A HANYATLÓ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG KORA



(a)



(II. Rákóczi György támadása Rhédey ellen. Barcsay Ákos fejedelemsége. Rákóczi újabb támadása és halála. Kemény János fejedelemsége. I. Apafi trónralépte és Kemény János halála. Basta korszakának megismétlődése.)



II. Rákóczi György nem volt megelégedve a rendek határozatával. Tudomására esvén, hogy több megerősített helynek: Váradnak, Jenőnek és Szamosújvárnak kapitányai hívek maradtak hozzá és nem hajlandók az új fejedelemnek engedelmeskedni, fegyveres erővel nyomult be Erdélybe és a medgyesi országgyűlést rákényszerítette, hogy Rhédeyt letegye a fejedelemségről, és őt ismerje el ismét törvényes fejedelemnek.

Rhédey engedelmeskedett a rendek határozatának és a fejedelemségről 1658-ban lemondott. Konstantinápolyból, mihelyt értesültek, hogy mi történt, azonnal megparancsolták Szeidi Ahmed endai és budai pasának, hogy Rákóczit űzze ki Erdélyből. A pasa sietett a kapott parancsnak eleget tenni, de Rákóczi Lippa és Jenő között teljes győzelmet aratott rajta.

Sorsa meg volt pecsételve. Maga Köprülü Mehmed nagyvezír indult ellene. Rákóczi engesztelő követséget küldött a nagyvezír elé, amelynek semmi sikere sem lett. Míg a nagyvezír hadai délnyugatról a Bánságon át nyomultak be és Jenő várát ostrom alá fogták, addig a krími tatárok, a sziliszriai pasa és a két román vajda hadai Erdély keleti és déli szorosain törtek be. Rákóczi a két oldalról támadó ellenséggel szemben nem tudott sikeresen védekezni. A török, tatár, moldvai és havasalföldi hadak irtóztatóan feldúlták Erdélyt. Brassón, amely 30 000, és Szebenen kívül, amely 15 000 tallérral váltotta meg magát, majdnem minden város elpusztult. Kolozsvárnak is elégtek külvárosai. Maga a város csak 100 000 tallér lefizetése árán menekült meg az elpusztítástól. Gyulafehérvárt leégett a Bethlen Gábor által épített fejedelmi palota, a főiskola épülete könyvtárával egyetemben és a székesegyház.

Az erdélyi rendek szorult helyzetükben Hunyad megye főispánját, Barcsay Ákost küldötték engesztelő követségbe a nagyvezírhez, aki hajlandó volt a békességre, ha az erdélyi rendek Rákóczit nemcsak ismét megfosztják trónjától, hanem jószágvesztésre is ítélik; ha Barcsayt fejedelmükké választják és az eddig fizetett 15 000 arany évi adót felemelik 40 000-re. A rendek e követelést teljesítették. Barcsay Lugost és Káránsebest átadta a törököknek és a békefeltételek pontos teljesítését is megígérte. Köprülü Mehmed ekkor a tatár, a moldvai és a havasalföldi hadakat kiparancsolta, s maga is kivonult. Egyedül Musztafa béget hagyta hátra kisebb haderővel annak ellenőrzése végett, hogy miként teljesítik ígéreteiket az erdélyi rendek.

Barcsay Ákos Segesvárra országgyűlést hirdetett, amelyen a rendek csak az alatt a feltétel alatt ismerték el fejedelmüknek, ha azonnal lemond, mihelyt sikerül a szultánt Rákóczival szemben megengesztelni. Barcsay elfogadta e feltételt. Rákóczi ekkor sem nyugodott bele sorsába. A magyarországi részeken hadat toborzott és azzal a Szilágyságon át Erdélybe nyomult. Barcsay, nem bírván ellenállani, a temesvári pasához menekült.

Rákóczi Marosvásárhelyre országgyűlést hirdetett, amelyen a rendek ismét fejedelmüknek ismerték el, abban a reményben, hogy I. Lipót királytól elegendő segítséget fog kapni, hogy trónját a törökkel szemben megvédelmezhesse. A bécsi segítség nem érkezett meg, de a temesvári pasa betört Hunyad megyébe, ahol Várhely környékén szétverte a fejedelem hadait. Rákóczi előbb Gyulafehérvárra, majd Kolozsvárra vonult vissza. A harcnak egyelőre vége szakadt, mert a török hadak téli szállásaikra vonultak vissza.

Barcsay 1500 főnyi török csapattal Szebenbe zárkózott, hol Rákóczi ostrom alá fogta, de sikertelenül. 1660 tavaszán a török hadsereg újra megjelent Erdélyben és Rákóczit elűzte Szeben alól. Rákóczi hadai Gyalu és Kapus között ütöttek tábort. Segítségért újra Lipóthoz folyamodott. Bár világosan kitűnt a török eljárásából, hogy célja Erdély teljes leigázása, bár Zrínyi Miklós Erdély érdekében többször sürgetően felszólalt, hogy ne hagyják veszni Magyarország e bástyáját, mert ha "Várad elveszett, akkor aztán kifuthatunk az országból", a bécsi kormány nem küldött segítséget. Ellenkezőleg, még örülni látszott, hogy a török elfoglalja Erdélyt, a magyarországi elégedetlenek e menedékhelyét, a "felkelések e tanyáját".

A teljesen magára hagyatott Rákóczi Szászfenesnél, Gyalu és Kolozsvár között 1660. május 22-én ütközött meg a törökkel. A csata elveszett és maga Rákóczi is, súlyosan megsebesülve, menekülhetett Váradra, ahol kapott sebei következtében elhunyt.

A török hadsereg főparancsnoka, Ali pasa ez ütközet után bevárta a Szeben felől jövő Barcsayt és vele együtt indult Váradra. Időközben súlyosan megsarcolta Kolozsvárt, amelyet a pusztulástól most is csak Linzig István polgármester ügyességének sikerült megmenteni. A török fővezér Várad felé vivő útjában értesült Rákóczi haláláról, ami nem akadályozta meg abban, hogy Váradot elfoglalja. Így nyitotta meg Várad elveszte a töröknek Magyarország északkeleti részébe az utat.

Barcsay a törökkel való közös hadi vállalatai miatt nagyon népszerűtlenné lett az erdélyiek előtt, amit fokoztak testvéreinek, Barcsay Andrásnak és Gáspárnak Rákóczi híveivel szemben gyakorolt erőszakoskodásai is. Különösen gyűlöltté tette magát Gáspár, aki a Rákóczihoz hű háromszéki és csíki székelyek között valóságosan garázdálkodott.

Ezt az elégedetlenséget használta fel a maga céljaira 1661-ben Kemény János, Rákóczi lengyelországi háborújának fővezére, aki nemrég tért vissza a krími tatárok fogságából. Az elhunyt Rákóczi nagyszámú hívei és a székelyek melléje állottak s fejedelemmé választották [a szászrégeni országgyűlésen], mire Barcsay a fejedelemségről leköszönt.

Kemény azonnal értesítette a portát a történetekről és kérte megerősítését, de sikertelenül; ekkor I. Lipóthoz fordult, aki megígérte támogatását. Kemény azt gyanítva, hogy e lépését Barcsay elárulta a töröknek, elfogatta, és mint foglyot Görgény várába küldötte. Innen Kővárba szándékozott szállíttatni, útközben azonban kísérete megölte.

A török szultán parancsot adott a hadainak Keménynek Erdélyből való kiűzésére. Kemény, gyenge lévén az ellene küldött török hadakkal szemben való sikeres védekezésre, Magyarországba menekült. Az Erdély felett úrrá lett török hadak kegyetlenül pusztítottak. Szászsebest, Szászvárost felgyújtották, Gyulafehérvárt ismét kifosztották, Beszterce és Marosvásárhely környékét felperzselték. {* A pusztításban része volt a Kemény szövetségese, Montecuccoli által Kolozsvárt hagyott német őrségnek és a visszavonuló seregnek is.} Kücsük Mehmed pasa, a török hadak fővezére Csíkszék főkapitányát, Petki Istvánt szólította fel a fejedelemség elvállalására. Amiatt való haragjában, hogy Petki nem fogadta el a fejedelemséget, a Székelyföld nagyobb részét irgalmatlanul feldúlatta. Miután az erdélyi rendek közül a fejedelemséget senki sem fogadta el Apafi Mihályra erőszakolta azzal a fenyegetéssel, hogy ha ő sem vállalná, akkor egy szász papot fog fejedelemmé tenni. Apafi, a kényszernek engedve, vállalkozott a fejedelemségre.

Keménynek sikerült I. Lipóttól segítséget kapni, aki Montecuccolit adta melléje, mintegy 18 000 főnyi sereggel, mely Kolozsvár környékéig nyomult előre. Az őszi idő beálltával Montecuccoli nem hallgatott Kemény abbeli sürgetéseire, hogy a törököt támadja meg, hanem egynehány erődített helységet megrakott őrséggel és kivonult az országból. Beállván az őszi idő, Kücsük Mehmed pasa sem sokáig maradhatott Erdélyben. Felszólította a rendeket, hogy Apafit ismerjék el fejedelmüknek, mit a rendek a kényszer hatása alatt teljesítettek is. Kücsük Mehmed pasa ekkor kivonult Erdélyből, csakis egy kisebb, 2000 főnyi csapatot hagyott hátra. Kemény erről értesülve, Apafit azonnal megtámadta. A két hadsereg Nagyszőllősnél találkozott. Apafi szerencséjére a török segítség is megérkezett, amelynek támogatásával a győzelem Apafié lett. Az ütközetben maga Kemény is elesett és így Apafi versenytárs nélkül maradt, mint Erdély egyedüli fejedelme.

Az a négy év, amely II. Rákóczi György Lengyelországból való visszatérése és Apafi trónra jutása között eltelt, Basta szörnyű korszakának valóságos megismétlése volt. Hetvenezernél, az erdélyi fejedelemség akkori lakosságának körülbelül tizedrészénél több ember esett áldozatául e pusztításoknak. Azonkívül Lugos és Káránsebes váraival elveszett a hajdani temesi bánságnak még magyar kézben levő része. Elvesztek fennebb Lippa, Jenő várai, és ami a legfájdalmasabb veszteség volt, Várad.



(b)



(Apafi békés uralkodásának nehézségei. Apafi egyénisége. Teleki Mihály politikájának jellemzése. A vasvári béke Erdélyt érdeklő következményei. A magyarországi bujdosók szerepe. A francia diplomácia felhasználja a maga céljaira a bujdosók ügyét. Bánffy Dénes szerepe és halála. Szerződés XIV. Lajos francia királlyal. Béldi Pál. Teleki magyarországi hadjárata. Thököly Imre, mint a bujdosók vezére. Bécs ostroma és a török had veresége.)



Miután a rendek beiktatták Apafit a fejedelemségbe, Kücsük Mehmed pasa kivonult az országból, de szigorúan meghagyta Apafinak, hogy a Montecuccoli által visszahagyott német őrségeket fegyveres erővel is vesse ki az erdélyi várakból. Apafi felkérte I. Lipótot, hogy vonja ki e katonaságot Erdélyből. Miután I. Lipót nem teljesítette kérését, fegyveres erővel igyekezett Kücsük Mehmed pasa meghagyását teljesíteni. Legelőször Kolozsvárt fogta ostrom alá. Az őrség azonban oly vitézül védelmezte magát, hogy az ostrom nem sikerült. Később, mivel nem kaptak zsoldot, a német katonák fellázadtak tisztjeik ellen és Apafi szolgálatába állottak. Erdély ezek után sem jutott az annyira kívánatos nyugalomhoz és békességhez. Annak a háborúnak a hullámai, amelyet a porta Köprülü Ahmed nagyvezír főparancsnoksága alatt indított 1663-ban I. Lipót ellen, több ízben nemcsak Apafi trónját, hanem a fejedelemség fennállását is végső veszedelemmel fenyegették. Köprülü Ahmed nagyvezír nemcsak olyan nagy összeget követelt a hátralékos adók fejében, amelyet Apafi kincstára nem tudott megfizetni, hanem azt is sürgette, hogy az erdélyi hadak táborához szegődve vonuljanak I. Lipót hadai ellen. Miután Apafi nem tudott fizetni és a nagyvezír seregéhez való csatlakozást különböző ürügyek alatt halasztgatta, a nagyvezír azzal fenyegette meg, hogy leteszi a fejedelemségről és helyébe egy Panaiot nevű görög eredetű portai tolmácsot ültet az erdélyi trónra.

Apafit szorongatott helyzetéből a törökök szentgotthárdi csatavesztése és az ezt követő vasvári béke (1664. augusztus 10.) mentette ki, amelyben I. Lipót arra kötelezte magát, hogy Apafit elismeri fejedelemnek, és hadait Erdélyből kivonja.

Apafi uralkodásának idejében jutott az erdélyi fejedelemség történetének legválságosabb korszakába. Amennyire igaz volt, hogy az önálló erdélyi fejedelemség fenntartása egyszerűen az idők viszontagsága által parancsolt magyar nemzeti érdek volt, éppen annyira bizonyos az is, hogy csak a török szultán pártfogásával lehetett fenntartani addig, míg e pártfogás - szemben a Habsburgok hatalmával - elég erős volt. A szentgotthárdi csata után előre volt látható, hogy a Bécs és Konstantinápoly között folyó másfélszáz esztendős óriási párviadalban a Habsburgok lesznek a győztesek.

Erdély sorsa e válságos korszakban formailag Apafi fejedelem kezébe volt letéve, csakhogy Apafi nem olyan egyéniség volt, aki e nagy feladatnak meg tudott volna felelni. Természeténél fogva inkább szelíd, teológiai olvasottságú, elmélkedő, tudós ember, mint államférfiú vagy uralkodó tehetség volt. Szerencséjére kancellárjában, Teleki Mihályban nem hiányoztak azok az államférfiúi képességek, amelyek feltétlenül szükségesek voltak, hogy Erdély e nagy válságot tisztességesen megállhassa.

Teleki Mihály ügyes és méltó képviselője volt a hagyományos egyensúlyozó erdélyi politikának, melyet Fráter György kezdeményezett, Bocskai és Bethlen fejlesztettek ki - csakhogy más és nehezebb körülmények között, csekélyebb eszközökkel és gyengébb hatalmi erőforrásokkal rendelkezve. Ezért látszanak külpolitikai tervei, diplomáciai lépései és belpolitikai eljárásának egyes részletei cselszövéseknek, kicsinyes vagy személyes érdekű fogásoknak, vagyis mint kortársai mondották, "praktikák"-nak.

A szentgotthárdi győzelem után megkötött és a magyar nemzeti érdekek szempontjából valóban szégyenletesnek mondható vasvári béke kétségbevonhatatlanná tette, hogy a magyar állami és nemzeti érdekek nem alkotórészei a Habsburgok birodalmi politikájának. A Habsburg-dinasztia legbuzgóbb párthívei is kénytelenek voltak elismerni, hogy a kitűzött cél: Magyarországnak teljes beolvasztása az egységes, abszolút és német színezetű katolikus Habsburg birodalomba. Ennek határozott felismerése kényszerítette őket arra, hogy letérve az alkotmányos útról, összeesküvés szervezésével tegyenek kísérletet a nemzeti önállóság és a vallásszabadság megvédelmezésére.

E helyzet felismerésének kényszere folytán jött létre a Wesselényi-féle összeesküvés, amelynek előkészítésében előbb a stubnyai fürdőben, később a Murányban és a Sárospatakon tartott bizalmas értekezleteken Teleki Mihály is részt vett. Ez összeesküvés felfedeztetvén, főbb tagjai börtönbe kerültek, vezérei közül Nádasdy Ferenc, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc vértanúhalált szenvedtek. Részesei közül többen Erdélybe menekültek, ahol a "magyarországi bujdosók" első csoportját alkották.

E bujdosók mindent elkövettek, hogy Erdély haderejének támogatásával, mint hajdan Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idejében, vonulhassanak Magyarország felszabadítására a császári hadak ellen. A meggyengült és többé hathatós török pártfogásra nem számítható Erdélynek ez időszakban lehetetlen volt nyíltan és kellő erővel lépni fel a magyar nemzetiséget és a protestáns vallást üldöző Habsburg hatalom ellen. Apafiban, sőt Telekiben sem volt elég erő és bátorság, hogy nyíltan fellépjenek a bujdosók ügye mellett.

A Wesselényi-féle összeesküvés felfedezése után bekövetkezett Ampringen-féle kormányzat és a pozsonyi vésztörvényszék működése következtében a bujdosók száma folytonosan növekedett s Apafi kormányának egyre a több nehézséget okoztak. Már a Wesselényi-féle összeesküvés szításában is része volt XIV. Lajos Habsburg-ellenes diplomáciájának. Wesselényi Gremonville francia követ bíztatásai nélkül aligha állott volna az összeesküvők élére. A bujdosók ügyét XIV. Lajos most is igyekezett a maga külpolitikai tervei érdekében kihasználni. 1674-ben egy Beaumont nevű diplomatáját Erdélybe küldötte, hogy Apafit I. Lipót ellen támadásra bírja, és meggyőződést szerezzen arról, hogy a magyarok nem volnának-e hajlandók francia vérből való királyt választani?

Teleki szívesen felkarolta volna francia támogatás mellett a bujdosók ügyét, csakhogy az erdélyi rendek között sokan ezt nagyon kockázatosnak találták és azon a véleményen voltak, hogy a magyarországiaknak jó menedékhely Erdély, de ha Erdélyt miattuk elveszítik, hová meneküljenek ők? Az így gondolkozók csoportjához tartozott Bánffy Dénes, aki mint Apafi követe többször megfordult a bécsi udvarnál és ott magát annyira megkedveltette, hogy bárósággal tüntették ki. Teleki, benne látván tervének legerősebb ellenzőjét, Béldi Pál segítségével az erdélyi rendek között ligát szervezett Bánffy Dénes ellen, amelynek segítségével keresztülvitte a fejedelemnél és az országgyűlésen Bánffy pörbefogását. A pörben fő- és jószágvesztésre ítélték és 1674. december 18-én Betlenben egy cigány hóhér által kivégeztették. Igaz ugyan, hogy Bornemissza Anna fejedelemasszony férjénél kegyelmet eszközölt ki Bánffy számára, de a kegyelmet vivő futár egy órával elkésve érkezett a betleni vár bezárt kapuja elé.

Bánffy Dénes kivégeztetése után Teleki a bujdosók ügyét bátrabban karolhatta fel, mert nem kellett tartania az úgynevezett német párt ellenzésétől. Érintkezésbe lépett Bethune márki lengyelországi francia követ útján a párizsi udvarral. 1676-ban ez egyezkedés komolyabb fordulatot vett. XIV. Lajos Forval ezredest és Révérend abbét Erdélybe küldötte. Az egyezséget 1677 májusában Varsóban kötötték meg, hol Apafit Macskássy Boldizsár képviselte. E szerződés értelmében Apafi és a bujdosók hadai egy sereget fognak alkotni, amelynek fővezére Teleki lesz, ki mellé a bujdosók 12 tanácsurat fognak választani. Apafi a rendek és XIV. Lajos tudta nélkül nem köt békét I. Lipóttal. A francia király magára vállalja, hogy a portát megnyeri az ügynek és a háború folytatásához évenként 100 000 tallért ad.

A bujdosók segítésének ügye e külföldi támogatás és szerződés ellenére sem haladt olyan simán előre, amint Teleki gondolta. Bánffy Dénes kivégeztetése után még sokan voltak, akik elleneztek minden olyan vállalkozást, amely I. Lipót ellen irányult. Oka ennek az ellenzésnek az a változás volt, amely a porta és az erdélyi fejedelemség között levő viszonyban II. Rákóczi György bukása után beállott. A porta ez időponttól kezdve e viszonyt olyanformán fogta fel, mint aminőben a román vajdaságok voltak a török birodalomhoz, és Apafiban ennélfogva nem olyan fejedelmet látott, akit az erdélyiek szabadon választottak és a szultán csak megerősített, hanem olyat, akit a szultán nevezett ki. Erdélyt nem török védnökség alatt álló önálló fejedelemségnek tekintették Konstantinápolyban, hanem egyszerűen olyan vazallus török tartománynak, amelyet a Szultán általa kinevezett bennszülött keresztény fejedelmekkel kormányoztat, valamelyik szomszédos pasa - ez esetben a budai pasa főfelügyelete és rendelkezése alatt.

Azoknak élén, akik így gondolkoztak, Béldi Pál állott, az a nagy befolyású egyéniség, akinek közreműködésével végeztette ki Teleki Bánffy Dénest. Béldi Pál köréhez tartozott az öreg Bethlen János kancellár fia, ifjú Bethlen Miklós is. Teleki, hogy ártalmatlanná tegye őket, mindkettőjüket elfogatta és Fogaras várába záratta, de közel egy évig tartó fogság után, kemény feltételeket tartalmazó kötelezvény aláírása után (1677. március végén) szabadon bocsáttatta. A hevesvérű és gőgös Béldi nem bírta sorsát nyugodtan tűrni. Ligát szervezett Teleki megbuktatására. Teleki megtudta ezt és fegyveres erővel ment Béldi ellen. Béldi nem tudván ellenállani, kiszökött az országból. Konstantinápolyba ment, hol a szultán elfogatta, és börtönbe záratta.

Teleki, megszabadulván ellenfeleitől, személyesen állott a bujdosók élére. A dán király és a brandenburgi választófejedelem a béke érdekében felajánlották közbenjárásukat. Teleki nem fogadta el. Miután ősz felé megérkezett Lengyelországból a Boham márki vezérlete alatt küldött 2000 főnyi francia segédcsapat, amelyhez a bujdosók és húsz ágyúval saját csapatai csatlakoztak, megindult Felső-Magyarország felé. Szerencsésen el is jutott Ónodig. Itt már csalódás érte, a Lubomirski marsall vezetése alatt ígért lengyel segítőcsapat elmaradt. A bujdosók vezére, Wesselényi Pál összeveszett Forval francia ezredessel és otthagyta Telekit. Ennek következtében Teleki és a bujdosók között felbomlott a különben sem nagyon barátságos viszony. Eközben híre érkezett, hogy Wrbna császári tábornok nagy haderővel közeledik, s Teleki visszavonult Kővárba.

E kudarc után a bujdosók, akik különben sem bíztak soha Telekiben, tőle elfordulva, a török beleegyezésével és tudtával az ifjú Thököly Imrét választották vezérüknek. Thökölynek több sikere volt, mint Telekinek. Elfoglalta a bányavárosokat és már-már egész Felső-Magyarország urának tekintette magát, mikor XIV. Lajos, aki csak eszköznek nézte a magyar bujdosókat, Nymwegenben kibékült I. Lipóttal és magára hagyta Thökölyt.

I. Lipót ekkor engedékenységre határozta magát. Thökölyvel fegyverszünetet kötött és Sopronba országgyűlést hívott össze. Ez engedékenység indítóoka az volt, hogy megtudta, a török Apafihoz parancsot küldött Thököly támogatására és azonkívül maga is háborúra készül ellene. A XIV. Lajos által felállított úgynevezett visszacsatolási kamarák által alkalmazott eljárás nyilvánvaló tanújele volt, hogy a vele kötött béke nem lesz tartós.

Thököly Imre a fegyverszünet ideje alatt Munkácson házasságot kötött I. Rákóczi Ferenc özvegyével, a hőslelkű és törhetetlen hazafiasságú Zrínyi Ilonával, akiben nemcsak a legodaadóbb hitvest nyerte, hanem tekintélyének és népszerűségének legnagyobb fokú emelkedését is neki köszönhette. Miután a soproni országgyűlés eredménytelen maradt, Thököly 1682 elején új felkelésre határozta magát. A porta parancsára Apafi is melegen pártolta a felkelők ügyét, noha versenytársat látott benne. Kara Musztafa, az új török nagyvezír szövetséget kötött Thökölyvel, kit Magyarország királyának ismert el, de arra kötelezett, hogy a szultán hűbérese legyen és évenként 40 000 tallér adót fizessen. Thököly a királyi címet visszautasította, csupán a fejedelmit fogadta el. A nemzethez intézett kiáltványában "életét és vérét ajánlotta fel a szegény megromlott hazának az idegen járom alól való felszabadulásáért" és rövid idő múlva tényleg ura is lett Felső-Magyarországnak Kassától egészen a Garamig.

Eközben a Bécs és Konstantinápoly között folyó másfélszáz éves nagy párviadal elérkezett utolsó döntő fordulatához. Kara Musztafa nagyvezír 1683 tavaszán 250 000 főnyi haddal indult Bécs ellen. Táborába parancsolta Thökölyvel együtt Apafit is az erdélyi haderővel. Jóformán minden nagyobb ellenállás nélkül haladt Bécsig, amelyet ostrom alá fogott. Bécs Starhemberg parancsnoksága alatt hősiesen védte magát mindaddig, amíg Károly lotharingiai herceg vezérlete alatt a birodalmi hadak és Sobieski János lengyel király felmentő seregei meg nem érkeztek, amelyek az ostromló török hadsereget 1683. szeptember 12-én megverték, és Bécs alól elűzték. A bécsi diadalt nyomon követte Lotharingiai Károly párkányi nagy győzelme és Esztergom várának visszavétele, amelyek után Kara Musztafa vert seregével előbb Budára s onnan Belgrádba futott, ahol a szultán parancsára megfojtották. Ekkor vette kezdetét az a tizenhat éves háborús időszak, amely Magyarországnak a török uralom alól való felszabadulásával végződött.



(c)



(Erdély közművelődési állapotai Apafi uralkodása alatt. Apafi kormányzata és az erdélyi románok. A román népelem növekedésének forrásai a fejedelmi korszakban. A bevándorolt románokra vonatkozó törvényes intézkedések. Az erdélyi románok társadalmi és jogi helyzetének kialakulása. A románság és a jobbágyrendszer.)



Apafi uralkodása alatt Erdély csak viszonylagos békét élvezett. Külső bizonytalanság, állandó belső pártviszály fenyegette minden percben ezt a viszonylagos békességet is. Ez a bizonytalan viszonylagos békesség elég volt ahhoz, hogy a II. Rákóczi György bukása után bekövetkezett pusztulás nyomai eltűnjenek, sőt újra a jólét és a haladás jelei mutatkozzanak úgy anyagi, mint szellemi téren. Sem Apafiban, sem Telekiben nem hiányzott az érzék a művelődés feladatai iránt. Az egyház és az iskola ügye állandóan gondoskodásuk tárgya volt, az erdélyi állam önállóságáért, sőt fennmaradásáért folytatott nehéz küzdelmeik közepette is. Egyik legerősebb bizonyítéka ennek az, hogy a gyulafehérvári iskola újraalapítója Apafi volt. A II. Rákóczi György bukása után bekövetkezett ellenséges dúlások elpusztították a gyulafehérvári főiskola épületeit. Enyeden a fejedelmi uradalom épületei épek voltak és azért Apafi e főiskolát Enyedre telepítette át, megmentvén ily módon az elpusztulástól.

Nem kerülte el Apafi gondoskodását Erdély harmadik népének, a románságnak vallásos, közművelődési, gazdasági és társadalmi helyzete sem. Amit Bethlen megkezdett, azt Apafi is igyekezett a rendelkezésre álló eszközökkel sikeresen folytatni. A kép, amelyet az önálló erdélyi fejedelemségről megrajzoltunk, hiányos maradna, ha nem vetnénk egy futólagos pillantást arra, minő sikere volt annak a munkásságnak, amelyet Bethlen megkezdett abban az irányban, hogy az erdélyi román népelemet a vallásos reform segítségével megnyerje a művelődés és a haladás ügyének és azt az államnak éppen olyan hasznos elemévé és erős oszlopává tegye, mint aminő a másik három nemzet volt.

E feladat teljesítése az erdélyi államnak valóságos életszükséglete volt.

A különféle török, tatár és kozák beütések, de különösen azoknak a görögöknek állandó zsarolásai miatt, kik az ország jövedelmeinek bérlői voltak, a szegény moldvai és havasalföldi parasztság csapatonként szökött át a vajdaságokból Erdélybe. "Az oláhok sok ínséget, üldözést, károkat szenvednek - írja I. Rákóczi György 1632. augusztus 15-én a Basarab Máté vajda érdekében Abaza pasának küldött levelében - a közéjük beszármazott görög nemzetből való gonosz emberek miatt." Utasította tisztviselőit, hogy valahol Havasalföldből kijött népek, szegény emberek vannak, őket sehol, senki meg ne tartóztassa. A bojároknak is tanácsolta a hazamenetelt, de ők azt mondják, nincsen annyi bátorságuk, hogy valameddig azok, a rajtok elhatalmasodott kegyetlen kalmár görögök ott lesznek, bemehessenek. Hasonlóképpen ír abban a levélben is, melyben Máté vajdát a nagyvezírnek ajánlja: "Ne változnék annyiszor a vajda, hanem lenne hazafi, hogy így mindannak az országnak elfutott népe is bátrabban szállhasson vissza a puszta földre."

1668-ban a havasalföldi vajda átírt Apafinak bizonyos nagyobb számú átszökött román faluk dolgában: "birodalmunkból egynéhány falvak szöktenek el a Nagyságod birodalmába. Némelyek Fogaras tartományába, némelyek Brassó tartományába, némelyek Szebenszékire, és pedig nem egyéb latorságokért szöktenek el, hanem csak az adónak nehéz voltáért." 1673-ban Gheorghe Ghica vajda írt Apafinak Filipescu bojár elszökött jobbágyai tárgyában. 1676-ban pedig Rosetti vajda ír két ízben nagyobb számú elszökött jobbágyok ügyében.

Az így beözönlő román parasztság aztán elfoglalta a háborús viszontagságok következtében meggyérült magyar és szász lakosság helyét. Hogy miként ment végbe a románságnak e beköltözés folytán való fokozatos térfoglalása, arról számos fejedelmi oklevél, más közokirat és magánfeljegyzés tanúskodik. Így olvassuk Bethlen Gábornak egy 1622. augusztus 18-án kelt oklevelében: "A kézdi kapitulumhoz tartozó szász papok adják értésünkre, hogy annak előtte egy Kövesd nevű falut mind szászok lakván, mostan immár a sok háborúság miatt annyira elpusztult, hogy több oláhság laknék benne, mint szász." 1648-ban pedig I. Rákóczi György írja egy oklevelében: "A szász püspök hívünk a püspöksége alatt való senioraival együtt találának meg minket, jelentvén, hogy mivel Rétenben a szászok száma igen minimálódott és az oláhok vice versa igen sokra szaporodtak."

Ezek a román vajdaságokból bevándorló román parasztok, akiknek erkölcsi és műveltségbeli állapotát igen sötét színekkel festik mindazok az egykori írók, akik közöttük megfordultak, állandó és biztos települőhely nélkül az országban ide-oda vándoroltak, ami nagy kárára volt a rendnek és a közbiztonságnak. Ez kényszerítette az erdélyi országgyűléseket, hogy több ízben foglalkozzanak velük, elrendelvén, hogy az idegen, jövevény parasztokat és kóborló (vagus) embereket a földesurak tartoznak megfogni, és jobbággyá tenni, hogy így uruk és rezidenciájuk lévén, ha valami kihágást vagy bűntényt követnének el, előállíthatók és felelősségre vonhatók legyenek.

De hoztak olyan törvényt is, amely már címében megmondja, hogy az "oroszokra, az oláhokra, a muntyánokra (rutének, moldvaiak és havasalföldiek) s más egyéb nemből levő lézengő emberekre" vonatkozik, akiknek megfogattatását és jobbágyságra való kényszerítését azoknak a földesuraknak, akiknek jószágain találtatnak, 200 forint büntetés terhe alatt hagyja meg.

Hogy ezek között a bevándorló, ide-oda kóborló emberek között még az állandóan letelepültek, tehát a jobb társadalmi rétegekhez tartozó egyének is minő magaviseletű emberek voltak, világosan láthatjuk egy 1624-i országgyűlési végzésből, amely elrendeli, hogy a Hunyad vármegyében feleségük után nemes telken lakó muntyánok, kik a nemességnek színe alatt lopást, gyilkosságot s egyéb cégéres vétkeket cselekednek, a legszigorúbb büntetésben részesüljenek.

A török hódítás és az erdélyi fejedelemség új katonai szervezete gyorsan átalakítják a XIV. és XV. században megalakult országos védelmi rendszert és ezzel kapcsolatosan a Hunyad, Krassó és Temes megyékben és a Szörényi bánságban kialakult "oláh kerületek" is elveszítvén jelentőségüket felbomlanak. A kenézek és vajdák társadalmi rendje, amely bizonyos tekintetben közjogi szerepet is játszva, a románság tömegéből kezdett kiválasztódni, a reformáció hatása folytán teljesen elmagyarosodik és beolvad a magyar nemességbe. A XVI. században itt-ott elvétve előfordul egy-egy oláh vajda neve, de már megszűnt jelentékeny hivatal vagy méltóság lenni. A kenéz pedig nagyobb részében lesüllyed a jobbágy vagy a parasztbíró színvonalára. Ennek a természetes társadalmi és jogi fejlődésnek volt szükségszerű eredménye, hogy a román nép az önálló erdélyi fejedelemség korában parasztok tömegénél nem volt egyéb.

A mohácsi vész előtt az úgynevezett nem keresztény (irtvány vagy oláh) földeken lakó román parasztok csak ötvenedet fizettek, tizedfizetésre csupán a keresztény (eredetileg is jobbágy) földeken voltak kötelezve. A mohácsi vész után ez is megváltozott. A keresztény és nem keresztény földek között való különbség tudata elenyészett. A nemességnek az állam védelmére költséges kötelességeket kellett teljesítenie, és hogy e költségeket fedezhesse, szüksége volt a román parasztok által fizetendő tizedre is, annyival inkább, mert a pusztuló magyarság üresen maradt telkeit a román parasztság kezdette megszállani és nem akart e telkek után sem tizedet fizetni. Ez a körülmény okozta, hogy az erdélyi törvényhozás ez állapotot szabályozva, tizedfizetésre kötelezte a román parasztságot és ezzel annak túlnyomóan nagy részét pásztorkodó és ide-oda kóborló félnomádokból állandó lakással bíró földműves jobbágyokká tette.

"Noha az országnak némely részeiben - mondják az erdélyi törvények (Approbate et Compilatae Costitutiones, Pars III. Tit. V. art. 2) - mostan is az oláhság dézsmaadással tartozik, de ellenben nagy rész helyein dézsmaadatlanul élnek; mely mind a többi nemzetekből álló községnek despectusára vagyon, mint pedig egyébiránt alkalmatlan dolog egy bizonyos rendben nem lenni állapotjuknak, melyben való kedvezést magokviseletjével nem hogy érdemelnének, de sőt naponként árad rossz cselekedetek; sőt sok helyeken majd nyilvánvaló erőszakkal élnek a többi nemzeteken és azoknak határain, noha pedig az a kedvezés nem az oláhok határinak, hanem magoknak engedtetett, de abutálván véle, sok helyeken még a magyar vagy egyéb dézsmaadó emberek is az oláhok határain majorkodnak és ekképpen defraudálják mind a fiskusnak, mind pedig az olyan patronusoknak jövedelemeket. Végeztetett annak okáért, hogy ezentúl indifferenter mindenütt Erdélyben borból, búzából és egyéb leguminákból, disznókból, juhokból és méhekből az igazi tized-dézsma megvétessék."



(d)



(A románok megkezdett vallásos reformjának folytatása.)



Az erdélyi törvényhozás legfőbb akadályát annak, hogy a román parasztság nem akart az erdélyi társadalmi rendhez alkalmazkodni, abban a szoros erkölcsi, szellemi és érzületbeli kapcsolatban találta, amelyben román vajdaságokbeli testvéreikkel éltek, és amelynek megerősítői és fenntartói a román vajdaságokból bevándorló papok voltak. Ezért rendelték el, hogy az onnan bejövő papok tartoznak egyházi elöljáróiknál jelentkezni és azok őket a vármegyék- vagy székbeli tisztek elé vinni vizsgálatra. Ez volt egyik legfőbb indító oka annak a tevékenységnek is, amelynek célja a románságnak protestáns hitre való térítése volt.

Amit Bethlen ebben az irányban megkezdett, utóda, I. Rákóczi György is folytatta, amiben neki igen kitűnő segítője akadt Geleji Katona István erdélyi református püspökben. Az erre vonatkozó iratváltásból, amelyet együtt folytattak, kitűnik, hogy ők a románság vallásos reformját az erdélyi görögkeleti román egyház szervezete és papsága reformjának segítségével akarták végrehajtani.

E célra első teendő lett volna, szerintük, vallásukat a papság tudatlansága következtében elszaporodott babonáktól megszabadítani. Ezért egy tudósabb görög papot szándékoztak püspökké tenni, mert "a görög religio mégsem olyan corrupta religio, mint az oláh". Ez a görög eredetű püspök aztán kötelezendő lenne román iskolák és nyomda állítására. Idővel az iskolák és a keletkező egyházi irodalom segítségével jobban kiképzett papság segítségével a nép is közelebb hozható lesz a református valláshoz, mert hiszen a Szenteknek, a képeknek tiszteletétől, és a Szentlélek származására vonatkozó tanítástól eltekintve a két vallás között a hit ágazataiban nincs semmi lényeges különbség.

I. Rákóczi György, híven ez álláspontjához, meghagyta az újonnan kinevezett görögkeleti román püspöknek, Simion Stefannak, hogy székhelyén, Gyulafehérváron alapítson egy jó román iskolát; tartson benne két-három latinul, görögül és románul tudó jó tanítót; állítson nyomdát, amelyben a román egyházak és iskolák számára könyvek készüljenek; szüntesse be a templomban a szláv liturgiát és használtassa az isteni tiszteletben a román nyelvet.

Mikor a havasalföldi metropolita értesült I. Rákóczi György ez intézkedéseiről, főpásztori hatalmánál fogva legszigorúbban eltiltotta az erdélyi román papokat attól, hogy az isteni tiszteletben a szláv nyelvet a románnal cseréljék fel, mert szerinte "a román nyelv nagyon bárdolatlan arra, hogy az isteni tisztelet nyelve legyen."

II. Rákóczi György Brankovics Szávát nevezte ki gyulafehérvári görögkeleti román püspökké. 1656. december 28-án kelt megerősítő diplomájában felhatalmazta, hogy "törvényes jövedelmeit húzhassa, hogy legyen miből fedeznie a nemzeti nyelven nyomtatandó könyvek költségeit és fenntartania az iskolákat."

A II. Rákóczi György bukása után bekövetkezett nehéz idők egymást gyorsan felváltó fejedelmei sem feledkeztek meg a román egyházról és papságról. Ellenkezőleg, hogy kedvet kapjanak a művelődéshez, számos anyagi könnyítésben részesítették a lelkészkedő román papságot, akik, mint a két román vajdaságban és az egész Balkánon, Erdélyben is jobbágyi állapotban éltek. Barcsay Ákos felmentette őket a fejedelmi kincstárnak fizetendő összes tizedtől. Apafi előbb a birtokukban levő szőlők, később pedig nemcsak az egyházi földek, hanem a saját birtokuk után fizetendő tizedtől is felmentette, megparancsolván a hatóságoknak, hogy e kiváltságukat megsérteni senki se merészelje.

Ugyanebben az időben Lupu Vasile moldvai vajda is alapított székvárosában, Iaşiban iskolát és ezért őt a román művelődés bőkezű Maecenasa gyanánt tisztelik. A görög befolyás oly nagy volt - írja egy kitűnő román történetíró, Urechia Vazul "Istoria scoalelor" című művében (6.1.)-, hogy leányai nem tanulnak meg románul írni, hanem csak görögül. Ez megváltoztatta a Trei Erarchia-beli (Iaşi város székesegyházával kapcsolatos) iskola szláv-román irányát is, felváltván azt a görög nyelvvel és görög tanítókkal. Stefan Gheorghica logofet (kancellár), aki Lupu Vasile ellen fellázadt, miután sikerült kezébe kerítenie az uralkodást, érdeklődött a Trei Erarchia-beli iskola iránt is. A görögök nem tetszettek neki és ezért Lupu Vasile iskolájától elküldötte és támogatta a Kievből előzően behozott szláv tanárok visszajövetelét.

A XVII. század erdélyi magyar protestáns fejedelmei az erdélyi román nép nyelvét bevitték a templomba, román iskolákat állítottak számára, román könyvet adtak a kezébe. A románok vallásos reformálása nem sikerült, részint az idő rövidsége, részint a háborús zavarok miatt, de a románságra megvolt az az eléggé meg nem becsülhető haszna, hogy megtörte a román egyházban a szláv liturgiai nyelv kizárólagos uralmát és helyébe téve a nép nyelvét, a románt, megvetette alapját egy vallásos román nemzeti irodalomnak. Román népi öntudat, román nemzeti irodalom és műveltség tulajdonképpen csak ekkor keletkezett és csak ettől az időponttól van. Az erdélyi románság az erdélyi fejedelemség idejében csekély politikai, gazdasági és műveltségi fajsúlyánál fogva nem lehetett a másik háromhoz hasonló politikai nemzet, de ez államrendszer műveltségi hatása alá kerülvén rálépett a nemzetté alakulás és a művelődés útjára.



(e)



(Az erdélyi románság száma a fejedelmi korszakban.)



Mekkora volt az önálló erdélyi fejedelemség idejében a román lakosság száma?

A mohácsi vész után Verancsics azt írta, hogy Erdélyben a románság száma akkora, mint bármelyiké a más három nemzet közül. Erdély összes lakosságának tehát mintegy negyede volt román az önálló fejedelemség megalakulásakor. Lupu Vasile moldvai vajda 1640-ben azt írta a nagyvezírnek: "Erdélyben a lakosoknak több mint harmadrésze román."

A fejedelmi korszak végén a leopoldi diploma (Diploma Leopoldium) kiadása után jezsuiták mentek Erdélybe, kik a görögkeleti vallású románoknak a római katolikus egyházzal való uniója érdekében azonnal munkába kezdtek. E jezsuiták a románok számát 200 000-ben állapították meg. Az erdélyi fejedelemség akkori egész területét (Brassó vidékét és Máramaros területét) nem vonták be számításaik körébe, azért ha az általuk megállapított számot 25%-os javítással 250 000-re emeljük, minden bizonnyal megközelítjük az igazságot.

Az erdélyi szászok száma a XVII. század végén 100 000 volt. A magyarság száma a székelységgel együtt az akkori adatok alapján 150 000-re tehető. Erdély összes lakossága a fejedelmi korszak végén 500 000 volt és annak 50%-a, tehát éppen fele, román volt. Mikor az erdélyi fejedelmek, Bethlen és a két Rákóczi nemcsak a tulajdonképpen való Erdélyt, hanem a magyarországi részeket is bírták, akkor sem volt országuk lakossága 700 000-nél nagyobb, amelyben a románság legalább is 45%-kal volt képviselve.

Ez a még abban az időben is igazán csekély népességű állam játszotta a közép- és kelet-európai politikában azt a szerepet, amelyet az eddig előadottakban megismertettünk. Nem csodálkozhatunk tehát, ha a virágzás és a hatalom korszakait oly rögtönösen követték a hanyatlás és az elerőtlenedés időszakai. Az erdélyi állam történeti hivatása és feladata sokkal nagyobb volt, mint amekkorához elegendő anyagi erőforrásai voltak.

Ehhez járult még az is, hogy amúgy is csekély népességének majdnem hasonfele elmaradottságánál fogva nem volt arra alkalmas, hogy az állam történeti feladatainak megvalósításában kellőképpen közreműködhessék. Inkább csak akadályozó volt, mint segítség. Ezért az önálló erdélyi állam sorsa mindig a kedvező vagy kedvezőtlen körülményektől, fejedelmei és államférfiai képességeitől függött. Ha a körülmények - az általános külpolitikai viszonyok - kedvezőek voltak és egyidejűleg kiváló tehetségű fejedelmek és államférfiak kezében volt a hatalom, akkor Erdély virágzó, erős és tekintélyes volt. Ellenkező esetben gyenge, mások akaratától függő és szerencsétlen.