Make your own free website on Tripod.com

ERDÉLY ARANYKORA



(a)



(Bethlen nehézségei fejedelmül való elismertetését illetően. Báthori Gábor gyilkosainak megöletése a medgyesi országgyűIésen. Bethlen viszonya a szászokhoz. Homonnai Drugeth György, mint trónkövetelő. Radu Serban elűzött havasalföldi vajda moldvai betörése. II. Ferdinánd egyéniség és szerepe a harmincéves háborúban. A harmincéves háború kitörése és Bethlen szerepe a háborúban. A magyarországi rendek Bethlent Besztercebányán királlyá választják. A nikolsburgi béke. Bethlen második hadjárata. Bethlen szövetséget tervez II. Ferdinánddal. Bethlen feleségül veszi a brandenburgi választófejedelem testvérhúgát, Katalint. Bethlen harmadik hadjárata.)



Bethlen trónra lépésekor teljesen elszegényedett, belső zavaroktól és egymást követő háborúktól elpusztított országot vett át. Első feladatának az ország belső békességének helyreállítását és külső politikai biztonságának megszilárdítását tűzte ki, ami az adott viszonyok között egyáltalán nem volt könnyű feladat.

II. Mátyás csak azon feltétel alatt volt hajlandó Erdély fejedelmének elismerni, ha neki is leteszi az esküt. Erre azonban semmi szín alatt sem volt hajlandó. A török az adott segítség fejében Lippa és Jenő várainak átadását követelte, amelyet Bethlen vonakodott teljesíteni. II. Mátyás Bethlent haddal fenyegette, és mikor ez a szultánnak értésére esett, azonnal sietett megerősíteni Bethlent fejedelmi székében, sőt II. Mátyás ellen segítséget ígért.

Hogy a belső rendet mentől gyorsabban és sikeresebben helyreállíthassa, 1614. február 18-ra Medgyesre összehívta az országgyűlést, amelyen megerősítette mindazokat az alkotmánybiztosító végzéseket, amelyeket a rendek a fejedelemválasztó országgyűlésen hoztak. Ezen az országgyűlésen megjelentek Ghyczy András társai, Szilasi és Nadányi is, hogy jelentést tegyenek Báthori Gábor megöletéséről. Számításaikban csalódtak. Nemcsak kiutasították a gyűlés helyiségéből, hanem mikor onnan kiléptek, a tömeg bántalmazni is kezdette őket, amely elől Medgyes egyik magas bástyatornyába menekültek. A tömeg utánuk nyomult s a toronyból ledobta, ahol darabokra vagdalták őket.

Miután Gyulafehérváron a fejedelmi palota romokban hevert, Bethlen Szebenben akart ideiglenesen lakni, úgy gondolkozván, hogy támadás esetén legalább jól megerősített székhelye lesz, hol magát sikeresen védelmezheti is. A szászok ez ellen a legerélyesebben tiltakoztak. Bethlen, bár a rendek bíztatták, tartózkodott minden erőszakosságtól. Elkezdett a szászokkal alkudozni. Miután kívánságaikat teljesítette, meg is nyerte őket. Bethlen tisztában volt a szászok nagy jelentőségével az erdélyi állam életében. Míg Erdély katonai erejének alapját a székelyek hadiszervezete alkotta, anyagi erőforrásainak legnagyobb részét a szászok fejlett ipara és kereskedelme szolgáltatta.

A helyreállított belső békét és csendességet csakhamar megzavarta Homonnai Drugeth György trónkövetelő. Felhasználva a nehézséget, amely Bethlen és a porta között Lippa és Jenő várának át nem adása miatt még mindig akadályozta a teljes összhangot, ajánlatot tett, hogy átadja a várakat, mihelyt török segítséggel Erdély fejedelmi székébe jut. Bethlen, hogy a portával való egyetértés ez akadályát is elhárítsa, a rendek beleegyezésével e várakat fájdalmas szívvel ugyan, de átadta a töröknek.

A bécsi udvar nemcsak Homonnait használta fel Bethlen ellen, hanem a török által elűzött Radu Serban havasalföldi vajdát is, aki Bécsben tartózkodott. Radu ügyét a lengyelek is támogatták. Radu 1616. július havában Lengyelországba ment, ahol lengyelekből, kozákokból, Homonnai híveiből és a Bécsben melléje adott vallonokból elegendő haderőt gyűjtött, s azzal Moldvába rontott. Innen akart Erdélybe törni. Moldva védelmét a szultán Szkender temesvári pasára bízta, aki Radu által szorongatva Bethlenhez fordult segítségért. Bethlen 500 lovast küldött Moldvába. Szándéka volt személyesen is Szkender pasa segítségére menni, de nem volt rá szükség, mert Szkender pasa ezalatt szétverte Radu gyülevész hadát (1617).

Míg Bethlen Erdélynek külpolitikai biztosításával, a belső békesség és rend helyreállításával volt elfoglalva, nemcsak a királyi Magyarországon, hanem a Habsburgok birodalmában is új fordulat következett be. 1619-ben II. Ferdinánd lépett a Habsburgok trónjára. Bár egyáltalán nem volt nagy államférfiúi, hadvezéri vagy uralkodói tehetség, de helyzete, fanatikus katolikus érzése és az egyéniségét jellemző makacs szívósság alkalmassá tették arra, hogy a bekövetkezett válságos időkben nagy események középpontjává legyen.

Ferdinánd a jezsuiták neveltje volt, s mint ilyen, nemcsak a saját vallásáért lángolt, hanem a máshitűek iránt ellenséges érzülettel is viseltetett. Már ifjúkorában fogadalmat tett, hogy ha trónra jut, birodalmából kiirtja az eretnekséget. Abban a meggyőződésben élt, hogy a gondviselés őrá bízta a katolikus hit megvédésével együtt az eretnekség kiirtását is. Ferdinándot ez elvei, mihelyt trónra jutott, ellentétbe hozták az alkotmányukra és vallásszabadságukra féltékeny alattvalóival, elsősorban a protestáns cseh és magyar rendekkel.

II. Ferdinándot német tanácsosai és udvari környezete, valamint a pápai és a spanyol követek megerősítették abban a felfogásában, hogy nem tartozik birodalma népeinek alkotmányos jogait figyelembe venni, mert csak mint abszolút hatalmú uralkodó irthatja ki birodalmából a katolikus egyház létét fenyegető eretnekséget. Magyar tanácsosai közül egynehányan, mint Pázmány Péter prímás, Forgách Zsigmond nádor és Esterházy Miklós főudvarmester {* később országbíró} helyeselték ugyan Ferdinánd vallásügyi politikáját, de határozottan ellene voltak a magyar alkotmány megsértésével járó fejedelmi abszolutizmusnak, s ennek következtében többször is összetűztek II. Ferdinánd német tanácsosaival.

II. Ferdinánd egyéniségének és az alkalmas körülmények kedvező összetalálkozásának következtében az abszolút katolikus és az alkotmányosabb szellemű protestáns Európa között levő feszültség egy nemzetközi összeütközésben, egy harminc évig tartó háborúban tört ki, amelyből Magyarország és Erdély sem vonhatta ki magát, hiszen ezekben is szemben állott egymással e két elv. A nagy küzdelem Csehországban indult meg. A szorongatott cseh és morva rendek Bethlennél kerestek segítséget.

Bethlen rögtön felismerte az események fontosságát. Előre látta, hogy az osztrák és cseh tartományok protestánsainak sorsától függ a magyarországi protestánsok sorsa is, mert ezeknek elnyomatása után előbb Magyarország, és azután Erdély protestánsaira kerülne a sor. Tudta, hogy a magyarországi protestánsok készek őt támogatni és a török sem fogja e vállalatában akadályozni. Mikor a pozsonyi országgyűlés sem orvosolta a magyarországi protestánsok sérelmeit, Bethlen cselekvésre határozta el magát.

Közzé tétette vállalkozásának előleges igazolásául a Querela Hungariae (Magyarország Panasza) című iratot, amelyben írója, Alvinczi Péter felsorolta mindazokat a sérelmeket, amelyeket Magyarország protestánsai kénytelenek voltak a bécsi kormány részéről elszenvedni, azután felhívta a magyar nemzetet veszedelemben forgó alkotmányának és szabad vallásgyakorlatának védelmére. Aránylag kicsiny - 18 000 főnyi - haddal indult ki Erdélyből, de amint előbbre haladt, egyre sűrűbben csatlakoztak hozzá a magyarországi elégedetlenkedők. Rövid idő múlva már 40 000 ember gyűlt zászlói alá és csakhamar hatalmába ejtette Pozsonyig egész Felső-Magyarországot. A Pozsonyba összegyűlt magyarországi rendek, felbátorítva Bethlen diadalaitól, Pázmány Pétert és a jezsuitákat, mint rendbontókat száműzték, a katolikus egyház javait a végvárak katonaságának eltartására lefoglalták.

Bethlen bevonult Alsó-Ausztriába és Bécs szomszédságában, Florisdorfnál ütött tábort, támogatva a Bécset ostromló cseh felkelők vezérét Thurn Mátyást. Homonnai György azonban nem maradt nyugton. Gyorsan összeszedett seregével s azokkal a segédcsapatokkal, melyeket Ferdinánd sógorától, III. Zsigmond lengyel királytól kapott, Bethlen hadfelvonuló útját Zemplén felől hátban igyekezett Erdélytől elvágni. Bethlen, ettől kényszerítve, felhagyott Bécs ostromával és 1620 januárjában a következő őszig Ferdinánddal fegyverszünetet kötött. A Pozsonyban tanácskozó rendek pedig abban állapodtak meg, hogy május hóban Besztercebányán fognak a kötendő békéről tanácskozni.

A fegyverszünet alatt Bethlen Pfalzi Frigyessel, a csehek új királyával szövetséget kötött, akinek segédhadat, 50 000 forintot küldött és megengedte, hogy Magyarországon 500 huszárt toborozzon. Ferdinánd Felső-Ausztriát elzálogosította a katolikus liga vezérének, Miksa bajor fejedelemnek, hogy a kapott pénzen zsoldosokat küldhessen a csehek ellen.

A Besztercebányán összegyűlt rendek Bethlent 1620. augusztus 25.-én magyar királlyá választották. Bethlen elfogadta a címet, de magát nem koronáztatta meg. A fegyverszünet leteltével újra megkezdődtek az ellenségeskedések, amíg azonban Bethlen Vas vármegyében sikeresen harcolt II. Ferdinánd hadaival, addig a Tilly vezérlete alatt levő császári hadak a cseheket a fehérhegyi csatában tönkreverték. II. Ferdinánd a győzelem után diadalmas hadait Bouquoi vezérlete alatt Felső-Magyarország visszafoglalására küldötte. Bethlen Bouquoi támadó hadai ellen sikeresen védekezett. Az érsekújvári csatában maga Bouquoi is elesett. Bethlen, látva, hogy többé az osztrák és cseh protestáns rendektől, sőt még a német protestáns rendektől sem remélhet segítséget, 1621 decemberében Nikolsburgban békét kötött.

E nikolsburginak nevezett békekötésben Bethlen arra kötelezte magát, hogy visszaadja a szent koronát, lemond a királyi címről és átadja Ferdinándnak az elfoglalt várakat. Viszont Ferdinánd kötelezte magát, hogy Bethlen megkapja német birodalmi hercegi címmel az oppelni és ratibori hercegségeket. Az övé marad Tokaj, Munkács és Ecsed várával egyetemben a hét északkeleti vármegye: Abaúj, Bereg, Zemplén, Ung, Szatmár, Szabolcs és Ugocsa. Azonkívül Ferdinánd a végvárak fenntartására évenként 50 000 forintot fizet neki. Ferdinánd az elpártolt híveinek közbocsánatot hirdet. Kötelező ígéretet tett, hogy meg fogja tartani a bécsi béke határozatait és a koronázási hitlevélben foglalt alkotmányos biztosítékokat tiszteletben fogja tartani.

A nikolsburgi békét a szerződő felek egyike sem tartotta véglegesnek. A jövendő háború lehetősége attól függött, hogy minő kimenetele lesz annak a harcnak, amelyet a Katolikus Liga hadai Tilly vezérlete alatt a Braunschweigi Keresztély és Mansfeld táborában egyesült német protestánsokkal folytatnak? A szerencse Tillynek kedvezett, amely körülmény a Habsburg birodalom hatalmi túlsúlyától félő francia és angol udvarokat arra bírta, hogy Bethlen Gáborral szövetkezzenek. Bethlen Gábor attól tartott, hogy a német protestánsokon győzedelmeskedő Ferdinánd nem elégszik meg ezzel a sikerrel, hanem Magyarország, illetőleg Erdély ellen is megkezdi a katolikus felsőbbség érdekében a támadást. Miután elégséges pénzsegítséget kapott, azzal az ürüggyel, hogy Ferdinánd a megígért hercegségeket vonakodik átadni s az évi pénzsegélyt sem fizette meg, hadat üzent. Célja az volt, hogy Felső-Magyarországon áthaladva Mansfeld hadaival egyesüljön. Értesülvén azonban arról, hogy Mansfeldet Tilly hadai megverték, tárgyalásokba bocsátkozott Ferdinánddal és 1624-ben Bécsben a nikolsburgi békét megújítva békét kötött.

A bécsi békekötés után azt javasolta Ferdinándnak, hogy tekintettel a török hatalom látható hanyatlására, fogjanak a török ellen közösen fegyvert. A török ellen küldendő hadseregnek ő lenne a fővezére és Ferdinánd beleegyezésének jeléül adja neki feleségül Cecília Renáta nevű leányát.

Az európai protestáns államok szövetsége, megsejtvén Bethlennek Ferdinánddal való ez alkudozásait, hogy e szándékától eltérítse, I. Jakab angol király utasította konstantinápolyi követét, Thomas Roe-t, hogy bírja rá Bethlent, hogy Ferdinándot a törökök segítségével támadja meg. Roe a nagyvezírrel egyetértve, a francia, a velencei és a hollandi követekkel együtt levelet írt Bethlennek, amelyben felszólította: nyilatkozzék, hogy a császárral akar-e tartani vagy a protestánsokkal és a törökökkel, mert azt hallották, hogy katolikussá akar lenni, hogy a császár segítségével a pápa fennhatósága alatt Erdélyt, Moldvát és Oláhországot egy külön katolikus dáciai királysággá tegye.

Bethlen, mikor a Habsburgokkal való szövetkezést tervezte, csakugyan gondolkozott egy ilyen királyság megvalósításán. Bécsben azonban nem akartak keleten a Bethlen-házban a Habsburgoknak új és esetleg veszedelmes versenytársat nevelni, s azért különösen Pázmány Péter és Esterházy Miklós ellenzése következtében sem a főhercegnő kezét nem adták oda neki, sem szövetséget nem kötöttek vele a török ellen.

Bethlen látván, hogy a Habsburgokkal való szövetkezés útján nagyszabású tervét nem valósíthatja meg, visszatért az európai protestánsokkal való egyetértés régi politikájához. Követeket küldött Berlinbe a brandenburgi választófejedelemhez, hogy feleségül kérjék számára annak Katalin nevű húgát. A brandenburgi herceg készségesen oda is adta húgát nőül Bethlennek, ki vele 1626-ban meg is esküdött. Egyidejűleg szövetséget kötött a Habsburgok ellen az európai protestáns államokkal: Angliával, Hollandiával és Dániával. Miután Franciaország is támogatást helyezett kilátásba, elszánta magát a Ferdinánd ellen való harmadik támadásra is.

A haditerv az volt, hogy Mansfeld és Bethlen közösen támadnak Ferdinánd ellen. Mansfeld seregét azonban Wallenstein Dessaunál teljesen szétverte, maga Mansfeld is csak sereg nélkül futva menekülhetett Bethlenhez. Wallenstein diadalmas hadai e győzelem után Magyarországba nyomultak. Wallenstein a Felső-Vág mentén értesült, hogy Bethlen Nógrádban táboroz. Rögtön ellene indult. A korszak két leghíresebb hadvezére az Ipoly folyónál találkozott, ahol anélkül, hogy nagyobb ütközetet vívtak volna, hosszabb ideig farkasszemet néztek egymással. Miután Wallenstein táborában járványos betegségek kezdettek pusztítani és a török segélyhadak sem voltak hajlandók Bethlen seregét kellően támogatni, mindkét fél visszavonult. Wallenstein Sziléziába vezette hadait, Bethlen pedig Esterházy Miklós közbenjárásával Pozsonyban (1626) megújította a nikolsburgi békét.



(b)



(Bethlen terve egy protestáns dáciai királyság alapítására vonatkozóan. Bethlen levelezése Ciryll konstantinápolyi pátriárkával. Az erdélyi románság viszonya a hitújításhoz. A magyarországi románok egyházi állapotai a középkorban. A román egyházi nyelv az ó-szláv volt. Az első román nyelvű káté. Coresi diakónus írói és könyvnyomtatói tevékenysége. A románok első magyar reformátorai. A protestáns vallás elterjedése az erdélyi románok között.)



A pozsonyi békekötés után Gusztáv Adolf svéd királlyal kezdett tárgyalásokat egy szövetségkötés tárgyában. E szövetkezés célja az lett volna, hogy Gusztáv Adolf, akivel Bethlen felesége révén rokonságban volt, a német protestánsok segítségével megkapja a német császári trónt, Bethlen pedig a lengyel királyi koronát. A szövetségbe Oroszország is bevonatnék. Ez a hatalmas közép- és kelet-európai szövetség aztán könnyűszerrel kiűzhetné a törököt egész Európából. E szövetség segítségével, ha létrejött volna, két nagy célt valósítottak volna meg: a Habsburgok által képviselt katolikus abszolutizmus megtörését és vele párhuzamosan a török kiűzésével egyetemben, Magyarország török uralom alól való felszabadításával a magyar állam régi egységének helyreállítását.

Bethlen a Habsburgok által képviselt katolikus abszolutizmus megtörésére nemcsak a nyugat-európai protestánsok szövetségét, hanem Ciryll konstantinápolyi görögkeleti ortodox pátriárka és a moszkvai cár segítségével a keleti ortodoxia közreműködését is igyekezett a maga terveinek megnyerni. Tervének sikerülte esetén Európa keleti részén egy új nagyhatalom keletkezett volna, amely Közép-Európa sorsának kialakulására döntő hatást gyakorolt volna. De Bethlen éppen akkor halt meg (1629. november 15-én) aránylag fiatalon, 49 éves korában, mikor Gusztáv Adolf késznek nyilatkozott e nagy és merész tervet támogatni.

Bethlen figyelmét ennek a nagy tervnek előkészítése hívta fel az erdélyi románság körében már régebben megindult vallásreformáló mozgalmakra. Ciryll pátriárkához intézett leveleinek is az volt a tárgya, hogy miként nyerhetné meg közreműködését arra, hogy legalább az Erdélyben élő román nép egyesüljön vallásilag a protestantizmussal. Hogy Bethlennek e lépését megérthessük, tudnunk kell, hogy mindjárt az első reformátorok lépéseket tettek a konstantinápolyi pátriárkánál abban az irányban, hogy miként lehetne a görögkeleti ortodoxia és a protestantizmus között levő dogmatikai egyezések alapján a két egyházat egyesíteni. Melanchtont és társait ennek az egyesülésnek lehetőségére egyik brassói tanítványuk, Wagner figyelmeztette, aki a görögkeleti ortodox kátét görögre fordítva, megküldötte Heidelbergbe.

Hogy az erdélyi románságnak a protestantizmushoz való viszonyát megérthessük, szükségesnek látszik ez Erdélyben gyorsan szaporodó népelem vallásos és egyházi viszonyaira legalább egy futó pillantást vetni.

A románok a vajdaságok megalakulása előtt egyház-kormányzatilag az ochridai érsek joghatósága alá tartoztak. Az első havasalföldi vajdáknak egyik legfőbb gondjuk volt magukat egyházilag is önállósítani s azért székhelyükön, Tirgovisten érsekséget alapítottak. A Balkánról, illetőleg Havasalföldről bevándorló görögkeleti ortodox vallású románság is egyházkormányzati tekintetben legalább elvileg ez alá a tirgovistei érsekség alá tartozott amennyiben a papfelszentelés joga az övé volt, vagy azon helyetteseié, akik tőle vagy a konstantinápolyi pátriárkától erre felhatalmazást kaptak.

A bukaresti metropolita-prímásnak, aki utóda a tirgovistei érseknek, a következő címe van: „Isten kegyelméből Ungrovlachiának érseke és metropolitája, a plagénák exarchája, a caesariai és a kappadociai szék helytartója és Románia prímása". Azt a címet, hogy Ungrovlachia érseke és a plagénák exarchája, 1401-ben kapta a konstantinápolyi pátriárkától. Ebből a kifejezésből "Ungrovlachia érseke", a román egyházi történetírók azt magyarázzák ki, hogy Ungrovlachia annyit tesz, mit Havasalföld és Magyarország érseke, amely elnevezésre azon a címen tarthatott jogot, hogy ő nevezte ki a magyar király birodalmában lévő erdélyi püspököket és metropolitákat is.

A havasalföldi vajdák szláv és görög nyelvű okirataikban magukat szintén Ungrovlachia vajdáinak nevezték, tehát e címnek is annyit kellene jelentenie, mint Havasalföld és Magyarország vajdái. Egészen bizonyos, hogy ilyen cím viselését a magyar királyok nem engedték volna meg a havasalföldi vajdáknak, akiket ők mindig hűbéreseiknek tekintettek. Mit jelent tehát az Ungrovlachia szó?

Hogy e kifejezést megérthessük, tudnunk kell, hogy a bizánci udvarban több Vlachiát ismertek. Niketas Khoniatess bizánci írótól tudjuk, hogy Thesszáliát Nagy Vlachiának, Aetoha és Akarnania egy részét Kis Vlachiának, Epirus délkeleti részét pedig Felső Vlachiának nevezték. Ezektől a Vlachiáktól való megkülönböztetés céljából nevezték el a görögök Havasalföldet, minthogy magyar fennhatóság alatt állott, Magyar Vlachiának, azaz Ungrovlachiának. Ennélfogva Ungrovlachia érseke a görög hivatalos stílusban annyit jelent, mint Magyar Vlachia érsek-metropolitája.

A bukaresti metropolita címéből csak a plagénák exarchája (esarhu al plaiurilor) a határszélek exarchája vonatkozik Erdélyre. Tudvalevően 1401-ben, mikor a tirgovistei érsekek a konstantinápolyi pátriárkától ezt a címet kapták, a havasalföldi vajdák már a határszéli Fogarast és Omlást hűbér gyanánt bírták a magyar királyoktól. Ezeknek a határszéli vidékeknek voltak az exarchái a tirgovistei érsekek és azért is használták ezt a címet.

Az Erdélybe bevándorló kisebb-nagyobb román csoportok magukkal hozták papjaikat, akik aztán a legszűkösebb viszonyok közepette végezték közöttük a papi teendőket. Jobbágyi állapotban levő, úgynevezett paraszt-papok voltak, mint általában a Balkánon mindenütt. Műveltségük kezdetleges volt. Még csak olvasni is alig tudtak. A műveltebb elemet köztük a Balkánról és a román vajdaságokból bevándorló kalugereknek nevezett szerzetesek alkották. Arra is volt eset, hogy a hatalmasabb és gazdagabb vajdák vagy kenézek e kalugerek számára kolostorokat alapítottak. Ilyen kolostor volt a körtvélyesi is, melyet Balk és Dragos vajdák a XIV. század végén (1391-ben) felajánlottak a konstantinápolyi pátriárkának, aki a kolostor igumenjét (főnökét) a Máramarosban és Erdély északi részében lakó románok felett püspöki joghatósággal ruházta fel.

E kolostorok száma idővel növekedett s azoknak főnökei legalább addig, míg e kolostorok fennállottak, a környék román papjai felett püspöki joghatóságot gyakoroltak. E kolostorok távolról sem hasonlítottak a katolikus szerzetesek kolostoraihoz. Apró kis viskókból állottak, szegényes kis fatemplomocska köré csoportosítva, legtöbbnyire a világtól félreeső kis román falucskák közelében eldugott erdős helyeken. Ha a kolostor megszűnt, vele együtt megszűnt a püspökség is. E körülmény teszi érthetővé, hogy Erdélyben a XVII. század előtt annyi görögkeleti román püspökség volt. Így a többi közölt Feleken, Kolozsvár mellett, Belényesen, Felgyógyon, Galacon Fogaras megyében, Vadon Bisztrán, Fogarason stb.

E kaluger püspökökön kívül voltak olyan tekintélyesebb világi papok is, kik püspöki funkciókat gyakoroltak, akiknek püspök székhelyük ott volt, ahol paposkodtak. Állandó székhellyel bíró görögkeleti püspökök a XVII. század előtt nem voltak. Az 1665-i kolozsvári országgyűlés végzéseiből is az tűnik ki, hogy ilyen állandó székhely nélkül való püspökük még ekkor is voltak, akiknek, ha valamiért pörbe fogták, e miatt nem le lehetett megállapítani illetékességüket sem. Az ilyen püspököknek rendes javadalmazásuk sem volt, valamint a papoknak sem. Abból éltek, amit az egyházi szolgálatok teljesítéséért kaptak. Egyik fő jövedelemforrásuk az volt, amit a papoktól felszentelésük alkalmával a felszentelés díjául szedtek. Az 1640-i országgyűlés eltiltja a püspököket, hogy pénzért teljesen tudatlan embereket szenteljenek papokká, akik csak azért lesznek papokká, hogy a jobbágyságtól megszabaduljanak.

Az isteni tisztelet (liturgia) nyelve az egyházban nem a román, hanem az ó-szláv volt, amelyet a nép, sőt legtöbbször maga a pap sem értett. A vallásreformátoroknak, s a dolog természeténél fogva legelőbb a szász vallásreformátoroknak tűnt fel az erdélyi románok e vallásos és egyházi állapota, amelyen változtatni nemcsak a protestantizmus, hanem az általános művelődés érdeke is volt. A protestáns vallás már a hívek nyelvén fogalmazta meg és hirdette a hit tételeit, ima, ének, prédikáció szintén a hívek nyelvén folytak. Ezt a példát akarták meghonosítani a románok között is. A papok képzését is magasabb fokra akarták emelni, mint amilyet az anyagi okokból felszentelt papok képviseltek.

E célra román nyelvre fordították a szász reformátorok, a kik közül mint a besztercei Wurmloch írta e tárgyra vonatkozó levelében 1596-ban a Boroszlóban lakó Hess Jánosnak - "igen sokan tökéletesen tudták a román nyelvet", és cirill betűkkel kinyomatták a román papság számára a kátét, akik közül azt, ugyancsak az egykorú Wurmloch tudósítása szerint, igen sokan szentkönyv gyanánt olvasták, többen azonban egészen elvetették. Ez a káté az első nyomtatásban megjelent román nyelvű könyv, amelynek azonban jelenleg egy példánya sem ismeretes.

A reformációnak a románok között legbuzgóbb terjesztői voltak Benkner János és Hirschel Lukács brassói főbírák és kapitányok az 1547 és 1560 közé eső években. Egy 1559-ből származó brassói tudósítás azt mondja, hogy Benkner János reformálta a brassói románok egyházát és meghagyta nekik, hogy tanulják meg a kátét. Hirschel Lukács pedig egy Coresi nevű tudós diakónust hívott át Havasalföldről, kit megbízott, hogy az általa alapított városi nyomdában némileg protestáns szellemű román nyelvű könyveket nyomasson a román papság számára. Ez a Coresi a brassói Szent Miklósról nevezett egyház papjainak a bolgár eredetű Janenak és Mihálynak segítségével ó-szláv nyelvből románra fordította a négy evangéliumot. Coresi 23 évig működött Erdélyben s ez idő alatt számos könyvet nyomatott, amelyek közül eddigelé 18 ismeretes és pedig 6 román nyelvű, 1 szláv és román nyelvű, 11 pedig tisztán szláv nyelvű. Ez adatokból is látszik, hogy a XVI. században mennyire uralkodott a szláv nyelv az erdélyi román egyházban.

A szászok példáját csakhamar követik a kálvinista vallás érdekében buzgólkodó egyes tehetősebb magyar protestánsok is. Így mindenekelőtt Forró Miklós dévai várkapitány, akinek költségén jelenik meg 1564-ben Coresi egyik könyve. Két évtizeddel később, 1582-ben jelenik meg Szászvároson Geszty Ferenc költségén a "Palia de la Orestie", a szászvárosi Ószövetség, amely Mózes öt könyvét tartalmazza. Ez tulajdonképpen Heltai Gáspár Pentateuchus-ának fordítása, amit bizonyítanak a benne sűrűn előforduló magyarizmusok is.

Nemcsak a brassói nyomda adott ki román nyelvű könyveket, hanem a gyulafehérvári is, amelyet 1565-ben János Zsigmond alapított, s amelyet a román nyelvű könyvek nyomtatására használt cirill betűkkel Báthori Kristóf fejedelem látott el. Bethlen Gábor tudós és hozzáértő emberekkel az egész Bibliát lefordíttatta román nyelvre és szándéka volt ezt a most említett nyomdában kinyomtatni. Halála ebben megakadályozta. Hogy olyan emberek is legyenek, kik e könyveket megértsék és tartalmukat a néppel megismertessék, több tehetséges román ifjút neveltetett papi és tanítói pályára a gyulafehérvári iskolában.

Sem a szászok, sem a magyarok ez irodalmi tevékenysége nem maradt eredmény nélkül, mert a románok között a protestáns vallás elég korán kezdett elterjedni. Már az 1547-i országgyűlés megállapítja, hogy sokan vannak a románok között, kiket az Isten megvilágosított és a maguk nyelvén olvassák az Isten igéjét. Az 1566-i országgyűlés pedig aziránt intézkedik, hogy az Isten igéje szabadon hirdettessék, kiváltképpen a románok között, kiknek pásztorai vakok lévén, vakokat vezetnek. Ugyanez az országgyűlés meghagyja azt is, hogy azok a román papok, akik az igazságnak engedni nem akarnak, György püspökükkel "megvetélkedjenek és az igazságnak értelmire menjenek".

Nyilvánvaló bizonyítékai vannak, hogy a románok protestáns hitre való térítése inkább a meggyőzés és a rábeszélés, mint a kényszerítés útján történt. Sőt a magyar protestáns egyház részéről szigorúan figyeltek arra, hogy a román papok tisztán az igazság értelmének megismeréséből térjenek a református hitre és ne anyagi érdekekből. A debreceni zsinat elhatározta, hogy a református románok között is espereseket kell választani, akik különösen arra figyeljenek, hogy a papok áttérése igazán meggyőződésből történik-e, s nemcsak azért, hogy szabadokká legyenek. A református hitre tért románok száma már a XVI. században akkora volt, hogy részükre külön püspökséget kellett alapítani. Első püspökük [1574-ben] egy Ghenadie nevű pap volt, kinek utóda, Tordasi Mihály egyike volt a protestáns szellemű román irodalom megalapítóinak.



(c)



(Bethlen belpolitikai intézkedései. Bethlen művelődésügyi politikája. Erdély politikai és közigazgatási szervezete.)



Bethlen Gáborban nemcsak a magyar nemzeti állam függetlenségéért és a protestáns vallásszabadságért küzdő XVII. századbeli magyar politika érte el tetőpontját, hanem Erdély nemzetközi politikai szerepe és jelentősége is. Uralkodása Erdély belpolitikai, gazdasági és művelődési életében is igen nagy jelentőségű volt.

Nemcsak a Báthori Gábor erőszakoskodásai által elkeserített szászokat sikerült lecsendesítenie, hanem a székelyeket is rábírta azoknak a súlyos anyagi terheknek önként való viselésére, amelyeket az önálló erdélyi állam érdekei tőlük megköveteltek. Hívebb és önfeláldozóbb katonái s polgári alattvalói a székelyeknél ezután nem is voltak. A szász városokban az ipar és a kereskedelem nagy lendületet vettek. A szász, magyar és székely falvakban pedig a földművelés olyan magas fokra emelkedett, mint azelőtt soha. A közbiztonság, a jogrend kifogástalan volt és a törvények uralkodása szilárd.

Legüdvösebb hatása volt Bethlen uralkodásának az egyházi és iskolai élet terén. Az egyházakat gazdagon ellátta és a lelkészkedő papságnak anyagi helyzetét megjavította. A meglevő iskolákat bőkezűen támogatta és újak alapítását nemcsak elősegítette, hanem el is rendelte. E téren legnagyobb alkotása a gyulafehérvári akadémiai ranggal bíró főiskola volt (1621), amelyhez külföldről híres tudósokat hívott be. Köztük volt a német költészet atyjának nevezett Opitz Márton is. Udvara hasonlított a Mátyás királyéhoz. A külföldi tudósok és művészek éppen olyan szívesen látott vendégei voltak, mint a külföldi fejedelmek követei. A gyulafehérvári főiskola kiválóbb növendékeinek ösztöndíjakat adott a németországi, hollandiai és angliai főiskolákra. A maga rokonainak fiait szintén külföldi iskolákba küldötte, hogy példát adjon az előkelő családoknak, amelyek e példát szívesen követték. Az irodalom, úgy a költői, mint a prózai, tekintélyes és értékes alkotásokkal gazdagította a magyar nemzet szellemi kincstárát. Mikor meghalt, alattvalói atyjukat, az egyház, az iskola és a tudomány bőkezű pártfogójukat, szövetségesei erős támaszukat, az ország ellenségei rettegett ellenfelüket veszítették el benne. Erdélyben utódaira olyan országot hagyott, amely minden tekintetben egy színvonalon állott Nyugat-Európa szerencsésebb körülmények és nyugodtabb viszonyok között élő országaival.

Az ő uralkodása alatt épült ki teljesen Erdély alkotmányos és közigazgatási szervezete, amelynek lényege a következőkben foglalható össze:

A három törvényes nemzet kebeléből választott tizenkét tanácsos alkotta az országgyűlésnek felelős fejedelmi tanácsot, amelynek meghallgatása nélkül a fejedelem fontos ügyekben nem intézkedhetett. Közülük választották és nevezték ki az állam és az udvar legfőbb tisztviselőit s a külföldre küldött követeket. {* A főbb királyi tisztviselők automatikusan tagjai voltak a fejedelmi tanácsnak.} Az országgyűlést a fejedelem hívta össze minden évben, amely az adót megszavazta s a fejedelmi előterjesztések alapján törvényeket alkotott, amelyeket a fejedelem erősített meg. Az országgyűlés egy kamarából állott, amelynek tagjai az országos főméltóságok, a tanácsurak, a vármegyék, a székek, vidékek, városok követei és főtisztviselői voltak. {** Kétharmad részben a fejedelem által kinevezett főtisztviselőkből és személyesen meghívottakból állt} A törvényeket eleinte latin, 1565-től kezdve pedig magyar nyelven szerkesztették. A tanácskozás nyelve a magyar volt. A szászok is magyarul szólaltak fel. Németül csak külön nemzeti üléseiken maguk között beszéltek.

A fejedelem és az államtanács után a kormányzásnak legfőbb szerve a fejedelmi kancellária volt. A kancellár volt az államtanács elnöke és a fejedelem első tanácsosa. Az országgyűléseken ő olvasta fel a fejedelem és az államtanács előterjesztéseit. Ő adta ki és jegyezte ellen a fejedelem okleveleit. A fejedelem a külföldi követeknek a kancellár útján adott választ.

A kancellár után az állam második főtisztviselője a kincstartó volt. Ő kezelte az állam jövedelmeit, amelyekről a fejedelemnek és az országgyűlésnek számadással tartozott.

Az összes haderő feje az országos kapitány volt. A székelyek haderejének is volt külön parancsnoka, a székelyek főkapitánya; a magyarországi Részek haderejének főparancsnoka pedig a váradi kapitány volt.

A magyar vármegyéket a fő- és alispánok, a vármegyék egyes járásait a fő- és alszolgabírák igazgatták; a magyar vidékeket a fő- és alkapitány. A székely és a szász székeket pedig a fő- és alkirálybírák igazgatták a maguk külön jogszabályaiknak megfelelően a kormányzottak ellenőrzése mellett. Az igazságszolgáltatást az arra rendelt törvényszékek, a városokban pedig a városi tanácsok intézték. Legfőbb törvényszék a fejedelmi tábla volt. Felségsértés esetén és nagyobb politikai perekben maga az országgyűlés ítélt.



(d)



(Brandenburgi Katalin uralkodása. Bethlen István fejedelemsége.)



Bethlen Gábor feleségét, Brandenburgi Katalint, egybekelésük után az 1626-i gyulafehérvári országgyűlésen (május 24.-ikén) a rendek által utódává választatta, s így halála után ő lett az Erdélyi Fejedelemségben utóda, de az 1626-i országgyűlési végzések értelmében igen korlátolt hatalommal és az elhunyt fejedelem öccsének, Bethlen Istvánnak, mint kormányzónak valóságos gyámsága alatt. A rendek még azt is kikötötték, hogy ha az ország érdeke úgy kívánja, lemond a fejedelemségről, sőt az országból is eltávozik.

Katalin nem tudta megnyerni az erdélyiek szeretetét, sőt magaviseletével még azokat is elidegenítette, akik különben Bethlen Gábor emléke iránt érzett tiszteletüknél fogva szívesen látták volna a trónon. Igen bizalmas viszonya a kíséretében vele jött morva Zierothin [Zerotin] gróffal, megbotránkoztatta a komolyabban gondolkozókat, sőt magát Bethlen Gábort is elkedvetlenítette. Zierothin eltávolítása után Csáky István lett kegyencévé. A fejedelmi trónra jutva Csákyra hallgatott mindenben. Csákyt és barátait a fejedelmi kincstárból és az ország javaiból bőkezűen, sőt pazarul elhalmozta adományaival.

Az volt az általános meggyőződés, hogy Csáky sugalmazásának engedve, titokban a katolikus hitre tért, és az erdélyi katolikus urakkal szövetkezve a töröktől el akar szakadni. Ez a feltevés nemcsak puszta gyanú volt, hanem tények által igazolt is. A Magyarország felé és várakban Csáky katonaságot gyűjtött, hogy onnan terveik keresztülvitelét fegyveres erővel támogassa.

A rendek értesítették Katalin terveiről a portát, ahonnan azt a választ kapták, hogy letehetik a fejedelemségről és maguknak más fejedelmet választhatnak. Bethlen István vejét, Zólyomi Dávidot és fiát, Istvánt Sárospatakra küldötte Rákóczi Györgyhöz azzal a felszólítással, hogy jöjjön az országba és fogadja el a rendek kezéből a fejedelemséget. Eközben a rendek 1630. szeptember 28-án Bethlen Istvánt a kolozsvári országgyűlésen fejedelemmé választották és fel is eskették.

Bethlen István megbánta előbbi elhatározását, futárokat küldött fia és Zólyomi után, hogy visszahívják. Késő volt, mert Rákóczi György már útban volt. Rákóczi értesülvén a történt dolgokról, azt üzente Bethlennek, hogy most már szégyennel nem térhet vissza, sőt életével játszanék, ha ezt megtenné, mert II. Ferdinánd, akinek birodalmában lakik, súlyos bosszút állana, hogy előzetes engedelme nélkül, Bethlen felszólításának engedve, ilyesmire vállalkozott; nem vághatja el a saját nyakát. Zólyomi is kijelentett, hogy ő sem játszhatik a szavával. A két fél alkudozni kezdett és október 24-én Topa községben megegyeztek abban, hogy mindketten új választásnak vetik alá magukat.

Bethlen abban bízott, hogy II. Ferdinánd és a porta is támogatni fogják ügyét. Mind a két helyre követeket küldött. II. Ferdinándtól kapott is ígéretet. Rákóczi véletlen szövetségest nyert a trónjától megfosztott Brandenburgi Katalinban és híveiben, akik mindent elkövettek, hogy csak Bethlen István ne legyen a győztes. A porta az ő cselszövései következtében két fermánt küldött. Egyikben Bethlen Istvánt, a másikban Rákóczit ajánlotta, fermánt hozó követének pedig azt az utasítást adta, hogy magatartását a körülményekhez szabja.



(e)



(Rákóczi Györgyöt Erdély fejedelmévé választják. Rákóczi küzdelmei versenytársaival. Rákóczi gazdasági intézkedései. Ifjabb II. Rákóczi Györgyöt fejedelemmé választják. Rákóczi külpolitikája. Rákóczi részvétele a harmincéves háborúban. A linzi béke. A lengyel trón megszerzésére vonatkozó terv. Erdély anyagi helyzete Bethlen és I. Rákóczi korában. Közművelődési állapotok I. Rákóczi György uralkodása idején. Lorántffy Zsuzsánna. A presbiteriánus mozgalmak. A szombatos felekezet elnyomása.)



A Segesvárt november 26-án megnyílt országgyűlésen, amely nagyon zajos volt, a Brandenburgi Katalin nevében megjelent Kemény János szavazott elsőnek Rákóczira, s a porta követe is a gyűlés elé a Rákóczit ajánló fermánt terjesztette. Mindez lényegesen hozzájárult, hogy Rákóczi kerüljön ki győztesen a küzdelemből. A rendek a választás megtörténte után Dániel Mihályt és Mikó Ferencet a Váradon tartózkodó Rákóczihoz küldötték, hogy megválasztatását tudtára adják, és az országba hívják. Rákóczi december 20.-án érkezett Kolozsvárra, hol a rendek ünnepélyesen fogadták és onnan fejedelmi székhelyére, Gyulafehérvárra kisérték.

Rákóczit 1630. december 22.-én iktatták be Gyulafehérvárt fejedelmi székébe. Brandenburgi Katalin maga is Fehérvárra ment Fogarasból üdvözlésére, nagy ajándékokat hozva a fejedelem családja tagjainak. A fejedelmi szék azonban Rákóczi számára inkább tövisekkel volt megtűzdelve, mint rózsalevelekkel kipárnázva.

Esterházy Miklós nádor II. Ferdinánd nevében egyenesen felszólította, hogy mondjon le, mert hiszen mint II. Ferdinánd alattvalójának előzetes királyi beleegyezés nélkül el sem lett volna szabad fogadnia a fejedelemséget. Rákóczi e felszólításra élesen válaszolt. Esterházy híven ahhoz a nyilatkozatához, hogy nem hagyja repülésig megtollasodni, hanem addig előzi meg, amíg pihés, csapatokat küldött Rákóczi magyarországi birtokaira. Rákóczi hadai az ifjú Bethlen István és Zólyomi Dávid vezetése alatt Esterházy hadait Rakamaznál keményen megverték. E vereség Esterházyt engedékenységre bírta s így 1631. április 3.-án Rákóczival kibékült. Ez egyezség értelmében II. Ferdinánd elismerte Rákóczi fejedelemségét, aki viszont arra kötelezte magát, hogy Ferdinánd ellen nem fog fegyvert és nem is biztatja ellene fegyveres támadásra a törököt. Egypár héttel e kassai egyezség után a szultán athnaméja is megérkezett, amely Rákóczit megerősítette a fejedelmi székben.

Rákóczi trónja ezek után sem volt teljesen megszilárdulva. Súlyos belső zavarok tették uralkodását bizonytalanná, amelyek azonban látható összefüggésben álltak a külső politikai viszonyokkal.

Gusztáv Adolf, aki ekkor diadalmasan harcolt Ferdinánd hadaival, mindenáron szerette volna Rákóczit szövetségeséül megnyerni. 1631 végén Paul Strassburgot küldötte hozzá követségbe. Rákóczi nagy kitüntetéssel fogadta a svéd király követét, de nem tett semmiféle határozott ígéretet, mert tudta, hogy ez esetben Esterházy nádor [az Erdélyből a királyságba emigrált] Prépostvári Zsigmond személyében azonnal trónkövetelőt támasztana ellene. A fiatal és nyughatatlan Zólyomi Dávid a magyarországi részekben hadat toborzott, hogy fegyveres segítséget vigyen Gusztáv Adolfnak. Rákóczi, mivel nem engedelmeskedett tiltó szavának, fegyveres erőt küldött Zólyomi hadainak szétoszlatására, amire Zólyomi hadait elbocsátotta és Rákóczival kiegyezve, hivatalairól lemondott, de lelkében nem békült ki. Visszatérvén a magyarországi részekbe, Prépostvárit biztatta fel, hogy trónkövetelő gyanánt lépjen fel.

Időközben ifj. Székely Mózes személyében új trónkövetelő jelentkezett. Néhai Székely Mózes fejedelemnek volt a fia, s ezen a címen tartott igényt a fejedelmi székre. Bízva abban, hogy a budai és a temesvári pasák nem valami nagy barátai Rákóczinak, előbb Temesvárra, majd Budára utazott, hogy a pasák támogatását megnyerje. Rákóczi ígéretekkel, a megküldött adóval s nagy ajándékokkal kivitte Konstantinápolyban, hogy a budai pasának megparancsolták, hogy Székely Mózest küldje azonnal Konstantinápolyba, ahol börtönbe zárták. Rákóczi követei kiadatását kérték, de a szultán kérésüket nem teljesítette. Jószágait itthon elkobozták és őt magát hűtlenségben elmarasztalták.

Zólyomi nemcsak állandóan nyugtalankodott, hanem egyenesen fenyegette is Rákóczit, azt hangoztatván, hogy azzal a karddal, amellyel felemelte, le is fogja tenni a fejedelemségről. 1633 elején az ifjú Bethlen István meghalt. Temetésére, mely Gyulafehérvárt volt, sógora, Zólyomi is eljött. Innen a fejedelem kíséretében Marosvásárhelyre ment, ahol száz embert a fejedelem szolgálatából saját fegyveres kíséretéhez csábított. Ez okul szolgált, hogy eléje a fejedelem elfogadás végett nagyon szigorú feltételeket tartalmazó hitlevelet tétessen. Mivel vonakodott e hitlevelet aláírni, a fejedelem, mint makacs ellenszegülőt elfogatta és vasra verve Kővárba záratta. Az országgyűlés 1633. április 24-én perbe fogta, börtönre és jószágvesztésre ítélte.

Brandenburgi Katalinnal is, akinek fogarasi és munkácsi jószágait elfoglalta, nagyon sok kellemetlensége volt. Katalin Esterházy nádorhoz fordult segítségért, aki hajlandó volt Rákóczit fegyverrel is megtámadni. Miután ezt Pázmány Péter ellenezte, Eperjesen alkudozások indultak meg a két fél között, amelyek szeptember 8-án egyezséggel végződtek. A fejedelem ígéretet tett, hogy Katalint elvett jószágaiért kárpótolni fogja.

Egykori versenytársa, id. Bethlen István is sok zavart okozott, sőt kettejük között fegyveres összeütközésre került a dolog. Ez is egyezséggel végződött, amelyet a budai pasa is megerősített. Ez egyezségben Bethlen kötelezte magát, hogy Rákóczit többé nem háborgatja a fejedelemségben, viszont Rákóczi is ígéretet tett, hogy a Bethlen ellen hozott 1637-i országgyűlési végzéseket törölteti. Bethlen Gábor 10 000 forintos hagyományát, amelyet síremlékére tett, s az általa alapított gyulafehérvári főiskola számára hagyományozott 20 000 forintot, amely összegeket eddig visszatartott, ki fogja fizetni, és Zólyomi elkobzott birtokait visszaadja.

Rákóczi, ily módon megszabadulva minden versenytársától és ellenfelétől, s biztosítva minden külső támadás ellen, nyugodtan láthatott az ország belső ügyeinek rendezéséhez. Legfőbb gondja volt családja és az ország vagyoni helyzetét mentől virágzóbbá tenni. A harmincadoknak, a bányáknak kézbevétele, a só, kéneső, méz és viasz egyedáru tárgyává tétele, s a velük való szabadkereskedésnek a magánosok kezéből való kivétele egyaránt megtöltötték úgy az ország, mint magánpénztárát. Tömérdek vagyont gyűjtött össze jószágokban és nemesfémekben. Fösvénysége és fukarságig menő takarékossága, bár sok irigységet és vádaskodást keltett a sérelmet szenvedők részéről, nagy hasznára volt az országnak.

E vagyont és gazdagságot azért igyekezett felhalmozni, hogy fiait gazdagokká tegye, és ily úton is biztosítsa számukra a trónt. Dinasztiát akart alapítani. Két fia volt: György és Zsigmond. Györgynek az erdélyi fejedelemséget igyekezett biztosítani, Zsigmondnak pedig a lengyel koronát szerette volna megszerezni. Az előbbit el is érte, amennyiben a rendek 1642. február 16-án a Gyulafehérvárt tartott országgyűlésen idősebbik fiát, Györgyöt Erdély fejedelmévé választották, kit a következő évben összeházasított Somlyai Báthori András leányával, Báthori Zsófiával [a Báthoriak utolsó sarjával]. Így egyesült a legszorosabb családi kötelékben a két magyar haza két leggazdagabb családja: a Báthori és a Rákóczi család.

Rákóczi György nem volt olyan kiváló államférfiúi és uralkodói tehetség, mint Bethlen Gábor. Egyéniségük között is nagyobb volt a különbség, mint a hasonlóság. Mindezek ellenére méltó utóda volt a trónon. Fő feladatának a meglévő biztosítását tekintette. Nem a nagy külpolitikai vállalkozások embere volt, hanem saját államának gondos uralkodója. Úgy kormányozta országát, mint saját nagy kiterjedésű uradalmait. E szerényebb keretek közt mozgó külpolitika helyes is volt, mert valószínű, hogy Bethlen nagyszabású külpolitikájának folytatása éppen úgy kimerítette volna Erdélyt, mint másfélszáz év előtt Mátyás király nagy külpolitikai célokat követő, sok vérbe és pénzbe került hadi vállalatai kimerítették a sokkal gazdagabb és hatalmasabb Magyarországot. Csak uralkodása vége felé, mikor trónját maga és fia számára mindenfelől biztosította, engedett Bethlen egykori európai szövetségesei hívó szózatának és avatkozott bele a harmincéves háborúba.

1637-ben II. Ferdinánd meghalt, s utóda III. Ferdinánd lett, aki alatt a harmincéves háború utolsó szakaszába jutva egészen elveszteni látszott vallásos jellegét s mindinkább a franciák és a Habsburgok között folyó és immár hagyományossá lett küzdelem alakját öltötte magára. Úgy Richelieu, mint utóda, Mazarin a svéd kormánnyal egyetemben ismételten Rákóczihoz fordultak, hogy rábírják a háborúba való avatkozásra. Bár Banér a svéd hadak élén diadalmasan nyomult előre, Rákóczi állandóan fontolgatott és habozott. Végre 1643-ban Torstensson svéd fővezérrel szövetséget kötött.

Nagykállóból a nemzethez felhívást intézett, amelyben megokolta, hogy miért fog fegyvert. Zászlót bontott és mintegy diadalmenetben haladva előre, egymásután foglalta el Szatmárt, Tokajt, Kassát. Hadainak fővezére, Kemény János egészen Nyitráig nyomult előre. Torstensson Jankaunál diadalt aratván a császári hadseregen, a Morva és a Vág folyók közére benyomult, ahol Rákóczira várakozott, aki nem kapván hiteles hírt a jankaui győzelemről, mozdulatlan maradt. Csak akkor határozta el magát a cselekvésre, mikor De Croissy francia követ vele Munkácson 1645. április 24-én szerződést kötött és e szerződés értelmében a hadjárat költségeire a francia király 100 000 tallért biztosított, és arra is kötelezte magát, hogy e célra 150 000 tallért fog fizetni a következő években is.

Rákóczi ekkor bevonult Morvaországba és Brünn felé nyomult, amelynek fellegvárát, Spielberget Torstensson keményen ostromolta. III. Ferdinánd ekkor bizonyára elbukik a harcmezőn, ha Konstantinápolyban ügyes diplomáciai sakkhúzással, amelyet a nagyvezír megvesztegetése céljából nagy ajándékokkal támogatott, féltékennyé nem teszi a portát, amely eddig is gyanakvó szemmel nézte Rákóczi diadalmas hadjáratát, amelyet anélkül indított meg, hogy arra engedélyt kért volna. A minden oldalról szorongatott gyenge német császárt kényelmesebb szomszédnak tartották, mint a franciákkal és svédekkel szövetségben levő diadalmas vazallus erdélyi fejedelmet. Ezért a porta megtiltotta Rákóczinak a diadalmas hadjárat tovább folytatását.

Rákóczi, nem szegülhetvén ellene a porta parancsának, visszatért Morvaországból, és Esterházy nádor tanácsára s közbenjárása mellett 1645. december havában Linzben békét kötött II. Ferdinánddal. Ez volt a linzi béke, amelynek közjogi és politikai feltételei majdnem azonosak a Bethlen Gábor által kötött békék tartalmával, de vallásos tekintetben több és nagyobb vívmányt jelentenek. E békében III. Ferdinánd megerősítette az 1608-i törvényeket és a protestánsok vallásszabadságát; elrendelte, hogy a protestánsoknak az elvett templomok visszaadassanak; védelmet ígért a földesurakkal szemben a vallásukhoz ragaszkodó protestáns jobbágyoknak s azokat kivette mindenütt a katolikus plébánosok egyházi joghatósága alól; ígéretet tett, hogy a többi sérelmek orvoslása végett legközelebbről országgyűlést fog tartani.

A linzi békével véget ért Magyarország és Erdély részvétele a harmincéves háborúban. A francia és a svéd államférfiak meghívták ugyan Rákóczit is a Münsterben és Osnabrückben folytatott békealkudozásokra, és a vesztfáliai béke utolsó előtti pontja Erdélyről is megemlékezett, mint a francia király szövetségeséről, de mivel Rákóczi a linzi béke megkötése alkalmával arra kötelezte magát, hogy a francia és a svéd szövetségtől visszalép, volt szövetségesei sem tettek arra vonatkozóan semmit, hogy az erdélyi állam önállóságát e békekötésben nemzetközileg vállalt kezességgel biztosítsák, mint biztosították Hollandia és Svájc önállóságát.

Rákóczi élete vége felé történt, hogy a lengyel trón megüresedett. A lengyel disszidensek Radzivil herceg ajánlatára őt akarták a trónra emelni. Ő azonban a trónt kisebbik fiának, Zsigmondnak szerette volna megszerezni. Radzivil herceg felesége Vasile Lupu moldvai vajda idősebbik leánya volt. Lupunak volt még egy ifjabb leánya is, akit a vajda szeretett volna Rákóczi ifjabbik fiához, Zsigmondhoz adni feleségül. Azt gondolta, hogy ily módon leányából lengyel királynő is lehet, s azért nagy támogatójává lett Rákóczi lengyel tervének. E házassági tervtől a fejedelem és a fejedelemné sem idegenkedtek. Meg is kezdődtek a két udvar között a rá vonatkozó tárgyalások. A vajda elküldötte leánya arcképét Gyulafehérvárra, de mikor Zsigmond fejedelemfi meglátta, azt mondta, hogy a leány arca nagyon babaszerű és neki egyáltalán nem tetszik.

Rákóczi a lengyel trón megszerzése érdekében megindult tárgyalásokat tovább folytatta. Mikes Mihályt és Bethlen Ferencet, egyiket 40 000 arannyal, a másikat 20 000 tallérral ellátva Varsóba küldötte a lengyel rendek megnyerése végett. E tervezgetésnek azonban végét szakította a már hosszabb idő óta betegeskedő fejedelem 1648. október 11-én bekövetkezett halála.

I. Rákóczi György rendezett, gazdag és erős hadsereggel bíró országot hagyott fiára, II. Rákóczi Györgyre, kinek uralkodása első évei aránylag csendességben teltek el. Erdély tovább haladt azon az úton, amelyre Bocskai vezette. A történetírás e félszázados korszakot Erdély aranykorának nevezte. E korszakban a munkásember munkája biztos hasznának örvendhetett. Az úri nép nyugodtan gazdálkodhatott birtokain. Bor, búza bőségben volt. A méneseknek, szarvasmarha csordáknak, a juhnyájaknak sem szere, sem száma nem volt. Az arany, az ezüst, a sok drága ékszer, a cifra művű fegyver, lőszerszám a tárházakban felszaporodott. A városokban az ipar és a kereskedelem felvirágzott, jólétet és gazdagságot teremtett. Egyre-másra épültek a szép úri paloták, a nagy templomok, a városok erős bástyás falai, az iskolák. Gyulafehérváron kívül Munkács, Tokaj, Sárospatak (a Rákóczi család magyarországi birtokai) fényes fejedelmi várakká lettek, hol tősgyökeres művelt magyar udvari élet folyt, amely a magyar nyelvnek, a magyar tudománynak és irodalomnak pártolása által valóságos hivatást teljesített. A magyar irodalmi nyelv e korszakban azáltal az erdélyi hatás által erősödött meg, amely e kor fejedelmi udvarából került ki.

A Bethlen Gábor által alapított gyulafehérvári főiskola Rákóczi György fösvénységgel határos takarékossága miatt nem fejlődhetett ugyan olyan egyetem-jellegű akadémiává, amilyennek alapítója tervezte, de azért fennmaradt és a Bethlen által behívott külföldi tudósok - Bisterfeld, Alstedt, Basirius, Piscator - I. Rákóczi uralkodása alatt is hosszabb ideig maradtak Erdélyben és mellettük egy új, tudósabb magyar tanári nemzedék nevelkedett fel, kik között a legnevezetesebb Apáczai Csere János volt, aki a kolozsvári iskolát, ahová Gyulafehérvárról áthelyeztetett, csakhamar versenytársává emelte a gyulafehérvárinak.

Amit I. Rákóczi György elmulasztott, azt felesége, Lorántffy Zsuzsánna igyekezett buzgósággal és bőkezű anyagi támogatással kipótolni. Ő volt a sárospataki főiskola megalapítója és bőkezű pártfogója, úgyannyira, hogy ez iskola az erdélyi közoktatásügynek ez időben harmadik középpontjává lett, amelynek tanári karában egynéhány évig az európai hírű pedagógus, Comenius is helyet foglalt.

A harmincéves háború által okozott németországi zavarok egy pár évtizeden át nagyon megnehezítették a magyar ifjúságnak a németországi egyetemek látogatását, azért a hollandiai és angliai főiskolákat kezdették felkeresni. Angliában ez időben folyt a puritanizmus és a vele kapcsolatos presbiterianizmus harca az episzkopális anglikán egyház kormányzati elvei és rendszere ellen. E puritán és presbiteriánus mozgalmak nagy hatással voltak ez ifjak egynéhányára, így a többek között Tolnai Dali Jánosra, Medgyesi Pálra és Kereszturi Bíró Pálra, akik hazatérve, mint tanárok a tanszéken, mint papok a szószéken, és mint írók az irodalomban a presbiterianizmus elveit kezdették hirdetni. Ily módon összeütközésbe jutottak a hivatalos egyházi felfogással és egyházkormányzati elvekkel, mert az erdélyi református egyházat nagy tekintélyű püspökei, Keserűi Dajka János és Geleji Katona István valóságos episzkopális állam-egyházzá szervezték. Bár a küzdelemben a presbiteriánusok lettek a vesztesek, de az általuk vitatott egyházkormányzati elvek mégis igen nagy és jótékony hatást gyakoroltak az erdélyi református egyházi élet további fejlődésére.

Említettük, hogy Báthori Gábor uralkodása alatt a rendek törvényt alkottak a szombatosok, vagy amint akkor nevezték, a zsidózók ellen és őket a legközelebbi országgyűlésre, ha addig meg nem térnének, megidézték.

A zsidózók nem tértek meg, sőt egy hatalmas embernek, Péchi Simonnak - aki Bethlen Gábor idejében kancellárságot is viselt - pártfogásától támogatva, egyre nagyobb tért foglaltak. Ez a veszedelem Geleji Katona István püspököt arra bírta, hogy felvegye a harcot ellenük. Az 1638-i országgyűlés eltörölte e felekezetet és híveit büntetésre ítélte. Egy Torockai János nevű szombatost "istenkáromlásért" a tömeg megkövezett. Az elítélt főbb szombatosokat, akiknek száma száznál többre rúgott, Péchi Simonnal együtt börtönbe vetették, ahonnan csak úgy szabadultak ki, ha visszatértek a református hitre. Maga Péchi Simon is kétévi fogság után visszatért a református vallásra. Ekkor nemcsak szabadon bocsátották, hanem szenterzsébeti jószágát is visszakapta, hol elvonultan élete végéig héber tanulmányokkal foglalkozott. A szombatosság terjedését ily módon nyomták el, de teljesen megsemmisíteni mégsem tudták, mert mint tiltott és üldözött felekezet csekély számú híveivel Bözödújfaluban fennmaradt egészen a múlt század hetvenes éveinek kezdetéig, amikor egynéhány egyént kivéve, mindnyájan zsidókká lettek.



(f)



(II. Rákóczi György jelleme. Az ifjú Rákóczi Ferencet fejedelemmé választják. Az első erdélyi codex. Háború Lupu vajdával. Rákóczi Basarab Konstantint teszi Havasalföld vajdájává. II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata. Az erdélyi hadsereg lengyelországi pusztulása. A szamosújvári országgyűlés megfosztja II. Rákóczi Györgyöt trónjától.)



II. Rákóczi György atyja halála után az 1642-i választás alapján az akkor megállapított feltételek mellett vette át az ország kormányzását. Fejedelmi székében nemcsak a porta erősített meg, hanem a bécsi udvar is elismerte. Egyénisége nagyban különbözött atyjáétól, kinek óvatos megfontoltságából, higgadtan számító természetéből semmi sem volt benne. Merész vállalkozás, hirtelen elhatározás és pazarló bőkezűség jellemezte. Ennek volt következménye, hogy atyjának tapasztalt tanácsosait mellőzte és magát rokon gondolkozású és vérmérsékletű fiatalabb egyénekkel vette körül s a főbb országos tisztségeket is ilyenekre bízta.

Az öreg fejedelemasszony ifjabbik fiával, Zsigmonddal Sárospatakra vonult vissza, ahol mint a református vallásnak, az iskolának és a tudományoknak bőkezű pártfogója élt, növekvő tisztelettel környezve. Zsigmond Pfalzi Frigyesnek, a csehek trónvesztett királyának leányát vette nőül. E házasság nem volt szerencsés, mert a fiatal hercegnő esküvője után három hónappal Sárospatakon himlőben elhunyt. Férje is megkapta e járványos betegséget és 1652. február 4-én meghalt. Maga a fejedelem szintén súlyosan megbetegedett, ami nemcsak a rendek között, hanem országszerte is nagy aggodalmat és rémületet okozott.

A fejedelem veszedelmes betegségének hatása alatt a rendek Gyulafehérvárt országgyűlést tartottak és azon a fejedelem Ferenc nevű hétéves fiát fejedelemmé választották oly feltétellel, hogy atyja halála esetén nagykorúságáig a kormányzó Kemény János legyen. A rendek a hűségesküt nem teszik le addig, míg az újonnan megválasztott fejedelem maga is meg nem esküszik a választási feltételeket magában foglaló hitlevélre s arra, hogy a református valláshoz hű marad. E választást a szultán is megerősítette.

A fejedelem súlyos betegségéből szerencsésen felgyógyult és az ország kormányzását átvette. Miután régóta hiányát érezték egy teljes erdélyi törvénytárnak, Bethlen Ferenc kancellárt megbízták az 1540 óta hozott erdélyi törvények összegyűjtésével. Bethlen Ferenc teljesítette is e megbízatást. Az összegyűjtött és rendezett törvények gyűjteményét approbálás végett az 1653-i országgyűlés elébe terjesztette. A rendek megvizsgálva és megvitatva e gyűjteményt, elfogadták, és a fejedelem 1653. március 14-én megerősítette. Így jött létre az "Approbatae Constitutiones" címet viselő híres erdélyi codex.

A békés időknek ezután csakhamar vége szakadt. Kázmér János lengyel király háborút viselt a lengyelektől elszakadni akaró kozákok ellen és II. Rákóczi György neki Mikes Mihály vezetése alatt segítő hadat küldött. A kozákok hetmanjának, Bogdan Hmelnyickijnek a fia, Timusz veje volt Lupu vajdának. Lupu vajda a portánál panaszt és vádakat emelt II. Rákóczi György ellen. Rákóczi megtudta ezt és elhatározta, hogy megtorolja. Az ürügy sem hiányzott: Lupu háborút folytatott Basarab Máté havasalföldi vajda ellen, aki neki szövetségese volt, azonkívül az elégedetlen moldvai bojárok is hozzá fordultak támogatásért. II. Rákóczi Kemény Jánost Lupu ellen küldötte. Lupu azonban Kemény hadait Foksánynál megverte és betört Havasalföldre.

II. Rákóczi ekkor a lengyelekkel szövetkezett Lupu és az őt segítő kozákok ellen. Az egyesült magyar-lengyel hadak Luput és a Hmelnyickij Bogdan fia, Timusz által vezetett moldvai és kozák hadat megverték. Lupu Hmelnyickijhez menekült, Timusz pedig Szucsavába zárkózott, amelyet makacsul védelmezett a Kemény János vezetése alatt levő magyar sereg ellen. Miután Timusz megsebesült, a kozákok a várat feladták, Luput pedig a segítségére küldött tatárok elfogták és Konstantinápolyba küldötték. Lupu utóda a moldvai vajdai trónon II. Rákóczi pártfogoltja, Stefan Gheorghe lett.

Havasalföldön II. Rákóczi szövetségese, Basarab Máté vajda meghalt. Utóda Serban Konstantin lett, ki ellen szemenyeknek nevezett zsoldos hadai fellázadtak. Konstantin vajda a lázadók ellen II. Rákóczitól kért segítséget. Rákóczi 1655 tavaszán maga vezette az erdélyi hadsereget a lázadó szemenyek ellen, akiket Plojesti mellett megvervén, Konstantint visszaültette vajdai székébe. Most már mind a két román vajdai trónon olyan férfiak ültek, akik elismerték Rákóczi főhatalmát és neki hűséget esküdve, hű szövetségeseknek ígérkeztek.

II. Rákóczi ebben az időpontban jutott el hatalma tetőpontjára. Országa rendben volt, kincstára tele, hadserege győzelmes és jól felszerelt. Bár a porta nem nézte minden gyanú és féltékenység nélkül moldvai és havasalföldi sikereit, de azért a viszony Gyulafehérvár és Konstantinápoly között igen jó volt. A Habsburgokkal sem volt semmi kellemetlensége. Érthető tehát, ha a lengyel trón megszerzése hatalmi és politikai törekvéseinek kitűzött céljává is lett. Különben is Báthori István óta a lengyel trón megszerzése Erdély minden hatalmasabb és kiválóbb fejedelmének vágya és hatalmi törekvéseinek tárgya volt.

E messzenéző nagy terv megvalósításához az alkalmas külpolitikai helyzet is kedvezőnek látszott. X. Károly svéd király János Kázmér lengyel királlyal háborút viselt, aki szívesen fogadta a hatalmas erdélyi fejedelem felajánlott szövetségét. X. Károly a kötött szerződésben vele védő- és dacszövetségre lépett, felajánlván neki a lengyel trónt az úgynevezett porosz részek (Peznan és Pomeránin) nélkül. Kilátása volt arra is, hogy a lengyel disszidensek, a kozákok és Németország protestáns fejedelmei is támogatni fogják. E kedvezőnek látszó feltételek mellett nem vette tekintetbe a nehézségeket, amelyek nagyobbak és erősebbek voltak, mint ez előbbiek. A porta nemcsak barátságos viszonyban volt a lengyelekkel, hanem már a román vajdaságokban elért sikerei miatt is jelét adta nemtetszésének. A bécsi udvar pedig, mikor értesült lengyelellenes hadi készülődéseiről, 1657. január 6.-án küldött követe útján figyelmeztette a lengyel-svéd viszályban való szigorú semlegességre, kijelentvén, hogy ellenkező esetben úgy fogja magát és szövetségesét védelmezni, amint az adott körülmények között tudja.

A lengyelek ellen tervezett háborút az erdélyi rendek higgadtabb része sem helyeselte, mert tudta, hogy Rákóczi vérontás nélkül is megszerezhette volna, ha nem is magának, de legalább Ferenc fiának a lengyel koronát, hiszen szövetségét János Kázmér lengyel király is kereste, aki a nyújtandó segítség fejében megígérte, hogy fiát, Ferencet örököséül fogadja azzal a feltétellel, hogy katolikussá legyen. Maga a hadjárat kiszemelt vezére, Kemény János is kezdettől fogva ellenezte e merész és külpolitikailag egyáltalán elő nem készített vállalkozást. "Az elmés, okos úr-, Kemény János - írja Szalárdi a "Siralmas Króniká"-jában - a fejedelem elől más házban fordulván, ott egy ablakban nagy könnyezéssel megsírt vala; a szomorú jelekből által látván, az ifjú, tudatlan hízelgő emberek miatt a szegény országnak romlását, pusztulását származni."

A fiatal, nagyravágyó és hevesvérű fejedelem azonban. nem hallgatott senkire. 1657. január 29-én 40 000 főnyi jól felkészült haddal megindult Lengyelország ellen, Rhédey Ferencet, Serédy Gáspárt és Barcsay Ákost hagyván Erdélyben kormányzókul. Március 28-án Krakkóhoz érkezett, amely akkor már a svédek kezében volt. Itt Bethlen Ferencet egy kisebb csapattal hátrahagyva, előrenyomult és április 18-án egyesült a svéd királyi hadakkal. Ugyanennek a hónapnak 21-én átkelt a Visztulán és június 9-én Lengyelország fővárosát, Varsót elfoglalta.

Az ország két fővárosa a kezébe esett ugyan, de azért tényleg semmit sem hódított meg. Miután hadserege nem volt akkora, hogy az elfoglalt terület rendben tartására elegendő csapatot hagyhatott volna hátra, amint távoztak, nyomukban rögtön felkelt a nép. A török szultán, értesülvén II. Rákóczi György lengyelországi sikereiről, szigorú parancsot küldött utána, amelyben meghagyta, hogy vállalkozását, amelyet engedelme nélkül kezdett, hagyja félbe rögtön. Miután Rákóczi nem engedelmeskedett, Köprülü Mehmed nagyvezír Mohamed Giráj krími tatár kánt 100 000 emberrel ellene küldötte. I. Lipót császár is megújította atyjának, III. Ferdinándnak János Kázmérral kötött szövetségét és 16 000 ember kiáltását ígérte meg, hogy Lubomirski marsall Galíciából Rákóczi magyarországi birtokaira törjön. Lubomirski be is tört a magyarországi részekbe, ahol Munkácsot, Beregszászt, Színyérváralját és Szatmárnémetit kirabolta és részben elhamvasztotta.

A legnagyobb csapás azonban akkor érte Rákóczit, mikor a dánok megtámadták a svédeket és X. Károly kénytelen volt csapatait Lengyelországból kivonva, magyar szövetségesét magára hagyni. Ily körülmények között visszavonulásra határozta el magát. Július 2.-án meglehetősen rendezetlenül kelt át a Visztulán, amely alkalommal katonái közül sokan a folyóba fulladtak. Egy pár nap múlva a kozákok is cserbenhagyták. Július 21-én találkozott Czarny-Ostrownál a lengyel hadsereggel, amelytől két napi alkudozás után a következő feltételek mellett inkább kegyelmet, mint békét vásárolt: ha visszatér, Erdélyből követséget küld és ünnepélyes bocsánatot kér a lengyel királytól; a svédekkel és kozákokkal kötött szövetséget felbontja; a lengyeleknek segítséget ad a svédek ellen; a tatár kánnak váltságdíjat fizet; az elfogott erdélyi katonákért 1 200 000 forintot fizet; a foglyokat szabadon bocsátja, az elfoglalt várakat és kezeseket kibocsátja, az elrabolt egyházi kincseket és felszereléseket hiány nélkül visszaadja.

A lengyelektől megszabadult, de a tatárok már a nyomában voltak. Ezért némi kísérettel seregétől elvált és visszatért Erdélybe, visszahagyván Kemény János parancsnoksága alatt a nagyon leapadt és lerongyolódott hadsereget. Kemény János szakadatlan harc közben folytatta az egyre nehezebbé váló visszavonulást, míg Kamenicnél Galiciában utolérték a tatárok. Kemény, körülvéve a tatároktól és kifogyva minden élelemből és hadiszerből, letette a fegyvert. Őt magát és seregét a tatárok mint hadifoglyokat Krímbe hurcolták. A Krakkóban visszahagyott Bethlen Ferencnek sikerült csapatát szerencsésen hazavezetni Erdélybe.

II. Rákóczi György testben-lélekben megtörve érkezett 1657. augusztus 4-én Ecsedre. Szeptember 2.-ra Szamosújvárra országgyűlést hirdetett, hová Bethlen Ferenc csapata is megérkezett. A találkozás szomorú és siralmas volt. "Nem volt senki - írja egy szemtanú - abban a gyülekezetben, kinek sírásra elegendő materiája ne lett volna." A fejedelem a várban betegen feküdt, a rendek pedig ingerülten tanácskoztak azon, hogy kit lehessen felelőssé tenni a nagy szerencsétlenségért. Mialatt a véget érni nem akaró szenvedélyes vitatkozás folyt, megérkezett a szultán levele, amelyben megparancsolta a rendeknek, hogy Rákóczi helyett "Erdélyországnak hasznára alkalmatosabb fejedelmet válasszanak". A szultán e parancsával egyidejűleg érkezett meg Mohamed Giráj tatár kán üzenete is, amelyben tudatta, hogy ha a rendek e parancsnak nem engedelmeskednének, hadai készen állanak a betörésre.

A rendek kénytelen-kelletlen engedelmeskedtek a szultán parancsának és a gyulafehérvári folytatólagos országgyűlésen le is tették Rákóczit a fejedelemségből, és helyébe a már idősebb Rhédey Ferencet választották, de azzal a kikötéssel, hogy ha a szultán megbocsátana Rákóczinak, visszaadja a trónt, s ezért nem is követelték tőle a fejedelmi eskü letételét.

Így lett vége Erdély aranykorának és érkezett el az erdélyi három nemzet története annak a korszaknak a küszöbéhez, amelynél kezdetét vette az önálló erdélyi fejedelemség hanyatlása és az azt követő bukás.