Make your own free website on Tripod.com

AZ ÖNÁLLÓ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG MEGALAKULÁSA



(a)



(Szapolyai és Ferdinánd versengése a trónért. Erdély szerepe a versengésben. Cserni Jován parasztlázadása. I. János király Lengyelországba menekül. I. János király visszatér Erdélybe. A váradi béke. Veres Péter moldováni fejedelem betörései. Maylád István vajda szerepe. János király erdélyi utazása és halála.)



A mohácsi szerencsétlen ütközet után a török még jóformán ki sem vonult az országból, máris megkezdődtek a királyválasztás előkészületei. Szapolyai 1526. október 15-re párthíveit Tokajba hívta értekezletre. Ez értekezlet kimondotta, hogy november 5-re a királyválasztó gyűlést Székesfehérvárra össze kell hívni. Ez országgyűlés Szapolyait királlyá választotta, akit Szent István koronájával meg is koronáztak.

Mária özvegy királyné és a sánta Báthori nádor - akit Francesco Massario velencei követ a Signoriához küldött egyik jelentésében e szavakkal jellemez: "reggeltől estig és estétől reggelig részeg. Mindenki gyűlöli." - a királynő testvérbátyját, Ferdinánd osztrák herceget akarták a trónra ültetni. Maga Ferdinánd eleinte nem sokat törődött a magyar trónnal. Fő gondja az volt, hogy cseh királlyá válasszák. Ez megtörténvén, ő maga is mindent elkövetett megválasztása érdekében.

Erdély mind a két félre nagy fontossággal bírt, Szapolyaira azért, hogy megtarthassa, Ferdinándra, hogy megnyerhesse. Szapolyai egyik hívét, Perényi Pétert küldötte vajdául Erdélybe, Ferdinánd pedig egy Reicherstorfer nevű ügynökét, hogy a szászokat megnyerje, akik között a nagyhatalmú Pempflinger Márk szebeni királybíróra bátran számíthatott. Ezzel sem elégedett meg. Egy Mischlinger nevű ügynökét pénzzel és nagy ígéretekkel a havasalföldi és moldovai vajdákhoz küldötte. A havasalföldi vajdának az lett volna a feladata, hogy szükség esetén a szászokat támogassa, a moldvainak pedig az, hogy a Szapolyaival tartó székelyeket féken tartsa.

Mialatt a két párt ekként készülődött, s készülődéseivel meglehetős fejetlenséget okozott az országban, az állam biztonságát és a társadalmi rendet nagy veszedelem kezdette fenyegetni. Egy Cserni Jován nevű szerb kalandor, azon szerbek közül, akiknek elődei Brankovics Györggyel költöztek be a mai Bánságba, fellázította nemcsak a szerb, hanem a Szeged vidéki magyar parasztságot is. A mozgalom csakhamar olyan méreteket öltött, hogy a Dózsa-féle parasztforradalom megismétlődésétől lehetett tartani. Szapolyai, most már I. János király, megrendelte Perényi erdélyi vajdának, hogy fékezze meg a lázadókat. Perényi meg is támadta a lázadókat, de csatát veszítvén, Erdélybe vonult vissza, ahová a lázadók nyomon követték, és egészen Szászsebesig üldözték, mindent feldúlva és elpusztítva. Ekkor a vajda általános felkelést hirdetett, mire Cserni Jován kivonult Erdélyből. Visszavonulásában találkozott Czibak Imre [váradi püspök] ellene küldött hadával, amely a Maros mellett csapatait tönkreverte és szétugrasztotta.

Reicherstorfernek Erdélyben nemcsak a szászokat sikerült Ferdinánd pártjára vonni, hanem Perényi vajdával együtt a magyar nemesek egy részét is, akiknek élén Horváth Gáspár állott. Ferdinánd hívei ennek következtében Erdélyben is egyre szaporodtak. A két fél között összeütközésre került a sor, amelyben a rövidebbet I. János hívei húzták. Ferdinánd győztes hívei Marosvásárhelyre országgyűlést hívtak össze, ahol ünnepélyesen kijelentették Ferdinánd király iránt való hódolatukat. I. János király ily módon Erdélyben is elvesztette lábai alatt a talajt és ez a rá nézve sajnálatos körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy elhagyja Magyarországot, és Lengyelországba meneküljön.

János király lengyelországi száműzetése nem volt hiábavaló. 1528 őszén már újra magyar földön volt, ahol bizalmas emberei arról értesítették, hogy Erdélyben "az összes székelység s a nemesség, kevés ismert ember kivételével, visszatért hűségére, de a szászok még zendülők". Erdély visszaszerzésére ecsedi Báthori Istvánt küldötte, ki Kun Kocsárddal [Gotthárd] egyesülve, megkezdette a szászok meghódoltatását. Besztercét ostrom alá fogta, amely rögtön meghódolt a királynak. Beszterce alól Marosvásárhelyre menni, hol a királyhoz hű nemességgel és a székelyekkel országgyűlést tartott, amelyből minden tizedik embert fegyver alá szólított.

Marosvásárhelyről Gyulafehérvár elfoglalására indult. Ezt hallván Ferdinánd párthívei: Gerendi püspök, Török Bálint és Maylád István nagyobb számú sereggel a Maros mellett útját állották. Ütközetre nem került, mert a két hadsereg vonakodott egymásra rontva, magyar vért ontani, Egyezséget kötöttek, amelynek értelmében Ferdinánd párthívei bántatlanul eltávozhattak. János király Báthori Istvánt érdemei jutalmazásául Erdély vajdájává nevezte ki. Az ő energiájának sikerült Szeben kivételével az összes szász városokat János király számára megnyerni. Mindez azonban éveken át tartó állandó rendetlenség, erőszakoskodás és fegyveres összeütközések eredménye volt.

A két király versengésének az 1538. február havában megkötött váradi béke vetett véget, amelyben a területi és örökösödési kérdést a következőképpen rendezték: l. I. János és I. Ferdinánd királyok kölcsönösen elismerik egymást törvényes királynak; 2. Magyarországból mindenik azt a területet bírja, ami jelenleg a kezében van. Erdélyt megtartja János, Horvát- és Szlavónországot I. Ferdinánd. 3. Ha János örökös nélkül halna meg, akkor az egész ország Ferdinándra és utódaira száll. Ha fia születnék, ez a szepesi hercegi címet és a családi javakat kapja örökségül. Ha I. Ferdinánd és V. Károly császár fiú örökösök nélkül halnának el, az ország egészen I. Jánosra és utódaira szállana. Ily módon szakadt Magyarország nemcsak tényleg, hanem szerződés szerint jogilag is két részre.

A királyi hatalomért való e versengésben Erdély nemzetei nagyon sokat szenvedtek a két román - különösen Rares Péter moldvai vajdának, kit mind a két fél nagy ígéretekkel és adományokkal igyekezett a maga részére vonni - többször ismétlődő betöréseitől. Először 1529. februárjában mint Ferdinánd híve tört be a János pártján levő Székelyföldre, kegyetlenül feldúlván és megsarcolván Háromszéket. Mikor János király neki adományozta nemcsak Csicsó és Küküllő várát, hanem Beszterce vidékét is az egész Radna völgyével, s a szultán is megparancsolta, hogy János mellé álljon, akkor ismét betört azon ürüggyel, hogy János királynak hoz segítséget.

János király nem sok hasznát látta a vajda segítségének, mert nem annyira a király ügyének támogatásával törődött, mint azzal, hogy miként vegye birtokába a János király által neki adományozott Radna völgyét és Beszterce városát. A szászok nem voltak hajlandók városukat Péter vajdának átadni. Ostrom alá fogta, de bevennie nem sikerült. A város környékét és a vidéket azonban teljesen elpusztította. Nemcsak Besztercét ostromolta, hanem a havasalföldi vajda hadainak társaságában Brassót is. Itt sem koszorúzta valami nagy siker erőfeszítéseit, mert csupán egy külső falbástyáját sikerült Brassónak bevennie. A beállott szigorú tél arra kényszerítette, hogy hadait hazavigye.

Rares Péter vajda nemcsak mint a két egymással versenyző király szövetségese tört be Erdélybe, hanem, ha jónak látta, valamely ürügy alatt a saját akaratából is. A két király között való ellenségeskedés idején, 1529-től 1538-ig legalább tíz alkalommal tört be Erdélybe. Bár célja a könnyű zsákmányolásnál egyéb nem volt, némely román történetíró e betöréseket olyan színben tünteti fel, mintha céljuk Erdélynek végleges meghódítása lett volna.

A mohácsi vészt követő erdélyi történetnek egyik igen jellemző alakja volt Maylád István. Maylád István édesatyja Lajos király udvari embere volt, maga is hű embere Mária királynénak és I. Ferdinándnak, akiknek egyik legfőbb támasza volt Erdélyben, mint Fogaras várának kapitánya. Később elhagyta Ferdinándot és János király pártjára állott, aki őt Erdély egyik vajdájává tette. Ebben a hivatalában igen kitűnő szolgálatokat tett János királynak.

A váradi béke, amelyet János király a török tudta nélkül kötött, a szultánnal szemben nagyon kellemetlen helyzetbe hozta. A béke egyik hallgatólagos feltétele volt, hogy titokban tartják. Hasztalan volt, mert a szultán megtudta, és János királyt haddal fenyegette. Maylád látván, hogy János király helyzete nagyon bizonytalan, mert ha a szultán haddal támadná meg, Ferdinánd nem tudná őt kellően támogatni, elhatározta, hogy a zavaros helyzetet a maga előnyére zsákmányolja ki, és János király várható bukása esetén Erdélyt saját uralkodása alatt a török fönnhatósága mellett külön fejedelemséggé teszi. E célja elérésére János király rovására Ferdinánddal kezdett alkudozni. Ugyanekkor a szultánhoz is követeket küldött, felajánlván neki Erdélyt évi 12 000 arany fizetése mellett, ha neki adja a fejedelemséget.

Vegedy Imre tordai esperes, Bethlen Farkas és Andrássy Menyhért előkelő erdélyi emberek Budára utaztak, és János királyt felvilágosították Maylád István szándékairól, aki ily módon tudomást szerezvén Maylád terveiről, bár gyengélkedett, a vajda megfenyítése végett kellő számú haddal Erdélybe jött.

Mihelyt megérkezett János király Erdélybe és hadai egynehány erődített helyet, mint Almás várát és Diódot, melyeket Maylád hívei megszállva tartottak, elfoglaltak, Maylád hadereje szétfutott. Ő maga is gyenge lévén az ellenállásra, Fogaras várába zárkózott. János király Török Bálintot és Báthori Andrást magyar és székely hadakkal Fogaras ostromára küldötte és Tordára országgyűlést hívott össze, amely Mayládot, mint lázadót, felségsértési bűnben marasztalta el.

Maylád társa, Balassa Imre, látván, hogy Török Bálint serege ellenében nem védelmezheti Maylád sikerrel Fogaras várát, Tordára a királyhoz követeket küldött, bocsánatot kérve a királytól. Sőt, mikor értesült a király kegyességéről, személyesen is megjelent Tordán, hol térden állva kért tőle bocsánatot, amit meg is nyert. Maylád szintén alkudozásba bocsátkozott az ostromló sereg vezérével, Török Bálinttal. A király azt kívánta, hogy Maylád adja fel Fogarast és távozzék Erdélyből, amire Maylád nem volt hajlandó, s így az ostrom tovább folyt.

János király a tordai országgyűlés berekesztése után Gyulafehérvárra ment, hol. betegsége súlyosabb lett. Innen orvosi tanácsra Szászsebesre vitette magát. Itt kapta azt a hírt, hogy felesége, Izabella királyné július 7-én fiút szült. Ez az örömhír megédesítette testi szenvedéssel teljes utolsó napjait. Azt a néhány napot, amelyet még élt, körülötte levő tanácsosaival, Werbőczivel, Fráter Györggyel, Petrovics Péterrel, Török Bálinttal stb. folytatott tanácskozásokkal töltötte, amelyeknek legfőbb tárgya az volt, hogy miként biztosíthatná újszülött fiának, aki a keresztségben János Zsigmond nevet kapott, a trónt.

Július 21-én halt meg, s holttestét Székesfehérvárra vitték, hol királyi pompával temették el. Egész Erdély földrengést érzett halála napján írja egyik híve a történetíró Verancsics Antal -” hogy tudja meg, hogy egy nevezetes királyt vesztett, kinek halálát még a természet is jelezni akarta."



(b)



(I. János király hívei a csecsemő János Zsigmondot királlyá választják. Buda elfoglalása. János Zsigmond uralkodásának súlypontja Buda elfoglalása után Erdélyre megy át. Az erdélyi önálló fejedelemség szervezésének első szakasza. Fráter György Erdélyt átadja I. Ferdinándnak. Castaldo megöleti Fráter Györgyöt. Fráter György az erdélyi politika megalapítója. Castaldo Erdélyből való kivonulása. Izabella visszatér Erdélybe. János Zsigmond lemond a királyi trónról. János Zsigmond egyénisége.)



János király halála után fiát, a csecsemő János Zsigmondot választották királlyá. A kormányzást nagykorúságáig anyjára, Izabella királynéra bízták, melléje adván kormányzótanácsosokul János királynak bizalmas tanácsadóit és főembereit, Fráter Györgyöt, Török Bálintot és Pétert. Ferdinánd e királyválasztás ellen tiltakozott és Budát, a királyné székhelyét haddal támadtatta meg. Szulejmán szultán értesülvén erről, személyesen vezette a felmentő sereget Buda alá, amelyik ugyan elűzte a Roggendorf vezérlete alatt álló ostromló sereget, de Buda várát ravasz csellel elfoglalta. A királynét Szulejmán szultán fiával és tanácsosaival együtt a Tiszántúlra, Lippára küldötte, megígérvén, hogy Budát csak a csecsemő János Zsigmond nagykorúságáig tartja meg, mikor az elég erős lesz annak megvédelmezésére, és akkor visszaadja neki.

Míg Buda János király utódának kezében volt, addig lehetetlenség lett volna arra gondolni, hogy az uralkodás középpontja Erdélybe tétessék át. Buda elveszítésével a helyzet megváltozott. A Duna-Tisza köze - az ország közepe - török kézbe jutott. A Tiszán túl levő megyék pedig így területi, mint stratégiai szempontból gyengébb fél voltak Erdéllyel szemben. A viszonyok kényszere okozta, hogy a török fennhatóságot elismerő magyar állam középpontja Erdély legyen.

Az 1542. év január havában Marosvásárhelyen tartott erdélyi országgyűlés kezdette meg az önálló erdélyi állam szervezését. E gyűlés Fráter Györgyöt Erdély kormányzójává választotta. A megkezdett államszervező munkát tovább folytatta még ugyanazon évben a tordai országgyűlés, amelynek első cselekedete az 1437-i unió megújítása és megerősítése volt. A kormányzó mellé mindenik nemzetből hét-hét, összesen huszonegy tanácsost rendeltek, kik a királyi tanácsot alkották, s mint legfőbb kormányzó hatóság vezették az ország közigazgatását.

A Lippán tartózkodó királyné a tordai országgyűlés után Gyulafehérvárra ment, ahol a Statileo János püspök halálával megüresedett püspöki épület lett a királyi, illetőleg fejedelmi palotává. A rendek a püspöki jószágokat szekularizálták, jövedelmeit az udvartartás költségeinek fedezésére rendelték. Az 1544-i országgyűlésen az erdélyi önálló állam kialakulása még egy hatalmas lépést tett előre. Ezen az országgyűlésen a tiszavidéki vármegyék is megjelentek és kijelentették, hogy ők is rész vesznek a töröknek fizetendő adóban.

Így alakult meg egy pár év alatt az önálló erdélyi állam. Önállóságának azonban hiányoztak külső biztosítékai. Fráter György e külső biztosítékot a Habsburg királyok szövetségében kereste. Vezető gondolata az volt, hogy Erdély addig önálló fejedelemség maradjon, de békében és egyetértésben éljen a Magyarország török hódítástól mentes területe felett uralkodó Habsburg királyokkal, míg azok elég erősek nem lesznek arra, hogy a nekik átadandó Erdélyt a törökkel szemben meg tudják védelmezni, mert csak ily módon lehet az egyedül lehetséges magyar politika végső célját, a török kiűzését és a magyar állam régi egységének visszaállítását megvalósíthatni. 1551-ben az erre vonatkozó alkut Ferdinánd biztosaival megkötötte, s e szerződés értelmében Izabella és fia kénytelenek voltak Erdélyt elhagyni, amelyet a török várható támadásaitól való védelem céljából Ferdinánd egyik tábornokának, Castaldonak német zsoldos csapatai szállottak meg.

Fráter György, mint kormányzó Erdélyben maradt. Kénytelen volt azonban csakhamar belátni, hogy számításaiban tévedett, mert Ferdinándnak nincs elég ereje Erdélyt a várható török támadástól megvédeni. Hogy a fenyegető veszedelmet elhárítsa, vagy legalább is addig elodázza, míg elegendő erdélyi haderőt gyűjthet össze, titokban alkudozni kezdett a törökkel. Castaldo értesülvén ez alkudozásokról, árulást látott benne. E gyanú okul szolgált, hogy Fráter Györgyöt, akinek kormányzósága és egyénisége csak akadályozója volt Ferdinánd bécsi tanácsosai azon tervei megvalósításának, amelynek végrehajtására küldetett Castaldo Erdélybe, útjából eltávolíttassa, ezért Alvincon 1551. december 17-én orozva meggyilkoltatta.

Fráter Györgyben az akkori Magyarország legnagyobb államférfija veszett el. Széles látkörű magyar diplomata volt, korának egyedülálló igazi államférfija, aki nemzeti politikát követett abban az időben, amikor legtöbben még csak nem is hittek a nemzet jövőjében. "Fráter György írták róla a nagyváradi káptalan tagjai a pápának - a nép vezére és a haza megszabadítója, aki nem kímélve semmit, tör célja felé, hogy megmentse a hazát, vagy pedig vele és érette szenvedjen." Az alkotmányos és magyar nemzeti önálló Erdélynek ő volt a megalkotója. Ő vetette meg alapjait és szabta meg irányát ama hagyományossá vált erdélyi politikának, mely a nemzet jogaiból megmentett annyit, amennyit a német és a török megsemmisítéssel fenyegető hatalmától meg lehetett menteni. Végső célját, a magyar állam egyesítését nem tévesztette szem elől soha, ha e cél elérése érdekében időnként látszólag ezzel ellentétes eszközöket alkalmazott és szövetségeket is kötött. Addig is, míg e végső cél megvalósíthatásának alkalma és ideje megérkezhetett volna, az önálló erdélyi állam érdekében majd az egyik, majd a másik szomszédos nagyhatalomhoz csatlakozott, egyiknek a másikkal való ellensúlyozása céljából, aszerint, mint azt a körülmények parancsolták.

Fráter György gyalázatos meggyilkolása török részről csakhamar olyan veszedelmet idézett fel, amely a meggyilkoltnak politikai művét teljesen tönkretette, s amelynek következtében Erdély a Habsburgok számára elveszett. Szulejmán szultán, mihelyt hírét hallotta e gyilkosságnak, azonnal parancsot adott hadainak Castaldo Erdélyből való kiűzésére. Castaldo képtelen volt a török támadással szemben kellő haderőt állítani Erdély védelmére. Temesvár Losonczy István hősi védelme után, Lippa pedig Aldana császári tábornok gyáva árulása folytán elveszett. Ezzel Erdély e délnyugati kettős kulcsa a török kezébe esett.

Az erdélyiek ennek következtében csakhamar belátták, hogy Castaldo hada nem hadra termett sereg, hanem valóban fegyelmet nem ismerő és csak a békés lakosságot fosztogató zsoldos csapat, amelytől oltalmat és védelmet nem remélhetnek, s amelytől azért legjobb mentől előbb megszabadulni. Castaldo nem mert szembeszállani a török és az erdélyi magyarság részéről fenyegető kettős veszedelemmel. Erdélyből - mint egy szász krónikaíró feljegyezte, "sok adósságot hagyván hátra s amellett keveset intézvén el" - kivonult. Ötven társzekér cipelte utána a sok összerabolt drágaságot és értéktárgyat.

Castaldo kivonulása után az erdélyiek még három évig kísérleteztek, hogy megtartsák a Fráter György által Ferdinánddal kötött szerződést. E kísérlet nemcsak hiábavalónak, hanem az országra károsnak is bizonyult, s azért 1556. augusztus havában fényes küldöttséget menesztettek Lengyelországba, hogy Izabella királynét fiával együtt visszahívják. Izabella királyné szeptember 23.-án indult el 500 lovas és ugyanannyi gyalog lengyel katona kíséretében. Az ország határán Somlyai Báthori István, a későbbi erdélyi fejedelem és lengyel király fogadta fényes küldöttség élén, amelynek sorában ott voltak Moldva és Havasalföld vajdái is hódolatuk bemutatása végett, és a szultántól Mahmud portai tolmács (dragomán) vezetésével küldött követek (csauszok). Désen Petrovics Péter üdvözölte Erdély rendjeinek élén, ahonnan Kolozsvárra október 22-én érkeztek meg, ahova a királyné november 25.-re országgyűlést hívott össze.

A rend gyorsan helyreállott és csakhamar annyira megszilárdult, hogy három évvel később (1559-ben) bekövetkezett halála alkalmával nyugodtan hagyhatta férje örökségét és címét a nagykorúnak nyilvánított 18 éves János Zsigmondra.

János Zsigmond atyai örökségül viselhette ugyan a János magyar királyi címet, de a valóságban nem volt más, mint Erdélynek és a Tiszán inneni részeknek fejedelme. Az örökölt királyi cím megnehezítette fejedelmi hatalmának háborítatlan gyakorlását is, mivel ebbe sem Ferdinánd, sem utóda, Miksa, kik egyedül magukat tartották törvényes magyar királyoknak, sehogy sem akartak belenyugodni. János Zsigmondnak hosszas alkudozás után sikerült 1571-ben megegyezni Miksával. Ez egyezség következtében lemondott a királyi címről és Miksa elismerte Erdély és a Tiszántúli részek fejedelmének. Elismerte továbbá az erdélyi rendek szabad fejedelemválasztói jogát is. Harminc évig (1541-1571) tartó szakadatlan küzdelem után lett e szerződés alapján Erdély külpolitikailag is elismert önálló fejedelemséggé.

János Zsigmond nem volt tehetségtelen uralkodó, s a jóakarat sem hiányzott benne; de hiányzott az az erős akarat és szilárd jellem, amely annyira nélkülözhetetlen tulajdona annak a fejedelemnek, aki hozzá hasonló körülmények között ül a trónon. Azonkívül fiatal is volt, kire idősebb tanácsosai és udvari környezetének befolyásosabb tagjai egyaránt jó vagy rossz hatást gyakorolhattak. Testi szervezete és egészsége sem volt az erősebbek közé tartozó. Kora szellemi áramlatainak megfelelően nagy érdeklődést tanúsított a vallásos mozgalmak iránt, és hit tekintetében éppen olyan ingadozó volt, mint politikai elhatározásaiban vagy kormányzati cselekedeteiben. Ez a tulajdonsága azonban nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Erdély a leghevesebb vallásos harcok közepette is a vallásszabadság hazája lehessen már e korszakban.



(c)



(Az új hit elterjedése a szászok között. A kálvinizmus elterjedése az erdélyi magyarság között. A vallásszabadság törvényes biztosítása. A vallás-reformációt előkészítő régebbi szellemi áramlatok. A reformáció politikai indítékai. Az önálló erdélyi állam és a székelyek. A régi székely szabadság korlátozása. A közszékelyek támadása és leveretése 1562-ben. A székelység állapotának új rendje. Székelytámad és Székelybánja várak építése.)



Az előbbi fejezetben említettük, hogy 1521 után Szebenben a Luther-féle iratok minő mozgalom kiindulópontjává lettek. A Luther-féle iratokat elégették ugyan Szeben főterén, de a belőlük ismeretessé lett hitelvek és tanítások nem égtek el a máglyán. Még ugyanazon évben Szebenbe jött Luthernek két tanítványa, akik azonnal hozzáfogtak mesterük tanainak hirdetéséhez. A nagyhatalmú Pempflinger Márk szász ispánnak támogatása mellett az új tanokat magáévá tevő szebeni szász nép elűzte Szebenből a katolikus papokat. Szeben példáját követték a szebenvidéki szász községek is. A mozgalom azonban így sem lett volna helyinél nagyobb jelentőségű, ha Brassó tudós szász papja, Johannes Honterus, hozzá nem csatlakozik. A szászok Honterus ösztönzésére már 1544-i gyűlésükön elhatározták, hogy "az egész szász nemzet az új szertartással éljen."

A szászokkal egyidejűleg a magyarok között is több terjesztője akadt az új hitnek. Első volt köztük Szántai István mester. I. János király, látván, hogy tiltó intézkedésekkel az új tanok terjedését nem lehet megakadályozni, Segesváron Szántai és a Váradról magával hozott tudós papok között a kor szokása szerint hitvitatkozást rendelt el. Egyik döntőbíró e vitában Kálmáncsehi Sánta Márton kanonok volt, ki a vitatkozás hatása alatt annyira megrendült hitében, hogy később az új tanok buzgó hirdetőjévé lett, de nem Luther, hanem Kálvin tanításának értelmében.

Kálmáncsehi és társai buzgólkodásának eredményeképpen az erdélyi magyarság, ellentétben a szászokkal, kálvinista lett, és így az erdélyi protestantizmus már kezdetben két táborra oszlott. János Zsigmond uralkodása kezdetén Kolozsvár valóságos középpontja lett a protestáns hitvitázó irodalomnak és térítői munkásságnak, amelynek legkitűnőbb irodalmi képviselői Heltai Gáspár és Dávid Ferenc voltak.

E mozgalomnak csakhamar politikai eredményei is mutatkoztak. Az 1557-i tordai országgyűlés ugyan még csak általánosságban mondotta ki, hogy kényszerítés nélkül szabadon követheti mindenki akár a régi, akár pedig az új hitet. Hat évvel később az országgyűlés, ugyancsak Tordán, már biztosítja mind a két új hitnek, a lutheránusnak és a kálvinistának a szabad vallásgyakorlatot. A következő 1564. évben ezt a határozatot az ország rendjei ünnepélyesen megerősítették.

Eközben Dávid Ferenc és társai egy újabb protestáns tannak, az unitáriusnak érdekében kezdettek erős harcot. Munkásságuk eredményét nagyban előmozdította az a körülmény, hogy János Zsigmond udvari orvosának, Giorgio Biandratának befolyása következtében a fejedelem maga is az új hit felé hajlott. Ennek következtében az országgyűlés 1568-ban kimondotta, hogy mindenki szabadon hirdetheti és terjesztheti a maga hitbeli meggyőződését, tehát az unitárius vallást is. Három évvel később, 1571-ben a marosvásárhelyi országgyűlés az unitárius vallás számára is biztosította a szabad vallásgyakorlatot.

Ekkor lett az unitárius vallás is olyan törvényesen bevett vallássá recepta religiová - mint a katolikus, a református és az evangélikus. E törvénnyel alakult ki Erdély alkotmányában a három törvényes nemzet mellett a négy törvényesen bevett vallásnak nemcsak egyházjogi, hanem politikai és közjogi rendszere is. Ez időponttól kezdve Erdély alkotmánya a három törvényes nemzet és a négy bevett vallás egyenjogúságának elvein épült fel és fejlődött tovább.

Mikor a magyarság a IX. század végén mai hazáját elfoglalta, sejtelme sem volt a harcos azon eszményéről, amely Nyugat-Európában a lovag egyéniségében testesült meg. A kereszténység felvétele után azonban száz esztendő sem telt el, és a magyarság előkelő rétegeit a nyugati lovagiasság eszméje úgy áthatotta, mint akárcsak az egykorú francia nemességet. A királyi család tagjai járnak jó példával elől. Köztük is a keresztény lovagságnak legtündöklőbb alakja Szent László király. Kormányzásának módja és saját példája alakítják át teljesen a lovagság szellemében a magyarság előkelőbb rétegeit. E munkásságában, más irányban ugyan, de azonos céllal támogatják a somogyvári monostorba telepített dél-francia bencések is, kik másfélszáz éven át valóságos terjesztői voltak a frankogall szellemnek Magyarországon. "A népek története - írta egy Spittler nevű német történetíró - kevés példát mutat oly megnemesülésre, minőt a magyaroké a kereszténység felvétele után."

Az Árpád-házból származó királyok idejében nemcsak a nyugat-európai erkölcsi és szellemi légkörbe kapcsolódik bele a magyarság a lovagság révén, hanem a nyugati civilizáció minden egykorú mozgalmába is. Papjai és az előkelő családok fiai aránylag nagy számban látogatják az olasz és a francia - párizsi - egyetemeket. A párizsi egyetem legrégibb magyar tanulói között az erdélyi Bethlen család egy ifjú sarjának a neve is előfordul. Ez egyetemeken megismerve a korszak uralkodó eszméit, hazatérésük után a maguk körében azoknak buzgó terjesztői lettek.

Az Anjou királyok idejében még szorosabb kapcsolat keletkezett a magyar és az olasz művelődés között, amelynek hatásaképpen a XV. században Mátyás királynak, főpapjainak és előkelő világi emberei egynéhányának udvaraiban az olasz renaissance-nak valóságos ápoló tűzhelyei keletkeznek. Ezt megelőzően Zsigmond király idejében a német- és csehországi vallásos mozgalmakkal jön a magyarság közelebbi érintkezésbe. A huszitizmus erősebb szellemi mozgalmaknak volt okozója Magyarországon, sőt Erdély valóságos gyülekező helyévé is lett az anyaországban üldözött huszitáknak, egészen addig az időpontig, amíg a pápa Marchiai Jakab minorita rendfőnököt megbízottként Erdélybe nem küldi azzal az utasítással, hogy onnan a huszita eretnekséget kiirtsa.

A XV. század végén Hollandia, Németország, sőt Anglia tudományos és irodalmi köreiben az olasz renaissance-nak folytatója és a Luther-féle vallásreformációnak mintegy előfutára az inkább irodalmi, mint vallásos jellegű humanista mozgalom volt. E mozgalomnak vezérférfiaival, Erasmusszal, Reuchlinnal, sőt még az angol Morus Tamással is a magyar humanizmus egyes képviselői állandó érintkezésben voltak. A párizsi és az olasz egyetemeken kívül a krakkói, prágai és a bécsi egyetemeket is szorgalmasan látogatták. A bécsi egyetemnek magyar származású tanárai is voltak. A németországi egyetemeken pedig nagyobb számú magyar ifjú tanult, mint talán a többi országok egyetemein összesen. Németország e korszakbeli nagy tanítómesterének, Melanchtonnak legkiválóbb és legkedvesebb idegen nemzetbeli tanítványai a magyarok voltak.

Ily módon volt ez időben a magyarság szelleme majdnem annyira előkészítve a hitújításra, mint Németországon és Hollandián kívül egyetlen más országé sem. Ez a körülmény magyarázza meg azt is, hogy a protestantizmus a magyarok között nemcsak gyorsan terjedt el, hanem, ami a maga nemében páratlan jelenség, Erdélyben katolikus fejedelmek uralkodása idején, rövid félszázad alatt a vallásszabadságon és a felekezetek egyenjogúságán felépült protestáns állam alakult meg.

A mohácsi csatavesztés előtt két évvel II. Lajos király előtt a magyar nemességnek egy küldöttsége jelent meg, amely azt kérte tőle, hogy bocsássa el a királyné német környezetét, mert annak tagjai Luther tanításának követői "és ők azt, aki a katolikus hit és a pápa ellen merészel beszélni valamit, akár ő felségeik jelenlétében is darabokra vágják".

A törökkel folytatott másfélszáz esztendős harcok története bebizonyította, hogy Magyarország komoly segedelmet a fenyegető török veszedelemmel szemben sehonnan sem nyerhet, csak egyedül a Szentszéktől. A katolikus egyháztól elpártolni tehát annyi, mint gyöngíteni a hazát és a nemzetet a török ellen való védekezésben. Ez az álláspont azonban rögtön megváltozott, mihelyt az erdélyi állam a török fennhatóságot elismerte. A Szentszék védelmére nincs már szükség, tehát az új hit terjedésének sem állhatja útját semmiféle politikai természetű aggodalom.

Volt még egy külpolitikai körülmény is, amely megmagyarázza, hogy a törökbarát politikának katolikus magyarok között is igen sok híve volt. A francia királyok politikája a Habsburgok francia érdekeket veszedelmeztető törekvéseinek ellensúlyozására már számításai körébe vonta a törökök Bécs ellen irányuló támadó terveit. Ennek következtében a francia érdekeknek sokkal megfelelőbb volt egy török védelem alatt álló nemzeti magyar királyság, mint a Habsburg uralom alatt levő félig önálló, de nemzeti tekintetben színtelen magyar állam. Szapolyai János nagyon sokat köszönhetett a franciák támogatásának abban, hogy a török az ő és a fia ügyét annyira felkarolta. Ha a legkeresztényibb király szövetségese lehet a hitben való hűség csorbulása nélkül a törököknek, akkor a kereszténységre és a Szentszékre abból sem származhat semmi veszedelem, ha az erdélyi magyar állam, szemben a Habsburgokkal, önállóságának támaszát a török védelemben keresi.

Azok a hazafiak, kik a magyar állam felett nem a török, hanem a Habsburg-ház fennhatóságát ismerték el és ennek segítségével akarták a kettészakadt Magyarországot előbb egyesíteni, s aztán a törököt kiverni, megmaradtak azon az állásponton, amelyet a II. Lajos előtt megjelent köznemesek idézett szavai fejeznek ki. Ez magyarázza meg, hogy miért lett Erdélynek a maga és az egész magyarság állami önállóságáért a Habsburg dinasztiával és magyar párthíveivel folytatott 150 éves harca egyszersmind a protestantizmus és a katolikus egyház harcává is. E nézőpontból állapíthatjuk meg és tekinthetjük át hátterét annak a hosszú és makacs küzdelemnek, amelyet a XVI. és XVII. század magyar történetében a kurucok (nemzeti pártiak) és a labancok (Habsburg-pártiak) harcának szokás nevezni, amelynek azonban nem csekély erejű utóhatásai egészen az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának pillanatáig érezhetők voltak a magyar politikában.

Az erdélyi állam megalakulásának e korszakában nemcsak e nagy államjogi és vallásos átalakulás ment végbe, hanem belpolitikailag is olyan változások következtek be, amelyek a régivel szemben, különösen a székelyekre vonatkozóan, olyan új helyzetet teremtettek, amelybe sehogy sem tudtak és akartak a legnyersebb kényszer alkalmazása nélkül belenyugodni. Az önálló erdélyi állam súlyos anyagi áldozatot követelt népeitől. A hatalmas magyar királyok anyagi és hatalmi erőforrásai nem állottak mögötte. Az önálló állam fenntartásának minden terhét a három nemzetnek kellett együttesen viselni. Ez okozta, hogy a székelységnek már nemcsak katonáskodással, hanem anyagilag is hozzá kellett járulni az állam fantartásához és olyan fizetési kötelezettségeket teljesíteni, amelyeket tőlük a hatalmas és gazdag magyar királyok nem követeltek. A székelyeknek mindenekelőtt hozzá kellett járulniuk a 10 000 aranyban megállapított portai adóhoz és az udvartartás költségeihez. Miután a székelyek ezeket a terheket nem akarták vállalni és más tekintetben is ragaszkodtak a megváltozott helyzetben sok nehézséget okozó régi kiváltságaikhoz, az erdélyi országgyűlések a fejedelmi hatalom érdekében megkezdték azoknak korlátozását.

Az 1557-i gyulafehérvári országgyűlésen a rendek kimondották, hogy hűtlenség esetén a székelyek is fő- és jószágvesztésre ítélhetők, mint a nemesek. A következő évben pedig az egyenlő adóteher-viselés kötelezettségét a székelyekre is kiterjesztették. Mikor ez ellen az országgyűléshez folyamodást adtak be, azt a választ kapták, hogy az adófizetéstől mentesek, csak azok az előkelőségek (primores) és lófő ivadékok (primipili) maradnak, "kiknek ősei Mátyás és a többi királyok alatt jámborul és serényül vitézkedtek". E határozattal törvényesítették a székely főembereknek azt az elsőbbségét, amelyet a közszékelyekkel szemben időnként gyakoroltak ugyan, de amely nem törvényes állapot, hanem visszaélés volt.

Emiatt a közszékelységet általános elégedetlenség és elkeseredés fogta el. 1562-ben Udvarhelyre nemzetgyűlést hívtak össze. E gyűlésre János Zsigmond is követeket küldött, akik által tudtukra adta, hogy ha nyugton maradnak, minden szabadságukat megengedni kész volna". A székelyek nem hallgatták meg a követeket, hanem a fejedelem hadai ellen indultak. Eleinte kedvezett nekik a szerencse. A fejedelem egyik kapitányát, Maylád Gábort a marosszéki Vaja község mellett meg is verték, de a Radák László parancsnoksága alatt levő fejedelmi fősereg előbb Holdvilágnál, utóbb Kisgörgénynél megverte és szétszórta a székelyeket, akik vezéreiket, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust önként kiadták a győztes Radák Lászlónak.

A székelyek leveretése után János Zsigmond Segesvárra országgyűlést hívott össze, amelyen a székely főemberek fejenként tartoztak megjelenni, a székely székek pedig Aranyosszék kivételével, amely nem vett részt a zendülésben, 16-16 képviselőt küldeni. Az országgyűlés valóságos ítélőszékké alakult át. A lázadás vezéreit, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust karóba húzták, a főbb vezetőket börtönbe zárták, a csatában elfogott székelyeknek megbélyegzésül egyik fülét levágták, s utódaikkal együtt büntetésül jobbágyságra vetették. A monda szerint a levágott füleket vékaszámmal mérték. E büntetés emléke gyanánt maradt fenn "a hasított fülű paraszt" szidalom, amellyel régebben a katonarendhez tartozó székely a jobbágysorban élő székelyt szokta illetni.

Ez az országgyűlés a székelység helyzetét a következőképpen rendezte. Kimondotta, hogy a főemberek és a lófő székelyek jószágaikat olyan szabadságokkal bírják, mint a nemesek, és földönlakóikkal (zsellérek) is úgy rendelkezzenek, mint a nemesek a jobbágyaikkal. Ennélfogva azok adófizetésre vannak kötelezve. A székely főemberek és lófők mindennemű adó alól éppen úgy fel vannak mentve, mint a nemesek, de hadkötelezettségük fennmarad. A közszékelység pedig elveszítette eddigi személyes szabadságát és bizonyos fokig kincstári jobbággyá lett.

A következő évben azoknak a székely főembereknek, kik hívek maradtak, János Zsigmond a hűtlen közszékelyek közül - kinek több, kinek kevesebb-jobbágyot adományozott, mégpedig királyi jog alapján, amelynek következtében az adományozott birtok elvesztette régi székelybirtok jellegét. Ekkor vette kezdetét a székelyek között az új adománylevelek (nova donatio), továbbá a főemberi (primori) és lófőszékelységi (primipilusi) oklevelek adományozása birtokkal vagy anélkül. Így veszett el az ősi székely jogoknak igen jelentékeny része az önálló erdélyi állam megalakulásának következményeképpen.

Hogy e rendelkezéseknek anyagi, illetőleg hatalmi biztosítékai is legyenek, a székelyek féken tartására magukkal a székelyekkel Udvarhelyen egy várat építtettek, amelyet a kudarcot vallott támadás emlékére gúnyosan Székelytámadnak neveztek, a másikat, a szintén gúnyosan Székelybánjának nevezett várhegyi várat Háromszéken pedig újra felépíttették. E várak őrségeinek fenntartására nemcsak a közszékelységtől elvett birtokokat csatolták e várakhoz tulajdonjoggal, hanem olyanokat is, amelyeket azoktól a lófőszékelyektől vettek el, akik a feltámadt közszékelyek ügyét támogatták.