(a)
(Az ország szabad fejedelemválasztó joga és a külpolitikai helyzet. Báthori István viszonya ellenjelöltjéhez, Bekes Gáspárhoz. A kerelőszentpáli ütközet. Báthori István egyénisége és politikája. A katolikus megújulás hatása Erdély politikai életében.)
János Zsigmond 1571. március 13-án halt meg, abban az évben, amelyben sikerült Miksa királlyal az erdélyi rendek szabad fejedelemválasztó jogát és azzal az erdélyi fejedelemség önállóságát is elismertetni. Mivel nőtlen volt, sem fiú, sem leány utódot nem hagyott hátra, és így a rendek szabad fejedelemválasztó joga minden korlátozás nélkül érvényesülhetett. Vagyonának, illetőleg családi kincseinek nagyobbik részét, s abban 40 000 font termés ezüstöt a lengyel királyra hagyta. Tekintélyes rész jutott Miksa magyar királynak és a szultánnak is. Végrendeletének végrehajtóivá belső bizalmas embereit, Bekes Gáspárt, Hagymásy Kristófot és Csáky Mihályt tette, kik a többi tanácsurakkal egyetértően május 17.-re országgyűlést hirdettek.
János Zsigmond legbizalmasabb tanácsadóját, Bekes Gáspárt tartotta legalkalmasabbnak arra, hogy utódja legyen a fejedelmi trónon. A rendek nagy többsége pedig somlyai Báthori Istvánt kívánta a fejedelmi trónra ültetni. Ennek a kettős óhajtásnak nemcsak személyi indítékai voltak, hanem fontos és nagy politikai háttere is. Az erdélyi fejedelemség önállóságát, s ennek következtében az Erdélyi rendek szabad fejedelemválasztó jogát úgy Miksa király, mint a török szultán nemzetközi jogi erővel bíró szerződésben ismerték el ugyan, de mindketten azt óhajtották, hogy a rendek azt válasszák meg, akit ők kívánnának saját hatalmi érdekeik szempontjából az erdélyi trónon látni.
Bekes Gáspár azt a politikai irányt képviselte, amely a Habsburgok hatalmi érdekkörébe szerette volna állítani Erdélyt, Báthori István pedig azt, amely Erdélynek a portához való viszonyát fönn akarta tartani. A rendek túlnyomó többsége, meggyőződvén a Castaldo-féle kísérletből, hogy a Habsburgok nem képesek csatlakozás esetén Erdélyt a török veszedelemtől megvédeni és hogy uralmuk nem is kedvező Erdély nemzeti és vallásos szabadságára, hű maradt a törökbarát politikához, minden szó és vitatkozás nélkül Báthori Istvánt választotta meg Erdély fejedelmévé. Báthori István, fejedelemmé választatván, nemcsak a töröknek tette le a hűségesküt, hanem Miksa királyt is biztosította arról, hogy urának ismeri el és vele szemben a hűséget megtartja. Nyíltan török hűbéres (adófizető) fejedelem volt, titokban azonban a magyar király szövetségese. Miksa királyt Báthori e nyilatkozata nem elégítette ki. Bekes Gáspárt még a fejedelemválasztó országgyűlés előtt kinevezte Erdély vajdájává és ügyét a legmelegebben ajánlotta magyarországi hatalmas embereinek támogatásába.
Maga Bekes Gáspár sem nyugodott meg a fejedelemválasztó gyűlés határozatában. Nyíltan azonban nem léphetvén fel Báthori ellen, egyelőre a passzív ellenállást tartotta a leghelyesebbnek. Fogaras várába húzódott, úgy gondolván, hogy itt az elégedetlenkedő székelyek és a Habsburgok felé hajló szászok tőszomszédságában nemcsak biztonságban érezheti magát, hanem elő is készítheti Báthori megbuktatását. Fogaras mellett második támaszpontja volt Máramaros megyében Huszt vára, amelyet Hagymásy Kristóffal és Csákyval a János Zsigmond által végrendeletileg nekik hagyományozott összeg fejében foglaltak le. Nemcsak a hűségesküt nem tette le, hanem a fejedelemtől való függetlenségének jeléül a Fogaras földjéről járó adót is megtagadta.
Báthori Bekes Gáspár ellen az október 31.-re összehívott medgyesi országgyűlésen panaszt és vádat emelt. Ez országgyűlésen Bekes Gáspár hívei is megjelentek és ennek következtében a gyűlés lefolyása nagyon zajos volt. Az országgyűlés Bekest elmarasztalta, aminek következménye az lett, hogy Erdélyből kénytelen volt elmenekülni Miksa király birodalmába. Itt sem nyugodott meg sorsában. Bizalmas embereinek sikerült az elégedetlenkedő közszékelységet és a főurak egy részét pártjára vonni. Miksa segítségével tekintélyes haderőt gyűjtött és 1575 nyarán betört Erdélybe.
A fejedelem haderejét Gyulafehérváron vonta összes s ott értesült, hogy Bekes Gáspár hadaival Tordáról elindult Marosvásárhelyre, hogy ott a pártjára állott székelyekkel egyesüljön. Báthori utána sietett és a két sereg egymással Radnótnál, a Maros mellett találkozott. Bekes innen Kerelőszentpálra vonult vissza és ott alkalmasnak vélvén a terepet az ütközetre, Báthori előrenyomuló hadaival szembeszállott. A szerencse Báthorinak kedvezett, Bekes teljes vereséget szenvedett. Maga is csak nehezen menekülhetett el egynéhány hívével Betlen várába, s onnan rövid pihenés után Szatmárra.
A Bekes pártján levő főurak és a székelyek közül nagyon sokan estek e csatában Báthori fogságába, aki a büntetést mindjárt a csatatéren megkezdette, felakasztatván az elfogott főbbek közül hat kiválóbb egyéniséget. E diadalmas csata után 15 nappal Báthori összehívta Kolozsvárra a rendeket, hogy törvény szerint ítéljenek a hűtlenek és lázadok pörében. Az ítélet annyira szigorú volt, hogy Wesselényi Ferenc ítélőmester maga is könnyezve olvasta fel. Ez ítélet következtében 1575. augusztus 8-án reggel 9 erdélyi főurat Kolozsvár piacán lefejeztek; az elfogott székelyek közül 34-et Szamosfalván felakasztottak, 34-nek pedig levágták a fülét.
Báthori Istvánt egy évvel később (1576) Lengyelország királyává választották és ő a lengyel trónt az erdélyi rendek beleegyezésével el is fogadta. Maga helyett kormányzóul fejedelmi hatáskörrel testvéröccsét, Báthori Kristófot hagyta.
Báthori István a magyar történelem legnagyobb egyéniségei közé tartozik. Ő volt a XVI. század legkiválóbb magyar államférfiúja és uralkodója. Neki köszönhető, hogy az erdélyi fejedelemség nemcsak megszilárdulhatott, hanem úgy illeszkedhetett be az európai államok rendszerébe, mint a magyarság államalkotó erejének képviselője, és hogy egyik utódjának, Báthori Zsigmondnak uralkodása alatt kelet felé már úgy léphetett fel, mint a mohácsi vész előtt uralkodott magyar királyok politikájának folytatója.
Báthori István a török pártfogoltja volt, de azért a Habsburgokkal is igyekezett a jó viszonyt fenntartani. Nemcsak folytatója, hanem továbbfejlesztője is volt annak a török és német hatalom között egyensúlyozó erdélyi politikának, amelynek megalapítója Fráter György volt. E kettős külpolitika, amely Báthori István után is irányelve maradt az erdélyi államférfiaknak, nemcsak a kényszerhelyzet következménye volt, hanem logikai folyománya is egy távolabb látó politikai felfogásnak.
Mikor ezt az egyensúlyozó kettős politikát bírálat tárgyává tesszük, nem szabad felednünk, hogy az erdélyi külön állam nem a magyarság akaratából, hanem annál erősebb kényszerhelyzetnek, a török hódítás nyomása következtében jött létre. A magyarság törekvéseinek célja: a török hódítás következtében kettészakadt magyar állam egyesítése volt, kapcsolatban a törökök kiűzésével. Hogy ez a terv csak a Habsburg uralkodókkal egyetértésben és a török hatalom várható meggyengülésének bekövetkeztével valósítható meg, világos volt minden erdélyi fejedelem, államférfiú és politikus előtt.
Az első kérdés az volt, hogy Habsburg uralkodóknak van-e elég erejük e nagy feladat megoldásához? Meg tudják-e védelmezni a magyarságot a töröktől, ha azzal nyíltan szakítva melléjük áll? Az ennél is fontosabb második kérdés pedig az volt: hajlandók-e siker esetén, mint egyszemélyben magyar királyok is, a magyar állam függetlenségét abszolút uralkodói hatalommal kormányzott saját birodalmuknak egységesítő törekvéseivel szemben fenntartani és biztosítani?
Ez erő hiányának ismerete bírta rá az erdélyi államférfiakat, hogy más szövetségest is igyekezzenek szerezni. Ez ösztökélte Báthorit arra, hogy a lengyel trónt megszerezze. Tudta, hogy Lengyelországnak is érdeke a török hódító hatalommal szemben olyan szövetségeseket keresni, amelyek török részről Hasonló veszedelemnek vannak kitéve. Mikor a lengyel rendek Báthorit királlyá választották, egyúttal Erdély szövetségét is biztosították maguknak.
Mint lengyel királynak, külpolitikáját már nemcsak Erdély és a magyarság érdekei szabták meg, hanem közép- és kelet-európai politikai célok is. Ennek érdekében egyformán kereste a közeledést a Habsburgokhoz és a Szentszékhez, amelyeknek hathatós közreműködése nélkül lehetetlennek tartotta politikai végcéljának elérését, amely a lengyel trónon már a töröknek nemcsak Magyarországból, hanem Európából való kiűzése is lett.
A katolikus egyház ebben az időben már magához tért abból a letargikus tájékozatlanságból, amelyben Luthernek és társainak egyházreformáló működése taszította. Loyolai Ignác megalapította a Jézus-társaság szerzetesrendet, az ellenreformáció ez igazi nagyvezérkarát. A Habsburgokkal és a Szentszékkel való egyetértés követelménye volt: lehetővé tenni Erdélyben is a katolikus megújulást. Ezért 1579-ben jezsuitákat küldött Erdélybe, akik Kristóf fejedelemtől megkapták a kolozsmonostori apátságot. Ezek Gyulafehérváron középfokú iskolát, Kolozsvárt pedig egyetemi rangú akadémiát állítottak fel. Mindez nem történhetett meg anélkül, hogy az erdélyi protestáns rendek ne tiltakozzanak ellene. Báthori Istvánnak azonban tekintélye akkora volt, hogy ez ellenzés komoly akadály nem lehetett. Másfelől a jezsuiták is óvakodtak minden lépéstől, amely alkalmas lett volna a felekezetek között való békét és jó viszonyt megbontani.
(b)
(Báthori Kristófot a porta elismeri Erdély fejedelmének. Báthori Kristóf külföldi háborúi. Dávid Ferenc mártírsága. Báthori Kristóf fiát, Zsigmondot fejedelemmé választatja. Báthori Kristóf halála. István király befolyása az erdélyi ügyek intézésére. Báthori Zsigmond átveszi Erdély kormányzását. A jezsuiták hatása Zsigmond németbarát politikájára. A törökbarát főurak összeesküvése Zsigmond ellen. Vitéz Mihály vajda szerepe a németbarát külpolitika indítékai között. Két török háború. Zsigmond lemondása. A törökbarát politika Báthori Andrással ismét felülkerekedik.)
Báthori István, mikor megválasztották lengyel királynak, azonnal tudatta a szultánnal és kérte, hogy öccsét, Kristófot ismerje el Erdély fejedelmének és a fejedelmi jelvények megküldésével iktattassa be székébe. Mikor Báthori Istvánt már megkoronázták a lengyelek, Báthori Kristóf utasította konstantinápolyi ügynökét, Nagy Mátét, hogy szorgalmazza megerősítését és jelentse ki a portán, hogy ő "nem hallgat máshová, mint a hatalmas császárhoz", és nem igaz, hogy ő "Lengyelországtól függene". A szultán válaszul 1576 júliusában megküldötte a beiktató levelet (athnamét) és az ünnepélyes beiktatás után az új fejedelem is megküldötte a 15 000 arany adót, mert az eredetileg 10 000 aranyban megállapított összeget a porta Báthori István trónra lépése után csakhamar felemelte 5000 arannyal.
Báthori Kristóf csendben és békében uralkodott. Bekes Gáspárnak esetleg megmaradt híveitől sem kellett tartania, mert maga Bekes is kibékült Báthori Istvánnal és ez időponttól kezdve egyik leghívebb embere lett. Hadba is csak kétszer kellett szállani az erdélyi seregeknek. Első ízben 1577 tavaszán, mikor a szultán parancsára a Potcoava ellen-vajda által elűzött Schiop Péter vajdát kellett vajdai székébe visszahelyezni. Másodszor 1579-ben, mikor István királyt az oroszok ellen viselt háborújában egy 5000 főnyi sereggel segítették meg, amelyben Bekes Gáspár és az Erdély későbbi történetében jelentékenyebb szerepet játszó Székely Mózes vettek részt, Wesselényi Ferenc, Borbély György és más erdélyi főurak és hadvezérek társaságában.
Báthori Kristóf uralkodása alatt Erdély vallásos életében igen nevezetes esemény történt. Az unitárius vallás megalapítója János Zsigmond uralkodása idején Dávid Ferenc kolozsvári pap volt. Az unitárius vallás bevett vallássá való tételéért Dávid Ferencnek és híveinek nehéz harcot kellett vívniuk, amelyet azonban siker koronázott, mert 1571-ben az országgyűlés Erdély negyedik törvényesen bevett vallásfelekezetévé tette, Báthori István pedig 1576-ban a Medgyesen tartott utolsó országgyűlésen a püspöki hivatalban Dávid Ferencet megerősítette.
Dávid Ferenc azonban híveinek és papjainak nagyobb részével tisztán vallásos kérdésben éles ellentétbe jutott. Azt vitatta, hogy a kegyelemért nem szükséges Jézushoz is imádkozni. Ezt eddigi küzdőtársa, Giorgo Biandrata, mint az unitárius vallásra veszedelmes tanítást, megtámadta.
Az ebből támadt teológiai harc annyira elmérgesedett, hogy Dávidot, mint káromló vallásújítót pörbe fogták. Helyzetét súlyosabbá tette, hogy második felesége alaptalanul házasságtöréssel vádolta a gyulafehérvári zsinaton tartott hitvitatkozás azzal végződött, hogy Dávidot mint vallásháborítót örökös fogságra ítélték és Déva várába zárták. A súlyos beteg Dávid Ferenc nem sokáig bírta ki a fogságot, mert egynéhány hónappal elítéltetése után börtönében meghalt.
Báthori Kristóf uralkodásának* utolsó éveiben betegeskedni kezdett, ami inkább személyes híveit, mint őt, arra ösztönözte, hogy fia, a kiskorú Zsigmond számára biztosítsa a trónt. {* Kristófra, majd Zsigmondra hagyta ugyan Báthori István az országot, vajdai címmel, de fejedelemnek csak ő szólíttatta magát, Kristóf nem "uralkodott".} E szándékát megerősítette egy Markházi Pál nevű gazdag, de kalandor természetű úrnak arra irányuló cselszövése is, hogy a konstantinápolyi basák segítségével Kristóf fejedelem halála esetén megszerezze magának az erdélyi fejedelemséget. Ehhez járult, hogy 1581 elején felesége, Bocskai Erzsébet is meghalt. E tervhez, bár vonakodva, István király is hozzájárult, és így a rendek 1581. május havában a kolozsvári országgyűlésen a gyermek Zsigmondot Erdély fejedelmévé választották
Báthori Kristóf aggodalmai nem voltak ok nélkül valók, mert betegsége még az országgyűlés alatt súlyosabbá lett. Gyóntató papját, egy Leleszi nevű jezsuitát magához hivatta, és vele elkészíttette végrendeletét. Fiának nevelését és gondviselését pedig bizalmas emberére, Gálfi Jánosra bízta, aki legbuzgóbb sürgetője volt annak, hogy Zsigmond még apja életében fejedelemmé választassék. Magát Gyulafehérvárra vitette, hol 1581. május 21-én meghalt.
Bár István királyt testvére, Báthori Kristóf halála után az oroszok ellen való hadviselés gondjai foglalták el, azért Erdélyről sem feledkezett meg. Az erdélyi ügyek egyik fő gondját alkották, annyira, hogy majdnem azt lehet mondani, hogy Erdélyt tulajdonképpen ő kormányozta. 1583-ban Erdély kormányzását Kendy Sándorra, Kovacsóczy Farkasra és Sombory Lászlóra bízta, de oly módon, hogy a döntő szó és irányítás Kendy Sándoré legyen. Az erdélyiek azonban ezeknek kormányzásával nem voltak megelégedve és arra kérték a királyt, hogy Erdély kormányzását egy emberre bízza. A király engedett a kérésnek és Erdély kormányzójává 1585. május 1-én Ghiczy [Ghyczy] János váradi főkapitányt nevezte ki.
István király családjának érdekeit sem tévesztette szem elől mindent megtett, hogy a hatalmas Báthori családot még hatalmasabbá tegye. Zsigmond unokatestvérét, Boldizsárt Fogaras várának parancsnokává tette. Nővérét, Grizeldiszt Zamojski lengyel kancellárhoz adta nőül. Zsigmond egy másik unokatestvérének, Endrének bíbornoki méltóságot szerzett. Terve volt Zsigmondnak a lengyel trónt is megszerezni, amely esetben Erdély fejedelme Báthori Grizeldisz férje, Zamojski lett volna. Mindezeknek a messze tekintő terveknek István királynak 1586. december 13.-án bekövetkezett halála vetette végét.
István király halála Erdélyre nagy csapás volt. Tekintélye, határozott erélye és bölcs mérséklete minden szenvedélyt lecsillapított és minden pártküzdelmet vagy teljesen elnyomott, vagy mérsékelt. Halála után vége lett Erdély nyugalmának és csendességének. A hatalom az ifjú Báthori Zsigmondra szállott, kit a rendek 1588-ban azzal a kikötéssel nagykorúsítottak, hogy megerősíti a jezsuiták kitiltásáról hozott törvényt. Az erdélyi rendek a jezsuiták Erdélyből való eltávolítását nem annyira felekezeti és vallásos okokból kívánták, mint politikaiból. Észrevették ugyanis, hogy a jezsuiták Zsigmondot el fogják vonni a törökbarát politika mellől és előbb-utóbb a Habsburgok szövetségesévé, fogják tenni, amelyet Erdélyre nézve veszedelmesnek tartottak.
A fejedelem a rendek kívánságának kénytelenségből engedett ugyan, de a jezsuiták befolyása politikájának irányításában nemcsak változatlan maradt, hanem még erősebbé is lett. Az alkudozásokat Rudolf király és császár udvarával Carillo jezsuita páter vezette. Célja volt egy olyan európai szövetség létrehozása, amely elég erős lett volna a török hatalom megtörésére. Ennek a politikának az erdélyi főurak közül is többen voltak támogatói így a többi között a nagyváradi főkapitány, Bocskai István is.
A rendek többsége azonban nemcsak határozottan ellenszegült a tervnek, hanem abból az elvből kiindulva, hogy "inkább vesszen el egy ember, mint egy ország", Zsigmond ellen össze is esküdtek. Zsigmond ezt megtudva, az összeesküvőket elfogatta és a főbbeket, köztük unokabátyját, Báthori Boldizsárt és a nagytekintélyű Kendy Sándort is kivégeztette. E kegyetlen cselekedete megtört minden ellenállást és így Zsigmond a szövetséget Rudolf királlyal akadálytalanul megköthette, melyet még erősebbé tett Mária Krisztinával kötött házassága.
Zsigmond sugalmazóit, a jezsuitákat és a bécsi császári udvar politikusait e lépésre az európai politikai helyzet és a török birodalom belső állapotainak ismerete vezették. A török birodalom mostanáig folyton emelkedő hatalmában a hanyatlásnak igen komoly jelenségei kezdettek mutatkozni. Vitéz Mihály havasalföldi vajdában pedig Erdélytől keletre olyan ügyes politikai és hadvezető egyéniség jelentkezett, kire sokkal nagyobb biztossággal lehetett számítani a török ellen való minden hadi vállalatban, mint az eddigi román vajdákra, és aki e hadjárathoz saját népéből katonai anyagot is tudott a törökellenes politikának rendelkezésére bocsátani.
Báthori Istvánnak, mint lengyel királynak harcaiban az erdélyi hadvezetőknek olyan vezérkara nőtt fel, aminő Mátyás király óta nem volt. Ezek közül a legkiválóbbakat tekintélyes számú magyar és székely csapatokkal Vitéz Mihály vajdához küldötte Zsigmond, hogy segítsenek neki hadseregét katonailag szervezni, és harcképessé tenni. Jogosnak látszott az a feltevés, hogy most a német császári hatalom, szövetségben Erdéllyel és a román vajdaságokkal, elég erős lesz a hanyatlás jeleit mutató török uralom végleges megtörésére.
A Szultán sem nézte tétlenül az ellene folyó készülődést. Szinán pasa nagyvezírt 100 000 emberrel Vitéz Mihály vajda és Zsigmond ellen küldötte. A szerencse Zsigmondnak kedvezett, kinek fővezére, Bocskai István Szinán hadseregét Havasalföldön megsemmisítette. {* a gyurgyevói csatában.} Ez a kudarc a törököt nem csüggesztette el. 1596-ban újabb háborút indított Zsigmond ellen, éspedig Magyarországon. Zsigmond a mezőkeresztesi csatában döntő vereséget szenvedett.
Ez a vereség a változékony és szeszélyes természetű Zsigmondot annyira lehangolta, hogy a fejedelemségről lemondott. Erdélyt át is adta Rudolfnak, ki az oppelni és ratibori hercegségen kívül évjáradékot biztosított neki és megígérte, hogy számára a bíbornoki kalapot is megszerzi. De alig távozott el az országból, megbánta tettét, s visszatért Erdélybe. Rövid idő múlva újra lemondott, de Erdélyt most már nem Rudolfnak, hanem öccsének, Báthori András bíbornoknak adta át.
Miután Erdélyben Báthori Andrással újra a hagyományos törökbarát politika kerekedett felül, a bécsi udvar Vitéz Mihály vajdának pénzt és fegyveres segítséget ígért, ha híven szolgálja a kereszténység ügyét, és Rudolfot ismeri el urának. Vitéz Mihály 1598 tavaszán Magyarországnak Havasalföld felett gyakorolt régi főhatósági jogán Rudolfnak letette a hűségesküt, mint három évvel előbb ugyanezen a címen Báthori Zsigmondnak, és egy évvel később, 1599-ben Báthori Andrásnak is.
(c)
(Báthori András és Vitéz Mihály vajda egymáshoz való viszonya. Vitéz Mihály vajda betörése Erdélybe. Vitéz Mihály vajda és a székelyek. A sellenberki csata. Vitéz Mihály vajda bevonul Gyulafehérvárra és országgyűlést tart. Vitéz Mihály vajda és az erdélyi román parasztság. Vitéz Mihály elűzi Movila Jeremiás moldvai vajdát. Vitéz Mihály vajda valóságban Erdélynek nem fejedelme, hanem mint Rudolf király helytartója, csak kormányzója volt. Vitéz Mihály kormányzatával Erdély nemzetei csakhamar elégedetlenek lesznek. A goroszlói győzelem. Basta megöleti Vitéz Mihály vajdát. Székely Mózes fejedelemsége és halála. Erdély leggyászosabb korszaka)
Báthori András e hűségeskü alapján teljesen megbízott Vitéz Mihály vajdában, aki terveit részben Báthori András hiszékenységére alapította. Hűségesküjén kívül Báthori András követei előtt több ízben jelentette ki, hogy az Isten őt oly nyomorúságba süllyessze, hogy eledele fia húsa, itala vére legyen, ha ő az erdélyieket megcsalná. Így aztán sikerült is András követeit hűségéről annyira meggyőzni, hogy azoknak egyike, Kornis Gáspár a legnagyobb határozottsággal jelentette ki, hogy bőrét engedi lenyúzatni, ha Vitéz Mihály esküszegő és hűtlen lenne. Nem csodálkozhatunk tehát, ha András nem adott hitelt az ellenkező tudósításoknak, sőt Vitéz Mihály vajdának egy bulgáriai beütésre lőszereket, edzett hadi népet és jó kapitányokat is küldött. A Háromszéken lakó Béldi János, értesülvén Vitéz Mihály készülődéseiről, Gyulafehérvárra utazott, hogy figyelmeztesse a fejedelmet a közelgő veszedelemre. "Ne higgye János uram - válaszolá a fejedelem -, hiszen most jött onnan Sennyey Pongrác: azt mondja, hogy jó szívvel vagyon hozzánk a vajda."
Vitéz Mihály elkészült a betörésre. Hasztalanul figyelmeztette felesége, hogy bűnt követ el, ha megtámadja a Báthoriakat, kik bujdosásában pártfogolták, és vajdai székébe segítették. Nem hallgatott Theodosius logofet (kancellár) intelmeire sem, és ha néha habozott, mellette volt Mihalcea Caragea bán, ki folytonosan biztatta merész tervének kivitelére. Hadait Ploestiben vonta össze s onnan azokat Buzeu felé indítva, 1599. október 17.-én a Bodzai-szoroson át, ellenállásra nem találván, betört Erdélybe.
Vitéz Mihály vajda tervét nemcsak Báthori András hiszékenységére alapította, hanem a közszékelyek nagyfokú elégedetlenségére is. Hogy a székelyek és a Vitéz Mihály vajda között levő viszonyt, amely az egész helyzetnek kulcsa volt, megérthessük, vissza kell emlékeznünk, hogy 1562-ben, János Zsigmond uralkodása idején miként fosztották meg a közszékelységet régi szabadságaitól. Mikor Báthori Zsigmond 1595-ben Szinán ellen hadra kelt, a székelyeket visszahelyezte 1552 előtt élvezett régi szabadságaikba. A székelyek ezért hálásak voltak, mert azokon kívül, akik eddig is Vitéz Mihály vajda táborában harcoltak, 20 000-en csatlakoztak Báthori Zsigmondhoz, aki elsősorban nekik köszönhette havasalföldi nagy győzelmeit.
Mikor vége lett a havasalföldi hadjáratnak, a székely főemberek és a főurak nem akartak tudni semmit a székely szabadság visszaállításáról. A székelyek ezért Zsigmondnál panaszt tettek. Zsigmond panaszukat az országgyűlésen törvénytudó emberek elé terjesztette, akik kijelentették, hogy "a székelyek nyavalyás paraszt emberek lévén", nem jól értették az 1595-i felszabadítást, s mivel az különben is kicsikart dolog volt és az országgyűlés sem erősítette meg, nem érvényes.
Ez ítélet kihirdetésekor, hogy zendülés ne legyen, az országgyűlésen legbefolyásosabb székely követeket elfogták. A kővetkező évben a székelyek ellene szegültek az ítélet végrehajtásának. Mikor Zsigmond 1596 telén Prágában időzött, az ellenszegülő székelyek megfékezésére nagyszámú fegyveres erőt küldöttek közéjük, hogy karhatalommal állítsák helyre az 1562 utáni állapotokat. Azokat a székelyeket, kiket az ellenállás szervezőinek tartottak, tömegesen fogdostatták össze és az elfogottakat részben, kivégeztették, részben megcsonkították. A zsarolásnak, a fosztogatásnak, az erőszaknak minden fajtáját kénytelenek voltak ez alkalommal a székelyek eltűrni. Ez volt a székelyek szomorú 1596-i farsangja.
Ily módon csalták meg Báthori Zsigmond uralkodása alatt a székelyeket nagybecsű harctéri szolgálataik jutalmazásául. Még sajgott a székelyek friss sebe mikor Vitéz Mihály vajda betört Erdélybe, aki bodzai táborából egyik székely kapitányát több nála levő székely tiszttel a székelység közé küldötte azzal az üzenettel, hogy ő Rudolf király megbízottja. Feladata Báthori Andrást elkergetni, és érvényt szerezni a szerződésnek, melyet Báthori Zsigmond Erdély átadására vonatkozóan Rudolffal kötött. Rudolf király nevében megígérte a székelyeknek, hogy ha a király ügyének támogatására hozzá csatlakoznak, a király visszaállítja régi szabadságaikat. Ellenkező esetben rájuk tör, és tűzzel-vassal fogja őket pusztítani.
A székelyek nagyobbik része: a háromszéki, csíki és udvarhelyi közszékelyek siettek felhívásának eleget tenni. Összegyülekeztek és lerombolták a megfékezésükre Háromszéken épített várhegyi (Székelybánja) várat. A főembereket elkergették vagy megölték, és házaikat lerombolták. Ennek végeztével tömegesen csatlakoztak Vitéz Mihály vajda bodzai táborához. Vitéz Mihály vajda hadserege körülbelül 36 000 ember volt, amelynek egyharmad része volt székely. Ez az egyharmad rész volt Vitéz Mihálynak legelszántabb katonasága, mert ez tudta, hogy nincs más választása, mint győzni vagy meghalni, mert vereség esetén ismét visszakerül a régi keserves igába. Vitéz Mihály vajda betörésének híre csak két nap múlva érkezett meg Gyulafehérvárra. Nagy volt a meglepetés és a zavar, mert minden előkészület hiányzott a sikeres védelemhez. Az alatt az idő alatt azonban, míg Vitéz Mihály vajda bodzai táborában a székelyekkel tárgyalt, Báthori András is összeszedte a rendelkezésére álló csapatokat. A székelyek közül csak a főemberek, az aranyosszéki és a marosszéki székelyek csatlakoztak hozzá.
A vajda és a fejedelem hadai 1599. október 28-án Szeben közelében a Szenterzsébet és Sellenberk [Schellenberg] községek között elterülő mezőn ütköztek össze. Eleinte a fejedelem hadai voltak előnyben, de a zsoldos kozákok ütközet közben Vitéz Mihály csapataihoz mentek át és ez árulásuk eldöntötte az ütközet sorsát is. A fejedelem egész tábora, minden ágyúja és poggyásza Vitéz Mihály vajda kezébe esett. A megvert erdélyi had szertefutott és András a Székelyföldön át igyekezett Vitéz Mihály ellenfeléhez, a moldvai vajdához menekülni. Már az ország határszéléhez, a Csíki-havasokba érkezett, ahol a székelyek csekély számú kíséretével együtt megölték. Fejét levágták, s Gyulafehérvárra vitték Vitéz Mihály vajdához, aki lefestette és a képet Prágába küldötte. Azután a megölt fejedelem testét is Gyulafehérvárra vitette, és tisztességgel eltemettette.
A győztes Vitéz Mihály vajda a sellenberki ütközet után - november 1.-én - nagy pompával vonult be az erdélyi székhelyére, Gyulafehérvárra, hova országgyűlést hívott össze, amelyen kijelentette, hogy ő Rudolf király megbízásából jött Erdélybe, mint helytartója és az ország főkapitánya. A rendek Rudolfnak és a vajdának, mint helyettesének letették a hűségesküt. E pillanattól kezdve az általa kiadott államiratokon a követ következő aláírást használta: "Mihály havasalföldi vajda, ő cs. és kir. felségének tanácsosa, erdélyi helytartója, hadainak Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben kapitánya." Koronázásról, fejedelemségről nincs hiteles történelmi adat. {* téves: a gyulafehérvári országgyűlés 1599. november 20.-án "fejedelem"-nek címzi.}
Erdély kormányzata külsőleg semmit sem változott. Az országgyűléshez magyar nyelven küldötte előterjesztéseit és a gyűlés is magyar nyelven hozta végzéseit. Magyarul levelezett még a szászokkal is. Mivel eléggé jól tudott magyarul, Rudolf király követeivel is magyarul tárgyalt. A fontosabb állami okiratokat és adományleveleket latinul állíttatta ki és latinul írta alá. Román nyelvű oklevelet Erdélyben csak tisztán havasalföldi ügyekben adott ki. Míg a székelyeknek visszaadta régi szabadságukat, addig nem tett semmit a román parasztság érdekében, mert a székelyek támogatására szüksége volt, de az erdélyi román parasztság nem tehetett neki semmi szolgálatot; "a román nép jobbágyi állapotban maradt ezentúl is - írja Bǎlcescu, Vitéz Mihály vajda első román életrajzírója -, Mihály tehát misszióját nem teljesítette Erdélyben s így megérdemelte bukását." A valóság az, hogy Vitéz Mihály nem is érezhetett ilyenféle hivatást magában, mert hiszen ő saját országában is elrendelte, hogy "minden földművelő paraszt, akinek birtokán él, annak örökös rumunja, azaz földhöz kötött szolgája legyen". Semmi jelét sem adta annak, hogy Erdélyben a román nép felszabadítása végett jelent volna meg, valamint annak sincs semmi jele, hogy az erdélyi román nép tőle valami ilyesmit várt volna. "A mi parasztjaink részéről, akik jobbágyok voltak, nem várhatott semmi támogatást - mondja a románok legkitűnőbb történetírója, Nicolae Iorga, iskolai használatra szánt »Istoria românilor« [»Román történet«] című könyve 177. lapján -, pedig csak erre a támogatásra alapíthatott volna Erdélyben tartós román uralmat."
Adolf király nem bízott Vitéz Mihály hűségében és azért egy Basta nevű tábornokát küldötte Erdélybe, mint királyi biztost, nemcsak Vitéz Mihály ellenőrzésére, hanem Erdély átvételére is. Vitéz Mihály azonban nem szándékozott Erdélyt átadni Rudolfnak, sőt a következő 1600.-ik év június havában Moldva ellen hadat indítva, annak vajdáját, Movila Jeremiást elkergette, és magát iktatta be a moldvai vajdai székbe, s azután visszatért Erdélybe, ahol Rudolf király biztosai várták.
Vitéz Mihály azt remélte, hogy Rudolf biztosai pénzt hoznak számára, és át is fogják adni Rudolf királynak azt a diplomáját, amellyel őt, mint helytartóját az erdélyi fejedelmi széken megerősíti. A biztosok azonban sem pénzt, sem diplomát nem hoztak, azért Vitéz Mihály maga adta elő a biztosoknak kívánságait, amelyek a következőkből állottak: Vitéz Mihály megmarad Havasalföld és Moldva trónján, amíg él, fennmaradván ez országoknak az a joga, hogy halála után szabadon válasszanak maguknak vajdát. Vitéz Mihálynak és családjának adja a király Erdélyben Fogaras és Görgény várát, a hozzájuk tartozó uradalmakkal, a magyarországi részekben Huszt várát, Zsákát és Kővárt, szintén a hozzátartozó uradalmakkal. Erdélyt, amíg él, Vitéz Mihály mint Rudolf és utódainak helytartója fejedelmi hatalommal kormányozza. Rudolf Vitéz Mihálynak ez ajánlatát elfogadta, de azzal a különbséggel, hogy az örökös adomány gyanánt kért jószágokat nem adta oda Vitéz Mihálynak és melléje kormányzótársul egy császári tanácsost rendelt. A diploma szeptemberben meg is érkezett, csakhogy már elkésve.
Vitéz Mihály nem tudott Erdélyben rendet teremteni és meggyökeresedni. A szászok, akik önként hódoltak meg neki, éppen úgy elégedetlenek voltak vele, mint szövetségesei, a közszékelyek. A hozzá csatlakozott nemességet azzal riasztotta el magától, hogy azoknak birtokait, akik ellen valami kifogása volt, elkobozta, és havasalföldi bojárjainak adományozta. Ez eljárása azt a hitet gyökereztette meg a nemességben, hogy mindezt azért teszi, mert a magyar nemességet ki akarja irtani és jószágaikat a hozzá hűséges havasalföldi bojárjai között kívánja szétosztani. Basta, aki Vitéz Mihályban nemcsak Rudolf király ügyeinek elárulóját, hanem személyes ellenfelét is látta, egyesült az elégedetlen erdélyi magyarsággal és Vitéz Mihály vajdát megtámadta, 1600. szeptember 18-án Miriszlónál megverte és Erdélyből kiűzte.
Vitéz Mihály vajdát a lengyelektől segített moldvai hadak nemcsak Moldvából, hanem Havasalföldről is elűzték, és ő mint trónvesztett fejedelem Bécsbe menekült. Az erdélyi rendek 1601 elején Kolozsvárt országgyűlést tartottak és Zsigmondot visszahívták a fejedelmi trónra. Bécsben ez nem tetszett, s ezért Vitéz Mihály vajdának nemcsak megbocsátottak, hanem Bastával is kibékítették s újra Erdélybe küldötték azzal az utasítással, hogy Bastával egyesülve, Zsigmondot kergessék ki Erdélyből. Basta és Vitéz Mihály vajda egyesült serege Goroszló mellett ütközött össze az erdélyi hadakkal. A győzelem az egyesült hadaké lett és Erdély újra Vitéz Mihály vajda és Basta hatalmába került.
A régi gyűlölet kettejük között csakhamar újra lángra lobbant. Basta mindenáron rá akarta bírni Vitéz Mihályt, hogy menjen ki Erdélyből, és az országot adja át Rudolfnak, Vitéz Mihály ezt semmi szín alatt sem volt hajlandó megtenni. Hogy Erdélyt megtarthassa, titokban elkezdett a törökkel alkudozni. Levelei közül egynehány Basta kezeibe jutott. Ezeknek egyikében azt írta a nagyvezérnek Rudolfról, hogy "hitvány semmirekellő, tehetetlen ember", s azért a szultán védőszárnyai alá helyezkedik. Kassáról pedig azt írta bojárjainak, hogy "nem maradhatok tovább ez esztelen, ostoba nép között. A császár féleszű, ugyanilyenek a főhercegek. Környezete, hadvezérei semmirevalók, nem férfiak, hanem asszonyok, gyávák, elpuhultak." Ezek a levelek meggyőzték Bastát Vitéz Mihály veszedelmes szándékáról, s azért 1601. augusztus 19.-én Torda mellett levő táborában orozva meggyilkoltatta. Jellemző környezetére, hogy egy fiatal magyar tisztjét kivéve, akit Vitéz Mihály gyilkosai súlyosan megsebesítettek, senki sem sietett védelmére és "katonái közül senki sem mozdult meg - írja Iorga idézett műve 183. lapján -, hogy megbosszulja ezt az istentelenséget."
Vitéz Mihály vajda halála után, megelégelvén Basta uralmát, az erdélyi rendek Székely Mózest, Báthori Zsigmond egyik főemberét és hadvezérét választották Erdély fejedelmévé, aki Bastát Erdélyből kikergette. Győzelmének gyümölcseit azonban nem sokáig élvezhette, mert Radu Serban oláhországi vajda, kit Basta hívott be, hadait Brassónál megverte. Az ütközetben Székely Mózes maga is megöletett. A brassói ütközet után Basta kormányozta az országot egészen 1604-ig.
Erdély történetének a sellenberki csatavesztés és a Basta bukása között eltelt időszak volt legszomorúbb korszaka. A mai Szilágy, Szolnok-Doboka, Kolozs és Alsó-Fehér vármegyéknek e korszak kezdetén még elég tekintélyes számú magyar paraszt népe ez időszak pusztító harcaiban fogyatkozott meg annyira, hogy összefüggő tömegből kisebb-nagyobb népszigetek szakadozott csoportjaivá lett. A tatárjárás óta egyetlen időszak sem volt olyan pusztító hatású Erdély magyar paraszt népére, mint Vitéz Mihály vajda és Basta e szomorú emlékezetű korszaka.
"Misericordia dei quod non consumti sumus" (Isten irgalmassága, hogy meg nem semmisültünk) - jellemezte ez időszakot egy névtelen brassói szász krónikás. "De hová mentem volna - írta Mikó Ferenc 1603-ban mikor Karánsebestől Szászvárosig ember nem lakott." Basta zsoldosai, Vitéz Mihály hadai minden ütközet után egy-egy vidéket tettek néptelenné. Tűzzel-vassal pusztítottak. "Az embereknek hátából szíjat hasítottak, a gyermekeknek fejüket megtekerék, hogy a szemök kiömlött" - panaszolja egykorú Mikó Ferenc. Mikor a temesvári basa Vitéz Mihály vajda megöletése után Gyulafehérváron megjelent s ott látta a pusztítást, a körülötte álló magyar uraknak e szavakat mondá: "és ezt nem a törökök, hanem a ti keresztény testvéreitek tették".