(a)
(Erdély a vezérek korában. Erdély Szent István uralkodása alatt. Erdély állapota Szent István halálától Szent László uralkodásáig. Szent László Erdély védelmét a székelyek segítségével szervezi. A szászok betelepülése.)
Erdély történetéről a honfoglalástól kezdve, egészen Szent István trónralépéséig alig tudunk valamit. Még a történeti monda és hagyomány is hallgat jóformán történetének e korszakáról. Annyi bizonyos, hogy benne az első jelentékenyebb magyar középpont egy Gyula nevű nemzetségfőnök alatt a mai Gyulafehérvár körül alakult meg,* melynek román nyelvben fennmaradt szláv neve, Belgrád azt bizonyítja, hogy a honfoglalás előtt itt kezdetleges és valamelyik szláv törzsfőnök székhelyéül szolgáló erősség volt (Belgrád = Fehérvár), amelyet a megszálló magyarság vezére elfoglalt és szintén székhelyévé tett. {* Gyula első központja a Kőrös-Maros között volt, a 970-es évek után települ csak át Erdélybe.}
Bizánci történeti
források szerint 943-ban a Konstantinápolyt ostromló magyarok a
bizánci császárral ötévi fegyverszünetet kötöttek.
Ez alkalommal az erdélyi törzsfőnök fiát, Gyulát hagyták a
császári udvarban egyik kezesül.
{* Először Bulcsú járt
ott, de a békekötésnél a magyarok diktálják a feltételeket,
tehát nem kezesül, nem túszul maradtak ott. Gyula másodikként
járt Konstantinápolyban, 952 után.} Gyula a császári udvari élet
hatása alatt társaival együtt kereszténnyé lett. Mikor hat évvel
később a császár visszaengedte hazájába,* magával hozott egy
Hierotheos nevű görög szerzetest, akinek az lett volna a
feladata, hogy az erdélyi magyarok között a keresztény
hitet terjessze. {* Mai ismereteink szerint önszántából maradt.}
Ennek a Gyula vezérnek volt leánya Sarolta, aki mint Géza fejedelem felesége rábírta férjét, hogy a keresztény vallás terjesztését ne csak megtűrje, hanem elő is mozdítsa. Ez a Sarolta volt Szent István édesanyja. A kereszténység nem tett Erdélyben nagy hódítást. Még a Konstantinápolyban kereszténnyé lett túszok egyike, Bulcsú is visszatért idehaza a pogány vallásra. Gyula legközelebbi rokonai között sem hódított. Testvére, Zombor is megmaradt a pogány vallásban. Miután első Gyulának nem volt fia, testvérének, Zombornak a fia, ifjabb Gyula lett az erdélyi vezér, aki nemcsak pogány volt, hanem a keresztény vallás terjesztésének makacs ellenzője is. {* Zombor vitatott személyiség, többen azonosítják Gyulával, vagy a testvérének tartják /Anonymus után/. Az ifjabb Gyula valószínűleg Gyula fia /Anonymus szerint "kisebbik Gyula" Zombor fia/ és nem bizonyított, hogy visszatért volna a pogány hitre.}
Ez az ifjabbik Gyula Szent Istvánnak volt a kortársa. Szent István megkoronáztatván magát, felszólította, hogy a kereszténység ellenzésével hagyjon fel, sőt maga is vegye fel a kereszténységet. Gyula e felszólításra válasz gyanánt 1002-ben haddal támadta meg Szent Istvánt. A győztes Szent István lett, ki a foglyul ejtett Gyulát két fiával, Buával [Baja vagy Boja] és Buhnával [Bonyha] együtt Magyarországba vitte, hol tisztes fogságban őriztette. Ily módon verte le a Maros-Temes közén Ajtony törzsfőnököt is, aki szintén ellene szegült úgy a keresztény vallás terjesztésének, mint Szent István központosító hatalmi törekvéseinek is.
E győzelem után Erdélyt szorosabban kapcsolta Magyarországhoz. Helytartójává egyik rokonát, Zoltánt tette, kit a régi krónikák erdélyi Zoltánnak neveznek. {* Zoltán rokonsága és személye is vitatott, újabban általában elfogadják.} Minden valószínűség szerint ekkor alapította Gyulafehérváron az erdélyi püspökséget is.
Erdélynek Magyarországgal való szorosabb kapcsolatát és benne a keresztény vallásnak diadalát Szent István győzelmei biztosították. Ezzel egy időben azonban új veszedelem támadt kelet felől a magyarok régi ádáz ellenségeiben, a besenyőkben, akik a mai Moldvában laktak, Porphyrogennétos bizánci császár tudósítása szerint a magyaroktól négynapi járóföldre. Először 1004-ben ütnek be, de Szent István őket kiveri Erdélyből. Ezután még két ízben támadják meg Erdélyt - utolszor 1021-ben, de mindannyiszor kudarcot vallanak.
Úgy látszik, hogy a Szent István Magyarországa és a besenyők között nemcsak háborús, hanem békés természetű érintkezés is volt. Szent István kisebbik legendája elbeszéli, hogy hatvan előkelő besenyő, hallván Szent István hatalmának és jóságának hírét, minden vagyonával együtt birodalmába költözött. Útközben valami gonosz emberek megtámadták, és vagyonukat tőlük elvették. Mikor ezt Szent István meghallotta, a gonosztevőket elfogatta, és kettesével az utak szélén felakasztatta - a jövevény besenyőket pedig vendégek gyanánt befogadta.
Ez elbeszélésből kitűnik, hogy a besenyők bevándorlása Moldvából Erdélybe már Szent István idejében megkezdődött, hol keresztényekké lettek és a rokonfajú magyarságba beolvadva, annak számbeli megerősödését elősegítették.
Mint Szent Brunónak II. Henrik német császárhoz 1006-ban írt leveléből tudjuk, Erdély magyar lakossága ekkor már keresztény volt és Erdélyt Fekete-Magyarországnak hívták. Szent Brunó egy évig Magyarországban tartózkodott s onnan Galícián át a besenyők közé utazott, hogy őket a kereszténységnek megnyerje. Sikerült is neki mintegy háromezer besenyőt megkeresztelni. E sikertől bátorítva, Erdélybe akart jönni, de miután értesült, hogy a fekete magyarok már Krisztus hitére tértek, a poroszokhoz utazott. A török fajú népek felfogása szerint a fekete színnek nemzetekre és országokra vonatkozó alkalmazása annyit jelentett, mint ifjabb vagy kisebb. Erdélynek Fekete-Magyarország neve eszerint annyit jelentett tehát, mint kisebb Magyarország.
Szent István halála után
Erdély történetére ismét homály borul. Valószínű, hogy keleti
részeinek birtoklása a besenyők beütései miatt meglehetősen
bizonytalan volt. Említés róla Szent István halála után tizenegy
évvel, 1049-ben történik, amikor I. Endre király öccsének,
Bélának adja az ország harmadrészét a Tiszától keletre fekvő
országrészt Erdéllyel egyetemben.
{* Szent István már az 1020-as
évek második felében már Ducatust alapít Biharban.} Béla a
királyi trónra jutva sem feledkezett meg Erdélyről. Ő alapította
Erdélyben az első apátságot, a kolozsmonostorit. {* Mi ismereteink
szerint Szent László alapította.}
Salamon király elődjének példáját követve, Erdélyt a Tiszától keletre fekvő országrészekkel együtt unokatestvéreinek, Géza és László hercegeknek adta.
Erdély története ez időponttól kezdve lesz világosabbá és ismeretesebbé. Azzá lesz a besenyők és az őket felváltó kunok egyre veszélyesebbé váló beütései következtében, amelyek már nemcsak Erdély birtokát, hanem magának az anyaországnak biztonságát is fenyegették. 1070-ben a Radnai-hágón betörve, a Szamos völgyén át egészen a Nyírségig nyomultak előre. Salamon király, egyesülve Géza és László hercegek hadaival, ellenük ment és őket a mai Szolnok-Doboka megyében utolérve, Kerlés falunál megverte. Ez volt a Vörösmarty által megénekelt híres cserhalmi ütközet, amelynek főhőse Szent László volt.
Szent László később, mint király is egész sorát folytatta a betöréseiket sűrűn megismétlő besenyők és kunok ellen a diadalmas harcoknak. Győzelmei gyümölcsének biztosítása végett akként igyekezett szervezni Erdélyt, hogy magában is elég erős legyen a besenyők és a kunok beütései ellen sikeresen védekezni. E célra a székelyeket használta fel.
A székelyek eredetéről a magyar tudományban már régi idő óta igen terjedelmes és éleselméjű vitatkozás folyik. Két dolog azonban bizonyos. Egyik az, hogy amióta a magyar történelemben szerepelnek, feladatuk és kötelességük mindig az volt, hogy háborúban, mint felderítő csapat a magyarokból álló főcsapat előtt járjanak és béke idején a megszállott föld határait őrizzék az ellenséges betörések ellen. Kétségbe nem vonható történeti adatok bizonyítják, hogy székelyek az ország határain mindenütt voltak kisebb-nagyobb csapatokban ilyen őrszolgálatra elhelyezve. A legrégibb oklevelekben a nyugati és az északnyugati határszéleken történik először említés a határőrző székelyekről. Kelet felé legkorábban a mai Bihar megyében történik említés róluk, hol egyes helynevekben emlékük máig is fennmaradt. {* Váradi Regestrum, 1217.}
Miután az ország egész határvonalán elosztott határőrző székelységnek feladata az volt, hogy háború esetén mint felderítő csapat a magyarokból álló főcsapat előtt járjon, ez a bihari székelység nyomult először be Erdélybe a megszálló magyar hadak élénk és annak utódai is őrizték a megszállott terület legkeletibb határait, amely a Szent László uralkodását megelőző időkben a két Küküllő felső folyásának völgyéig, a mai Udvarhely megyéig terjedt. A székelyek első települési helye a mai Udvarhely volt. Valószínű, hogy ez ok miatt is nevezték Udvarhelyet a székelyek mindig anyaszéknek. {* Eredetileg Telegd-szék}. Erdély első megszállói és így legrégibb lakosai a székelyek voltak.
Szent László, hogy Erdély keleti határainak védelmi rendszerét teljesebbé tegye, az Udvarhelytől keletre fekvő területet, a mai Csík és Háromszék vármegyéket is betelepítette székelyekkel. A magyar nyelvtudomány a Háromszék megyei székelyek és a dunántúli magyarok nyelvjárása között számos egyezést és hasonlóságot állapított meg, ami nyelvi bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a háromszéki székelységet annak idején a Dunántúlról telepíthette Szent László mai lakóhelyére. Az ország nyugati határán katonáskodó székelyekről az oklevelekben korábban történik említés, mint a mai keleti székelyekről. Viszont, a nyugati székelyekről annál ritkábban esik szó a későbbi időkben, mentől gyakrabban történik említés a keleti székelyekről. Valószínű, hogy ezt az egykori dunántúli székelységet telepítette be Szent László a mai Háromszék vármegyébe.
Másodszor, a székelyek faji eredetére vonatkozóan bizonyosnak vehető, hogy nem egyszerűen csak magyarok, kiket Szent László, vagy egyáltalán az első magyar királyok telepítettek mai lakóhelyükre az ország keleti határszéleinek védelmezésére, hanem a magyarságnak olyan rokonfajú törzséhez tartoztak, amely fajilag és nyelvileg közelebb állott a törökfajú hunokhoz és avarokhoz. A magyarokhoz még a honfoglalást megelőző régebbi időkben csatlakoztak, s a honfoglalás idejében már teljesen el voltak magyarosodva, de önálló társadalmi, politikai szervezetüket, külön jogi berendezésükkel egyetemben megtartották és késő századokig féltékenyen megőrizték.
Szent László ez országvédő intézkedéseinek következtében a XI. század végén az erdélyi magyarságnak már két határozott külön politikai szervezete és tömbje alakult ki. Egyik a Szamos medencéjében és a Maros völgynek középső és nyugati részében Gyulafehérvár körül a magyarság volt, másik a két Küküllő és az Olt felső folyásának völgyeiben a székelység.
Erdélynek az a része, amelyik a két Küküllő alsó folyása, az Olt és Maros között egészen Szászvárosig terjed, a mai Beszterce-Naszód vármegyével egyetemben puszta és lakatlan föld volt, amelynek csak egy-egy pontját lakta elszórtan csekélyebb számú magyarság és székelység. E lakatlan és puszta földre telepítette le II. Géza király 1140-1150 között a Flandriából és a Rajna alsó folyásának vidékéről kivándorolt németekben a mai szászok őseit, akiket letelepülésük után körülbelül hetvenöt esztendő múlva egyesített egységes néppé a II. Endre király által 1224-ben kiadott diploma Andreanum.
(b)
(A magyarság társadalmi szervezte és politikai berendezkedése. A székelyek társadalmi szervezete és politikai berendezkedése. A szászok társadalmi szervezete és politikai berendezkedése. Besenyő települések. A német lovagok letelepülése a Barcaságban. Az egyház szerepe Erdély történetének e korszakában.)
Az így megalakult három erdélyi nemzetnek társadalmi szervezete és jogi berendezkedése is eltérő volt egymástól.
A magyar nemzetet jogi és politikai értelemben a nemesség alkotta. A magyar nemesség ez időben még a honfoglaló magyar nemzetségek leszármazottjaiból állott, akik jogaikat és kiváltságaikat nem a királytól kapták, hanem honfoglaló őseiktől örökölték. Az erdélyi nemzetségek történetének részletesebb vizsgálata bebizonyította, hogy Erdélynek magyarok által megszállott területein is ugyanazon magyar nemzetségek osztoztak meg, amelyek Magyarországon is otthonosak voltak.
Mellettük ez időben éppen úgy, mint Magyarországon, a nemességnek egy másik fajtája is kezdett kifejlődni, Erdély magyarok által megszállott területe Szent István közigazgatási intézkedései következtében éppen úgy vármegyékre volt felosztva, mint Magyarországé. Előbb csak két vármegye volt: Szolnok és Fehér megye. {* Szolnokot csak I. Béla vagy I. Géza alapította. Fehér megyéről nem tudjuk, hogy első-e, vagy egyidőben létesült a többivel. Az említett vármegyék eredetileg mind határispánságok voltak.} Idő folytán hét vármegye alakult ki: Szolnok, Fehér, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő és Hunyad megyék. E vármegyék közigazgatási középpontját egy-egy királyi vár alkotta, a melynek katonai parancsnoka a vár ispánja volt, egyszersmind a vármegye ispánja is. E várak őrizetére és szolgálatára letelepített várjobbágyok és várnépek tisztviselőiből alakult ki a nemességnek egy második rétege, amely jogait és kiváltságait nem honfoglaló őseitől örökölte, hanem a királytól kapta szolgálatai jutalmazásául.
A magyarság nagy tömegét e várnépeken és várjobbágyokon kívül az úgynevezett szolganépek alkották. Eredetileg rabszolgák voltak, de miután Szent István megparancsolta, hogy keresztény szolgát senkinek sem szabad tartani, olyan szolgákká lettek, akik szabadon szegődhettek a király vagy a nemesség szolgálatába. Nem voltak tehát röghöz kötött jobbágyok. E szolganépek egyrészt személyes szolgálatot teljesítetek a nemes urak háztartásában, másrészt pedig művelték az urak földjeit, vagy legeltették marháit.
E szolganépekhez tartozott általában az Erdély megszállása idejében itt talált bolgár-szláv fajú nép is, amely a magyaroknak meghódolva megmaradt eredeti települő helyén. E szlávok törzs- és nemzetségfőnökei inkább a király szolgálatába állottak, mint az egyes nemes urakéba. Várnépekké, katonákká lettek, s így idővel nemcsak beleolvadtak a magyarságba, hanem annak nemesi rendjébe is felemelkedtek.
A székelyek megtartották ősi nemzetségi szervezetüket. Hat nemre voltak oszolva és minden nem négy ágból állott. Egyformán szabadok és egyenjogúak voltak. Az állammal szemben alig volt más kötelezettségük, mint a katonáskodás. A földbirtok is inkább közös nemzetségi birtok volt, mint magántulajdon. Betelepülésük idején szarvasmarha-tenyésztők voltak, amit bizonyít, hogy az egyetlen adó, amelyet a királynak fizettek, az ököradó volt. Amint elszaporodtak, kezdették az erdőket kiirtani, és a folyók völgyeiben a földeket megművelni. A székelyföldi szláv helynevekből megállapítható, hogy településük idején némi gyér szláv lakosságra találtak itt is, különösen a hegyek aljában, amelyet gyorsan beolvasztottak magukba.
Összes tisztviselőiket, a legfőbb székely tisztviselőnek, a székely ispánnak kivételével, akit mindig a király nevezett ki, maguk választották éspedig felváltva az egyes nemzetségek és ágak szerint. Közigazgatásilag nem vármegyékbe, hanem székekbe voltak szervezve. Tulajdonképpen a király fennhatósága és főparancsnoksága alatt katonai köztársaság-félét alkottak.
A szászok nem egyszerre jöttek be és nem egy összefüggő területre telepedtek le. Kisebb-nagyobb csoportokban vándoroltak be és a szükségnek megfelelően különböző helyekre telepíttettek le. Még II. Géza király előtt számos német telepes jött Erdélybe és pedig az egyes, városoknak is nevezhető nagyobb helységekbe, vagy bányatelepekre. A II. Géza korabeli telepítést jelentékenyebbé minden más telepítésnél az teszi, hogy tömegesebb volt és összefüggőbb terület is népesített be, amennyiben zöme a mai Szeben, Újegyház, Nagysink vidéken állapodott meg.
E település II. Géza halálával sem szűnt meg. A XII. század második felében újabb csapatok jönnek, amelyek a mai Szászváros, Szászebes, Szerdahely, Kőhalom, Medgyes és Segesvár vidéken szállanak meg. Ugyanakkor szállják meg a német telepesek Beszterce vidékét is, amely a diploma Andreanum kiadása után is századokig külön helyzetet foglal el.
A szászok, illetőleg a németek betelepítése Erdély e korszakbeli történeti életében két szempontból volt fontos. Hozzájárult, illetőleg tényezője lett a városi élet kifejlődésének, mert Erdély minden középkori városa német alapítás. A szebenvidéki tömeges telepítésnek védelmi célja is volt. Az ország déli határát kellett e telepítésnek megvédelmezni azért volt szükséges, mint az egykorú oklevelek mondják, e puszta és elhagyott helyekre lakosságot telepíteni. Az oklevelek e puszta és elhagyott kifejezését [desertum] nem vehetjük betű szerinti értelemben, mert e területen is voltak elszórtan egyes kisebb magyar telepek.
E telepesek hamar megerősödtek, sőt meg is gazdagodtak új hazájukban. Bizonyítéka ennek az a kimutatás, amelyet III. Béla király készíttetett a királyi jövedelmekről. E kimutatásban az erdélyi német vendégek [hospesek] 15 000 márka adóval szerepelnek. Ez összeg, szemben azzal az 500 márkával, amelyet a diploma Andreanum rendelkezéseinek értelmében a szászok tartoztak fizetni a királynak, valóban igen nagy, meg ha tekintetbe vesszük azt is, hogy ez utóbbi összeget csak azok a németek, illetőleg szászok voltak kötelesek fizetni, akik a diploma szavai szerint a Baróttól Szászvárosig terjedő földön laktak.
A szászok a diploma Adreanum kiadása után is a királyi hatalom fennhatósága alatt régi hazájukból hozott, de az új viszonyokhoz alkalmazott szokásaik és jogaik szerint éltek és kormányozták önmagukat félig polgári, félig pedig paraszt demokratikus életet élve. Ez időben még voltak közöttük egyes hatalmasabb családok, amelyek a magyar nemességhez hasonló jogokkal és kiváltságokkal éltek. E családok később vagy beolvadtak a magyar nemességbe, vagy pedig magába a szász polgárságba. Száz évvel utóbb ennek az előkelőbb és hatalmasabb rendnek már nyoma sem található fel közöttük.
A szászok közigazgatási tekintetben nem vármegyékbe, hanem székekbe voltak szervezve, mint a székelyek. Eleinte katonai tekintetben a székelyek ispánja alá voltak rendelve. Annak, hogy a diploma Andreanumot megelőző korszakban közös gyűléseket tartottak volna, semmi nyoma sincs az oklevelekben, valamint annak sincs, hogy a másik két nemzettel valamelyes közjogi kapcsolatban lettek volna. A három erdélyi nemzet között ez időben a király személyén kívül nincs semmi összekötő kapcsolat.
Erdély tatárjárás (1241) előtti néprajzi képének kiegészítéséül még csak azt kell megemlítenünk, hogy a három erdélyi nemzeten és a honfoglaláskor itt talált, de nagyobb részében már ez időszakban teljesen elmagyarosodott bolgár-szláv fajú népen kívül egy ötödik népelemmel is találkozunk. A besenyőkkel folytatott harcokban foglyul esett besenyőket az ország különböző vidékein, többnyire királyi jószágokra volt szokás telepíteni. A székelyek között Kézdiszentléleken még a XVI. század elején is történik hiteles történeti emlékezés besenyőkről. A besenyők uralmát a mai Besszarábiában és Moldvában a XI. század közepén a kunok döntötték meg. A besenyők egy része Erdélybe menekült, ahol a király fegyveres szolgálatába állottak és az ország különböző pontjain telepíttettek le.
A tatárjárást három évtizeddel megelőzően egy újabb telepítés történik Erdélyben. Erdély délkeleti sarka, a mai Brassó vármegye (a Barcaság) a szászok letelepülése után is puszta és lakatlan föld volt. A mai Havasalföldön meggyökeresedett kunok előszeretettel ezen a lakatlanul levő területen szoktak betörni. II. Endre király hogy lehetetlenné tegye e beütéseket, 1211-ben ezt a földet a Hermann von Salza vezérlete alatt bevándorolt német lovagrendnek adta. E német lovagok e vidéken a határ védelmére nemcsak várakat (Kreuzburg = Nyén, Keresztvár; Marienburg = Földvár) emeltek, hanem német földművelő lakosságot is telepítettek.
A német lovagok nem elégedtek meg azzal a feladattal, amelyet a király rájuk bízott, hanem a Barcaságból és a mai Havasalföld egy részéből a magyar királytól független országot akartak szervezni. Ezért őket a király kiűzte az országból. A német lovagok eltávoztak a Barcaságból, de itt maradtak az általuk betelepített német parasztok és mesterséget űző polgárok, mint ősei a mai brassói és brassóvidéki szászságnak.
Erdély e korszakbeli életében a politikai hatalom mellett igen jelentékeny szerepet játszott az egyház is. Már említettük, hogy Szent István Gyulafehérvárott püspökséget alapított. Az első erdélyi püspökről, Simonról, ki személy szerint is ismeretes, először csak 1111-ben történik említés. {* 1075-81-ből tudunk egy püspökről, de kérdéses a neve (talán Frankó?).} Hogy az erdélyi egyházmegye Erdély mekkora területére terjedt ki, határozottan nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy Erdély területén számos olyan egyházközség volt, amelyek nem tartoztak az Erdélyi püspök egyházi jogköre alá. Ilyenek voltak azok, amelyek a kolozsmonostori, a III. Béla által alapított kerci apátság {* Tévedés: Imre alapította 1202-ben.} és a szebeni prépostság alá tartoztak, továbbá a barcasági egyházak,* amelyek egy bizonyos ideig a mai Romániában a Milkó vize mellett fekvő Milkó városában felállított úgynevezett milkói püspökséghez tartoztak. {* Brassói dékánság.}
Az erdélyi püspökök nem szívesen látták ezeket az egyházi joghatóságuk alól kivett egyházközségeket. Nemcsak egyházjogi és történeti érvekkel, hanem több ízben fegyverrel is harcoltak ellenük. Így támadta meg Vilmos püspök fegyveresen 1220-ban a kolozsmonostori apátságot, amelynek apátját két testvérével együtt fogságba hurcolta. Különösen makacs küzdelmet folytattak a szászokkal, akik az összes szász egyházakat az erdélyi püspök joghatósága alól kivéve, a szebeni prépost joghatósága alatt akarták egyesíteni, mint közvetlenül a pápai széktől függő egyházmegyét.
A XIII. század első évtizedeiben, közvetlenül a tatárjárást megelőzően Erdély politikailag, katonailag, társadalmilag és egyházilag nemcsak teljesen ki volt építve, hanem kelet felé erős bástyája is lett a magyar királyok birodalmának. Népes községek alakultak, sőt ipart és kereskedést űző városok is keletkeztek. A só- és a fémbányászat nagy lendületet vett. A belső nyugaton pedig, amelyet a székely fegyveres erő a besenyő és a kun betörések megakadályozásával biztosított, jelentékeny gazdasági és művelődési fellendülést tett lehetővé. E munkásságból részét elsősorban az egyház vette ki, amely ebben az irányban nagy és népes egyházközségek alapításával és fenntartásával igen dicséretre méltó tevékenységet fejtett ki.
Ilyen rendezett, népességében megerősödött, gazdaságilag és művelődésileg is virágzani kezdő állapotban volt Erdély, mikor 1241-ben a magyar államot a tatárjárás következtében fennállása óta első és története folyamán egyik legnagyobb katasztrófája érte.