XXVI. Rákóczi-szabadságharcától a székely határőrségig. (1711-1764)

A Rákóczi-forradalom és az azt befejező szatmári békekötés elvben nem változtatott Erdély alkotmányán. A béke-okmány egyik pontja biztosította Magyarország és Erdély alkotmányát. De Erdély kormányformája a gyakorlatban mégis némi változást szenvedett. Az első gubernátor, gróf Bánffy György 1708. november 13.-án meghalván, a bécsi kormány a gubernátorságot nem töltötte be egészen 1713-ig. Időközben a fejetlen és csonka guberniumból és újonnan választott tagokból, összesen 16 főből álló ún. «királyi deputatio» igazgatta Erdélyt. A kuruc világ hullámai lecsillapodván, Erdély kormánya is visszanyerte rendes formáját, miután gróf Kornis Zsigmond 1713 tavaszán gubernatorrá kineveztetett. Az országgyűlések sorozata is megkezdődött 1713-ban, melyet a következő években sűrűn követtek a többiek. Ezek többnyire az adózási ügyekkel foglalkoztak.

Az országgyűlések megszavazták az udvar által kívánt adókat a katonaság tartására, várak építésére, az ország közszükségleteire. A megszavazott összeget a nemzetekre a meghatározott arányban kiszabták. Ezek után felosztották vármegyék és székek szerint. A székek kiróvták a falvakra az adókulcs alapján. Az adószedők aztán beszedték a tisztek és bírák segítségével s beszállították a pénzt és a terményeket a rendelt (többnyire a nagyszebeni hadi) pénztárba és katonai (fejérvári, brassai, szebeni stb.) raktárakba (magazinum).

Mindez természetesen sok nehézséggel járt. Az országgyűléseken előbb a királyi biztossal alkudoztak a kívánt adó leszállítása felől. Aztán a három nemzet versengett egymással az elvállalandó összeg, az arány (quota) felett. A népek és székek rendszerint panaszolkodnak a nagy adó, a kezelés, behajtás és a katonai zsarolások miatt. A hatóságok és az országgyűlések keresik az orvoslás módját, s e körül folyik a legtöbb küzdelem az ország kormányzása terén.

Az adózási terhek és azok könnyítésének törekvése szembe állította egymással a kis-nemeseket a főnemesekkel, ti. a lófőket a valódi nemességgel (vera nobilitas).

A kis-nemesek (kik alatt az armalisták és lófők értendők) a királyi deputatio elé terjesztették sérelmeiket (1710-ben). A főnemesek arra részletesen válaszoltak s ennek alapján hozott a királyi deputatio végzést.

A kis-nemesek kérik, hogy nemesi szabadságuk alapján az adótól mentesíttessenek, minthogy «más hozzájok hasonló szegény neme embereket a nemes szék immunitálta.»

A főnemesek azt replikázzák, hogy a kétségtelen nemesek, ha csak félrovataltól adózó jobbágyai találtattak is, szabadságokban mindeddig megtartattak, a kettő vagy három adózó jobbágyú nemes nem vetették adó alá, de mikor gabonát, zabot kellett a magazinokba szállítani, vagy hirtelen való pénzbeli kiróvás jött a székre, magukat is megrovták a főnemesek, mely szinte fölülmúlta az ökörszám után való teherviselést. Kérik ezért a kormányt, hogy «a nemesi rég szabadság még ez kicsiny megmaradott szikrácskáját gratiose meg marasztani méltóztassék.»

A királyi deputatio végzése az lett, hogy amely nemes embernek akár armálisos, akár lófő legyen az) 12 ökörről («mely 6, szabad székely tulajdonában lévő ökröt tészen») adózó jobbágya van, mert a jobbágy kétannyi ökör után fizetett, mint a szabad székely - személye szerint adózni nem tartozik ; akinek annyi nincs pótolni tartozik, «mert az nemesi szabadság senkit is, ha jobbágy nem adózik, a contributiotól nem immunitál.» Megjegyzik, hogy 12 ökörtől adózó jobbágyas nemes emberen olyan értendő, akinek három (de nem zsellérből vagy cigányból álló) adózó jobbágya van.

Az adózás feletti versengés mutatja, hogy az adóterhek a Rákóczi forradalom lezajlása után is igen nyomasztók voltak, melyek alól mindenki könnyebbítést keresett.

Az adóösszeg is hullámzó, a szerint, hogy mennyit vetettek ki az országra. Az adót rendesen a téli hat hónapra vetik ki, úgy hogy szeptember vagy októberben előzetes összeget (in antecessum) vetnek ki az első téli három hónapra (november-január) s januárban aztán, második három hónapra (február-április). Külön aztán a nyári hónapokra.

1713-ban az adó 750000 forintban állapíttatott meg és 30000 köböl búzában. «Az adónak a három nemzet között igazságos eloszthatása módjának kidolgozására» pedig bizottság neveztetett ki.

Az 1714. január 6.-i szebeni országgyűlés az adózásra nézve fontos elvi határozatot hozott: az egyházhelyi nemesek adó alá vetését. Ez a kis-nemességnek az a része volt, melynek csak egy jobbágytelke (sessioja) volt, s melyet egyházi, egyházas, vagy egy házhelyi nemességnek (nobilis unius sessionis) neveztek. Ez már régebb idő óta adó alá vonatott. {3} Az egytelkes nemesség ezt magára nézve sérelmesnek tartotta s az adófizetés alól «sok utakon és módokon» és ürügy alatt menekülni igyekezett. Az 1714. évi országgyűlés azért végzésben mondozta ki, hogyha «valamely nemes embernek két jó, adózó s a falu közönséges terhét viselő embere nincsen, az tartozzék adózni»; de «ha valamely nemesnek tanál egy adózó embere lenni, annak az adója segítse a nemes ember adóját, és amit az olyan paraszt ember ad, az imputáltassék az ura adójában.» {4} Ez az 1714.-i országgyűlés a téli kvártélyozásra 600000 forint adót szavazott meg, «úgy, hogy búzául, zabul, szénául, ami kívántatik az őfelsége ez hazában lévő militiájának és lovainak kiteleltetésére» azt természetben szolgáltassák, ami pedig felmarad, azt készpénzzel pótolják ki. A nemes székely nemzetre esett ebből 86000 forint, 5834 köböl búza, 8666 zab, 4334 szekér széna. A nyári hónapokra megszavaztak 100000 forintot és 30000 köböl búzát. Ez utóbbiból a székelyekre esett 5600 köböl búza.

Rendkívüli adó fejében, az országos költségekre, «sallaristák (tisztviselők) fizetésére» róttak ki előzetesen pénzt, 40995 forintot, bort, húst, vágómarhát, búzát, zabot. Ehhez pótlólag megszavaztak most 2800 forintot. Mely kettős kirovásból esett a székely nemzetre 8387 forint, 20 hordó bor, 10 mázsa hús, 10 vágómarha, 439 köböl búza, 689 köböl zab, 235 szekér széna.

1714. január 26.-án a székelység így osztotta fel a reá kivetett adórészletet:

Az új gubernátornak tisztelet-ajándék a székely székektől 100 köböl búza, 100 köböl zab és 50 szekér széna. {5}

Így megy az adófizetés a következő években is, hullámzóan, hol több, hol kevesebb összegben, de mindig igen jelentékeny számban, mely bizony az adózó nép erejét nagyon igénybe vette.

Általában az adóügyek dominálják ekkor a székelység közéletét. Nagyobb hullámokat verő közügy ritkán történik a Székelyföldön a Rákóczi-forradalmat követő években. A székek ugyancsak nyögtek a katonaság eltartásának terhei alatt.

1714 végén XII. Károly svéd király törökországi fogságából menekülve a Székelyföldön ment át. Udvarhely, Marosvásárhely, Zilah felé száguldott keresztül kíséretével, 1714. október elején. A székek a kormány rendelete szerint bőségesen gondoskodtak ellátásáról. Jó sokba került «az sok vecturázás, szekereknek, postalovaknak s ökröknek megszállásával, szénabeli károk és az statioban való széna és sarjú tékozlások.» Ennek fejében aztán a főkormányszéktől a «svéciai király hadai általmenetelek alkalmatosságával» tett költségeik, fuvardíjaik adóba beszámítását kívánják. {6}

1715. május havában a székely nemzet 31 pontból álló folyamodványt intézett a guberniumhoz, melyben kérik a súlyos adózás könnyítését, «mivel már nagy teherviselésük miá szintén elnyomorodtak.» A székelyek előbb az ország adójának tizedrészét viselték, most ötödrészével terheltetnek. Felfolyamodnak az adómentességnél a kétház-jobbágy megkívánása ellen is, «mivel ők külön szokással és törvénnyel szoktak élni», élhessenek azzal ezentúl is. Sérelmesnek panaszolják fel, hogy a Maros túlsó felén lakó marosszékiek a sófalvi aknától eltiltattak, és sójuk ki nem adatik. A sóaknákra menekült jobbágyok kiadását is kérik. Az égettbor (pálinka) főzés tilalma, üstöknek elszedése nemesi szabadságukat sértik. A salétrom-főzés ellen újra felfolyamodnak. {7}

A kérvénynek alig volt eredménye, mert az bizonyos, hogy a terhes szolgáltatás tovább tartott. 1716-ra a januári országgyűlés 760000 forintot szavazott meg, melyből a székelyekre (az 1702. évi kulcs szerint) egy nyolcadrész esett.

1716-ban kitört a török háború, amely alatt óvintézkedések történtek, nehogy a nép Rákóczi nevével felbujtogattassék. A gubernium 1716. május 18.-án a székelyeket is inti a király iránti hűségre, parancsolatai teljesítésére, hogy a hitegető beszédekre ne hallgasson, és senki köztük útlevél nélkül ne járogasson. Savoyai Jenő herceg Péterváradnál győzelmet aratván, hála istentiszteletet tartani rendelnek. Miután pedig a sereg Temesvár alá szállott annak megvívására: a gubernium a győzelemért való könyörgésen kívül szekereket (csak Udvarhelyszéktől magától 40-et) rendel 6-6 ökörrel s 2-2 fizetéses és élelmezéssel ellátott béressel a székely székekből is.

A hadjáratnak fényes eredménye Temesvár elfoglalása lett. De a háború folytatása nagy terhet rovott a székelységre is. «A 164 esztendőtől fogva bíratott temesvári fortalitium és Bánság megvételeivel megáldatott» hadakozás miatt - úgymond a főkormányszék rendelete - «mind az ellenség félelmes szomszédságához képest, mind hogy az elkezdett győzedelmes operatioit a militiának téli nyugodalma után hamarébb és könnyebben reassummálhassa: kénteleníttetett őfelsége erdélyi principatusában számosabb militiát beszállítani», köztük a fővezér Savoyai Jenő herceg saját ezredét «jó hadi disciplinának példájául.» Ezért a hadi adó 1717-re 760000 forintban állapíttatott meg.

Az 1717. január 1.-ére Szebenbe hirdetett országgyűlésen nótáztattak (ítéltettek fő- és jószágvesztésre) a Rákóczival kibujdosott és még vissza nem tért erdélyi kuruc főurak: köztük székelyek Mikes Kelemen, Cserei János, Kálnoki Mihály, Dózsa Mihály. Elővigyázatból történt, nehogy a török háború folyamán itthon zavart csináljanak. Az emigratio így is tett a tatárokkal egy beütést Erdélybe a Radnai-szoroson át, de gróf Károlyi Sándor által Máramarosban szétverettek.

Ennek a hazánkban utolsó tatárjárásnak földrajzi emléke ott a Tatárhágó, mely a legutóbbi világháborúban oly nevezetes sarokpontja volt az orosz betörés ellen vívott kárpáti harcoknak s egyik színhelye a székely ezredek vitézségének.

A katonatartás terhei 1717 folyamán sem enyhültek. Sőt 1717. október 14.-én arról értesíti a gubernium a székely székeket, hogy «tetszett felséges Eugénius hercegnek a mi édes hazánk securitására, és az dühös szomszéd ellenségének újabb invásiojától való oltalmazására az itt benn lévő regimentek mellé még hat lovas regimenteket beküldeni», melyeknek ellátására megszavazván négy téli hónapra 350000 forintot, abból esett Udvarhelyre 20835 forint s a rendkívüliekből 58 köböl búza, 155 köböl zab, 34 szekér széna, 4 hordó bor és 12 mázsa hús s aránylagosan több-kevesebb a többi székekre. Pedig az eddigi országos adó leszállításáért folyamodott az udvarhoz a kormányszék, tekintettel az ellenség beütésére, a marhavészre, a termés és főként a pénz szűkvoltára, a pestis miatt sok helyiség zárlat alá vettetésére s a nyári táborozás nagymérvű élelemfogyasztására. {8} 1718-ra 700000 forint adó vettetett fel.

Az 1717-19. esztendő szomorú és gyászos kora Erdély történetének: pestis, szárazság és éhínség s mindezek következtében nagymérvű pusztulás és óriási halandóság szomorú korszaka, amely csapások Erdély lakosságának majdnem felét kiirtották. A keleti tartományokból már előbb is gyakorta beütött Erdélybe a pestis, mely ellen az orvosi tudomány és közegészségügy akkori állapota mellett alig tudtak valamennyire is védekezni. 1717 nyarán, úgy látszik, Oláhországból hurcolták be. A gubernium erre eltiltja az országos vásárokat, hogy a ragályos kört szét ne hurcolják az egész országban.

A pestis mellett más csapás is sújtotta a szerencsétlen országot. 1717 pünkösdjétől 1718 szeptemberéig nem lévén eső, oly szárazság állott be, «kihez hasonló nem hallatott» 1603 óta, midőn néhol az éhínség miatt a holttesteket is megették. Az elvetett mag nem kelt ki, a füvek, fák gyökerei kiszáradtak, annyira, hogy ahol tüzet fogott, mérföldekre égett a haraszt heteken, hónapokon át. A tavak, patakok és a kisebb folyók úgy kiszáradtak, hogy egy csepp víz sem volt bennök. A Mezőségről az emberek és állatok a vízhiány miatt kénytelenek voltak elmenekülni. A vetés, úgy az őszi, mint a tavaszi és a gyümölcsfák semmi termést nem adtak. Ahol termett is valami, mint pl. Aranyosszékben, 13 kalangya alig adott két vékát. Csíkszékben e «szomorú emlékezetű esztendőnek sterilitása miatt még csak annyi gabona sem termett, kivel csak két hónapig is beérhették volna» Sőt már az 1717. évben is ami termett Háromszéken, «annak nagyobb része üszög lévén, még az tavasz eleitől fogva pénzes búzával vagy kölcsön vett gabonával kellett» élődni a szegénységnek. Az 1718.-i «példa nélkül való nagy szárazság miá pedig (melyben némely helyen a fenyő meggyulladván, lángozólag égett) az mit ősszel vetettek, nagyobb része a földben veszett, ami kevés kikölt is, kiégett a földből a tavaszi vetéssel együtt.»

«Ezt követé az 1719.-i aratásig oly nagy szigorú éhség, hogy fát, szalmát, rügyet, makkot, dögöt rág vala az szegénység és a község, melyből származék oly nagy iszonyú döghalál», hogy majdnem fele a lakosságnak elpusztult. «A nagy drágaságban találtattak olyan fukarok is, akik nem átallottak egy köböl búzáért 20 forint érőt venni, vagy még magához az éhelholt megszűkülteket jobbágyságra kötelezni.» {9}

Ilyen általános nyomor és ínség közepette a szegénység egy része az éhhalál elől menekülve elbujdosott a közeli két Oláhországba, vagy a magyarországi részekbe. Hiába tétettek óvóintézkedések, az okot megszüntetni nem tudván, a következményeket meggátolni karhatalommal nem lehetett. Ilyetén viszonyok között nem csoda, ha az éhenhalással küzdő nép a kétségbeesésre jutott s minden erkölcsi és társadalmi rend felbomlott. A tulajdonjog tisztelete megszűnt, a lopást nem tekintették véteknek. «Vadnak olyanok is, írják a csíkiak a guberniumnak - kik lopásra, tolvajlásra, mások házai felkóborlására gondolkoznak, igen hintegetik az szót közönségesen, hogy másét elvenni nem is volna vétek.» Másutt a szegénylegények hada csoportokként összeverődött s fegyveres kézzel rabolt élelmiszereket. Sokan elpusztultak a nyomor és éhség miatt, s akik megmaradtak, azokat újabb csapás, a pestis tizedelte meg.

Az ínség eltartott egész 1719 aratásig, amely szerencsére bő termést hozván, az életben maradtakat ellátta táplálékkal. Annál makacsabbul dühöngött a pestis továbbra is. A guberniumi és székbeli rendeletek 1719 nyarán és őszén leginkább a pestis elfojtására törekszenek.

1720 telén végre szűnőfélben volt a pestis s a gubernium elrendelhette (március 10.) a hála-istentiszteletet, a Te Deum eléneklésére Húsvét másodnapját határozván; elrendelte a megholtak számának összeíratását is faluk szerint. Szomorú statisztika került ki belőle, mely szerint a három év alatt (1717-1719) meghaltak száma megközelítette az életben maradtakét. Csíkban pl. 25 faluban 11348 halottat temettek el s 14438 élő maradt.

A két időközben dühöngött pestis (a Rákóczi-forradalom idején 1710-11. és 1717-19-ben) az adózó embereket igen elfogyatta, az adófizetők nagy része elhalván s azoknak adója is a megmaradt kevés népre szállott, mert az adó csak annyi maradt, mint ha az adófizetők száma meg nem fogyott volna: úgy, hogy 1719-ben egy tehetősebb emberre 50-60 r. forint, egy középsorsú emberre 30-40 forint esett.

Az 1720. évi április 17.-én Kolozsvárt tartott országgyűlés elhatározta, hogy az egész országban általános összeírás történjék. Az összeírás a méltányos adókulcs megállapítása céljából történt; de reális eredménye nem egyhamar lett, mert a három nemzet nem tudott megegyezni annak alapján sem az adó aránya fölött.

Mindenki kívánta az adófizetés arányának (quota) megállapítását, de az alapelvekre nézve nem tudtak megegyezni. A szászok már 1716-ban ellenkezésbe jutottak a más két nemzettel, s midőn királyi beavatkozásra sem tudtak megegyezni, úgy rendeltetett el 1720-ban az összeírás; de ez sem vezetett eredményre és megelégedésre. A szászok pl. szerették volna a lélekszám-arányt kulcsul elfogadtatni, de a kevésbé termékeny helyeken lakó más két nemzet, főképp a székelyek, erről hallani sem akartak.

A székelyek nem alaptalanul panaszkodtak, hogy mióta adómentességi kiváltságaik ellenére adófizetés alá fogattak (bár mindig csak önként vállalkoztak közterhek viselésére), adójukat folytonosan feljebb és feljebb emelték. A gubernium kora kezdetén, amikor még jobb állapotban volt a székelység sokkal kevesebb adót fizetett, mint most. 1697 előtt csak 50000 forintot, később 60000-et, bár az ország adója 800000 forintra is felment. A következő években azonban, midőn egy millióra emelkedett az országos adó, a székelység adóját is felemelték 90-95000 forintra, de többre nem. Körülbelül tehát egy tizedét fizették a XVII. század végén s a XVIII. elején az országos adónak. Később előfordult, hogy az országos adó leszállt egy millióról, a székelyek adója pedig felülemelkedett a 100000 forinton. A XVIII. század harmadik tizedében az ország adójának mintegy hatodrészét viselték, 1724-27-ben 17%-ot fizetvén az országos adóból, 1729-ben 16 2/3 %-ot. {10}

Az 1729.-i országgyűlés elé a székely nemzet tervezetet terjesztett a három nemzet közti adóarány megállapítására. Az adókulcsra nézve figyelembe kívánják venni a pénzszerzés könnyebbségét vidékenként, a szántóföld, rét, legelő mennyiségét, a marhaállományt, a talaj minőségét, az éghajlatot, a terményeket, kereskedést, kézműipart, a közterheket, adósságokat, a nemzetek számarányát, a városok, falvak állapotát. Fő jövedelmi forrás szerintök a bor, amit leggyorsabban lehet pénzzé tenni, azután a búza és a szarvasmarha.

A Székelyföld e három főpénzforrás tekintetében nagyon szegény. Bort nem termel, búzája kevés, eladásra alig telik, marhában is nagyon szegény, mert alig van legelője.

Hivatkoznak a székely nemzet régi és a «mostani császártól» is megerősített kiváltságaira, adómentességére s protestálnak, hogy azokról valaha lemondtak volna, hanem mindig csak önkéntesen adóztak, mint ahogy most is csak saját jószántukból mennek bele a tárgyalásba s vállalnak magukra erejökhöz mért méltányos terhet és adóarányt.

Régebben (1700 körül) a székelyek az országos adó tizedrészét fizették, ezt az arányt most is erős érvekkel tudnák megokolni, de a visszavonás kikerülése, a huzalkodás és viszály megszüntetése végett hajlandók az adó hetedrészét elvállalni.

A felosztást jövőre így javasolják:

Fizessenek a taksás városok 9%-ot

A székely nemzet 14%-ot

A vármegyék adjanak 37 3/4-et

A szászokra maradna 39 1/4 rész

Protestálnak, hogyha az országos adó 600000 forinton felül haladna, ők többet, mint ennek a 14%-át nem vállalhatják.

Vegye tekintetbe testvériesen a másik két nemzet azt, hogy a székelyek 39 év óta mindig több-több terhet vállaltak magukra: 50, majd 60, 75, 95 ezret, s midőn az országosadó le is szállott később 800, 700, majd 600 ezerre; a székely nemzetet ebből az engedményből nem részesítették, úgy hogy míg a millióból 95000 forint adót fizettek, most a 600000-ből 100000-et kénytelenek fizetni, pedig az előbbi arány szerint csak 57000-et kellene fizetniök.

Utasításba adják a követeknek, hogy ha nem sikerülne megegyezni, őfelsége ítéletére kell bízni az adóarány megállapítását. {11} A székelyek javaslatát a másik két nemzet nem fogadta el. A vármegyék javaslatukban az összes adó hatodrészét kívánták a székelyekre róni, melyet viszont ezek főtisztjei és követei nem akartak elfogadni. Az 1730.-i országgyűlésen végre, a rendek sokféle szemrehányására, hogy a testvéries megegyezésnek egyedül ők állják útját, miután a másik két nemzet már barátságos egyezményre lépett, nehogy csökönyösséggel vádoltassanak, s legfőbbképpen a fenséges királyi gubernium kegyes intésének engedve, a székely követek az adó hatodrészét elvállalták, protestatio mellett ugyan és csak ideiglenesen, három évi időközre, azzal a feltétellel, hogy a gubernium minden esztendőben némi tekintettel és engedménnyel lesz, miután (úgy mondának) maga a gubernium is elismerte, hogy erejükön felül vannak megterhelve. {12}

Erre nézve egy Kolozsvárt 1730. június 22.-én kelt okiratban a rendek elmondják, hogy mivel a székely nemzet az egyezmény ellen nehézséget támasztott s 2000 forintig megkárosítva érzik magukat, mert földjük terméketlenebb, mint a másik két nemzeté: nehogy a székely nemzetnek oka maradjon a panaszra, a másik két nemzet beleegyezett, hogy a gubernium a helyett egyéb kárpótlást adjon.

Az adóarány e szerint 1730-ban így állapíttatott meg. Száz részre osztatván az adó, ebből a magyar nemzet fizet 37%.-ot, a székely 17%-ot, a szász 38%-ot, a taksás helyek 8-at. {13}

Ami immár ennek az adónak a székely székek között való felosztását illeti: a 17%-ot 1727-ben így osztatott fel a székely székek között:

Udvarhelyszékre esett 4 és 3/4 rész

Háromszékre 5 és 3/4

Csíkszékre 2 és 2/4

Marosszékre 2 és 5/8-ad rész

Aranyosszékre 1 és 3/8-ad rész. {14}

Ez az arány kevéssé változott később is. A 17%-os adóarány is érvényben maradt, nemcsak az előre megállapított három esztendeig.

A székelyek az 1736.-i országgyűlésen, amelynek egyik főtárgya az adófelosztás megállapítása lett volna, ismét erősen sürgették adójuknak hatodrészről hetedrészre (17%-ról 14%-ra) leszállítását, kijelentvén, hogy azt fizetni nem bírják. Megokolták már 1729-ben (írják), hogy sem földjük mennyisége, sem minősége, sem jövedelmük, sem adózó lakosságuk aránya nem teszi ki Erdély hatodrészét, sőt hetedét sem. Sürgetik ennélfogva az adózó népnek általános összeírását, s indítványozzák 12 tagú összeíró bizottság kiküldését mind a három nemzet tagjai közül. {15} Szembe szálltak azzal az ellenvetéssel is, hogy az adófizetők számarányát tekintve legkevesebb adó éppen a székelységre esik.

Az 1736.-i adó így viszonylott az adózók számához nemzetenkint:

A vármegyék adója volt 221510 forint 40 krajcár; adófizető volt 4061; esett tehát egy személyre 5 forint 30 krajcár.

A székely székek adója 94545 forint, adófizető 21020; esett egy személyre 4 forint 20 krajcár.

A szász nemzetnek adója 227544 forint 20 krajcár, adófizető volt 31716; egy személyre esett 7 forint 30 krajcár.

A taksás helyek adója 46400 forint; adófizető volt 5954; esett egy személyre 6 forint 33 krajcár.

A székelyek tehát személyenként legkevesebb adót fizettek. De ezzel szemben a székely követek kimutatták, hogy a legnagyobb igazságtalanság volna a személyek számát venni alapul az adófizetésnél, nem pedig a jövedelmet. A székelyek földje kevés és sovány és el van aprósodva a leszármazó örökösödések következtében, úgy hogy egy telken két-három testvér és osztályos atyafi lakik külön-külön házikókban; éppúgy el vannak darabolva a szántóföldek is apró részekre, úgy hogy a székelyek közt a sűrű népesség nem előnyére, de hátrányára van a gazdálkodásnak.

Az adófizető személyek szaporodását a székelyek közt az is növeli, hogy a székely fiúk mihelyt megházasodnak, különválnak szüleiktől, úgy hogy ahol ma egy adófizető van, 3-4 év múltán két vagy három fia házassága következtében 3-4 adófizető lesz. Az oláhok közt ellenben két vagy több házas fivér egy házban lakik, egy szolgálatot teljesít földesurának, s egy adófizető számba megy. A székelyek közt kevés jobbágynak van örökölt telke és földje, ura a magáéból hasít ki a jobbágynak egy-egy darabot, és lakást is zálogba vagy másként szerez nekik.

Hogy személy-szám szerint, ha a többi nemzetek között szigorúan végrehajtatnék is a népszámlálás, nem lehetne a székelyekre adót kivetni, abból is nyilvánvaló, hogy a székelyek szabad emberek lévén, tetszés szerint elköltözhetnek, és szabadon változtathatják lakóhelyüket, minek következtében a székelyek száma fogy. Fényes tanúbizonysága ennek az, hogy székelyek nagy számmal vannak az ország minden részében, városában, sőt Magyarország szomszédos vidékein, Debrecen és Nagyvárad vidékéig.

A székelyek kívánják az általános népszámlálást és adófizetők pontos összeírását, amiből ha mindenütt oly pontosan végrehajtják, mint a Székelyföldön, ki fog tűnni, hogy kik vannak adóval leginkább megterhelve. {16}

Az 1736.-i országgyűlésen nagy vita és főként tollharc folyt a három nemzet, főként a szászok és székelyek között az adóarány megállapítására nézve, anélkül azonban, hogy megállapodásra jutottak volna. A szászok is panaszkodtak, a székelyek is az adó aránytalan nagysága felett. A szászoknak azt felelték, hogy «ők mindig többet sírnak, mint szenvednek», {17} hogy a legjobb földeket bírják, a fő jövedelmi források, ipar, kereskedés az ő kezükben van, hogy ők folyvást gazdagodnak, míg a többi nemzetek szegényednek, életmódjuk fényűző, ruházatjuk pompázó, fiaikat külföldön neveltetik; ezelőtt ritkaság számban ment köztük a nemes ember, még főtisztjeik is kézművesek voltak, ivadékaikat is annak nevelték: most napról-napra több a nemes köztük s ezek és a senatorok fiai az iparűzést már szégyenlik s nagyobb urat játszanak, mint a magyar nemesek s mégis szegénységről panaszkodnak. {18}

Az adóarány felosztása felett a következő országgyűléseken is sok vita és versengés folyik. De megoldásra nem juthattak. Mindössze abban egyeztek meg, hogy az adó három részre osztassék: fejadó, marhaadó és birtokadó alosztályokra.

Az 1740.-i országgyűlésen Alvinczi Gábor főkormányszéki titkár terjesztett elő tervezetet az adó igazságosabb felosztására nézve, sikertelenül. {19}

Az 1745.-i szebeni diaetán «az adó elosztása felett ismét nagy ellenkezés volt, a székelység nem akart adózni, a szászság felmondott az accordáról.» {20}

Az 1747.-i országgyűlésen «az adó megállíttatott accorda szerint 609940 forint 35 krajcárban, a kvártélyokért fizetés két esztendőre 111892 forintban.»

Mária Terézia 1742-ben elrendelte, hogy az adó igazságos felosztása végett új összeírás történjék. Az 1746.-i országgyűlésen bizottságot neveztek ki, mely az összeírás tervét kidolgozza. A bizottság meg nem egyezhetvén, elhatároztatott, hogy mindenik nemzet saját tervét küldje fel az udvarhoz. A tervek felvitelére 1748-ban követséget választottak, de a felküldést húzták-halasztották, mígnem az 1749.-i országgyűlésre királyi rendelet érkezett, hogy a követeket négy hét alatt felküldjék. Ennek alapján az 1750.-i országgyűlésre rendelet érkezett, hogy az adózók és megadóztatható tárgyak összeírassanak. {21} Elkészülvén az összeírás, Mária Terézia 1752. február 7.-i rendeletével megdicsérte a bizottságot s utasította, hogy a vármegyéket és székeket vidékenként három osztályba sorozza: jó, közepes és rossz osztályzatba, éghajlat, fekvés, kereskedés, ipar szerint, éppúgy a városokat és falvakat.

Bécsben gróf Bethlen Gábor udvari kancellár elnöklete alatt bizottság ült össze, mely az erdélyi adót új alapra, a földre és barmokra fektette. Ez a rendszer (norma) Mária Terézia 1754. augusztus 12.-én kelt rendeletével életbe lépett és Bethlen-adórendszer név alatt sokáig fennállott.

Az 1755.-i szebeni országgyűlésen az adó a régi arány (accorda) mellett megállapíttatván, elosztása módjára nézve már az új norma fogadtatott el.

A Bethlen-adórendszer alapján Erdély három osztályba (classis) soroztatott a vidékek pénzforgása szerint; minden vidék termékenysége arányában ismét négy kerületre (plaga) osztatott, s ezen classisok és plagák szerint rovatott ki a fejadó és a termesztmények adója. Az arány e szerint nagy különbséget tüntetett fel vidékek szerint: az első osztály első kerületében a fejadó 2 forint 40 krajcár, a 3-ik osztály 4-ik kerületében 39 krajcár volt. {22}

Az új rendszernek alapeszméje ugyanaz volt, amit a székelyek már két évtizeddel azelőtt hangoztattak.

Az adófizetés kirovását így állapítja meg Udvarhelyszék Bikfalván 1751. december 20.-án tartott gyűlésén:

Egy szabad férfi fejadója 2 forint, szabad özvegyé 1 forint, jobbágy férfié 1 forint, jobbágy özvegyé 30 krajcár, zsellér férfié 1 forint 30 krajcár, zsellér özvegyé 521 - krajcár, egy vagus (helyhez nem kötött) férfi adója 2 forint, ennek özvegyéé 1 forint. Egy adórovatalt (articulua) tesznek továbbá a következő javak: 4 köböl őszi vetés, 8 köböl tavaszi vetés, 1 köböl köles, vagy törökbúza, 6 szekér széna, 50 veder bor, egykövű vagy kerekű malom, 2 jó ökör, 3 középszerű ökör, 4 alávaló ökör, 3 fejős tehén, 6 lógó marha (3 esztendősön alul való), 20 juh, vagy kecske, 30 disznó (kétesztendős), 20 kosár méh, egy égettbor vagy ser főző üst. Egy jó mester- vagy kereskedő ember két rovatalt fizetett, egy középszerű másfelet, alábbvaló egyet; egy tizenhat évesnél idősebb segéd szintén egyet. Egy vadászpuskára a gubernium rendelete szerint 5 forint, kutyájára 2 forint adó esett.

Az özvegyek és jobbágyok javai után rendesen csak felényit adóztak most is, de kimondatott, hogy «a segédes, jó tehetségű özvegyek facultási egészen felvétessenek adó alá.» Éppúgy «a tehetős és sok marhájú zsellérek is magok facultásokról mint a szabad emberek úgy contribuáljanak.»

Végül elhatározták, hogy «az ecclesiasticusokra, papokra, mesterekre adó nem vettetik, míg felséges asszonyunk nem parancsolja.» {23} Komplikált adórendszer volt biz' az, melyben eligazodni nem volt könnyű dolog. De hát ez rendes tulajdonsága minden adórendszernek, mely ma még bonyodalmasabb a régieknél is.

Az adózás új módja, a «Bethlen-rendszer» nem oldott meg minden nehézséget, sőt a régiek helyében új sérelmeket teremtett, melyek ellen a következő országgyűléseken a rendek felfolyamodással éltek.

A székely nemzet főtisztjei és követei az 1756.-i országgyűlésről felterjesztést intéztek a királynéhoz a székely jobbágyok adózására nézve, kifejtvén, hogy a székely nemesek jobbágyai mindig csak felét fizették a szabadok adójának, amit az «élő kincstár» érdekében jövőre nézve is fenntartani kérnek.

Kifejtik, hogy a szabad székelyek és a jobbágyok adózási elve egészen különböző. Mert a szabadok ezelőtt katonáskodni tartoztak, s adójukkal most ettől mentesítik magokat, míg a székely jobbágyok régebben sem katonáskodni, sem adózni nem tartoztak.

A székely jobbágyok földesuraik birtokain telepedtek le, amely birtokok a székely nemzet ősi jogán adómentesek voltak, de katonáskodni tartoztak érte, bele nem értve a jobbágyokat, mint azt a Lipót-féle diploma 14.-ik pontja is bizonyítja.

Midőn Erdély az Osztrák-ház uralma alá került s a székelyek hadi kötelezettsége megszűnt, s a székelyek Lipót császár buzdítására rövid időre adót vállaltak, a jobbágyokat is adó alá vetették terményeik felére nézve, amely adózási rendszer az egész székely nemzet kebelében úgy volt szokásban egész a múlt évig, midőn az írj adórendszer kezdődött.

Különben is a székely székekben igen kevés jobbágy van s ezek sem egyenlő haszonélvezői a szabad székelyekkel a községi vagyonnak, melyből (ti. a közös földből, legelőből, erdőből) csak felényi, vagy negyedrészt kapnak, mint a szabad székelyek, sőt néhol, mint pl. Csíkban, azokból egészen kirekesztetnek. A méltányossággal és igazsággal sem egyezne meg azért, hogy a haszonélvezőkkel egyenlő adó alá vettessenek.

Ezek a szabad székelyek közt kevés számmal élő és eddig kevés adót fizető jobbágyok midőn tapasztalták állapotuknak az új adórendszer következtében súlyosbodását, a szabad székelyeknek lényeges megkönnyebbedését, olyan mozgalom támadt közöttük, hogy méltó aggodalom szállotta meg a székely nemeseket, amit ismételve jelentettek a guberniumnak: az ti. hogy, elbujdosnak Oláhországba vagy másfelé vérrokonaikhoz (minthogy ezek a jobbágyok többnyire az állhatatlan és a változást szerető oláhságból állanak); amiből az élő kincstárnak jelentékeny, a székely nemességnek pedig pótolhatatlan kára lenne.

Végül pedig mivel a nagyobbára szegény székely nemességet az adófizetésben ezelőtt leginkább az segítette, hogy ha egy jobbágya volt, az a régi törvények és országgyűlési végzések értelmében urát az adófizetésben segítette, ha pedig két jobbágya volt, urát az adótól mentesítette; már most ha a szegény nemesség közt (amilyen sok van a székelységben) mind földesúr, mind a jobbágy adót fizetni köteles, az eddigihez képest kettős teherrel nyomatnak el, amely urat és jobbágyot tönkretesz.

Mindezekből kitűnik, hogy ősidőktől fogva másnemű volt a székely jobbágy helyzete, állapota, különbözők javadalmai, mint a szabad székelyeké s minthogy - írják - Felségednek sem volt szándékában az ősi törvényes és királyi szóval megerősített szokásokat megváltoztatni, hanem az új adórendszer célja az, hogy az adó a jövedelemmel arányosíttassék: alázattal könyörögnek, hogy jobbágyaik ősi helyzetét hagyja meg, hadd élhessenek tovább is anyai védelme alatt s a hű nemesség jövendőre is megtartassék és élhessen. {24}

A királyné a székely nemesség e felterjesztését 1757. augusztus 9.-én leküldte Bécsből a guberniumhoz, hogy adjon arra nézve véleményt. {25} Alig hogy leérkezett, midőn az 1757. évi augusztus 21.-én Szebenben tartott országgyűlés a követek utasítására és közbenjárására magáévá tette a székely jobbágyok ügyét s helyzetükről és megterheltetésükről felterjesztést intézett a királynéhoz. {26}

A felterjesztésnek mindössze annyi eredménye lett, hogy Mária Terézia 1759. augusztus 5.-én kiadott végzésében biztosította a székely nemességet, hogy miként az adórendszerrel eddig sem érte őket jogtalanság, úgy a jövendőben is egyik legfőbb anyai gondja lesz, hogy mindenki jogaiban, kiváltságaiban és szabadalmaiban megtartassék, a régebbi kegyelmes rendeletek és hazai törvények értelmében, amint azt úgy a régebbi, mint az 1754. augusztus 12. és azutáni leiratokban eléggé kijelentette. {27}

Mária Terézia 1759. november 1.-én a katonaság ellátásáról és az adónak a hadi pénztárba való befizetéséről szabályrendeletet adván ki, meghatározta, hogy miként kell a katonákat bekvártélyozni, ellátni fával, élelemmel, előfogatokkal stb. Két táblázatos kimutatás egyike azt tünteti fel, hogy a tiszteket hány szoba, kamra és konyha illeti meg. A második faellátás tekintetében három osztályt különböztet meg az országban, a szerint hogy az erdők közelsége vagy távolsága miatt hol könnyebb vagy nehezebb tűzifát szolgáltatni. Az I. osztályba sorozott helyeken a fa öle 2 forint 5 krajcár. A II. o. 1 forint 45 krajcár. A III. o. h. 1 forint 20 krajcár számítandó egy-egy öl fáért. Udvarhely, Háromszék, Csík a harmadik osztályba soroztattak. Marosszék nagyobb része szintén a III.-ba, a káli járás a II.-ba, a bándi az I.-be. Aranyosszék egészen az elsőbe.

A katonaadó 1759-re 719033 forint 25 krajcárban állapíttatván meg s a katonai «szolgalom» (salgamum vulgo service) a nyári szénáért, fűért és előfogatért 100000 forinttal az országgyűlés által megváltatván, összesen 879033 forint 25 krajcár volt fizetendő. Ezt négy részletben kellett fizetni. De úgy hogy az egész összeg háromnegyed része esett a téli kvártélyozásra és egynegyed része a nyárra. {28}

1761-től egész 1781-ig nem tartatván országgyűlés Erdélyben, az adókat a régebbi megegyezés (accorda) figyelembe vételével vetették ki önkényesen.

1 A «főnemes», «főrendek» alatt a XVIII. században a Székelyföldön nem mágnás, főúr értendő, hanem birtokos nemes; a főurakat «urak», kifejezéssel jelölték. Így pl. ugyanazon okiratban ez áll: «valakik pedig az urak, főrendek, vagy nemesek közül» stb.

2 Lásd: részletesebben Udvarhely vármegye története 441.

3 A Compilatae Constitutiones (V. r. 45, 46. edictum) szerint már az 1667. évi törvényhozás adót vetett rájuk, mit az 1692. V. törvénycikk is megismételt, 10 személy egyházi nemesre 150 forintot vetvén.

4 «Articulares Constitutiones 1714.» (Irattáramban.)

5 Székely Oklevéltár VII. 196.

6 Udvarhely vármegye levéltára 1714. acta politica.

7 Lásd bővebben Udvarhely vármegye története 448.; A vármegyei levéltárban gubernium act. 91, 92. sz.

8 Udvarhely vármegye levéltára Guberniumi rendeletek, III. 110.

9 Székely Oklevéltár VII. 231-267.

10 Székely Oklevéltár VII. 348. és 355.

11 Székely Oklevéltár VII. 353; A székely nemzet 1736.-i projectumából kitűnik, hogy ez a tervezet 1729-ben kelt. (Egykorú másolat, gyűjteményemben, Kolozs vármegye kiselejtezett iratai közül.)

12 Az 1736.-i székely «Projectum»-ban (gyűjteményemben).

13 Conventio nationalis super contributione a. 1730 Claudiopoli consecuta (Gyűjteményemben, Kolozs vármegye levéltára kiselejtezett irataiból.) Az eddigi felosztás szerint a taksás helyek adója volt 6 2/3, a székelyeké 16 2/3, a magyaroké 37 1/2, a szászoké 39 1/6. (Székely Oklevéltár VII. 355). Gál László Erdélyi diaeták 216.

14 Székely Oklevéltár VII. 349.

15 Projectum supr. officialium ac deputatorum sedium Siculicalium stb. Cibinii 1736 diebus Junii. (Gyűjteményemben.)

16 «Considerationes ex parte nationis Siculicae... super adjustanda proportione contributionali delegatorum die 23. Junii 1736..» (Gyűjteményemben, Kolozs vármegye levéltára kiselejtezett irataiból.)

17 «Experientia nobis suggerent almam nationem Saxonicam plus semper ftere, quam dolere.»

18 Cibinii die 20 Junii ad. 1736, Nomine Comitatuum et Nationis Siculicae facta responsio ad Reflexiones Nationis Saxonicae de quanto proportionando. Opus concinnante Barone Lázár de Gyalakuta.» (Gyűjteményemben, Kolozs vármegye levéltára kiselejtezett irataiból.)

19 Projectum Alvincianum de aequiori centributionis norma sub dieta 1740. (Gyűjteményemben, Kolozs vármegye levéltára kiselejtezett irataiból.)

20 Gál László: Erdélyi diaeták végzései II. 230, 233.

21 Az «instructio pro conscriptoribus» meg van nyomtatásban 1750-ről Udvarhely vármegye levéltárában.

22 Kőváry László Erdély története VI. e. 117.

23 Eredetije Udvarhely vármegye levéltárában.

24 Extractus reflexionum et respective precum supremorum officialuni et deputatorum nationis in Transylvania Siculicae. (Udvarhely vármegye levéltára. 1757 csomó).

25 «Extractus caesareo-regii rescripti.» (Udvarhely vármegye levéltára. 1757 csomó)

26 Az udvarhelyszéki 1757 követek jelentésében olvassuk: «Ad 5-tum: Az székely natioban lévő jobbágyok statusa és nagy aggraviuma és cum motivis sufficientibus rationibus őfelségének regnotenus feladatott.» (Udvarhely vármegye levéltára acta politica IV. sz. 2.)

27 A nemesség egy emlékiratában, mely régi jogaikat számlálja elő a telekkönyvek szerkesztése alkalmából k. n. (Udvarhely vármegye levéltára)

28 A nyomtatott szabályrendelet Udvarhely vármegye levéltárában.