Make your own free website on Tripod.com

BEVEZETÉS


Az ezeréves Magyarországhoz tartozó Erdély keleti határszélén öt vármegyében összefüggő, tömör néprajzi egységben laknak a székelyek, a magyar nemzetnek egyik legkiválóbb törzse. Számuk mintegy félmillió. Eredetük, néprajzi sajátságaik, régi alkotmányuk és történetük sokban eltér a magyar nemzet főtörzsének sajátosságától.

Ennek a különbségnek emlékezete fennmaradt a székely nép köztudatában, hagyományaiban. Említik legrégibb történetíróink, szólnak róla törvénykönyveink, fenntartották emlékezetét a régi székely jogszokások, kiváltságok és intézmények.

Az erdélyi fejedelemség korában (a XVI. és XVII. évszázadban) Erdély három politikai nemzete között (a magyar után s a szász előtt), második nemzetül szerepelt s különleges történeti hivatást töltött be. Magyarország lévén századokon át a nyugati civilizáció védőbástyája: Erdély volt ennek a fellegvára; ebben a székelység volt az állandó őrsereg, amelynek mindig fegyverben, harcra készen kellett állania.

Már Árpádkori első történetírónk úgy tudta, hogy a székelyek, akik előbb Attila népei voltak, a honfoglaló magyar sereg előtt az első sorban harcoltak.

Mátyás király 1463.-i hadi szabályzata szerint a székelyek régi szokásuk alapján az ország seregébe haderejük kétharmadát tartoztak küldeni, egyharmada otthon maradt.

A székelyek 1492-ben II. Ulászlóhoz intézett emlékiratukban önérzetesen hivatkozhattak arra, hogy «minden hadjáratban résztvettek az ország védelmére, őseik vére a harctereken különböző országokban bőven omlott, vérükből patakok folydogáltak, holttesteikből halmok emelkedtek.»

A XVI. századi magyar törvénykönyvben (Verbőczy István Tripartitumában) meg van örökítve, hogy a székelyek kiváltságos nemesek, akiknek külön törvényeik és jogszokásaik vannak, hadi dolgokban nagyon jártasak s örökségeiket és tisztségeiket ősi szokás alapján nemek és ágak szerint osztják fel maguk között.

Nemzetgyűléseiken még a XVI. század elején is felségjogokat gyakoroltak: élet és halál felett ítélkeztek.

Általános hadkötelezettségük fennállott a XVI-XVII. században is. I. Lipót császár és király 1691.-i diplomájában a székelyeket a legharciasabb népnek nevezi, amely adómentessége fejében a haza védelmére saját költségén katonáskodni tartozik.

Harcias szellemüknek, önfeláldozó vitézségüknek fényes tanújeleit szolgáltatták a középkorban a tatárok és törökök ellen vívott harcokban, az erdélyi fejedelemség idején ugyancsak a törökök és oláhok ellen vívott hadjáratokban, a XVIII. században II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában, az osztrák örökösödési háborúkban s a napóleoni harcokban stb.

Az 1848-49.-i szabadságharcban a székelyek szervezkedtek Erdélyben legelőször a hon védelmére, ők verték ki a császári hadakat és az oroszokat Erdély területéről.

Ők voltak Bem fényes győzelmeinek hírneves katonái, kiknek vitézségét Petőfi, a szabadságharc dalnoka, magasztaló versekben örökítette meg. Hogy pedig azóta sem fajult el a székely vér, megmutatták a legutóbbi világháborúban, amidőn legendák szóltak a székelyek rettenthetetlen bátorságáról és önfeláldozó vitézségéről.

Lássuk azért, kik voltak és kik a székelyek és mit míveltek s alkottak több mint ezeréves történelmük folyamán.