Make your own free website on Tripod.com

XXX. A székelyek az 1848-49.-i szabadságharcban


Amíg az 1848.-i országgyűlés az alkotmány átalakításán s a reformtörvények létesítésén fáradozott, addig a reakció mindenfelé megkezdette átkos aknamunkáját. A szerbeket és horvátokat már tavasszal fellázították a magyar nemzet ellen s Erdélyben is javában folyt a bujtogatás és lázítás az oláhok és szászok között, az unió s a magyarság ellen. A szerbek május eleje óta nyílt lázadásban állottak. A magyar minisztérium elnyomásukra a harcias és hazafias székelységre is gondolt. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök május 19.-én felhívást intézett a fegyveres székelységhez, hogy a szerbek és horvátok ellen Szegeden alakítandó magyar táborba jöjjenek. A miniszterelnök csíkszentgyörgyi Gál Sándort és Klapka Györgyöt indította bizalmas küldetéssel s nyomatott felhívásokkal a székelyek közé. Ezek május 22-23.-án mentek át Kolozsváron Marosvásárhelyre, ahol a városi tanács és nép előtt felolvasták a felhívást, melyet a nép lelkesedéssel fogadott. Útjukat Székelykeresztúron, Nagygalambfalván és Székelyudvarhelyen át folytatták tovább, és lelkes beszédekben hívták fel a székelyeket a magyar testvérek védelmére.

A nép mindenütt szívesen fogadta őket s késznek nyilatkozott a magyarországi testvérek védelmére kelni. Így nyilatkozott Háromszék székelysége is az ott tartott népgyűléseken. Csíkban és Aranyosszéken is elterjesztették a felhívást.

Az általános lelkesedés dacára a Székelyföldről az anyaország segélyére kevés haderő mehetett ki - mindössze két gyalog zászlóalj és egy osztály huszár, - mert az erdélyi főhadparancsnokság (a szebeni generalcommando) már kétes magatartást tanúsított, s a nemzetőrség fegyver hiánya miatt is lassan szervezkedhetett; de az akkor tartott népgyűléseknek mégis meg volt az a hatása, hogy felrázták a székelységben a nemzeti érzést és a régi harci szellemet, ami néhány hó múlva az agyagfalvi gyűlésen oly impozáns módon nyilatkozott meg. {1}

A katonai főparancsnokság már ekkor céltudatosan akadályozta a magyar és székely lakosság nemzetőrséggé szervezkedését, míg a szász és oláh nemzetőrséget erélyesen támogatta fegyverrel és kiképző tanítókkal. A bardócszéki, csíki és háromszéki székelység, mint határőrség, fegyverben állott ugyan, de nagyrészt idegen tisztek s a katonai főparancsnokság alatt. A maros- és udvarhelyszékiek ezerenként jelentkeztek, vágytak nemzetőrséggé alakulni, de hiába kértek fegyvert. Udvarhelyszék 1848. május folyamán «minél nagyobb számmal» kért a nemzetőrség számára fegyvert, de jó későn (július folyamán) kaphatott csak 300 kimustrált puskát. Székelyudvarhely a kért 800 darab helyett mindössze 148-at kapott, Háromszékről pedig a főparancsnok elvitette az ott raktáron lévő 1700 darab fegyvert s az ágyúkat. Így meg volt bénítva, fegyvertelenül állott a székely őserő.

Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök 1848. június 28.-án Budapestről újabb felszólítást intézett «székely polgártársainkhoz», melyben jelzi, hogy «hazánkra a szabadság napja felhőkben jött fel, s a boruló láthatár zivatar közelségét hirdeti ... A szükség és veszedelem pillanataiban biztosan számítnak reátok testvéreitek s elvárják, hogy az ígért segedelmet valamint gyorsan adni, úgy a most nálatok létező hadiszerkezetet épségben tartva, erőtöket önkéntes zászlóaljaknak azonnali alakításával még továbbá is gyarapítani fogjátok ... A nemzet nem fogja elfelejteni tartozását ... A két hazának közös országgyűlése gondoskodni fog, hogy a székely és oláh népnek minden ügyeik felvétessenek, s igazságos sérelmeik orvosoltassanak. Óhajtásaikat illetőleg előre tudatom, hogy miután hitelesen jelentetett, miként a túlnépesedett székely községeknek egy része kijelenté kívánságát Magyarországba áttelepedni: erre nézve a pénzügyminiszter (Kossuth Lajos) rendelkezett már a szükséges előlépések iránt s azoknak, kik áttelepedni szándékoznak, minél hamarább ajánlatok fognak tétetni. Lebegjen továbbá is a haza megmentése szemeitek előtt. Szabadságra méltó polgároknak nem juthat annál nemesebb feladat.» {2}

A székely nép ezt a nemes hivatását nemsokára teljesítette is. Erdélyben ő volt az egyetlen biztos védőgát, melyen a reakció áradata megtört, s mely mindvégig híven kitartott a szabadság és az új alkotmány védelme mellett. Előkelő részt vett ebben Székelyföld minden részének hazafias közönsége. Az unió kimondása után Erdélyből kiállítandó négy honvéd zászlóalj egyik toborzási helye Székelyudvarhely volt, ahol az első toborzásra sok önkéntes jelentkezett a később annyi diadalmas csatában hírnevessé vált XI. «vörös-sapkás» zászlóaljba. Az öt székely székben összeírt nemzetőrök száma 25319, a székely városokban 2413, összesen 27732 volt.

A honvédség toborzásának újabb lendületet adott az, hogy a minisztérium Berzenczey László marosszéki képviselőt augusztus 17.-én kormánybiztosul küldötte Erdélybe egy könnyű-lovas sereg felállítására, mely tíz századból állandott. Sorozási és századállomási helyekül a székely városok is kijelöltettek. Az ezredet Kossuth-huszárezred név alatt kezdték toborozni, később a másodiknak neve Hunyadi-, a harmadiké Mátyás-huszárezred (a XV.) lett.

Hogy azonban a székelyektől ne csak áldozatot kívánjanak, hanem régi sérelmeiket is orvosolják: a képviselőház 1848. szeptember 19.-i ülésében elhatározta, hogy «a székely katonaságot terhelő törvénytelen és sérelmes határőrrendszert megszünteti, s őket a haza más polgáraival ugyanazon katonai terhek alá tétetni rendeli.» A határozatok végrehajtása céljából a miniszterelnök szeptember 23.-án kilenc kormánybiztost küldött az erdélyi részekbe, hogy a hon védelmére kiállítandó katonaságnak toborzás és önkéntesek szerzése által vagy felkelés útján mielőbb összegyűjtését a hatóságoknál előmozdítsák, s mindazt, mi a haza megmentésére szükséges, megtegyék.

Mielőtt ezek Erdélybe értek volna, Berzenczey László marosszéki képviselő s kormánybiztos 1848. október 1.-én kelt felhívásával székely nemzeti gyűlést hirdetett a történeti nevezetességű agyagfalvi mezőre - ideiglenes székely kormány és székely nemzeti tábor alakítása s a székelység régi szabadságai visszaszerzése végett. Az események rohamos fejlődése, az oláhok és szászok ellenséges szervezkedése, az oláh «comité» már nyíltan űzött bujtogatása, s az itt-ott már megkezdett rablás és gyilkolás adott okot főként arra, hogy a székelységet is sorompóba állítsák, saját és magyar testvérei védelmére.

Az erdélyi királybiztos báró Vay Miklós s a még működő királyi főkormányszék az október 16.-ára hirdetett székely nemzetgyűlés elnökévé egy előkelő székely főurat, hídvégi gróf Mikó Imrét nevezte ki, habár Berzenczey első körlevelében annak elnökévé magát Kossuth Lajost kívánta meghívatni, aki országos gondjai között arra időt alig szakíthatott volna.

Ezzel szemben báró Puchner Antal erdélyi császári főhadparancsnok október 6.-án Nagyszebenből a székely határőr-ezredekhez intézett felhívásában óva intette a székely katonákat, hogy az agyagfalvi nemzetgyűlésen ne vegyenek részt, mert «őfelségétől ezen gyűlés iránt semminemű parancs sem keletkezett és báró Vay Miklós főkormánybiztos sem jelenhet meg elnökül azon a gyűlésen.» A székely határőrök azonban nem engedték magukat a nemzeti ügytől eltántorítani.

Ily előzmények után jött össze a székely nemzetgyűlés a Nagyküküllő bal partján fekvő, udvarhelyszéki Agyagfalván október 16.-án. Ide gyűlt össze Csíkból, Háromszékből, Udvarhelyszékről, Marosszékről és Aranyosszékről mintegy 30-40000 ember, s tartották meg a nemzetgyűlést, ugyanott, hol 442 évvel azelőtt (1506-ban) azt a székely alkotmány történetében nevezetes nemzetgyűlést tartották, melyről fennebb szólottunk. A gróf Mikó Imre elnöklete alatt hozott első határozat (mint 1506-ban is) az uralkodó felség iránti hűség-fogadalom volt. 2. A gyűlés oláh és szász hazánkfiaival kiáltvány alakjában tudatni határozta, hogy a székely nemzet a magyar királyhoz és alkotmányhoz hű, a nem-magyar nemzetiségekhez testvéri vonzalommal viseltetik, s jogaikat tiszteli, de megkívánja, hogy a szász és oláh nemzetiségek is hozzá hasonló érzelemmel legyenek, az uniót és a magyar kormányt ismerjék el, az országot pénzzel és katonával segítsék. 3. A székelység harcot nem kezd, de a megyékben élő testvérei pusztulását hidegen el nem nézhetvén, elhatározta, hogy az egész székelység nemzeti honvédséggé alakul s az öt szék 19-40 éves fiaiból 12000 főnyi sereg alakíttassék.

Október 18.-án megkezdődött a táboralakítás, rendezés, csapatvezérek és tisztek kinevezése, mozgósítás stb. Báró Puchner az agyagfalvi gyűlésre azzal felelt, hogy Erdélyt ostromállapotba helyezte (október 18.). Báró Vay Miklós kormánybiztos ez ellen (október 21.) tiltakozott, s egyúttal tudatta, hogy a nemes székely nemzet tudomására juttatta Agyagfalván felsőbb engedelemmel megtartott gyűlésén hozott határozatát, miszerint e haza minden népeinek barátságos kezet nyújtani kész ugyan, azonban a megbomlott rend helyreállítására készségét kimondván, fegyveres vitézeit rendelkezése alá bocsátotta. Ily barátságos kéznyújtásra és a csendesség felzavarói elleni közremunkálásra e hazának több nemzeteit is ünnepélyesen felhívta.

A fellelkesült székely sereg Agyagfalváról négy hadoszlopban indult meg a fegyverben álló ellenség (az oláh határőrség és az oláh lándzsás felkelők) ellenében. Urbán alezredes a naszódvidéki oláh határőrséggel Szászrégennél állott és Marosvásárhelyt fenyegette. Ezt a sereget Vajdaszentivánnál a székelyek széjjelverték (október 31.) Marosvásárhelynél azonban Gedeon altábornagy ágyúival és rendes császári sereggel könnyen győzedelmeskedett az ágyúkkal nem rendelkező, rosszul fegyverzett, fegyelmetlen székely népfölkelés felett (november 5.) Szerencse, hogy az udvarhelyiek báró Heydte csapatait Bikafalvánál november 6.-án visszaverték, mert különben a székely sereg visszavonuló útja is el lett volna vágva. Az első balsiker után csak Háromszék tartotta magát, még akkor is, midőn már Udvarhelyszéket is elözönlötték a császári hadak. {4} Báró Heydte november 26.-án beütött Erdővidékre s ott a népet lefegyverezte. Innen fenyegette és háborgatta a háromszéki székely tábort, mígnem Gál Sándor alezredes december 13.-án a Rikán át visszaverte.

Báró Puchner főhadparancsnok egyik legfőbb igyekezete arra irányult, hogy a székelyeket - főképp a határőrséget - elvonja a szabadságharc támogatásától. Pedig neki ellenkezőleg a bujtogatásokat, erőszakosságokat, rablást, égetést és gyilkolást kellett volna megakadályoznia, melyek ellen a magyarság és székelység önvédelemre volt kényszerítve. A helyett azonban a felkelők pártjára állott s az önvédelemre szervezkedett magyar és székely nemzet ellen teljes erejével fellépett.

Az önvédelmi harc első felvonása a magyarságnak nem kedvezett, mert a puszta lelkesedés, ágyúk és rendes fegyverek hiányában, nem lehetett elegendő a szász és oláh felkelőktől támogatott rendes hadsereggel szemben. Így történt aztán, hogy november 17.-én az ország fővárosa Kolozsvár is feladásra kényszerült s Erdély (Háromszék kivételével) elbukott. Háromszéken a székely találékonyság és hősiesség csodákat mívelt: puskaport gyártott, Gábor Áron ágyút öntött s nemcsak megvédte magát, de beütött a szászok földére s ott Brassó közelében állt őrt a határszéli védbástyába menekült szabadság ügye felett.

Az 1848. év végén nagyot fordult Erdély sorsa, miután Bem tábornok, a hírneves lengyel szabadsághős fővezérül Erdély határán a sereghez érkezett. December 18.-án kezdette az előnyomulást Csucsánál, s Karácsony első napján győzelmesen bevonult Kolozsvárra. Harmadnap már ismét serege élére állott s a Szamos völgyén kiverte az ellenséget (a hírhedt Urbánt) Bukovinába. 1848. december 31.-én Beszterce s Naszód már Bem kezében volt.

Bem ezután hadműveleteiben főként a Székelyföldre támaszkodott. Ennek harcias, hazaszerető, önfeláldozó népe volt az ő legfőbb erőforrása. {5}

Bem 1849 elején dicsőséges hadjáratának sorozatát azzal kezdette, hogy január 13.-án Marosvásárhelyre érkezett, s így összeköté magát a Székelyfölddel. A nép fölkelésére megbízottakat küldött szét, a székely székeket katonai kormány alá rendelé, s az újoncozáshoz serényen hozzálátott. Január 21.-én már Nagyszeben alatt állott. A hazaárulók táborát rettegés szállotta meg. Báró Puchner január 19.-én Nagyszebenben proklamációval igyekezett bátorságot önteni a «hű szászok és románok» csüggedő lelkébe. Ezek önmagokban s a császári seregekben többé nem bízván, orosz segítséget kértek az Oláhországot megszállott cári hadseregtől. Az oroszok - az osztrák főhadparancsnok megismételt kérésére - február 2.-án Brassóba, s február 4.-én Szebenbe bevonultak. A Bem táborába indult csíki és háromszéki székelységet, midőn Dobolynál az Olton átkelt (február 4.-én), már orosz ágyúk tartóztatták fel. Az orosz segítség öntött új lelket a császáriakba, akik február 4.-én Vízaknánál csatát mertek és nyertek a Szebent két hét óta szorongató honvédek felett. Ezután történt az a remek visszavonulás, amit a Bem oldalán harcoló Petőfi is megénekelt;


Négy nap dörgött az ágyú

Vízakna s Déva közt,

Ott minden talpalatnyi

Földet vér öntözött.


Mindent megtettünk, amit

Kívánt a becsület,

Tízannyi volt az ellen,

Győznünk nem lehetett.


E visszavonulás nem volt futás, hanem stratégiai sakkhúzás, mint a régi magyarok hadviselésében volt szokás, hogy alkalmasabb helyen visszafordulva s erősítést kapva verjék meg az ellenséget. Bem Déván segítséget nyerve visszafordult, s a piskii hídnál február 9.-én fogadta el a döntő csatát, s verte meg fényes és véres ütközetben az üldöző ellenséget. Azután sietve vonult a Küküllő völgye felé, hogy a székelyekkel egyesülhessen.

A székelyek tömegesebb csatlakozását az orosz és császári hadak eddigelé megakadályozták. Február elején már mintegy 10000 székely volt útban, amiért Csányi László kormánybiztos február 6.-án írt kiáltványában mondott köszönetet s biztosította a székelyeket, hogy a határőri szolgálat el fog töröltetni. Brassó vidékén az oroszok állták el a székelyek útját, a Nagyküküllő völgyét báró Heydte őrnagy őrizte néhány ágyúval. A csíki és háromszéki székely haderő egyenesen Nagyszeben felé nem mehetvén, felkanyarodott Udvarhely felé, s február 15.-én bevonult Udvarhelyre. Ugyanakkor Bem Meggyesre érkezett. A két tűz közé szorult báró Heydte a közbeeső Segesvárról elvonult s Bem elérte, mit régen óhajtott, hogy a határszéli, ún. belső székelységgel magát összekösse.

Ekkor kezdődött Bem hadjáratának fényes haditettekben leggazdagabb, legdicsőbb korszaka. Báró Puchner március elején Bemet a Székelyföldtől elvágni akarván, Meggyes alól Szentágotán át Segesvár felé vezette a császári fősereget. Bem a székely hadakkal egyesülve erre hirtelen visszafordult: Nagyszeben alá vezette seregét s március 11.-én Nagyszebent az orosz és osztrák őrség kezéből rohammal elfoglalta. Az újonnan alakult székely zászlóaljaknak nagy része volt a fényes diadal kivívásában. Puchner ezután Brassó védelmére sietett, melyet 10000 fölkelt székely fenyegetett. Bem a muszkákat a Vöröstoronyi-szoroson kiszorította (március 17.) s Brassó felé indult. A feleki (frecki) hidat a székelyek szuronyszegezve foglalták el a császáriaktól (március 16.), Fogarast megszállták; március 19.-én Vledény és Feketehalom között a Persányi hegyek erdős magaslatán megverték a németeket, s március 20.-án bevonultak a feladott Brassóba. Az orosz haderő sietve menekült a Tömösi-szoroson, utána a császári hadak, nyomukban a székelyek, kik március 21.-én kiverték a határon át az orosz és osztrák hadakat.

Ezekben a harcokban ismerte meg Bem a székely vitézséget; ezekről a hősökről zengi a szabadságharc költője, Petőfi Sándor, hogy:


Nem mondom én: előre székelyek!

Előre mentek úgy a hős fiúk,

Ottan kíván harcolni mindegyik,

Hol a csata legrémesebben zúg.

Csak nem fajult el még a székely vér,

Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér


Úgy mennek a halál elébe ők,

Amint más ember a mennyegzőre mén;

Virágokat tűznek kalapjaik

Mellé s dalolnak a harc mezején.

Csak nem fajult el még a székely vér,

Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér!


Erdély visszahódításának, az ellenségtől megtisztításának érdemében oroszlánrész illeti meg a székely vitézséget. Elismerte ezt az Erdély újjászervezését vezető országos kormánybiztos Csányi László is. Ő 1849. április 10.-én Kolozsvárt kelt rendeletében ezt mondja a székelyekről:

«Háromszék, Csík, Udvarhely és Maros székek versenyezve emelkedtek fel a haza védelmére és ezreket állítottak a szabadság zászlaja alá, és már ellenség vérével megpecsételt okleveleket is bírnak harcias bátorságuk felől. Áldja meg a magyarok Istene! - De a magyar haza is háládatos lesz és megjutalmazza.» {6} A jutalmazás némi előlegéül a székelység folyó évi adóját elengedte, s számukra a só mázsáját a parajdi aknán 2 forintra szállította le.

Az országos kormány is elismerte a székelyek érdemeit és a függetlenség kimondása után két héttel Kossuth Lajos «az ország kormányzó elnöke», a székelyek érdekében rendeletet intézett (április 27.-én) Csányi László országos biztoshoz, mellyel a székelyek fősérelmét, a régi, katonai uralom alá vonatását, az örökös határőr-katonáskodási kötelezettséget megszünteti, s hogy azt a nemzetőrség pótolja addig is, míg a határvédelem újabban megalakítandó rendszere országos szempontból megállapíttatnék.

Erre az országos végleges szervezésre azonban nem kerülhetett a sor, mert a legyőzött és az 1849.-i tavaszi dicsőséges hadjárat alatt az anyaországból is kivert osztrákok segítségül hívták az orosz cár hadi erejét, aki 1849 nyarán 200000 főnyi hadat zúdított a magyar nemzetre. A császári sereg száma is közel járt e számhoz. Erdélyre mintegy 54000 főnyi ellenséges haderő jutott másfélszáz ágyúval, mellyel szemben Erdélyben 27000 főnyi nemzeti haderő s 65 ágyú tudott síkra szállani (10000 a Bánságban harcolt).

Lüders orosz tábornagy 1849. június 19.-én lépte át Predeálnál az erdélyi határt s legelőbb is a Székelyföldet, Bem erőforrását kívánta megszállni. Háromszéket elözönlé hadaival, s a hó végén Erdővidéken is portyázott. Július elején magok a székelyek támadtak, s Lüderst Brassónál egy hónapig tartották sakkban. A végén teljes erővel a Székelyföld ellen fordult s öt irányban indította seregét a Székelyföld nevezetesebb pontjai felé s úgy nyomult előre. Udvarhely felé Dyck tábornokot indítá Fogarasból Kőhalmon át 12 ágyúval, ő maga pedig Brassóból Segesvár felé indult. Segesvár és Fejéregyháza között vívták július 31.-én azt a véres, szomorú emlékű csatát, melynek Petőfi is áldozatául esett s mely véget vetett a székelyek titáni küzdelmének.

Nem a győzelemért, a zászló becsületéért folyt már csak az egyenlőtlen küzdelem. A becsületnek még ezután is derekasan eleget tettek, mert a magyar háromszínű zászló csakhamar ismét Nagyszeben falain lengett, miután Bem még egyszer, másodszor is bevette 1849. augusztus 5.-én. De az oroszokat másodszor már nem verhette ki Erdélyből, mert a túlnyomó erő az anyaországban is vérbe fojtotta a szabadságharcot.

A honfi szívekben a kialudt harci tűz helyébe a reménység égi csillaga gyúlt ki, s az világított a beállott sötét éjszakában, bízván a költővel, hogy:


A porba omlott szép haza

Fel fog virulni még,

Van bíró a felhők felett

Áll a villámos ég!


1 Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez, 148-159.

2 Eredeti egykorú nyomtatvány; közölve Kőváry László: Az 1848-49. szabadságharc okmánytárában is.

3 Nagy Sándor: Háromszék szerepe az 1848-49. szabadságharcban.

4 Kőváry László szabadságharci okmánytára, 108.

5 Szádeczky Kardoss Lajos: Lengyelek az 1848/49-as szabadságharcban. Bem és Petőfi. (Gróf Klebelsberg-Emlékkönyv. Budapest, 1925.)

6 Kőváry László Okmánytára, 172.