Make your own free website on Tripod.com

ERDÉLY TÖRTÉNETE A TATÁRJÁRÁSTÓL AZ ÁRPÁD-HÁZ KIHALTÁIG



(a)



(A tatárjárás Erdélyben. Lőrinc vajda újra benépesíti Erdélyt. A román népelem megjelenése Erdélyben. István ifjabb király, mint Erdély hercege. Az erdélyi püspök és a szászok viszálykodása Kun László uralkodása idején. Harcok a kunokkal és a nogaji tatárokkal.)



A Magyarországot megtámadó tatárhad három oszlopban vonult az ország középpontja, a mai Budapest felé. A főhaderő Batu vezetése alatt a Vereckei-szoroson át nyomult a Tisza völgyébe, a másik Kádán vezetése alatt a Radnai-hágón át a Szamos völgyébe. Az első város, amelyet útjában elpusztított, Radna volt. E várost a történeti források nagy és népes német helységnek mondják, amelynek lakosai [arany- és] ezüstbányászattal foglalkoztak. A harmadik csapat Bochetor vagy Bogator vezetése alatt a mai Románia (Havasalföld) területéről a Barcaságon keresztül tört be és a Maros völgyén át vonult a Tisza vidékére. {* Bochetor (Bajdac) északnyugatról jön Magyarországra, nem Erdélyen keresztül. Akire Jancsó gondol, az Büdzsek, aki az Ojtozi-szoroson át, vagy Borondáj, aki a Vöröstoronyi-szoroson át jön Erdélybe.}

Ez Erdélyen átvonuló két tatárhadnál még sokkal nagyobb pusztítást okozott a tatárok visszavonulása alkalmával egy harmadik, amely az Alföldről a Maros völgyén hatolt be Erdélybe, s ott mindent elpusztított, ami még megvolt, és ami útjába akadt.

Hogy mennyire elpusztították Erdélyt a tatárok, Rogerius váradi kanonok beszéli el Siralmas ének című iratában. Rogerius, megszökve a mai Moldvában a tatárrabságból, az egész Erdélyen keresztül utazott vissza. Útjában alig talált emberre. Az irányt csak egy-egy csonka torony jelölte. Enyeden, Tordán, Gyulafehérváron romhalmaznál egyebet sem talált. Az első emberrel Frátánál találkozott.

A tatárok kivonulása után IV. Béla király Lőrinc vajdát küldötte Erdélybe, hogy "népét összegyűjtse, s amit e birtokán rá és országára nézve hasznosnak lát, helyette és tekintélyével intézze el". Lőrinc e megbízatásának igyekezett eleget tenni. A néptelenné lett helyekre a kevesebbet szenvedett vidékekről új lakosokat telepített. Külföldről is hozott telepeseket, "harcosokat és földműveseket". A városok elpusztult lakossága helyébe szintén külföldről telepített új lakosokat.

A tatárjárás nagy változást idézett elő Erdélynek az előbbi szakaszban megrajzolt néprajzi térképén. Gál erdélyi püspök 1246-ban, a tatárok kivonulása után négy évvel azt írta a királynak, hogy egyházmegyéjének népessége annyira elpusztult, hogy székhelyén, Gyulafehérváron és birtokain is alig találkozhatni egy-egy emberrel. Nincs reménye, hogy egyhamar kellő számú lakosságot találhasson, ha az eddiginél nagyobb szabadsággal nem kecsegteti a települni akarókat. Arra kéri a királyt: vagy ki a püspöki jószágokon lakó régi, vagy a jövőben odaköltözni szándékozó telepeseket a vajda és a megyei ispánok hatósága alól, hogy azoknak ne legyen más uruk, mint ő, a püspök. A király teljesítette a püspök e kívánságát.

Az a kérdés, hogy ezekre a püspöki jószágokra honnan és minő nemzetiségű lakosokat hoztak?

Az új telepesek, akiket a püspöki és az üresen maradt királyi jószágokra letelepítettek, a Balkán-félszigetről juhnyájaikkal Erdély felé húzódó vlachok, a mai románok ősei voltak.

Az első időpont, amelyben magyar területen a románokról említés történik, a XIII. század első évtizedének utolsó éve (1210) volt. A mai Erdély területén a tatárjárás előtt románokról oklevelekben nem történik sehol említés, csak a déli határszél azon keskeny darabján, amelyik a Bodza folyótól a Vöröstoronyi-szorosig terjed.

Másodszor szó van a vlachokról abban az oklevélben, amellyel 1222-ben II. Endre király a Barcaságot a havasalföldi terület egy részével a német lovagrendnek adományozta, amennyiben megengedi a német lovagoknak, hogy az Olton sót vagy egyéb árut szállítva, akár a székelyek, akár a vlachok földjén mennek át, vámot ne fizessenek. {* ma már tudjuk, hogy az oklevél hamisítvány, melyet 1231-ben Rómában készítettek.} A harmadik említés II. Endre királynak abban az 1223-i oklevelében történik, amelyben megerősíti azt az előbbi adományát, amelyet megelőzően maga adott volt a karci apátságnak, eltávolítván az adományozott birtokról a vlachokat. Ez oklevélben az a terület, amelyet a király, eltávolítván róla a vlachokat, a kérci apátságnak adott, határozottan és részletesen meg van jelölve, mégpedig magyar helynevekkel. A Fogaras megyei Árpás község és szomszédos területein volt.

Az 1221-ben kiadott diploma Andreanum is megemlékezik a vlachokról. IX. pontjában azt mondja, hogy "a vlachok és besenyők erdejét vizeivel együtt adományozza a szászoknak, hogy közösen használják a vlachokkal és a besenyőkkel, s attól senkinek se tartozzanak semmivel." Hol volt a vlachok és besenyők földje, azt a diploma egy szóval sem jelöli meg. Annyi bizonyos, hogy havasi és erdőterület volt. Körülbelül azok a határszéli havasok, amelyek mostanáig szász nemzeti tulajdonban voltak.

Említés történik a vlachokról még abban az 1231-i oklevélben is, amelyben Wid fia Gallus a gyulafehérvári káptalan előtt kijelenti, hogy Boje földjét, amely Fogaras várához tartozó föld volt és jelenleg a vlachok földjén van, Bujultól, Stoje fiától ugyan megvette, de mivel az még ember emlékezetén túl való időkben is a Truhl őseinek birtoka volt és mivel Truhl a vételárat lefizette, neki visszaadja. Ez oklevélből kitűnik, hogy 1231-ben vlachok laktak Fogaras tájékán is.

A tatárjárás után eltelt két évtized alatt Erdély aránylag nagyon gyorsan összeszedte magát és nagy belső békességben is élt. Egészen megváltozott helyzete 1260 után, amely évben IV. Béla fiának, Istvánnak adományozta.

István magát Magyarország ifjabb királyának, Erdély fejedelmének és a kunok urának nevezte. Már két év múlva, 1262-ben fegyveres összeütközésre került a sor apa és fiú között, amelyben győztes a fiú lett. Apa és fiú megbékültek ugyan, de két év múlva ismét fegyverrel állottak szemben. Az összeütközés oka Istvánnak az a gyanúja volt, hogy anyja helyette öccsének, Bélának akarja a trónt biztosítani. Ezért a királynénak Erdélyben levő birtokait: Besztercét, Radnát stb. elfoglalta. Orbán pápának közbelépése azonban megakadályozta ez alkalommal a fegyveres összecsapást.

Ez a béke két évig sem tartott. Az új összeütközésnek oka a következő volt: István herceg udvari emberei Miklós szebeni prépost vezérlete alatt összeesküdtek István ellen, akinek ez összeesküvés idejekorán tudomására jutott. Az összeesküvők IV. Béla királyhoz menekültek, aki őket a fiával kötött szerződés ellenére udvarába fogadta. {* 1264-ben Béla támadást indít fia ellen.} A király hadai megverték és István Erdélybe vonult vissza, ahol a mai Brassó megyében levő Feketehalom várába zárkózott. A szerencse ismét pártjára állott. István herceg két csatában megverte a király hadait, amelyeket Béla herceg vezérelt. E háború is békekötéssel végződött.

István Erdélyben s a vele határos részekben majdnem teljes királyi hatalommal uralkodott. Híveinek nemcsak adományokat osztogatott, hanem külháborúkat is viselt. Bulgária ellen öt háborút folytatott éspedig kétszer személyes vezérlete alatt. Ő volt az utolsó királyi herceg, aki Erdélyt kormányozta.

IV. Béla királynak 1270-ben bekövetkezett halálával István herceg végre elérte célját és királlyá lett. Rövid két évig uralkodott, de e rövid idő alatt sem felejtkezett meg Erdélyről. A kézdiszékbeli székelyek egy részét, hogy a tatárok ellen tanúsított vitézségükért megjutalmazza, Torockó környékére, Torda megyének egyik elnéptelenedett vidékére telepítette. Kolozsvárt városi kiváltsággal ruházta fel és különös kegyének jeléül az erdélyi püspöknek adományozta. E székelyek is vitézül viselték magukat és a tért István utóda, Kun László király érdemeik jutalmazásául 1289-ben nekik adta azt az egész földet, amelyen a régi Aranyosszék terült el. Így alakult meg az ötödik székely szék is.

Halála után fia, IV. vagy Kun László került a trónra, aki Erdélyt már vajdákkal kormányoztatta. Eleinte ezek a vajdák gyorsan váltják fel egymást, míg a hatalom Loránd vajda [Borsa nembeli Roland] kezébe nem került.

Erdélyben Kun László uralkodása alatt talán még nagyobb volt a fejetlenség és a belső zavar, mint Magyarországon. A törvények uralmát és a királyi hatalmat egyesek önkénye és az ököljog váltotta fel. A Szamos mentén a Magyarországba vezető úton valóságos rablóvárak emelkedtek, amelyeket ugyan az erdélyi püspök lerombolt, de különben a püspök maga is egyike volt a zavar és a belső háborúság legnagyobb előmozdítóinak.

A III. Béla király által felállított szebeni prépostság nem tartozott az erdélyi püspökség, hanem az esztergomi érsekség joghatósága alá. Ez önállóságát a diploma Andreanum is megerősítette. A vitás kérdés az volt, hogyan kell értelmezni a diploma erre vonatkozó rendelkezéseit. A püspök és a káptalan értelmezése szerint a sebesi, a küküllői, a szászkézdi, a segesvári és a kozdi esperességek is a szebeni prépostság alá tartoznak, s így, a tized is azt illeti és nem a püspököt.

Péter erdélyi püspök jogait a szászokkal szemben erőszakkal igyekezett érvényesíteni, akik ellene szegültek. A dolgok odáig fajultak, hogy káptalanjával egyetértve, elfogatta a vízaknai gerébet (főbírót), Alárdot és kivégeztette. A szebeni szászok Alárd fiának, Jánosnak vezérlete alatt, fegyvert ragadva, 1277. február 21-én - Reminiscere vasárnapján - megrohanták Gyulafehérvárat éppen mise idején. A székesegyházat felgyújtották s a benne imádkozó hívek, állítólag 2000 ember négy kanonokkal és számos pappal, benne égtek. Az egyházi kincseket, kereszteket, kelyheket elrabolták, az ereklyéket megszentségtelenítették; az egyház könyv- és levéltárát feldúlták, kiváltságleveleit széttépték.

A Budán összegyűlt magyarországi főpapok május havában egyházi átokkal sújtották ugyan a vakmerő gonosztett elkövetőit, de mivel a világi hatalomnak nem volt ereje a megtorlásra, a szászokra nézve az egésznek semmi következménye sem lett. IV. László király 1278-ban kelt oklevelében kárpótlásul a [gyulafehérvári] káptalannak adta az egyház mellett levő azt a földet, amelyen vendégek (németek) laktak, amely azonban a szászok pusztítása következtében lakatlanná lett. Hogy a templomot felépíthessék, egy fordai sóaknát is ajándékozott a káptalannak, sőt a Maroson szállított kősó után szedendő vámra vonatkozóan is megújította a káptalan jogát.

IV. László király 1282-ben végét akarta vetni a Magyarországon letelepült kunok rakoncátlankodásainak. A kunok azonban Oldamur vezérlete alatt fegyverrel szegültek ellene. A király hadai Oldamur kun hadseregét a Hód tava mellett (a mai Hódmezővásárhelynél) döntő csatában megverték, és a megvert kunok Erdélyen keresztül pusztítva menekültek a nogaji tatárokhoz, akiknek társaságában 1285-ben visszatértek, és egészen Pestig hatoltak, ahonnan a király hadai elől nagy zsákmánnyal megrakodva, Erdélyen át tértek vissza.

Útközben elpusztították Kolozsmonostort, Besztercét és ostrom alá fogták Torockó várát is, amelyet az egyik erdélyi alvajda védelmezett. Az ostromló tatárokat a Torockó vidékére telepített székelyek szétverték. A foglyokat elvették tőlük és a várat az ostrom alól felszabadították. E hőstettükért kapták ezek a torockói székelyek a később Aranyosszéknek nevezett területet. A visszavonuló tatároknak egy másik csoportját szintén a székelyek verték szét Gyergyóban, mielőtt Erdélyt elhagyhatták volna.

Erdély szenvedéseinek a kunok miatt nem lett vége a székelyek e diadalmas csatáival. A magyarság harca a letelepített rakoncátlankodó kunokkal tovább folyt. A pápa, hogy véget vessen a zavaroknak, keresztes hadat hirdetett a kunok ellen, amely békesség helyett még nagyobb zavar okozója lett. A háború, amely a kunok és a keresztesek között folyt, már-már országossá lett. Fő színhelye Erdély volt, hol a király személyesen is megjelent. Péter erdélyi püspök a kunok egyik vezérét, Árbocot, a király anyai rokonát két unokaöccsével együtt elfogta. Emiatt a király visszavette tőle Kolozsvárt. Utóbb kiegyezett a püspökkel és javait is visszaadta.

A zavarnak és fejetlenségnek csak László király 1290-ben bekövetkezett halálával lett vége.



(b)



(III. Endre 1291-ben országgyűlést tart Gyulafehérváron. A román népelem közjogi helyzete ez időszakban. Loránd vajda lázadása. A vajdasági hatalom jogköre. Erdély megalakulása és politikai helyzete az Árpád-ház uralkodása alatt.)



Kun László utóda, III. Endre alighogy elfoglalta a trónt, néhány hónapi uralkodás után 1291-ben Erdélybe jött és Gyulafehérvárott az erdélyi rendekkel gyűlést tartott. 1291. február 22-én Gyulafehérváron kelt oklevelében maga mondotta el utazásának célját. Ez alkalommal megerősítette a nemeseket, az egyháziakat és a szászokat eddig élvezett jogaikban. Megígérte, hogy a hivatalokat, a méltóságokat és a várispánságokat csak nemesekre bízza, kivéve egyedül az alkancellárságot, amelyet meghagy a gyulafehérvári püspök kezében, aki eddig is birtokosa volt a hivatalnak. Kikötötte azonban, hogy az erdélyiek az esetben, ha ellenség támadná meg az országot, a király mellé álljanak és zsoldfizetés mellett készek legyenek őt az ország határain kívül is követni. A városokat biztosította, hogy a nemesek nem bíráskodhatnak felettük. Elrendelte, hogy mindazokat a várakat és tornyokat, amelyek nem pusztán védelmi célt szolgálnak, le kell rombolni. Azokat pedig, amelyeket egyesek erőhatalommal elfoglaltak, vissza kell venni.

III. Endre nemcsak általánosságban intézkedett a városok és kiváltságos helyek javára, hanem egyes esetekben is. Torda szász lakosai arról panaszkodtak, hogy a tatárok elégették elődeitől kapott kiváltságlevelüket. Endre új szabadalomlevelet állíttatott ki. Ugyanolyan kiváltságokat adott a tordaiaknak, aminővel a dési, széki és kolozsi polgárok bírtak. Megújította még a torockói polgárok régi szabadalomlevelét is, amely szintén a tatárjárás zivataros napjaiban veszett el.

Ez az 1291-i országgyűlés az első, amelyről okleveles bizonysággal tudjuk, hogy Erdély nemzetei, magyarok, székelyek és szászok közös gyűlést tartottak. Oklevelek bizonysága alapján arról is nagyon keveset tudunk, hogy az Árpád-ház uralkodása alatt az egyes nemzetek külön nemzetgyűléseket tartottak volna. Alkotmányos szervezetük ezt azonban valószínűvé, sőt bizonyossá teszi. Az sem valószínű, hogy a III. Endre által tartott e közös erdélyi országgyűlés lett volna a legelső ilyen gyűlés, noha bizonyosnak vehető, hogy e korszakban a három erdélyi nemzet között politikai tekintetben a királyi hatalom közösségén kívül nem volt semmi egyéb összekötő kapocs.

Bizonyosnak vehető ellenben, hogy a magyarországi országgyűlésekre mind a három nemzetet meghívták s azok küldötteik útján részt is vettek azok tanácskozásaiban. Az is bizonyos, hogy a magyarországi törvények kötelezők voltak Erdélyben, sőt olyan szabályrendeleteket sem az egyes nemzeti, sem a közös erdélyi gyűlések nem alkothattak, amelyek ellentétesek lehettek volna az anyaországban érvényes törvényekkel. A jogi és politikai, valamint a hadügyi közösség Erdély és az anyaország között feltétlen és csorbíthatatlan volt a teljes közigazgatási autonómia mellett is. Ezen még az a tény sem változtatott, hogy Erdélyt időszakonként egyes királyi hercegek majdnem királyi hatalommal kormányozták.

Ugyanebből az időből és ugyanez országgyűlés alkalmából van III. Endrének egy másik nevezetes oklevele is. Ez oklevél így kezdődik: "Midőn valamennyi nemessel, székellyel, szásszal és vlach-hal az erdélyi részeken, állapotuk reformálása végett gyűlést tartottunk, felálla Ugrin mester..." Ez oklevél idézett szavaiból több, különösen román történetíró azt a következtetést vonta, hogy az Árpád-ház uralkodása idején a románok is éppen olyan egyenjogú nemzete voltak Erdélynek, mint a magyarok, székelyek és szászok, és éppen úgy részt vettek Erdély politikai és alkotmányos életében, mint amazok. Ezt a jogukat nem törvényesen, hanem csak az idők viszontagságai következtében később veszítették el.

Hogy III. Endre ez oklevélnek idézett kifejezését helyesen értelmezhessük, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ebben a korban a királyok elnöklete alatt tartott országgyűlések nem kizárólagosan közjogi természetű törvényhozó, hanem törvénykező, azaz ítéletet hozó gyűlések is voltak. Miután ez oklevél tárgya Ugrin mesternek az a panasza, hogy fogarasi és szombatfalvi birtokait tőle jogtalanul elvették és kéri a királyt, hogy adassa vissza neki jogos tulajdonát, egészen világos, hogy az az ülés, amelyben a király elnöklete alatt Ugrin panasza tárgyaltatott, nem törvényhozó, hanem csak törvénykező, igazságszolgáltató ülés volt. A jelenlevő románok nem törvényhozók, hanem csak tanúk voltak, akiknek feladatuk volt bizonyítani, hogy a fogarasi és szombathelyi birtokok valóban Ugrin mester jogos tulajdonai voltak-e vagy sem.

Ha a románok nemzeti és politikai jogaikat később veszítették el, akkor ennek nagyon korán be kellett következnie, mert már a következő évben sem hívják meg őket arra a magyarországi országgyűlésre, amelyre az erdélyi magyar nemeseket, a székelyeket és a szászokat is meghívták, pedig erre az országgyűlésre még a kunokat is meghívták, de a románokról semmi emlékezés sem történik.

III. Endrének a románokra vonatkozóan van még egy másik, 1293-ban kelt oklevele is, amelyből világosan megérthetjük, hogy a románokat miért nem hívták meg sem az erdélyi, sem pedig a magyarországi országgyűlésekre, ahová pedig ez időben a kunokat is meghívták. "Az elfogadott kormányzásnak szükségétől ösztönözve - mondja ez oklevél - a velünk levő országnagyok beleegyezésével azt határoztuk, hogy valamennyi vlach, bárkinek a birtokán legyenek is, Székás nevű királyi birtokunkra vitessék vissza", kivéve azt a hatvan háznépet, amelyet a gyulafehérvári káptalan Kun László királynak engedelmével Fülesd és Enöd nevű birtokára letelepített.

Ez oklevélből világosan kitetszik, hogy a bevándorló románokat csak a királynak volt jogában saját birtokaira telepíttetni és azoknak, akiknek megengedte. Ez időben csak a püspököknek és a káptalanoknak volt megengedve ez a telepítés. Magános földesuraknak még nem volt joguk birtokaikra román telepeseket fogadni be.

Az Árpád-ház uralkodása alatt a románság számánál fogva mint népelem is nagyon csekély súlyú volt és azért nem lehetett egyenlő Erdély másik három nemzetével: a magyarral, székellyel és szásszal.

Ez oklevél azt is megmondja, hogy a letelepített románok ötvenedet tartoztak fizetni, azaz minden 50 juh után egy juhot bárányostól. Az adózás e neme jelzi a beköltözők társadalmi állását is, amennyiben a középkorban a természetbeni adózás rendszerénél fogva mindenki azza1 fizetett, amit gazdaságilag termelt. Ezen a rendszeren alapult a marhatenyésztő székelyek időnként való ököradója. A románok juhadója állandó jellegű volt.

III. Endre nagy buzgalmat és gondosságot fejtett ki, hogy Erdélyben a rendet és a jólétet lakói számára biztosítsa. Ez igyekvését nem kísérte kellő siker. Minden buzgalma hajótörést szenvedett itt is, mint az anyaországban az ország nagyjainak féktelenségén. Legtöbb bajt [a Borsa nembeli] Loránd erdélyi vajda okozott, akinek pedig a királyi hatalom képviselőjének és a törvényes rend őrének kellett volna lennie. Ellenkezőleg, a vajdai hatalom körét a király hatalmának és tekintélyének rovására erőszakosan igyekezett kiterjeszteni, sőt a király rendeleteinek egyenesen fegyverrel is ellenszegült. A király azonban hű embereinek, élükön Gyerőfi Miklósnak [Gerő fia Miklós] segítségével leverte. A vajdaságról letette és birtokait hű emberének, Gyerőfi Miklósnak adományozta.

Lorándot a vajdaságban László követte, a később annyira híressé, sőt hírhedtté vált László vajda.

Kun László és Endre uralkodása alatt érte e1 tetőpontját Magyarországon az oligarchák hatalmaskodása. Erdélyben sem hiányzott ez, de miután itt nem voltak olyan nagy vagyonú és gazdag nemesi családok, mint az anyaországban, aránylagosan is kisebb volt számuk és hatalmuk, mint ott. A zavart, a rendetlenséget és az erőszakoskodásokat nem annyira az egyes főurak követték el, mint az országos főméltóságok viselői: a püspök és a vajda. Loránd vajdánál egészen nyilvánvaló volt a törekvés, hogy Erdélyt, ha teljesen el nem is szakíthatta Magyarországtól, de legalább annyira függetlenítse a királyi hatalomtól, mint a királyi hercegek, főleg pedig IV. Béla idejében István herceg kormányzata alatt volt.

Loránd vajdát személyes hatalomra vágyásán kívül e kísérletre a vajdai hatalomnak nem egészen szabatosan meghatározott és ennélfogva meglehetősen tágan is értelmezhető hatásköre ösztökélte.

A vajda, mint legfőbb királyi tisztviselő, a királyi hatalom képviselője volt Erdélyben akkor, amikor ez országrészt nem királyi herceg kormányozta. Tiszte eleinte a szolnoki ispánsággal volt összekötve és inkább katonai főparancsnok volt, mint polgári tisztviselő. Hatalma csak ilyen minőségben terjedt ki a székelyekre és a szászokra is, mivel ő volt az erdélyi hadak vezére. Igen kiváló közjogi méltóság volt. Az ország zászlósurai között a negyedik helyet foglalta el. Háború esetén, ha a király is a hadseregnél volt, a sereg balszárnyán foglalt helyet, míg a horvát bán helye a jobbszárnyon volt.

A vajdának igen tekintélyes jövedelme is volt. Amennyire valószínű bizonyossággal meg lehet állapítani, az övé volt a királyi jövedelmeknek negyedrésze, a Maroson szállított só jövedelmének harmadrésze, a székelyek ökör-adójából 200 darab. Ezenkívül birtokosa volt egynéhány királyi uradalomnak is, amennyiben javadalmazása fejében azoknak jövedelmét húzta.

Volt eset, mikor egyszerre két vajda is volt. Ekkor egyik állandóan a királyi udvarban tartózkodott. A vajda sohasem kormányzott egyedül. Melléje egy vagy két alvajda volt adva. Ez alvajdákat a vajda nevezte ki, de hatáskörük úgy látszik, nem volt szabatosan meghatározva. Gyakran megtörtént, hogy a vajdák ellenségesen állottak egymással szemben. Minő volt a vajda szerepe és hatásköre, mikor Erdélyt királyi hercegek kormányozták, nem tudjuk, csak annyi bizonyos, hogy ekkor is a király nevezte ki. Mikor István herceg 1260-ban [Kán nembeli] László vajdát kinevezte, IV. Béla ezt királyi jogkörébe való avatkozásnak tekintette.

A legfőbb igazságszolgáltatás is a vajda hatáskörébe tartozott, de a sokféle kiváltság és kivétel következtében tulajdonképpen csak a magyar nemességre és annak jobbágyaira szorítkozott. A szászok és a székelyek ki voltak véve a vajdai bíráskodás alól, valamint a püspök és az apátok birtokain lakók is. A kiváltságos városok is ki voltak véve, amennyiben polgáraik felett saját tisztviselőik bíráskodtak, amely jog mindig egyik sarkalatos eleme volt a városi kiváltságnak és szabadságnak.

III. Endre 1301. január 14-én halt meg, s miután ő volt az Árpádok utolsó férfi sarja, vele együtt kihalt az Árpádok uralkodó családja is. Az Árpád-ház kihaltával nemcsak a magyar nemzet, hanem Erdély történetének is egy igen nagy és jelentős fejezete záródott le.

Erdély története az Árpád-házból származó királyok uralkodásának első századaiban meglehetősen homályos. Azokból a biztos történeti adatokból, amelyek e korszakból rendelkezésünkre állanak, feltétlenül megállapíthatjuk, hogy a honfoglalással egyidejűen jutott a magyarság birtokába és abban is maradt állandóan. Szent István alatt lett kereszténnyé és kapcsolódott szorosabban a magyar államhoz. Védelmi szempontból a székelység katonai erejének felhasználásával Szent László szervezte kelet felé a magyar királyság erős védelmi bástyájául. II. Géza. király idejében a szászok betelepülésével Erdély gazdasági és műveltségi tekintetben igen. értékes népelemmel gazdagodik. A XIII. század első negyedében a diploma Andreanum kiadásával egy nemzetté tétetvén a szászság, az erdélyi három nemzet, Erdély későbbi alkotmányának ez erős három oszlopa is kialakul.

A tatárjárás 1241-ben fejlett és az akkori polgári művelődés és államkormányzat színvonalán álló, aránylag népes s gazdag tartományát pusztítja el a magyar államnak. Bár ez a pusztítás ez országrész néprajzi térképén igen lényeges és súlyos változást okozott, a királyi hatalom gondoskodása és a benne lakó három nemzet életereje következtében nemcsak gyorsan helyreáll, hanem a jólétnek és a virágzásnak még magasabb fokára emelkedik, mint volt megelőzően.

Erdély néprajzi térképének e megváltozása következtében a XII. században a Balkán felől lassanként beköltöző románságban új népelem kezd tért foglalni a három erdélyi nemzet mellett. Számra nézve ez új népelem ez időben még csekély. Pásztorkodás lévén a főfoglalkozása, nincsen gazdasági, társadalmi és műveltségi súlya és azért nem emelkedhetik a más három nemzet mellé.

A magyar államot keletről fenyegető veszedelem is a kunok teljes bukásával e korszak vége felé megszűnik. Hatalmi üresség támad helyükön, tért nyitva a magyar állam keletre irányuló terjeszkedő politikájának, amelyet - a katolikus egyház érdekével párhuzamos lévén - a pápaság is támogat. Ez a külpolitikai irányzat IV. Béla uralkodásával kezdődik, de csak később, az Anjou uralkodóház alatt lesz határozott és céltudatos vezető szemponttá. Miben állott, mily célokat tűzött ki és minő eredményeket ért el - azt a következő fejezet fogja elbeszélni.