(Az agathürszök. A dákok. Burebista uralkodása. A dákok első érintkezése a rómaiakkal. Decebalus király uralkodása. Traianus első daciai hadjárata. Traianus második daciai hadjárata.)
Az Erdélyben nagy számban talált kő- és bronzkorbeli leletekből megállapíthatjuk, hogy egyik legrégibb idő óta lakott helye Európának. Milyen fajú emberek és kik voltak, akiktől e kő- és bronzkorbeli leletek ránk maradtak? Nem tudjuk. Maguk a leletek nem mondják meg.
Az Erdélyre vonatkozó első történeti följegyzések még a történeti korszakból is aránylag nagyon késő időkből valók. A legrégibb történeti feljegyzés, amely Erdélyre vonatkozik, a Kr. e. V. századból való. Hérodotosz említi, hogy a Maris (Maros) folyó mellékén "az aranyat kedvelő és trák szokás szerint élő agathürszök" laknak. Hogy kik és milyen fajú népek voltak az Erdély első lakosai gyanánt említett agathürszök, arról semmi biztosat sem tudunk. Hérodotosz tudósításából annyit valószínűséggel mégis megállapíthatunk, hogy miután a trákok szokásai szerint éltek, velük egy fajtájú, vagy rokon nép lehettek. Hogy az aranyat kedvelték, abból arra következtethetünk, hogy nem voltak minden műveltség nélkül valók. Értettek a kereskedéshez, sőt a bányászathoz is. Valószínű, hogy ők voltak Erdély első aranybányászai.
Hérodotosz korában Erdélyben egészen a Tiszáig trák fajú népek laktak, azontúl pedig, s főleg a Dunától nyugatra, kelta népek. A keltáknak történetileg ismeretes nagy vándorlása (Kr. e. IV. és III. században) úgy látszik Erdélyt is érintette, mert ez időponttól kezdve benne új népnevek tűnnek fel az egykori agathürszök helyén. Ezek is trák eredetűek, akik valószínűleg az Al-Duna jobb partjáról költöztek át a kelta vándorlás lezajlása után. Eleinte vegyesen fordulnak elő a görög forrásokban a geta és a dák népek nevei. A geták csakhamar eltűnnek és Erdély lakosai gyanánt egyedül a dákokat emlegetik a történeti források.
A dákok és a geták egy törzsnek a hajtásai. Valószínűleg ugyanazon nemzetiségűek is. Sztrabón azt mondja, hogy a görögök inkább ismerik a geta nevet, mint a dákot, de a kettő egy nemzetet jelent, mert egy a nyelvük. {* A görög források a dákokat is általában getáknak nevezik, nem különböztetik meg tőlük.}
A dákok maguk sem voltak teljesen egységesek. Több törzsre oszlottak, amelyek nemcsak szomszédjaikkal hadakoztak, hanem gyakran e szomszédokkal szövetkezve, egymás ellen is. Az első törzsfőnök, aki őket egyesítette, Burebista, vagy Burvista nevű királyuk volt. Úgy látszik, hogy nemcsak az összes dák, hanem a geta törzseket is egyesítette. Erejének tudatában arra vonatkozó hódító terveket szőtt, hogy a Kárpátokban, azok lejtőin és az Al-Duna mentén egy nagy dák birodalmat alkosson. Átkelt az Isteren (az Al-Dunán), betört Thraciába és azt feldúlta egészen Makedóniáig, sőt nyugat felé is hadakozott, amennyiben hadai a Tisza-Duna közén tanyázó bajokat (bójuszokat) legyőzték és elűzték, akiknek helyébe aztán a velük szövetséges szarmata eredetű jazigok telepedtek le.
Burebista vagy Burvista egységes birodalma nem tartott sokáig. Az egyes dák törzsfőnökök, úgy látszik, nem nagy örömmel tűrték Burebista egyeduralmát. Egy részük fellázadt ellene és e lázadás alkalmával meggyilkolták a hatalmas egyeduralkodót. Halála után birodalmát négy részre osztották fel maguk között a diadalmas törzsfőnökök.
Burebista dák birodalma meglehetősen kellemetlen szomszédja volt Rómának, amelyben akkor a főhatalom Julius Caesar kezében volt. Bár Caesar el volt foglalva Gallia elfoglalásával, mégsem nézte türelmesen Burebistának a Balkán félszigetre való beütéseit. A győzelmes pharsalosi ütközet után Publius Vatinius nevű tábornokát küldötte Burebista ellen. Vatiniust a dákok azonban legyőzték. A rómaiak és dákok további harcának az vetette végét, hogy úgy Caesar, mint Burebista orgyilkosság áldozatai lettek.
A dákok Burebista halála után sem veszítették el a rómaiakra nézve fontosságukat. Nem csekély szerepet játszottak az Antonius és Octavianus között folyt küzdelmekben is. A dákoknak ez időben egyik jelentékenyebb királyuk Cotiso volt, akit mind a két versengő fél igyekezett magának megnyerni. Octavianus Julia nevű ötéves leányát feleségül ajánlotta Cotisonak, ő maga pedig késznek nyilatkozott Cotiso leányát nőül venni. Cotiso Antonius felé hajlott és neki ajánlotta fel seregét az esetben, ha a két fél között Makedóniában kerülne sor döntő ütközetre.
Krisztus után 10-ben ismét kenyértörésre került a sor a rómaiak és a dákok között. Ekkor Gnaius Cornelius Lentulus római vezér megy ellenük és a Marisius (a Tisza Szegedtől délre eső szakasza) mellett megveri a dákokat. Közülük 50 000-t Thraciába telepít át. Sztabón tudósítása szerint ekkor a dákoknak öt fejedelmük volt, azaz öt külön területre voltak szakadva. Hogy a rómaiak már ekkor nem kényszerítették teljes meghódolásra a dákokat, annak oka az Arminius ellen viselt germán háború volt.
A dákok a rómaiakra nézve ismét félelemessé csak mintegy 80-90 évvel később lettek, Domitianus uralkodása alatt.
Ez időben a nagy tehetségű Decebalus királynak sikerült újra egységessé tenni az egész dák nemzetet s ennek következtében a dákok Rómának ismét olyan félelmes ellenségeivé lettek, mint aminők Burebista király idejében voltak. A támadó ez alkalommal Decebalus volt, aki betört Moesiába és itt Oppius Sabinust legyőzve, nemcsak több római táborhelyet elfoglalt, hanem az egész Moesiát is veszélyeztette.
Domitianus ellenük Cornelius Fuscust küldötte, aki a dákokkal harcolva nemcsak az ütközetet, hanem életét is elvesztette. Utódának, Calpurnius Tettius Julianusnak sikerült Tapaenál - a mai Bánságban rendkívül véres csatában a dákokat megverni. Sikere a véres győzelemnek nem lehetett, mert Domitianus a kvádok és a markomának ellen személyesen vezetett pannonisi háborút elveszítette és attól félt, hogy a győztes kvádok és markomának, a Duna-Tisza közén lakó jazigekkel egyesülve, a dákokkal szövetséget kötnek és akkor a tapae-i győzelemnek minden eredménye megsemmisül.
Békét ajánlott Decebalusnak, aki azt örömmel elfogadta, mert előnyösebb békét a rómaiakkal győzelem esetén sem köthetett volna. Egyetlen követelése Domitianusnak az volt, hogy a rómaiaktól szerzett hadizsákmányt és foglyokat adja ki. Decebalus e kívánságot örömest teljesítette, mert viszonzásul Domitianustól évi pénzbeli ajándékot kapott, sőt Domitianus ezenfelül megígérte, hogy Rómából mindenféle mesterembert küld Decebalushoz, hogy azok tervezett építkezéseinél segítségére legyenek.
Decebalus nem sokáig uralkodhatott nyugodtan. Krisztus után 98-ban Traianus lett római császárrá. Első vállalatának tekintette a dákok ellen való háborút. A Kr. u. 101. év tavaszán hagyta el Rómát és a Dunán Viminakiumnál, a mai Kosztolác tájékán vert hajóhídon átkelvén, a Hunyad megyei Vaskapun át egyenesen a dákok fővárosa és Decebalus székhelye, a mai Várhely nevű Hunyad megyei község határában emelkedő Sarmizegethusa ellen vonult. Egyik vezére, Lusius, aki Orsován alól kelt át a Dunán, a Vulkán-szoroson át nyomult Sarmizegethusa ellen. Decebalus nem állhatván ellen Traianus győzelmesen előrenyomuló hadainak, békét kért. A békefeltételek nagyon szigorúak voltak. Decebalus elfogadva azokat, valóságos római vazallussá lett. Traianus pedig Sarmizegethusában római őrséget hagyva, diadalmasan tért vissza Rómába.
Traianus, hogy biztosítsa a Dacia felett való uralmat, elhatározta, hogy azt a katonai utat, amelyet e hadjáratot megelőzően a Duna jobb partján túl Orsovával szemben építtetett, állandó dunai híddal köti össze azzal az úttal, amelyik a mai Bánságban a Karas, Berzava és Temes folyókon keresztül a Vaskapun át a dákok fővárosa, Sarmizegethusa felé megy. Hozzáfogott annak a húsz oszlopon nyugvó kőhídnak felépítéséhez, amelynek hídfőoszlopai Orsován alól ma is láthatók.
Decebalus magtartása, amelyet a béke megkötése után tanúsított, teljesen igazolta Traianus hadra való előkészületeit. Egyáltalán szándékában sem volt megtartani a rákényszerített béke feltételeit. A lerombolt erősségeket újra felépítette, sőt a jazigokat, akik Traianus szövetségesei voltak, haddal támadta meg. A római szökevényeket ígérete ellenére újra befogadta Daciába, sőt azok közül egynéhányat Rómába küldött, hogy Traianust orozva gyilkolják meg. Longinust a Sarmiegethusában visszahagyott római őrség parancsnokát, ki Traianusnak bizalmas embere volt, magához kéretve elfogatta. Azután követséget küldött Rómába, azt üzenvén Traianusnak, hogy Longinust csak azon feltétel alatt hajlandó szabadon bocstani, ha neki visszaadja országának elfoglalt részét, azonkívül a Dunáig terjedő egész földet és megtéríti eddigi hadi költségeit. Longinus, hogy urát megszabadítsa a kellemetlen választástól, magát megmérgezte. Ezek után a szenátus Decebalust ellenségnek nyilvánította, és Traianus 105-ben személyesen vezette légióit Decebalus ellen.
A Dunán épített új hídon átvonulva, Traianus hadserege három oszlopban a Vaskapun, a Vulkán- és Vöröstoronyi-szorosokon át nyomult Sarmizegethusa felé. A dákok makacsul védték magukat, de a római hadak több csatában győzedelmeskedve, Sarmizegethusát, ahonnan Decebalus elmenekült, elfoglalták. Decebalus elveszítvén nemcsak a győzelemnek, hanem még a szabadulásnak is minden reményét, öngyilkossá lett. A hagyomány szerint észak felé menekülvén, a mai Kolozsvárnál kardjába dőlt.
Traianus 107-ben, befejezvén Dacia teljes meghódítását, visszatért Rómába, hova nemcsak a szokásos diadalmenetben vonult be, hanem 123 napig tartó látványos ünnepségeket is rendezett, amelyeken összesen 10 000 gladiátor szerepelt és 11 000 mindenféle fajtájú vadállatot öltek meg. 113-ban a daciai diadalmas hadjárat emlékezetére a Traján oszlopnak nevezett diadaloszlopot állíttatta fel, amelynek mestere ugyanazon Apollodórost volt, akinek tervei szerint épült fel a dunai híd is. Ez oszlopon kétezer-ötszáz féldomborművű alak ábrázolja a daciai háborúnak eseményeit. Valóban a legnagyobb képes krónika, amelynek párja a világon sehol sem található fel.