Make your own free website on Tripod.com

ERDÉLY TÖRTÉNETE A LUXEMBURG-HÁZ URALKODÁSA ALATT



(Zsigmond trónralépése. Zsigmond háborúi a román vajdákkal. A román vajdák a törökkel szövetkeznek. A huszita mozgalmakkal kapcsolatos egyházi zavarok. Az 1437-i parasztlázadás. A három erdélyi nemzet uniója. A románság szerepe a parasztlázadásban. Zsigmond Erdély védelmére vonatkozó intézkedései. Zsigmond uralkodásának gazdasági és művelődési eredményei.)



Nagy Lajos halála után idősebbik leánya, Mária örökölte a magyar királyi trónt. Mária még csak tizenegy éves volt. Helyette anyja, Erzsébet özvegy királyné kormányozott. A főurak egy része elégedetlen volt Erzsébet kormányzatával s ezért elhatározták, hogy Nagy Lajos király egyik rokonát, Durazzói Károly nápolyi királyt emelik a trónra. Ennek következtében hosszú ideig tartó trónvillongás állott be, amely Durazzói vagy Kis Károly, továbbá Erzsébet özvegy királyné megöletésével és Mária királynő bebörtönöztetésével végződött.

Máriát még atyja eljegyezte volt IV. Károly német császár és cseh király fiával, Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgróffal. Zsigmond Csehországban értesült jegyesének, Máriának bebörtönöztetéséről és onnan egy kisebb hadsereg kíséretében azonnal Magyarországba sietett. A Máriához hű maradt rendek 1387 elején Mária mellé Magyarország királyává választották. Megkoronáztatása után azonnal Mária kiszabadítására indult, akit azonban a velenceiek már előbb kiszabadítottak Novigrad várából.

Ezek a zavarok Erdélyben is éreztették káros hatásukat. Alkalmul szolgáltak arra, hogy Musat Péter moldovai és Mircse [Mircea] havasalföldi vajdák, elszakadva a magyar királytól, a lengyel királynak [Jagelló Ulászlónak és feleségének, Hedvignek] meghódoljanak (1387). Zsigmond egyik első feladatának tartotta a vajdákat visszatéríteni a tartozó hűségre. Mircse havasalföldi vajda meg is hódolt, de Péter vajda utóda, István makacsul ellene szegült a felszólításnak. Erre Zsigmond, Kanizsai Istvánt, a székelyek ispánját erdélyi, de főleg székely hadakkal Moldvába küldötte és csakhamar maga is utánament egy nagyobb haderővel. Zsigmond hadai István vajdának seregeit megverték, sőt székvárosát, Szucsavát is elfoglalták. A vajda békét kért és Zsigmondot elismerte urának és királyának.

Zsigmond uralkodása igazán válságos korszaka volt Erdély történetének. A hódító török hatalom az ő uralkodásának első évtizedében lett úrrá a Balkán félszigeten és vonta hatalma körébe a román vajdaságokat is, amelyek igazán két, sőt három malomkő közé jutnak, mert nekik nemcsak a török és a magyar, hanem - különösen Moldvának - a lengyel birodalommal szemben is, hogy önállóságukat némileg megőrizhessék, valóságos egyensúlyozó politikát kellett folytatniuk.

A vajdák vallásos okok miatt is hajlandóbbak voltak a törökkel jobb viszonyban lenni, mint a királlyal. A török csak politikai meghódolást, adót, harácsot és háború esetén segítő csapatokat követelt, de a románok vallását nem bántotta. Nem akarta őket mohamedánokká tenni. A magyar segítségnek és pártfogásnak feltétele pedig mindig a katolikus egyház kebelébe való térés volt. Zsigmond éppen úgy apostoli király volt, mint Nagy Lajos, sőt benn az országban még nagyobb buzgóságot fejtett ki. 1428-ban nemcsak megújította Nagy Lajosnak azt a rendeletét, hogy kenéz csak úgy kaphat királyi adományos jószágot, ha katolikus, hanem szigorúbbá is tette. Elrendelte, hogy azok a nemesek és kenézek, akik schizmatikus (görög keleti) papokat tartanak, elveszítsék birtokaikat. Meghagyta még azt is, hogy a karánsebesi, hátszegi, orsovai kerületekben schizmatikus és katolikus egymással házasságra ne kelhessen, hogy nemes, kenéz, sőt a paraszt is gyermekét csak katolikus pappal kereszteltetheti meg.

A román vajdák, hogy megnyerjék a török hatalom jóindulatát, figyelmét Erdélyre irányítják. Az első nagyobb török hadsereg 1420-ban Dán havasalföldi vajda ösztönzésére tört a délkeleti Kárpátok szorosán Erdélybe. A székelyek és szászok ellenük állottak, de a túlnyomó erejű török had győzelmet aratott rajtuk. Brassót elpusztította, a szászok által lakott Barcaságot és a székely Háromszéket feldűlte.

Zsigmond ez időben, mint német császár Németországban huszita ügyekkel foglalkozva, az erdélyi ügyekkel nem sokat törődött. Az erdélyiek nem remélhetvén segítséget a királytól, védelmükről maguk igyekeztek gondoskodni. Tordán országgyűlést tartottak és általános felkelést rendeltek el Dán havasalföldi vajda ellen. A vajda tudomást szerzett e készülődésről és Zsigmondnak letette a hűségesküt. Zsigmond megbocsátott neki és így az erdélyiek megtorló hadjárata elmaradt.

A török Dán vajdát ezért megfosztotta vajdai székétől és helyébe Radult tette. Zsigmond ezt nem tűrhetvén, személyesen vezetett hadat a vajda ellen. 1424-től 1427-ig folyt a havasalföldi háború. Zsigmond győzött, de a győzelem nem akadályozhatta meg a törököt abban, hogy a havasalföldi hadaktól támogatva, több ízben be ne törjön Erdélybe és annak délkeleti részét el ne pusztítsa.

Zsigmondnak azonban a huszitizmussal nemcsak Németországban és Csehországban gyűl meg a baja, hanem Magyarországon is, mert e tan a Felvidéken, Délmagyarországon és Erdélyben számos hívőre talált. A Szerémségből kiüldözött husziták Erdélyben keresztül menekültek a moldovai magyarság közé. A Kamenicából [Kamonc] kiűzött Tamás és Bálint, huszita hitre tért két szerzetes, Moldvának Tatros [Tatrosvásár] nevű magyar lakosságú városában fordították magyarra a Bibliát.

A huszitizmus terjedését előmozdították Erdélyben azok a gyakran öldökléssé fajuló viszálykodások is, amelyeket az erdélyi püspök és a káptalan folytattak eleinte a szászokkal, később pedig a magyar nemesekkel is az egyházi tizedfizetés miatt. Ez állandó viszálykodások következtében Erdélyben a vallásos élet lehanyatlott, az egyházi tekintély és fegyelem szertezüllött. Egész községek tagadták meg a tizedfizetést. A falusi papok odahagyták plébániájukat úgyannyira, hogy a székelység között alig lehetett egyházi férfiút találni. Súlyosabbá tette a helyzetet az is, hogy a püspök és a káptalan a tizedfizetés megtagadását tekintet nélkül a tized terhes voltára és a nép szegénységére, kizárólagosan a huszita eretnekség hatásának tulajdonították, és a nem fizetőket egyházi átokkal sújtották. A nép, ha akart volna, sem tudta volna vallásos kötelességeit teljesíteni, mert a templomokat bezárták, a szentségek kiszolgáltatását eltiltották s ennek következtében az újszülöttek kereszteletlenül maradtak, a halottakat pedig egyházi szertartás nélkül temették el.

Lépes György erdélyi püspök "e dögletes eretnekség kiirtására" 1436 elején Erdélybe hívta Marchiai Jakab minoritát, kit Rómából mint főinkvizítort küldöttek Magyarországba a huszitizmus elfojtására. Ő, mint egy a pápához küldött egykorú jelentés mondja: "saját élete kockáztatásával, de Sabaoth isten* segélyével küzdött, mint egy diadalmas harcos az anyaszentegyházért." A püspöki és káptalani katonaság segítségével verte le az ellenszegülőket, szigorú vizsgálatokat tartva és kemény büntetéseket osztogatva állította helyre az igaz hitet. {* A Seregek Ura - Biblia}

Lépes György püspöknek a tizedfizetésre vonatkozóan volt egy olyan intézkedése is, amely párosulva más hasonló természetű tényezőkkel, egyik okozója lett Erdély egész alkotmányos élete és közjogi szervezete átalakulásnak. Az egyházi tized fizetését három éven át egyáltalán nem sürgette. Ezt azért tette, mert tudta, hogy rövid idő múlva a kincstár jobb és értékesebb pénzt fog veretni. Mikor ez az értékesebb pénz forgalomba került, elrendelte, hogy a három év óta hátralékos tizedet is az értékesebb pénzben kell megfizetni és nem a régiben, amelynek értéke csak egynegyede volt az új pénznek.

A parasztokat különösen az bántotta, hogy a földesurak megfosztották őket a szabad költözködés jogától. {* Valójában csak korlátozták, illetve azt sérelmezték, hogy emelték a földbért és soron kívüli adókat vetettek ki.} A parasztok elégedetlensége a Szamos mentén és Erdély középső részeiben nyílt lázadásban tört ki. A vajda hadai ellenük mentek, de a harc eredménye, bár nem volt döntő jellegű, mégis kedvezőbb volt a parasztságra, mint a vajda hadaira. A két fél között alkudozásra került a sor, amely azzal végződött, hogy a kolozsmonostori apátság előtt békét kötöttek, amelyben nemcsak a parasztság költözködési szabadsága biztosíttatott, hanem a földesúrhoz való egész gazdasági és jogi viszonya is szabályoztatott.

E szerződésnek legnevezetesebb és egyszersmind a legveszedelmesebb pontja is az volt, amelyben kikötötték a parasztok, hogy joguk legyen évente egyszer összegyűlni a mai Szolnok-Doboka megyében levő Bábolna község mellett emelkedő hegyen és vizsgálatot tartani, hogy az urak megtartják-e becsületesen a most kötött szerződéseket, vagy sem. Aki nem tartja meg, tekintessék olyan hitszegőnek, aki nem számíthat a többi nemzetek védelmére.

E szerződést egyik fél sem tartotta meg, s azért a parasztok lázadása újból kitört éspedig nagyobb erővel. A nemesség ez alkalommal segítségül hívta a székelyeket és szászokat. A három nemzet küldöttei a mai Szolnok-Doboka megye Kápolna nevű községében találkoztak és itt egymással szövetséget kötöttek. Ez volt a híres Unio trium nationum. A parasztság végleges leverése után a három nemzet 1438. február 2-án Tordán országgyűlést tartott, amelyen megerősítették a Kápolnán kötött egyezséget.

Ez egyezségben a szerződő felek egymást kölcsönös segélyadásra kötelezték úgy a belső (a dühösködő parasztok), mint a külső (a török) ellenség ellen. A királynak, mint közös uruknak hűséget fogadtak, aki ellen nem fogják segíteni azt a szerződő társukat, amelynek a királlyal lenne összeütközése, hanem térden állva kérnének számára irgalmat és kegyelmet. Ez az Unio trium nationumnak nevezett szerződés alkotta alapját Erdély későbbi közjogának és alkotmányos fejlődésének, amely a három nemzet teljes politikai egyenjogúságán épült fel.

Abban a szerződésben, amelyet a diadalmas parasztok az erdélyi nemességgel a kolozsmonostori apátság előtt kötöttek, a következő kifejezés fordul elő az egyik parasztvezérre, Vajdaházi Pál mesterre vonatkozóan: "vexilifer Universitatis regnicolarum Hungarorum et Valachorum huius principatis Hungariae" (Magyarország e tartománya magyar és román lakosai egyetemének zászlótartója). E kifejezésből: vexilifer Universitatis regnicolarum Hungarorum et Valachorum, a román történetírók azt a következtetést vonták le, hogy az Unio trium nationum előtt a románok teljesen egyenjogú politikai nemzet voltak a többi három nemzettel és hogy ez az unió egyenesen csakis a román nemzet elnyomására köttetett.

Az Universitas szóból erre egyáltalán nem lehet következtetni, mert hiszen ez nemcsak a románokra, hanem a magyar parasztokra is vonatkozik, márpedig a magyar parasztok nem bírtak politikai jogokkal mint szokás volt mondani: "kívül állottak az alkotmány sáncain." Az Universitas szó ez oklevélben nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint a szerződő parasztság egészét, minden különösebb jogi vonatkozás nélkül.

Miután a parasztok a tizedfizetés, a szabad költözés korlátozása és a jobbágyi szolgálmányok súlyos volta miatt lázadtak fel, világos, hogy abban szerepe a románság csak igen csekély részének volt. A románok ez időben nem lévén katolikusok, tizedet nem fizettek. Aránylag igen kevesen voltak a püspöki, káptalani jószágokon letelepítve, még kevesebben a magános földesurakén, s ott sem kilencedet fizettek, hanem ötvenedet. Túlnyomóan nagyobb részük kenézeik és vajdáik főnöksége alatt egészen más és könnyebb viszonyok között, kevesebb terhet viselve élt, mint a magyar parasztok. Okuk tehát nem volt, hogy általánosan, mint nemzet felkeljenek. Ebben a lázadásban azok a román parasztok vettek részt, akik a püspöki és a káptalani jószágokon voltak letelepítve.

Az 1437-i erdélyi parasztlázadás a magyar parasztok lázadása volt. Az ő vérük hullott e lázadás elfojtása alkalmával a nemesek, székelyek és szászok fegyvercsapásai alatt. A kápolnai szerződés is elsősorban ellenük irányult, mert ők voltak azok a dühösködő parasztok, kik ha fegyvert fogtak, az ország belső ellenségeinek voltak minősíthetők.

Abból, hogy e súlyos zavarok idején Erdély nemzetei maguk vették ügyeik rendezését kezükbe, téves volna azt következtetni, hogy Zsigmond egyáltalán nem törődött Erdéllyel. Erdély védelme a török támadásokkal szemben hosszú uralkodása alatt több ízben volt gondoskodása tárgya.

1426-ban szándéka volt a Barcaságtól a Vaskapuig terjedő déli határvonal mentén fekvő egész területet a német lovagrendnek adni át. Ez év április 9-ről kelt levelében fel is szólította a rend nagymesterét, hogy egynéhány lovagot küldjön Erdélybe. Három évig folyt a levelezés Zsigmond és a rend nagymestere között, de a terv mégsem valósult meg.

1435-ben nemcsak a banderiális rendszert fejlesztette tovább, hanem az úgynevezett telekkatonaságot is felállította, ami abból állott, hogy minden jobb módú birtokos nemes tartozott 33 jobbágy után egy, és minden l00 jobbágy után 3 katonát kiállítani. A telekkatonaság eltartására hadiadót is vetettek ki. Erdély hadereje ez időben a következő alkatrészekből állott: a vajdának, a püspöknek, a székely ispánnak egy-egy 500 emberből álló dandára volt. A kolozsmonostori apátság 50 embert állított ki, hasonlóan a káptalan és a prépostságok is. A városok is tartoztak egy bizonyos mennyiséget kiállítani. Brassó 150 fegyverest tartozott adni. Az erdélyi megyék 3000, a székelyek és szászok 2000-2000 emberrel tartoztak a király háborúiban részt venni. A várak őrségét a király költségén tartották el, s azok a vajda parancsnoksága alá voltak rendelve. A határok őrzése a székelyek és szászok kötelezettsége volt.

Zsigmond király uralkodása az ismertetett zavarok és nehézségek ellenére sem volt haszon nélkül való Erdélyre. Azok az intézkedések, amelyeket a városok, az ipar és kereskedés, egyszóval a polgári osztály emelése érdekében tett, igen jó hatással voltak különösen a városok fejlődésére, amelyek ez időben már nemcsak egyszerű lerakodó helyei és közvetítői voltak az Európa északnyugati országai felé irányuló levantei kereskedésnek, hanem olyan ipari és kereskedelmi középpontokká is lettek, amelyek a maguk termékeivel is hozzájárultak a kelet felé irányuló kiviteli kereskedelem fellendüléséhez.

A városok anyagi emelkedésével párhuzamos volt Erdély közműveltségének emelkedése is. A kereskedés, az ipar a városokban a jólét és a gazdagodás előidézője lett, amely a városi polgárságot építkezésekre ösztönözte. Zsigmond uralkodása alatt nyert befejezést a brassói fekete templomnak nevezett jelenlegi ág. evangélikus nagytemplom. Ugyanekkor kezdették a Zsigmond király által szabad királyi várossá tett Kolozsvár polgárai építeni a főtéren álló Szent Mihály templomot. Szeben, Brassó és a többi szász városok, kényszerítve a gyakoribbá lett török beütésektől is, ekkor kezdik védőfalaikat kemény bástyákkal megerősíteni.

A földművelés is nagyobb fejlettséget ért el, mint az előbbi korszakban. A székelyek mint földművelők már oly nagy hírnévnek örvendenek, hogy a moldovai vajdák és kolostorok kiváltság-levelekkel kezdik kitelepíteni, hogy az oda való népnek tanítómesterei legyenek a földművelésben. Ezek az ekkor kitelepített székelyek voltak részben ősei a mai moldovai csángóknak. De nemcsak jó földművelők már ez időben a székelyek, hanem a közéjük települt szászok segítségével - akiket azonban teljesen megmagyarosítanak - iparosokká és kereskedőkké is válnak. Marosvásárhely, Udvarhely, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy aránylag népes iparos és kereskedő vásárhelyekké lesznek. A székely ipartermékek felkeresik Moldva vásárhelyeit, aminek bizonyítéka az is, hogy a moldovai román nyelvben a vásárt magyar eredetű szóval bulcsúnak hívják máig is, mert a vásárok mindig a búcsúnapokon tartatnak.