztatták, hogy az egyházi és iskolai ügyek kidolgozására kiküldött bizottságnak azt az utasítást adták, hogy találják ki a módját, miképpen lehetne a mindkét görög vallás papjainak célszerűbb kiképzéséről gondoskodni, mivelhogy a nép durvaságának oka a papság tudatlansága.

Mikor az országgyűlésen felolvasták e kérvényt, künn a városban a tüzet jelző harangok megkondultak. A teremben levő követek helyeikről felugrálva, az ablak felé szaladtak, hogy megnézzék, hol ütött ki a tűz.

Maradjatok helyeteken, és ne szaladjatok - kiáltá báró Wesselényi Miklós, - mert elég nagy tűz ég most ebben a házban, bár ezt olthassuk el!"

A kérelmező püspökök 1791. december 31-én a királytól feleletül kérelmükre azon biztosítás mellett, hogy Őfelsége többi népei mellett a román nép és papság érdekeit is szívén viseli, egy kis intelmet kaptak, mert "nincs bebizonyítva, hogy az egész román néptől felhatalmazást kaptak volna e fellépésre". Egyúttal figyelmeztette is Őfelsége a kérelmezőket, hogy a legkegyelmesebb királyi rendeleteknek és Erdély nagyfejedelemsége törvényeinek engedelmeskedjenek, és hogy a gondjaikra bízott népet tanítsák meg a haza és a fejedelem iránt való kötelességükre, a törvények iránt való tiszteletre és a hatóságok iránt való engedelmességre.

Ugyanezen évben az I. és II. román gyaloghatárőr ezred több román nemzetiségű tisztje II. Lipóthoz kérelmet adott be, amelyben egyenesen azt kérték Őfelségétől, hogy a románságot tegye Erdély negyedik törvényes nemzetévé. E kérelem a Horea lázadás leverésében tettleg részt vett, akkor hadnagy, most százados Kallyáni buzgólkodása folytán jött létre. Egyik aláíró Sinkai kapitány volt, a történetíró Sinkai György testvére.

Az 1790/91-i országgyűlés nemcsak visszaállította a régi közigazgatást, hanem újra is rendezte. A XI. törvénycikk az országgyűlés rendezéséről szólott. Nem új rendszert alkottak, hanem csak a becsúszott helytelenségektől megtisztított régi eljárást szabályozták törvényesen.

Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése után a pénzügyek közigazgatására kincstárnokságot szerveztek, amelynek hatáskörét Mária Terézia 1743-ban egy külön utasítással határozta meg szabatosabban. Az 1797. október 8-án kelt királyi rendelet e kincstárnokságot újraszervezte és a Kolozsvárra áthelyezett kormányszéktől elkülönítve, székhelyéül Szebent jelölte ki. A kettő között csak annyi összeköttetés maradt fenn, hogy a kincstárnok a kormányszéki ülésekben, mint közvetlenül a főkormányzó után következő kormányszéki tanácsos vett részt.

A kincstárnokság Szebenbe való helyezésével az országos főhivatalok területi elhelyezése a következő lett. A magyarok földjének legjelentékenyebb városában, Kolozsvárt volt székhelye Erdély egész politikai és közigazgatási középpontjának, a királyi kormányszéknek. A székelyek fővárosában, Marosvásárhelyt volt a királyi tábla, a szászok politikai és szellemi középpontjában, Szebenben a királyi kincstárnokság. Ez utóbbi város volt a székhelye Erdély katonai kormányzóságának, a főhadparancsnokságnak is.

Miután az 1790/91-i országgyűlésnek nemcsak a régi rend visszaállítása volt az egyetlen feladata, hanem azon reformok kidolgozása is kötelességévé volt téve, amelyeket II. József tízévi kormányzata és a haladó idő szelleme által megváltoztatott viszonyok követeltek. Az országgyűlés e reformok kidolgozására, a magyar országgyűlés példáját követve, egy rendszeres bizottságot (systematica deputatio) nevezett ki, feladatává tévén a reformokra vonatkozó javaslatok kidolgozását. E bizottság elvégezte e feladatot és munkálatai latin nyelven kinyomatva meg is jelentek.

II. Lipót uralkodása éppen a francia forradalom kezdetére esett. A forradalom ellen az európai fejedelmek II. Katalin orosz cárnő kezdeményezésére egy védőszövetség megkötése érdekében kezdettek tárgyalni. II. Lipót egyelőre elégnek tartotta, ha csak II. Frigyes porosz királlyal szövetkezik a közös védelem céljából. 1791. augusztus 21-én Pillnitzben meg is kötötte a tervezett szövetséget, aminek az lett a következése, hogy a Francia Köztársaság kormánya mindkettőjüknek megüzente a háborút. II. Lipót azonban e háború kitörése előtt, életének 45. évében, március 1-én meghalt.



(c)



(I. Ferenc trónralépte és Erdély részvétele a francia háborúban. A nemesi felkelés. A devalváció. Újabb francia háború.)



Utódaként legidősebb fia, a 24 éves Ferenc lépett a trónra, aki atyja szabadelvű eszméit és türelmes felfogását egyáltalán nem vallva, a legkitartóbb elszántsággal csatlakozott az európai fejedelmek franciaellenes koaliciójához. Uralkodásának első felét a franciákkal folytatott háború foglalta le, amelyből Erdélynek is úgy vér-, mint pénzáldozatban ki kellett vennie a maga részét. A székely határőr-katonaság, különösen a székely huszárság e háborúkban vitézségével igen nagy hírre tett szert. Ez utóbbi egy alkalommal igazán döntő fordulatot okozott egy kalandos tettével. 1798. április havának végén Rastattban a franciák és a szövetkezett hatalmak között béketanácskozások folytak, amelyeket a franciák túlságos követelései miatt szakítás fenyegetett. Április 28-án Babarczy ezredes egy csapat székely huszárral Rastattba nyomult és felszólította a francia követeket, hogy még aznap hagyják el a várost. Útközben a kísérő székely huszárok megrohanták őket, és kettőt közülük megöltek. Emiatt a francia kormány Ausztriát orgyilkossággal vádolta és nemcsak a béketárgyalásokat szakította meg, hanem ismét hadat üzent.

1791 után is tartottak Erdélyben országgyűlést (1793/94-ben) de ez országgyűléseknek nem volt más teendőjük, mint megszavazni a hadi költségeket és hazamenni. 1809-ben a király országgyűlést hívott össze Kolozsvárra, amelynek főfeladata az erdélyi nemesi felkelés kimondása és szervezése volt. Ez országgyűlési határozat alapján fel is állíttatott az erdélyi nemesi felkelő hadsereg, amely állott 2554 lovasból és 13 528 gyalogosból. A szász nemzetre ebből 2000 gyalogos és egy század lovas esett. E felkelő sereg a főkormányzó fiának, ifj. Bánffy Györgynek parancsnoksága alatt szeptember hóban Beszterce és Enyed között táborba is szállott és ott maradt 1810 elejéig, mikor a béke megkötése után hazament.

Nevezetesebb volt az 1809-i országgyűlésnél az 1810. július 9-re összehívott országgyűlés, amely egy évnél majdnem hosszabb ideig tartott. Ez országgyűlés elővette az 1790/91-i országgyűlés által kiküldött "rendszeres bizottság" munkálatait és belekezdett a közigazgatási és igazságszolgáltatási reformok tárgyalásába. 1811. március 15-én minden megyei és városi törvényhatóság egy zárt rendeletet kapott azzal az utasítással, hogy aznap reggel 9 órakor bontsák fel. E zárt rendelet az 1811. február 20-én kelt devalvációs rendeletet foglalta magában, amelynek értelmében az összes forgalomban levő papír- és rézpénz értéke egyötödére csökkent.

A kormányszék e rendelet kihirdetésének várható kellemetlen hatásától annyira félt, hogy Kolozsváron a katonaságot készenlétbe helyezte és köztük éles töltéseket osztatott ki. Az országgyűlésen a rendek, különösen gróf Teleki Domokos és báró Apor Péter éles hangú szónoklatokban támadták meg e rendeletet, de segíteni a bajon nem lehetett. Ellenkezőleg, komolyan kellett tanácskozni arról, hogy miként lehessen. e rendeletet a gyakorlatban a lehető legalkalmasabb módon végrehajtani. Bécsben egy középponti bizottságot állítottak fel, a melynek feladata volt a pénznek további árfolyamát és a függő adósságok fizetési módozatait szabályozni. E középponti hízottságba gróf Nemes Ádám elnöksége alatt az erdélyi országgyűlés is egy albizottságot küldött. E bizottság munkálatainak eredménye egy lépcsőzetes táblázat (scala) elkészítése volt, amely zsinórmértékül szolgált ahhoz, hogy az 1709 és 1711 között keletkezett adósságok a pénz becsének csökkenése arányában hogyan fizettessenek vissza.

I. Napóleon 1812-i szerencsétlen orosz hadjárata után az európai szövetkezett hatalmak elérkezettnek látták az időt Napóleonnak és vele együtt a francia forradalom szelleme hatalmának végleges letörésére. A monarchia is részt vett e nagy vállalatban és az erdélyi katonaságot, köztük elsősorban a székelységet 1813-ban ismét kivitték a francia harctérre. E nagy háború Napóleon bukásával és a szövetségesek diadalával végződött. A győztes szövetkezett hatalmak az 1814/15-ben tartott bécsi kongresszuson rendezték Európa új állami és politikai viszonyait. E kongresszus után a Szentszövetség uralma alatt megkezdődött Európában a politikai, társadalmi és egyházi reakció korszaka, amely Erdélyben is határkövet alkot e kis ország népeinek életében.



(d)



(Művelődési mozgalmak. Magyar Nyelvművelő Társaság. Az erdélyi magyar színészet megalapítása. Szász közművelődési mozgalmak. Román közművelődési törekvések.



Erdély részvétele a francia háborúkban nem akadályozhatta meg, hogy azok az eszmék és szellemi áramlatok, amelyek Nyugatról Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedeiben, de különösen II. József tízéves kormányzata alatt Erdélybe is behatoltak, ne legyenek erjesztő kovászai a szellemi haladásnak. Ehhez járult még az a visszahatás is, amelyet II. József alkotmányellenes és németesítő intézkedései életre keltettek, s amely e Nyugatról jövő új eszméknek és törekvéseknek magyar nemzeti színt és jelleget adott.

A magyar nyelven és a nemzeti szellemben való művelődés megteremtésének és mentől szélesebb rétegek között való elterjesztésének vágya az akkori erdélyi magyar társadalom műveltebbjeinek lelkében valóságos szükségletté lett. E tekintetben a pálma Aranka György királyi táblai ítélőmestert illeti meg. Az ő buzgólkodásának volt az eredménye és gróf Bánffy György főkormányzó buzgó megértésének, hogy tervbe vették Kolozsvárt egy erdélyi magyar tudományos társaság megalapítását, amely 1791-ben "Kézírások társasága" cím alatt meg is alakult azzal a céllal, hogy a kéziratban levő erdélyi történelmi munkákat, emlékiratokat és más egyéb történeti forrásokat kiadja. A társaság alapszabályait jóváhagyás végett fel is terjesztették Bécsbe, de ez a jóváhagyás nem érkezett meg soha. Ez a körülmény nem csüggesztette el a társaság tagjait. 1793-ban Marosvásárhelyt újra egyesületté alakultak. Alapszabályaikat felterjesztették gróf Bánffy György főkormányzóhoz, ki az elnökséget is elfogadta és így a társaság az ő elnöksége alatt 1794. július 21-én meg is tartotta alakuló közgyűlését. Tagjainak irodalmi és tudományos munkái Aranka György szerkesztésében "Magyar Nyelvművelő Társaság Munkái" cím alatt 1796-ban jelentek meg.

Fehér János, István, Sándor és Rozália testvérek, tordai lakosok 1792-ben a főkormányszéktől azt kérték: engedtessék meg nekik, hogy egy színjátszó társaságot alakíthassanak. E kérést a főkormányszék nemcsak teljesítette, hanem maga a főkormányzó, gróf Bánffy György lett e színjátszó társaság legelső pártfogója. Az ő fáradozásainak köszönhető, hogy az erdélyi arisztokrácia tagjaiból rögtönösen egy pártoló társaság alakult, amely lehetővé tette, hogy a Kótsi Patkó János igazgatása alatt megalakult színjátszó társaság 1792. november 11-én első előadását megtarthassa.

Az 1794/95-i országgyűlés az erdélyi magyar színészet ügyét országos pártolás tárgyává tette és megbízta Fekete Ferencet, hogy a kolozsvári magyar színészet állandósítása tárgyában tervezetet dolgozzon ki. Az országgyűlés aztán Fekete terve alapján a színházi alap összegyűjtésére és a színház felépítésére egy báró Wesselényi Miklósból, ifj. gróf Bethlen Farkasból és Fekete Ferencből álló bizottságot nevezett ki. A színházi ügyek felügyeletére a királyi kormányszéket kérte fel, amely a maga részéről a bizottságba gróf Teleki Lajost és gróf Teleki Ferencet nevezte ki. Ez öttagú bizottság buzgólkodásának köszönhető, hogy az ügy annyira előrehaladt, hogy 1803. január 28-án a bizottság már a színházépítést tervező üléseit is megkezdhette.

A telket, amelyen a színház később felépült, a református kollégiumtól 5000 forintért vásárolták meg báró Wesselényi Miklós, gróf Teleki Ferenc és Lajos, továbbá báró Thoroczkay József és Bánffy József báró. A színházi jegyzőkönyvbe ez alkalommal a vásárlók és adományozók a következő kikötést iktatták be: "mihelyt ezen telekre nem theatrum építtetnék, vagy felépülvén, a theatrum más célra fordíttatnék, vagy pedig benne idegen nemzetbeliek a magyar társaság kirekesztésével, vagy annak kárára játszanának, azonnal jussok legyen magoknak s haereseiknek kezeiket a theatrumra tenni s a contractusban stipulált ötezer rh. forintig magukat törvényesen is excontentáltatni."

Ugyanilyen kikötéseket és feltételeket olvashatunk az egyes, nagyobb összegeket adományozók alapító leveleiben is. Így az ezer forintot adományozó gróf Teleki József szintén kikötötte, hogy "a míg az említett játszószínben magyar anyanyelvünkön folynak a játékok, addig sem én, sem maradékom soha sem praetendalhassuk sem az említett capitalist, sem interessét, mihelyt pedig az említett játszószínben idegen nyelven való darabok adatnak, vagy az épület más célra fordíttatik, azonnal intabuláltassék a most ajánlott ezer forint az épületre és azt én vagy maradékom, mint minden hasonló adósságot megvehessük".

A színház fontosságát a szászok is felismerték. Szebenben, Brassóban német színjátszó társaságok működtek felváltva, amelyek az akkori német színi-irodalom termékeit, különösen Kotzebue és Ifland színműveit játszották a közönség nagy tetszése mellet, a szászok II. József uralkodása alatt felébredt német nemzeti szellemének erősítésére. A szász vezető körök szintén egy irodalmi és tudományos társaság felállítását tervezték, amely nemcsak a szász nép múltjának, hanem Erdély természeti és gazdasági viszonyainak tanulmányozását is feladatának kívánta tekinteni. Ez a társaság később létre is jött a Bruckenthal báró által alapított és 1817-ben megnyitott múzeum körül csoportosulva.

A szász közművelődési törekvésekben nem csekély szerepét játszott a Szent András nevű szabadkőműves páholy, amely 1767-ben alakult meg, és amelynek tagjai sorában számosabban voltak a Szebenben székelő kormányszék tagjai közül. E páholy tagjainak névsorában a 34. helyet maga a főkormányzó, gróf Bánffy György foglalta el. A román értelmiségből tagjai voltak a páholynak Koszta István, Burutz László kormányszéki tisztviselők és Dr. Molnár János [Ioan Piuariu-Molnár] szemorvos.

Ez utóbbi kezdeményezésére alakult meg egy társaság, amely 1788-ban a földművelő román nép műveltségének előmozdítása céljából román nyelvű néplap kiadását tervezte, amely egyelőre csak a falusi román papság számára lett volna szánva. E tervet maga gróf Bánffy György főkormányzó is pártolta és elfogadása érdekében 1789. május 26-án meleg hangú felterjesztést küldött az udvarhoz, amely azonban e lap megindítását nem engedte meg. 1795-ben Balázsfalván "Az Erdély nagyfejedelemségi román faj számára Philosophiai Társaság" akart megalakulni, amelynek feladata lett volna "Bölcsészeti és Erkölcsi Hírek" cím alatt egy könyvsorozatot adni ki "a filosofia múzsáit szerető szívek számára".

Mindezek azonban csak tervezések voltak: jelei a művelődési vágynak és a művelődés érdekében való tenni akarásnak. Sokkal kézzel foghatóbb eredményei voltak annak, amit ez időszakban a népoktatás érdekében a kormányhatóságok tettek.

Mária Terézia uralkodásának utolsó esztendeiben a balázsfavi iskolákon kívül a görög katolikus románoknak összesen 10 népiskolájuk volt. II. József császár 1782-ben Sinkai Györgyöt nevezte ki az erdélyi román népiskolák felügyelőjévé, ki 12 év alatt 300 népiskolát állított fel. A görögkeleti románoknak II. József uralkodásának első éveiben összesen csak 4 népiskolájuk volt. II. József 1786. március 4-én rendeletet adott ki, amelyben megparancsolta, hogy a nagyobb községek mindenikében állítsanak fel egy-egy iskolát, ahol a községek kicsinyek, ott több község számára állítsanak egyet. Az iskolák költségeit adakozásból és a tandíjakból fizessék, és ha ez nem lenne elég, akkor az erdélyi és magyarországi tanulmányi alapból. Egyúttal az erdélyi tanulmányi alap terhére ki is nevezett 25 görögkeleti román tanítót és a görögkeleti román iskolák számára évi 400 forint fizetéssel egy főigazgatót.

Hogy elégséges számú tanító legyen, elrendelte, hogy Temesváron és Versecen egy 6 hónapig tartó tanfolyamot rendezzenek be bánsági román és szerb nemzetiségű ifjak számára. Ezenkívül a határőrezredek parancsnokságai gondoskodni igyekeztek, hogy a községekben mindenütt jó népiskolák legyenek; az ezredek székhelyén pedig úgynevezett normális iskolák, amelyeknek feladata volt a román ifjúságot német és román nyelven előkészíteni, hogy később jó altisztek és alkalmas tanítók lehessenek.