(a)
(Erdély szerepe a trónért folyt versengésben. Kun László vajda és Bajor Ottó király egymáshoz való viszonya. Kán László vajda meghódol Róbert Károlynak. A szászok zavargásai. Tamás vajda lecsendesíti Erdélyt. A havasalföldi vajdaság megalakulása. Róbert Károly uralkodásának utolsó évei.)
A III. Endre halálával bekövetkezett zavaros időkben Erdély meglehetősen nagy szerepet játszott. Kán László vajda Péter erdélyi püspök segítségével Erdélyt fejedelmi hatalommal kezdette kormányozni. A trónkövetelők egyikére sem volt közömbös, hogy Kán László vajda és Péter püspök melyiknek állanak a pártjára. 1303-ban az esztergomi érsek egyházi átokkal fenyegette meg az erdélyieket, ha nem állanak Róbert Károly mellé. Kán László vajda e fenyegetéstől nem ijedett meg, mert biztos volt benne, hogy Péter püspök nem fogja kihirdetni az egyházi átkot.
Hogy Vencel királlyal szemben Kán László vajda és egyáltalán az erdélyiek minő álláspontot foglaltak el, határozottan nem tudjuk. Világosabb a helyzet utódával, Ottóval szemben. A szászok habozás nélkül Ottó pártjára állottak és meghívták, hogy látogassa meg Erdélyt. Ottó e meghívásnak eleget tett és 1306-ban Erdélybe jött. Kán László vajda a király elébe ment és hódolattal fogadta. Állítólag azzal a szándékkal jött Ottó Erdélybe, hogy a hatalmas vajda leányát feleségül vegye és magát ily módon is megerősítse a trónon. A szászok haragudtak a vajdára, mert az nemcsak a szász ispánságot kerítette kezébe, hanem jogaikat is igyekezett mindenben korlátozni. A királyt lebeszélték szándékáról és az anélkül tért vissza Budára, hogy a vajdát lakóhelyén meglátogatta volna.
A következő évben Ottó célszerűnek látta ismét Erdélybe jönni és pedig avégett, hogy a vajdával végleg tisztába jöjjön. Magával hozta Szent István koronáját is. A vajda Péter püspököt bízta meg fogadásával, aki a királyt a vajda egyik várába vezette. Rövid idő múlva arról győződött meg, hogy nem vendég, hanem szigorúan őrzött fogoly. A koronát és a koronázási jelvényeket kénytelen volt a vajdának átadni. Csak ezután szabadulhatott ki a fogságból egyik hívének, Serényi Imrének segítségével és utazhatott vissza hazájába, ahonnan többé vissza sem tért.
Ottó eltávozása után Róbert Károly versenytárs nélkül maradt. Hogy kétségbevonhatatlanul törvényes királya lehessen Magyarországnak, Szent István király koronájával kellett volna magát megkoronáztatnia, csakhogy a korona Kán László vajda birtokában volt, aki nem akart semmi áron meghódolni, mert tudta, hogy ha meghódol, azt a hatalmat, amelyet magához ragadott, nem tarthatja meg.
1307-ben meghalt Péter püspök és Kán László vajda helyébe saját fiát, Benedeket tette. Gentilis bíbornok, a Róbert Károly érdekében buzgólkodó pápai követ Benedek püspök útján igyekezett a vajdát meghódolásra bírni. Hosszas alkudozás, egyházi átokkal való fenyegetés után 1310-ben annyit sikerült elérni, hogy a vajda meghódolt, a koronát a koronázási jelvényekkel együtt kiadta. Így sikerült aztán Róbert Károlynak magát Szent István koronájával megkoronáztatnia.
Kán László vajda meghódolása után sem lett Erdélyben csendesség. Benedek püspök és a szászok a tized miatt összetűztek. A püspök erélyesen követelte a tized fizetését. A szászok nemcsak megtagadták, hanem 1308-ban küldöttjeik útján a káptalan előtt írásban is tiltakoztak. A kanonokok el akarták fogatni a tiltakozó szász küldötteket, de azok megszöktek. Nemsokára nagy lovas és gyalogsereggel tértek vissza. Megrohanták a káptalant, elfoglalták a székesegyházat és a püspöki s káptalani épületeket feldúlták.
Róbert Károlynak később magának is meggyűlt a baja a szászokkal, akiknek különösen az fájt, hogy a szász ispánság Kán László vajda halála után is Szécsényi Tamás vajda kezében egyesítve maradt. 1324-ben Henning, péterfalvi geréb vezérlete alatt fegyverre keltek. A vajda hadereje nem volt elégséges a szászok ellen s azért a király kunokat küldött Erdélybe, kiknek segítségével a vajda a szászokat megverte. Maga Henning is életét vesztette a csatában.
Szécsényi Tamás vajdának, aki nemcsak a szász, hanem a székely ispánságot is egyesítette kezében, nehezen sikerült Erdélyben rendet csinálni, mert nemcsak a szászok nyugtalankodtak, hanem egyes főurak is, mint Vas Miklós csicsói várnagy, egy Mózes és egy Péter nevű főúr, kiket Szécsényi Tamás vajda fegyverrel kényszerített nyugalomra.
Róbert Károlyt ezek a különböző kisebb-nagyobb fegyveres ellenszegülések és felkelések a győzelem után sem indították bosszúra, vagy kegyetlen megtorlásra. A büntetésben nemcsak mérsékletet tanúsított, hanem útját is egyengette a végleges kiengesztelődésnek. Még a csatatéren elesett lázadó Henning fiainak is visszaadta 200 gira lefizetése mellett atyjuknak birtokait.
1330-ban a későbbi történet szempontjából igen nevezetes esemény történt, nem ugyan Erdélyben, hanem Erdély közvetlen déli szomszédságában, Havasalföldön. A király hadat vezetett Basarab havasalföldi vajda ellen azért, mert az ellene hűtlenül feltámadván, a Szörényi bánságot, Havasalföldnek az Olton túl levő részét, a mai Olteniát, amely magyar terület volt, elfoglalta. Egy régi magyar krónika - a Bécsi Képes Krónika azt írja - hogy a királyt e hadjáratra Szécsényi Tamás erdélyi vajda ösztönözte, aki Havasalföldet is szerette volna Erdélyhez csatolva, vajdai. hatalma alá vonni. Ez állításnak semmi elfogadható történeti alapja sincs. A Basarab vajda ellen vezetett háborúnak olyan külső politikai okai voltak, amelyek összefüggöttek a középkori magyar állam keleti, illetőleg balkáni politikájával.
A tatárjárás nemcsak Erdély néprajzi térképén idézett elő nagy változást, hanem a mai Havasalföld és a Balkán félsziget északkeleti részében is. A tatárok ez alkalommal végleg megbuktatták azt a kun birodalmat, amely a kunoknak a besenyőkön 1060 körül aratott győzelme után Moldva és Havasalföld területén alakult meg. A kunok helyét a tatárjárás után ezen a földön a mai Bulgáriában felbomlásban levő bulgaro-vlach birodalom egyik mozgékonyabb eleme, a vlach (a mai románok ősei) foglalta el, amely különben már a kun birodalom bukása előtt is megkezdette egyes törzsfőnökök (kenézek, vajdák) vezérlete alatt kisebb-nagyobb csoportokban való átkelését az Al-Duna jobbpartján elterülő termékeny síkságra.
Hogy a VI. század végén, 581-ben a mai Havasalföldön szlávok laktak, arról Menandros görög írótól értesülünk, ki elbeszéli, hogy Baján, az avarok kagánja az itt lakó szlávokat haddal támadta meg. A bolgárok a VII. században tűntek fel a Balkán félszigeten, Asparuchnak, a bolgár birodalom megalapítójának hatalma a Duna mindkét partjára kiterjedt, amit bizonyít az is, hogy a görög írók világosan megkülönböztetik a dunáninneni és a dunántúli bolgár birodalmat. A mai Havasalföld területén a szláv helynevek éppen olyan többségben vannak, mint Erdélyben.
A tatárjárás után a bolgáro-vlach birodalom északkeleti részébe a tatárok fészkelték be magukat. Délnyugati részét, a mai Makedóniát pedig a szerbek foglalták el. E két idegen hódítás arra kényszerítette a vlachokat és bolgárokat, hogy arra a területre vonuljanak vissza, amelyen még a bulgaro-vlach birodalom fennállott. Az így mozgásba jött tömeg, különösen annak mozgékonyabb része, a félnomád életet élő vlachság, egyre sűrűbb csoportokban jött át a Dunán. Ezek az így bevándorló vlachok egyes törzsfőnökeik (kenézek és vajdák) alatt kisebb-nagyobb államféle szervezeteket alakítottak a felbomlott kun állam területén.
A kun birodalom szétrombolása után való időből a mai Havasalföld etnográfiai képéről az az oklevél világosít fel, amellyel IV. Béla a Johanniták nagymesterének adja a mai Olteniát (Szörénységet). Ez oklevélből megtudjuk, hogy a mai Olteniában Ioan és Farkas kenézek, meg Litvaj [Litovoj] vajda alatt románok laktak, az Olttól keletre pedig Seneslav [Seneslaus] vajda alatt szintén. Ezt az egész földet IV. Béla a Johannitáknak adta, kivéve Litvaj kenézségét. IV. Béla, mint a kunok királya és ura rendelkezett az utánuk pusztán maradt területekkel.
Kun Lászlónak egy 1282-ben kelt okleveléből tudjuk, hogy a király egyik embere, Sóvári Sós György az engedetlen Litvaj vajdát 1275-ben megölte, testvérét, Barbatot elfogta, és a királyhoz vitte. A király azonban Barbatot, miután hűséget fogadott és tetemes váltságdíjat fizetett, szabadon bocsátotta.
Litvaj vajda e lázadásától egészen 1324-ig nem tudunk semmit Havasalföld történelméről. Kantakuzénos bizánci történetíró arról értesít, hogy 1324 táján Basarab Havasalföld vajdája Sisman Mihály vidini bolgár cárnak fegyveres segítséget adott a görög császár ellen. Ugyanebben az évben a pápa is írt egy levelet a katolicizmus felé hajló Basarabnak, Havasalföld vajdájának, a szeretett fiúnak és nemes férfiúnak.
Róbert Károlynak egy 1332-ben kelt oklevele Basarab vajdát Tokomeri fiának nevezi. Ez a Tokomeri senki más, mint Tugomir [Toktemir vagy Tihomir] Basarab, a Basarab vajda apja. Valószínű, hogy Litvaj vajda leveretése után ez a Tugomir kezdette meg először saját hatalma alatt egyesíteni a kisebb-nagyobb kenézségeket, és aztán magát függetleníteni a magyar király fennhatóságától. Fölhasználta a magyar államnak azt a gyengeségét, amely a különböző párt- és trónvillongások következtében IV. Béla halálától egészen addig az időpontig tartott, míg Róbert Károly a trónon megszilárdult.
Róbert Károly a Basarab ellen viselt háborút elveszítette és ez alkalmul szolgált Basarabnak, hogy megalapíthassa az első román államot. Így lettek az eddig félnomád vlach pásztorok nemzetté és országuk, amely a kun állam bukása után több kisebb-nagyobb kenézségből mozaikszerűen volt összerakva, félig független állammá.
A Basarab vajda ellen viselt szerencsétlen háború után tizenkét év telt el Róbert Károly haláláig. Ez évtized Erdélyben az aránylagos csendesség és a nyugalom korszaka volt. Szécsényi Tamás vajda a király óhajtásainak és utasításainak szellemében okosan kormányozta Erdélyt. Ez időszakban kezdett Erdélyben a városi élet nagyobb lendületet venni. Mikor Róbert Károly halála után I. vagy Nagy Lajos a trónra lépett, Erdély birodalmának egyik virágzó és legrendezettebb tartománya volt.
(b)
(A szászok lázadása. Nagy Lajos erdélyi politikája. Nagy Lajos reformjai. Lackfi vajda háborúi a tatárok ellen. A moldovai vajdaság megalakulása. A törökök megjelennek a Balkánon. Az erdélyi románság helyzete Nagy Lajos uralkodása idején. A magyar királyok, mint a katolikus vallás terjesztői a Balkánon. Nagy Lajos háborúja Vlajkó havasalföldi vajdával. Erdély gazdasági és művelődésbeli fejlődése Nagy Lajos uralkodása idején.)
Mikor Lajos király trónra lépett, Erdély kormányzása nagyon kellemetlen eseménnyel kezdődött. A szászok terhesnek találták Róbert Károlynak azt az intézkedését, amellyel a kamarai nyereségből származó jövedelmet egyenes (portalis) adóvá változtatta át. Ebben régi kiváltságaik megsértését látták és fegyveresen állottak ellen. Lajos király személyesen vezetett hadat a szászok ellen, "akik a győztes király által megzaboláztattak, és engedelmességre kényszeríttettek". Lajos király e győzelme arra bírta Basarab vajdát is, hogy gazdag ajándékokkal személyesen jöjjön Erdélybe és hódoljon meg Lajos királynak.
Amit Róbert Károly megkezdett Erdélyben, azt utóda, Nagy Lajos még nagyobb mértékben és sikeresebben folytatta. Egyetlen magyar király sem látogatta meg annyiszor személyesen Erdélyt, mint ő. Legkiválóbb hadvezéreire és államférfiaira bízta az erdélyi vajdaságot, akiknek kezében legtöbbször a szász és székely ispáni hatalmat is egyesítette.
Nagy Lajos uralkodása a középponti államhatalom erőteljesebb érvényesítésén kívül különösebben a városi élet fejlesztése érdekében tett nagyjelentőségű intézkedések következtében hatott Erdélyre üdvösen. Erdély szász városai: Brassó, Szeben, Beszterce, sőt az akkor már magyarosodni kezdő Kolozsvár is ez intézkedések következtében lettek jelentékeny iparos és kereskedő városokká, a Magyarországon keresztül Lengyel- és Németország felé irányuló keleti (levantei) kereskedelem átmeneti és közvetítő állomásaivá. Ez időben alakulnak meg a kisebb székely és magyar városok is, mint Marosvásárhely, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Dés, Torda.
A két Anjou király alatt Erdélynek köz- és magánjogi élete ugyanazon nevezetes átalakuláson ment keresztül, mint az anyaországé. A székelyek és szászok külön alkotmányos szervezete sértetlenül megmaradt, de a magyar területen nagy változás történt.
Az Árpád-házbeli királyok idejében a nagy földterületekkel rendelkező királyi vármegye volt a honvédelem szilárd alapja. E földbirtokok azonban II. Endre király uralkodásának kezdete óta a tiltó rendelkezések ellenére is egyes előkelő családok magánbirtokaivá lettek, amelynek következtében a királyi vármegyei rendszeren felépült honvédelem alapjai rendkívül meggyengültek. Az Anjou királyok a régi honvédelmi rendszer helyébe a nyugati feudális államokban ismeretes banderiális rendszert tették, amelynek következtében a birtokos nemesi családok, a közjogi méltóságok stb. tartoztak birtokaik arányában bizonyos számú katona kiállításáról és hadjárat esetén eltartásáról is gondoskodni.
E banderiális rendszer súlyos és költséges terhet rótt a nemesség vállaira, s ezért kárpótlásul az eddig szabad költözködés birtokában levő parasztság felett nagyobb hatalmat kapott. A királyi vármegyék helyét a nemesi vármegyék foglalták el. A várföldek a nemesek birtokába kerülvén, a várjobbágyok és várnépek nagyobbik része, amely nem emelkedhetett a nemesi rend sorába, jobbággyá lesz és földesúri hatalom alá kerül, mert Nagy Lajos a jobbágyokat, akik fölött eddig a királyi ispánok és tisztviselők bíráskodtak, 1365-ben földesúri bíráskodás alá veti. {* helyesebben: a XIV. század elején az úriszék minden birtokos által tartható lesz.} Ennek következtében a nemesi rend megerősödik, a parasztok pedig szabad parasztokból földhöz kötött jobbágyok lesznek, amely állapot később nagy elégedetlenségnek lesz okozója a legszámosabb társadalmi réteg körében.
Ez intézkedések következtében Erdély igen tetemes haderővel tudta segíteni Nagy Lajost nápolyi hadjáratában. E hadjárat egyik főhőse és Nápoly első magyar kormányzója is Erdély vajdája, Lackfi István volt. Egy másik Lackfi, az előbbinek testvére, Endre, a székelyek ispánja váltotta fel Nagy Lajos hazatértével Nápoly kormányzóságában Lackfi István.
Amíg Nagy Lajos Itáliában hadakozott, addig az Erdélyt kelet felől fenyegető veszedelem magnövekedett és állandósulni látszott. A Kipcsak-tatárok beütései Moldva felől egyre gyakoribbak lettek. E tatár beütések léginkább a székelységet és a Barcaságot pusztították. l352-ben Lackfi Endre vajda és a székelyek ispánja a király parancsára főleg székely hadakkal támadólag lép fel a tatárok ellen. Betör Moldvába. A tatárokat megveri és az ütközetben a tatárok vezére, Athlamos is életét veszíti. Több ezer tatár esik ez alkalommal fogságba, kiket Lackfi Endre Magyarországba hoz, hol azok felveszik a keresztény hitet és letelepednek.
E csatavesztés következtében Moldva megszabadul a tatároktól és félig-meddig uratlan tartománnyá válván, alkalmassá lesz arra, hogy benne a második román állam is megalakuljon.
Nagy Lajos királynak egy 1343-ban kelt oklevele azt mondja, hogy Máramarosban [a Magyarországra menekült] Bogdán vajda a múlt télen egyik rokonával, Kelecsei Dénes fiával, Jánossal erőszakoskodott és félvén a büntetéstől, hűtlenül kiszökött Moldvába. Nagy Lajos királynak egy másik, 1349-ből származó oklevele azt is elbeszéli, hogy Gyula, Dragos fia elpanaszolta, hogy rokona, István a hűtlen Bogdánhoz csatlakozott, őt és fiát pedig elűzte birtokairól. Kéri a királyt, hogy helyeztesse vissza birtokaiba.
Bogdán vajda István és más szökevények társaságában a tatároktól megszabadult román és egyéb elemeket maga köré gyűjtvén, megtette magát azoknak vajdájává. Vajdasága nem terjedt ki az egész Moldvára, hanem annak csak a Máramarossal határos északnyugati részére. Az egész Moldvát egy vajdaságban csak később egyesíti a litván eredetű Koriatovics Juga. A román történetírók azt mondják, hogy Koriatovicsot a moldvaiak önként választották fejedelmükké. A valóság azonban azt mutatja, hogy miután Moldvában nagyszámú kisorosz sereg* élén jelent meg, inkább hódító Koriatovics nem sokáig uralkodott, mert megmérgezték. Helyébe a havasalföldi Basarabbal rokon Musát család kerül Moldva vajdai székébe. {* A sereget jórészt Halicsban és Volhíniában toborozta.}
A moldovai vajdaság megalapításának előidézője tehát a máramarosi vajdák családi perpatvara volt.
De honnan kerülnek ezek a vajdák ősei népükkel együtt Máramarosba? A régi orosz krónikák elbeszélik, hogy Kun László király 1284-1285-ben, félvén a tatárok betörésétől, segítséget kért Rómában és Konstantinápolyban is. Ez utóbbi helyről nagyszámú segítséget küldöttek a mai Szerbiában levő Ibar folyó vidékéről. Ezek az Ibar vidékéről. való románok, egyesülve a magyarokkal, a felső Tisza völgyében megverték a tatárokat. Miután nem akartak hazájukba többé visszamenni, a király őket Máramarosban letelepítette.
Nagy Lajos király uralkodásának körülbelül a közepén a Balkánon egy új és minden eddiginél erősebb hódító hatalom lép fel, a török, amely a következő századokban nemcsak a Balkánra, hanem Magyarországra, sőt az egész Közép-Európára is végzetes hatást gyakorolt. E veszedelemmel szemben Erdély volt Nagy Lajos király birodalmának keleti védőbástyája és ez magyarázza meg, hogy miért volt elsősorban Erdély gondoskodásának tárgya.
1366-ban Erdélybe jött s áprilistól egészen augusztusig időzött itt. Bejárta a magyar és székely vidékeknek minden nevezetesebb helyét. Besztercét két ízben látogatta meg s felruházta e várost is a Szebennek adott kiváltságokkal. A hét szász széknek - a szebeni ispánságnak is - megerősítette kiváltságlevelét. Legnevezetesebbek azonban a Tordán július hóban tartott országgyűlés végzései.
A királyi oklevél, amely e végzéseket összegezte, elmondja, hogy "Erdélyben a közbiztonság állandóan veszélyeztetve van és a közrendet különösen a románok, kiknek állapota rendezetlen, állandóan háborgatják. Teljes jogot enged a gonosztevők kiirtására”.
A tatárjárás után eltelt szász évben (1242-1342) a románság Erdélybe való beköltözésének három földrajzi iránya mutatható ki. Egyik Fogaras vidékén, hol már a XIII. század elején megjelennek, a másik a mai Hunyad és Krassó-Szörény, a harmadik a mai Máramaros és Beszterce vidékén. Eleinte csak a királyi jószágokon települnek le, később a király megengedi az erdélyi püspöknek és a káptalannak is, hogy jószágaikra románokat telepíthessenek. Nagy Lajos idejében már a városok, sőt a magános földesurak is telepíthetnek bevándorló románokat.
A balkáni románság első társadalmi alakulata az egy nemzetség települőhelye, szállása, a katun volt. A katun elöljárója a nemzetség feje, a kenéz volt. Hogy kik és mik voltak a kenézek, világosan megmondja Nagy Lajos egy 1350-ben kelt oklevelének következő helye: "remélvén, hogy az ő szorgos gondoskodásuk által vlach falvaink sok lakost nyernek, adjuk a kenézséget", és egy 1352-ben kelt másik oklevél, melyben Szeri Pósa Krassó megyei ispán ezeket íratja: "Mutnok pataka lakatlan földét kérték tőlem olyan szabadsággal, mint aminővel a sebest kerületben lakó kenézek bírják az ő falvaikat, hogy azt benépesítsék."
A kenéz tehát nemcsak nemzetségfő, hanem telepítési vállalkozó is, ki azért kap a királytól valamely lakatlan földet, hogy azt betelepítse és aztán a telepesek felett maga és utódai nem főbenjáró ügyekben bíráskodjanak. Ez a kenézi vagy vlach jog (ius valachicum) eredete. Ezek a kenézségek az adományozott föld terjedelméhez mérten kisebbek, nagyobbak. Volt olyan kenézség, amelyhez 300 család tartozott, de olyan is, amelyben alig volt négy-öt csald. Ennek következtében tekintélyben és rangban az egyes kenézek között is nagy különbség volt.
Ahol az apróbb és nagyobb kenézségek nagy számban voltak, mint Máramarosban és Hunyad megyében, ott a kenézek maguknak vajdát választottak, vagy a várispán nevezett ki vajdát, s akkor nem a kenézek, hanem a vajdák állottak összeköttetésben a király tisztviselőivel. A vajda szedte össze a kenézektől a királynak járó jövedelmet és ő ügyelt fel arra, hogy az alája tartozó kenézségek mindenike pontosan teljesítse tartozásait. Míg a kenézség apáról fiúra szálló vagyoni tulajdon volt, addig a vajdaság személyes tisztség, mely nem volt örökölhető. A vajdák között is az igazgatásuk alá tartozó kenézségek nagysága, száma és gazdasága szerint éppen olyan rang- és tekintélybeli különbség volt, mint a kenézek között.
A XIV. és XV. századból származó oklevelek arról tanúskodnak, hogy a kenézek között nagyon sok erőszakoskodó ember volt. Számtalanszor megtörténik, hogy egymás házára törnek, azt felgyújtják és az értékesebb tárgyakat elrabolják. Emberölés, gyújtogatás, idegen jószágon való prevarikálás (akadékoskodás) napirenden van közöttük. Az erdélyi püspök több ízben panaszolta, hogy a püspöki és káptalani jószágokban lakó kenézek szántóföldeket, kaszálókat adogatnak el, mintha az övék volna; alattvalóikat új terhekkel nyomorgatják, sőt a földesúri hatóság alól még fenyegetésekkel is ki akarják vonni magukat.
A félnomád pásztorkodó román telepesek és az állandó lakású és földművelő erdélyi magyarok s szászok között ugyanaz volt a viszony, mint az alföldi földművelő magyarság és a nyájaival szerte kóborló kunság között. Világosan mutatja ezt az a szerződés, amelyet Goblin püspök közbenjárására a szebenvidéki szászok és a románok kötöttek egymással.
E szerződés értelmében a Szeben környékén élő románok és kenézük, Vladimir, a szászok részéről történtek miatt nem kívánnak semmi kártérítést; a szászok is megbocsátanak minden gyilkosságot, gyújtogatást, lopást és pusztítást, mit a románok elkövettek. Ezentúl nem szabad a románoknak engedelem nélkül a szász földön legeltetni, és a gonosztevőket elrejteni, mert az orgazdát éppen úgy elégetik, mint a gonosztevőt. A gyilkos, a gyújtogató tűzben hal meg, ha két tanú bizonyít ellene, sőt a gyújtogatással fenyegető is, ha heten tanúskodnak ellene. A románok arra kötelezik magukat, hogy éjjel nem járnak és az íjazásban nem gyakorolják magukat.
Ezek a tények magyarázzák meg Nagy Lajos királynak 1366-ban hozott és fentebb már idézett királyi oklevelében foglalt szigorú intézkedéseit, hogy az elszaporodott gonosztevőket ki kell irtani.
IV. Béla király óta a magyar királyok balkáni politikájának katolikus egyházi irányzata is egyre nyilvánvalóbbá lett. Ez irányzat tetőpontját az Anjou királyok alatt érte el. A katolikus hit terjesztése a pogány besenyők és kunok között természetes és magától értetődő járuléka volt e politikának, mert hogy e harcias népek békés szomszédai, vagy éppen alattvalói legyenek a magyar királyságnak, első feltétele volt, hogy keresztényekké, illetőleg katolikusokká legyenek.
Magyarország balkáni szomszédai: a szerbek, bolgárok és az éppen most állammá szerveződött románok keresztények voltak ugyan, de nem katolikusok. Mikor a magyar állam ezeket is hatalmi érdekkörébe igyekezett vonni előbb Bizánccal, később pedig a török birodalommal szemben, akkor igyekezett őket a katolikus egyház kebelébe is bevinni. A magyar királyok balkáni politikáját csak ily feltétel alatt volt hajlandó a Szentszék támogatni. A magyar királyok pedig nemcsak hű fiai voltak a Szentszéknek, hanem apostoli királyoknak is érezték magukat. Ez ok miatt e nemzetek számára, különösen az Anjou királyok alatt a magyar királyok főhatóságának elismerése annyit jelentett, mint katolikussá lenni, vagy legalább készségesen és ellenvetés nélkül tűrni a katolikus egyháznak a világi hatalomtól erélyesen támogatott térítő munkásságát.
Basarab fia, Sándor, aki Lajos királynak első erdélyi látogatása alatt meghódolt, 1364-ben meghalt. Utóda Vlajkó [Vladislav vagy Vlaicu] vajda* lett. {* mai történetírás Lajk néven illeti.} Ő is elismerte Nagy Lajost urának, de a hűséget nem tartotta meg. Nemcsak büntetlenül hagyta a Havasalföldre térítés végett küldött minoriták megölését, hanem be is tört Erdélybe, hol a Barcaságot és Szeben vidékét feldűlte, a tolmácsi kolostort pedig elhamvasztotta.
Nagy Lajos ezért 1368-ben hadat küldött ellene. Egyik, többnyire székelyekből álló magyar sereg a Barcaságból nyomult Lackfi Miklós vajda és székely ispán vezérlete alatt Havasalföldre. Itt a Jalomica folyó mellett a vajda vezérét, Dragomirt megverte és több megerősített helyet elfoglalt. Később a győzelmében elbizakodott magyar hadsereg elővigyázatlanul nyomulván előre, olyan teljes vereséget szenvedett, minta minőt 1330-ban Róbert Károly vezérlete alatt.
A másik magyar hadsereg [Lajos és] Garai Miklós macsói bán vezetése alatt szerencsésebben harcolt. Sikerült magát a főhadsereget vezető Vlajkó vajdát megvernie. Vlajkó ekkor hajlandónak mutatkozott a békekötésre. A béke hosszas alkudozás után Lépes Demeter mester közvetítésével létre is jött. A király meghagyta a Szörénységet a vajda birtokában. De hogy magyar jogcíme meglegyen hozzá, szörényi bánná tette. 1369-ben egy lépéssel tovább ment a király és neki adományozta hűbér gyanánt a fogarasi uradalmat, azon feltétel alatt, hogy azt újra telepítse. A vajda viszont urának és királyának ismerte el Nagy Lajost. Ez idő óta viselték a havasalföldi vajdák latin okleveleikben a következő címet "Dei et regis Hungariae gratia Vojvoda Transalpinus, banus de Zeurinio et Dux novae plantationis et terrae Fogaras" (Az Isten és Magyarország királyának kegyelméből Havasalföld vajdája, Szörényi bán, az új telepítés és Fogaras hercege).
E békének egyik feltétele volt, hogy Vlajkó országában a katolikus vallás terjesztésében közreműködjék. Erre való hajlandóságának jeléül rendeletet adott ki, amelyben meghagyta, hogy azt a püspököt, akit az erdélyi püspök, Demeter küld, minthogy országa atyjának, Sándor vajdának ideje óta ez egyházmegyéhez tartozik, alattvalói szívesen fogadják és mindenben támogassák.
Nagy Lajosnak térítői buzgalma Moldvára is kiterjedt, ahol ez időben szintén egy, Vlajkó vagy Lackó [Latko] nevű vajda uralkodott, aki hajlandóságot mutatott a katolikus egyház iránt. 1370-ben Szeret városában katolikus püspökséget is állítottak.
Nagy Lajos ily módon akarta a mindinkább fenyegető török veszedelem ellen való védekezés előmozdítása céljából a két román vajdát birodalmának érdekkörébe szorosabban bevonni. Hasonlóképpen erős térítő buzgalmat fejtett ki az erdélyi románság körében is. Erre Rómából nyert ösztönzést, mert hiszen VI. Kelemen pápa még 1345-ben felszólította az erdélyi ferencrendi szerzeteseket a románok megtérítésére. Spoletoi Antal olasz ferencrendi szerzetes sokat is megtérített azok közül, akik "az ország szélei felé a tatárok szomszédságában laknak..." IX. Gergely pápa 1370-ben az esztergomi és kalocsai érsekek véleményét óhajtotta megtudni arra vonatkozóan: nem volna-e célszerű egy külön román püspökség felállítása. Nagy Lajos király, hogy hatalmi eszközökkel is elősegítse a térítő munkásságot, elrendelte, hogy egyetlen kenéz se kaphasson királyi adományos jószágot, ha nem katolikus.
E térítői munkásságnak azonban számbavehető sikere sem most nem volt, sem később nem lett. A vajdák csak külső kényszer nyomása alatt tanúsították színleges hajlandóságot a katolikus vallás iránt. Mihelyt a kényszerítő nyomás megszűnt, azonnal vége lett a hajlandóságnak. A nép már a tizedfizetés kötelezettsége miatt sem viseltetett hajlandósággal a katolikus egyház kebelébe való térés iránt. A katolikus papság szigorúan megkövetelte a tizedet, a görögkeleti egyház pedig nem ismerte a tizedfizetés kötelezettségét.
Az erdélyi városi élet és ipar szempontjából igen nevezetes volt Nagy Lajosnak az az intézkedése, amellyel 1376-ban megbízta Goblin püspököt és Scharfenecki János tolmácsi várnagyot, hogy a szászokat gyűjtsék össze és velük az ipar szervezésére vonatkozóan tanácskozzanak. E tanácskozásnak volt eredménye az a céhrendszer, amely valóságos felvirágoztatója lett az erdélyi szász iparnak.
Erdélyt utolszor 1377-ben látogatta meg. Nevezetes volt brassói időzése. Ekkor bírta rá a szászokat, hogy Törcsvárt újra építsék és annak védelméről állandóan gondoskodjanak. Viszonzásul a barcasági falvakat kivette a székely ispán hatósága alól és Brassóhoz csatolta. Ekkor adományozta Kolozsvárnak Feleket, a maga román telepeseivel.
Amint az eddig előadottakból látható, Erdély Nagy Lajos hosszú uralkodása alatt mindig elsőrangú tárgya volt kormányzati gondoskodásának. Messzelátó tekintete nemcsak azt ismerte fel, hogy Erdély keleti védőbástyája a magyar birodalomnak, hanem azt is, hogy igazi támasztópontja a Balkán felé irányult magyar nagyhatalmi politikának is.