ELŐSZÓ

A könyvek balsorsáról szóló latin példabeszéd (habent sua fata libelli) erősen ráillik a székelyek történetére is. Félszáz év viszontagságai után lát napvilágot az a könyv, melyet a székelyek oly régóta várnak.

1874-ben Kolozsvárt a székelyek történetének megíratására bizottság alakult (gróf Mikó Imre elnöklete alatt), mely (főként Jakab Elek buzgólkodására) pénzalapot gyűjtött és Szabó Károlyt a kolozsvári egyetemen a magyar történelem tanárát megbízta a munkával. Ő nagy szorgalommal látott az anyag összegyűjtéséhez, kiadta a «Székely Oklevéltár» három kötetét (1872-1890.), a negyedik hagyatékában maradt; szép tanulmányokat is írt (melyek «A régi székelység» c. a. összegyűjtve külön is megjelentek Kolozsvárt 1890); de a székelyek történetét nem írhatta meg. Ideje nagy részét az adatok gyűjtése és kiadása mellett főként a székelyek eredete felett Hunfalvy Pállal folytatott vitája foglalta le.

Szabó Károly halála után a Bizottság gróf Kuun Géza elnöklete alatt 1892. november 13.-án tartott közgyűlésén engem bízott meg, mint Szabó Károly utódát a kolozsvári egyetem magyar történelmi tanszékén a még hiányzó anyag összegyűjtésével és a székelyek története megírásával.

Én legelőbb is bejártam a Székelyföldet, összegyűjtöttem évek során át tartó széleskörű levéltári kutatások alapján a még hiányzó anyagot, s kiadtam a Székely Oklevéltár még négy kötetét (IV-VII. kötet, Kolozsvárt 1895-1898.), s azután hozzáláttam a történelem megírásához. Tanítványaimat is foglalkoztattam székely történelmi kérdésekkel az egyetemi történelmi szemináriumban, s azoknak eredménye több doktori értekezés, melyekre munkám folyamán a jegyzetekben hivatkozom. Ezek között Connert János dr. műve «A székelyek intézményeiről» az irodalomban is méltó elismerést váltott ki.

Hosszú évek nehéz munkájába került, míg elkészült a székelyek története, mintegy 50-60 ny. ívet kitevő kétkötetnyi terjedelemben. Legépeltettük két példányban, kiadtuk bírálatra Nagy Gézának, majd az ő halála után Sebestyén Gyulának, Márki Sándornak és Kozma Ferencnek.

Erdélyből távozásom előtt (1919 őszén) a kész munka egyik gépírásos példányát otthagytam Kolozsvárt a Bizottságnál, a másik példányt magammal hozva, 1920 őszén felolvasás keretében bemutattam a Magyar Tudományos Akadémia történelmi osztálya ülésén. A pénz értékének rohamos süllyedése, a nyomdai árak gyors emelkedése miatt a Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadása is megcsappanván, nem remélhettem, nem is kértem kiadását, bár azt a legilletékesebb székely történelmi szakértők a nemzeti becsület kérdésének mondották a már akkor tőlünk elszakított székelyek irányában. Később a kormány részéről érdeklődtek a munka iránt, de «az időközben bekövetkezett igen nagy áreltolódás miatt» nem tudtak kellő «támogatást adni a munka kiadásához.» Az elszakított Erdélyben rekedt pályadíj-alap hadikölcsönbe fektetve időközben elértéktelenedett.

A székelyek története így népükkel, írójukkal együtt hontalan bujdosóvá vált és várt a jobb idők felderülésére.

A székely szívósság és lelkesedés vette pártfogásába saját története elárvult ügyét. A menekült erdélyi honfitársak «Hargitaváralja jelképes székely községe» előfizetési felhívást bocsátott ki a felényire összevonandó munka kiadására. Az előjegyzésnek oly páratlan szép eredménye lett, hogy annak alapján a Franklin-Társulat elvállalta a munka kiadását, 2000 példányban való kinyomatását.

A munka eredetileg tehát szélesebb keretben készült, mint ahogy összevont alakjában megjelenhet. A részletekből mintegy felét ki kellett hagynom, de jellegében nem változott. Irányelvem, melyet a pályázati tervrajzban kifejtettem, nem változott. Már abban hangsúlyoztam, hogy «a székelyek eredetének vitás kérdésében az én vezéreszmém a nemzeti hagyománynak összekapcsolása, kiegyeztetése az ismert történeti tényekkel s a székelyek eredetét a hun birodalom megdőlése s a magyarok honfoglalása között a hagyomány nyomán keresem. Ha a kérdés matematikai bizonyossággal el sem dönthető: a történeti igazság, azt hiszem, megközelíthető. A nemzetek őstörténelme különben sem szokott okleveles dokumentumokon alapulni, mégis minden nemzet tiszteli és megbecsüli az ősi hagyományokat.»

«Mindamellett én a székelyek történetének lényegét és súlypontját nem az eredet homályos kérdésének tisztázásában, hanem a már dokumentálható történelem és az intézmények fejlődésének megállapításában látom. Az őstörténelem tehát külön választandó a valódi történelemtől s a súlypont erre fektetendő.»

Ezt a programot követtem és megtartottam. Az eredet kérdésében összegeztem röviden a mások véleményeit, hozzáadtam a magamét, anélkül, hogy csalatkozhatatlanságot tulajdonítanék bármely véleménynek. A székelyek eredetének elmélete nyílt kérdés marad továbbra is; a valódi történelem s az alkotmányos intézmények keretét azonban - azt hiszem - sikerült annyira megállapítanom, hogy azok maradandó értékűek. Ami hiány mutatkozik, az nagyrészt az összevonás rovására írandó.

A szűkre szabott keret nem engedte, hogy behatóbban tárgyaljam a székely intézmények némely ágát: pl. a törvénykezést, a birtokjogot, a székely jogszokásokat stb. Nem terjeszkedhettem ki a székely kultúr történelem részleteire, pl. a székely rovásírásra (melyről Sebestyén Gyulának van alapvető nagy munkája: A magyar rovásírás hiteles emlékei, Budapest 1915.); nem a székely népművészetre (lásd Huszka József: A székely ház, Budapest 1895. A magyar ornamentika hun eredete, Budapest, 1914.); nem a Székelyföld leírására (lásd Kőváry László: Székelyhonról, Kolozsvár 1842.. báró Orbán Balázs: A Székelyföld leírása I-VI. Budapest, 1868-73., Hankó Vilmos: A Székelyföld, Budapest 1897.); nem néprajzára (lásd Jancsó Benedek: A székelyek, történelmi és néprajzi tanulmány, Budapest 1921; franciául és angolul is megjelent: The Transylvanian Question c. a. Ajtay József és Kovács Alajos pótlásaival Budapest. 1921.) Kizárólag a szorosan vett történelemre és alkotmányra szorítkozhattam csak a kiszabott 25 nyomdai íven. Szolgáljon ez tájékoztatásul és mentségül a mű megítélésénél.

A forrásidézetekkel is takarékoskodnom kellett. ~~Fő forrásomat, a Székely Oklevéltárt Sz. O., az Erdélyi Országgyűlési Emlékeket, E. O. E. kezdőbetűkkel jeleztem.~~

Kegyelettel és hálával kell megemlékeznem azokról, kik e mű megíratása körül lelkesen buzgólkodtak, elsősorban a Székely történelmi bizottság elnökeiről, gróf Mikó Imre, gróf Kuun Géza és Kőváry László, s a még élő Ferenc József urakról, Kanyaró Ferenc előbbi és Kelemen Lajos későbbi jegyzőről, Kozma Ferenc pénztárnokról, Nagy Géza, Márki Sándor és Sebestyén Gyula bírálókról stb.

A kiadás körül buzgólkodott Hargitaváralja érdemes főbírája, Köllő Ignác, Marostorda vármegye volt alispánja, ny. minisztériumi tanácsos; Ziegler Emil csendőrségi tábornok, ki az előjegyzők százait gyűjtötte; Sándor Imre banktisztviselő, ki a Név- és tárgymutató készítését is elvállalni szíveskedett; végül Péter Jenő a Franklin-Társulat vezérigazgatója, ki a kiadást intézte. Fogadják mindannyian hálás köszönetemet.

Balatonalmádi («Kolozsvár» villa), az 1927. évnek Szent-István napján, augusztus 20.-án.

Dr. Szádeczky Kardoss Lajos