Make your own free website on Tripod.com

ERDÉLY A MAGYAR HONFOGLALÁS IDEJÉBEN



(a)



(Mely irányból és meddig szállották meg Erdélyt a honfoglaló magyarok? Erdély elfoglalása a régi magyar krónikások elbeszélése szerint. Erdély honfoglalás-korabeli néprajzi térképe)



Erdély története tulajdonképpen a magyar honfoglalással kezdődik. A magyar honfoglalásra vonatkozó magyar és idegen történeti kútfők alapján egész bizonyossággal megállapítható, hogy a honfoglaló magyarok egyik törzse Erdélyt a honfoglalással egyidejűleg szállotta meg. Sokkal nehezebb azonban történeti bizonyossággal megállapítani, hogy Erdély elfoglalása hogyan, és a mai Erdély mekkora területére kiterjedően. és mely irányból történt?

Régi magyar krónikásaink Erdély elfoglalását egymástól némileg eltérően beszélik el. A honfoglalás legegyszerűbb, ősi hagyományon alapuló elbeszélését Kézai krónikájában találjuk meg. E krónika azt mondja, hogy a honfoglaló magyarok Pannóniát Erdélyen keresztül vonulva foglalták el. Magát Álmost is Erdélyben ölték meg. Erdélyben meg is állapodtak őseink, de miután a lakosoktól hallották, hogy a Dunánál nincs jobb folyó a világon és jobb föld, mint a Duna mentén, határozták el magukat arra, hogy Pannóniát meghódítják.

Béla király névtelen jegyzője (Anonymus) és a többi források szerint a honfoglaló magyarok a Vereckei-szoroson hatoltak be a mai Magyarországba és miután azt meghódították, került sor Erdély elfoglalására.

Nincs semmi ok, hogy mind a két állítást igaznak el ne fogadjuk. A történet azt bizonyítja, hogy Magyarországot arról a területről, amelyen a magyarok a honfoglalás előtt laktak, sohasem egyetlen egy irányban támadták meg. A tatárok 1241-ben a Vereckei- és a Radnai-szoroson és a Bodzai-hágón törtek Magyarországra. A besenyők és a kunok, akik körülbelül ugyanazon a területen laktak, mint a magyarok a honfoglalás előtt, majdnem kivétel nélkül a Radnai-szoroson jönnek Erdélybe és a Szamos völgyén át rontanak be Magyarországba.

Azok a leletek, amelyeket Erdély területén a honfoglalás-korabeli lovas sírokban találtak, azt bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarság Erdélynek középső részeit, a Szamos és a Maros középső és alsó, valamint a két Küküllő alsó folyásának völgyeit szállotta meg. E területen kívül honfoglalás-korabeli lovassírra sehol sem találtak, ami elég komoly ok arra a feltevésre, hogy Erdélynek azt a részét, amely e területen kívül esett, a honfoglaló magyarok nem szállották meg. Ezt a feltevést támogatja a honfoglaló magyarságnak az a szokása is, hogy az általuk véglegesen megszállott terület és a szomszédos, általában ellenséges népek lakóhelye között mindig többnapi járóföldet hagytak üresen és pusztán a védelem szempontjából. Kétszeresen szükséges volt ilyen terület pusztán való hagyása éppen Erdélyben, hol keleti szomszédjaik legádázabb ellenségeik, a besenyők voltak. Porphyrogennétos bizánci császár azt írta, hogy a besenyők, akik akkor a mai Besszarábia és Moldávia területén laktak, négynapi távolságban vannak a magyaroktól. Ez a helymeghatározás teljesen megfelel annak a távolságnak, amely a honfoglaló magyaroktól megszállt erdélyi terület legszélsőbb keleti határvonala és a besenyők földje között volt.

Amily keveset és bizonytalant mondanak Erdély megszállásáról a kétségbe nem vonható hitelességű történeti források és adatok, éppen olyan sokat beszélnek el egészen részletekbe menően s nagy bizonyossággal a későbbi történeti hagyományokat és mondákat feldolgozó régi magyar krónikák.

Szerintük a hun néppel azonos nemzetiségű magyarság életének folytonossága Erdélyben Attila birodalmának felbomlása után sem szűnt meg. Csaba hunjaiból mintegy háromezren Ciglemezőn, a mai Székelyföld bércei között visszamaradtak. Ott egy kis, de erős államot alkotva, az őket környező ellenséges népekkel szüntelenül harcolva, nemcsak fennmaradtak, hanem nemzeti függetlenségüket és állami önállóságukat is megőrizték egészen addig, míg a IX. század végén a honfoglaló magyarság a leendő új haza határaihoz nem érkezett. Akkor követeket küldöttek az érkező rokonokhoz s velük szövetséget kötöttek. A szövetségi szerződést hat kővértre vésve vitték a követek a rabonbán székhelyére, az Udvarhely fölött emelkedő Budavárába, amely annak idején a nagy hun királynak, Attilának is székhelye volt. A nemzetgyűlés elfogadta a szerződést, sőt Magyarország elfoglalására az új rokonoknak segítő hadat is küldött, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Árpád seregei Biharban Ménmaróton* győzelmet arathassanak. {*Nem valós személy, Anonymus alkotta a XIII. század elejének helyneveiből, miként Gyalu sem valós személy.} Ezeknek a ciglemezei hun utódoknak leszármazottjai a mai székelyek, akiknek későbbi alkotmánya is az Árpád magyarjaival kötött és hat kővértre vésett szerződésen épült fel.

A Béla király Névtelen jegyzőjének előadása szerint Ménmarót legyőzése, illetőleg Bihar vidékének elfoglalása után Árpád, annak jeléül, hogy az ország határa ott van, a Meszes-hágón kőkaput emeltetett. Apafarkas fia, Ogmánd, kikémlelvén Erdélyt, a magyarok egyik vezérének, Tuhutumnak [Tétény] azt jelentette, hogy a Meszes-kaputól keletre fekvő föld nagyon termékeny, gazdag és könnyen is elfoglalható. Tuhutum Árpádtól engedelmet kért, hogy hadaival átmehessen a Meszes-kapun, és Erdélyt elfoglalhassa. Megkapván erre az engedelmet, átment a Meszes-hágón és nem egészen egynapi járásnyira az Almás vize partján találkozott a Gelu [Gyalu] hadaival, aki a románok és a szlávok fejedelme volt. A két had összeütközött. Gelu elvesztette a csatát és menekülés közben életét is. Ezt látván a tartomány lakosai, önként meghódoltak Tuhutumnak. Fejedelmükké fogadták és a hűségesküt kezeibe Esküllő mellett letették. Gelu székhelye a mai Kolozs megyében levő Gyalu község vára lett volna. Esküllő falu neve pedig a mai románok ősei által itt letett eskü szótól származik.

E részint népmondákon, és e népmondák alapján később keletkezett krónikás hagyományokon felépülő elbeszéléssel szemben a fennmaradt hiteles történeti adatok alapján Erdély honfoglalás-korabeli néprajzi viszonyairól a következő képet rajzolhatjuk meg:

Nagy Károly császár 803-ban, legyőzvén az avarokat, véget vetett azok pannóniai uralkodásának. Az avarok a Tiszától keletre eső területre húzódtak vissza. Itt sem uralkodhattak egyedül és kizárólagosan, mert Krum bolgár fejedelem legyőzte őket. Krumnak e győzelméig az avarok uralkodtak a köztük lakó bolgárszlávokon, e győzelem után pedig a bolgárok, a már elszlávosodó avarokon.

A tulajdonképpeni Erdélyben ez időben olyan gyér szláv népesség lakott, amely részben legalább is névleges függésben volt Krum bolgár birodalmától. A szláv eredetű helynevek legnagyobb részükben a bolgárszláv nyelvekből valók. Erősebb volt a bolgár uralom a mai Bánságban, míg Biharban, a Kőrösök vidékén inkább az avar töredékek voltak túlnyomó többségben. Ezért írhatta a történeti mondák és hagyományok alapján dolgozó Anonymus az igazság megközelítésével, hogy a Marostól délre a Temes vidékén Keán bolgár fejedelem uralkodott, Biharban pedig a kazárok fejedelme, Ménmarót.

E terület avarszláv és bolgárszláv lakossága nagyon gyér volt, mert Erdély ez időben nagyobb részében lakatlan, mint későbbi neve is mutatja, igazi erdőország volt. Csak imitt-amott akadtak az előrenyomuló magyarok a folyók völgyében egyes törzsfőnökök alatt minden valódi állami szerkezet nélkül elszórt kisebb-nagyobb csoportokban élő lakosságra, amely részint előlük a hegyek közé tovább húzódott, részint települő helyén megmaradva, nekik meghódolt és aztán lassanként beléjük olvadott, ami nem is volt olyan nehéz, mert e bolgárszláv és avarszláv törzsek főnökei és előkelő emberei avar- és bolgár eredetűek lévén, a magyarságnak szintén török eredetű vezető elemeitől fajilag nem állottak nagyon távol.