Apafi Mihály halálával az 1690-ben beállott interregnum kedvező alkalmat nyújtott a töröknek és pártfogoltjának - Thököly Imrének, hogy az erdélyi fejedelemség elnyerésére megtegye a régóta óhajtott lépéseket. A szultán 1690. június 8.-án kelt athnáméjával Thökölyt erdélyi fejedelemmé nevezte ki. Csak el kellett azt foglalnia. A szultán török, tatár és oláh segédhadakat rendelt Thököly magyar kurucai és hajdúi mellé, akik Oláhország felől készültek beütni Erdélybe.
Az erdélyi ideiglenes kormány ezzel szemben általános hadfelkelést hirdetett, de kevés eredménnyel: a benn lévő német császári és a vármegyei hadakon kívül nagyobb számmal csak a székelység kelt fel.
A döntő ütközet Zernestnél történt, ahova Thököly a Királykő háta mögött emelkedő meredek hegyeken át, ahol nem is álmodták, vezette seregét az ellenség háta mögé. Igazi hannibáli átkelés volt.
A csatát - melyben a német hadak a székelyeket háttérbe szorították, úgy hogy ezek a harcban alig vettek részt - az erdélyiek vesztették el (augusztus 21.). Teleki Mihály erdélyi főgenerális elesett, Heisler tábornok (a németek fővezére) elfogatott s Erdély egy csatával Thököly hatalmába került. {1}
Thököly nagy gondot fordított a székelység meghódítására, ami 4-5 nappal a csata után a prázsmári táborban végbement. Udvarhelyszék augusztus 26.-án jelentette be követei által meghódolását Marosszékkel egyszerre, miután már Háromszék s Csíkszék is meghódolt.
Thököly erdélyi uralmát legfőbbképpen Erdélyek legharciasabb nemzete csatlakozására alapította s a hivatalos hódolaton kívül a nép megnyerésére is törekedett. A székelyek hazafiságára nem hiába számított. Szeptember 10.-én már a székelyek példája követésére hívta fel a szászokat, dicsekedve mondván, hogy «immár hűségünkre állott és mellettünk dicséretesen fegyvert fogott a székely náció.»
Thököly a Barcaságból Udvarhelyszék felé vette útját s szeptember 10.-én Homoródszentpéternél állott táborban. Innen Szeben mellé Keresztyénszigetre ment, ahova szeptember 15.-én országgyűlést hirdetett. A székelységnek csatlakozását Thököly azzal hálálta meg, hogy megígérte «a székely nációnak szabadságában való megtartását», az ingyenes közmunkákat eltörölte, s adómentességöket visszaállította.
Thököly uralmának napjai azonban meg voltak számlálva. Badeni Lajos őrgróf nagy sereggel sietett Belgrád alól Erdély visszafoglalására s Thököly csatát állani nem akarván, a Székelyföld felé való visszavonulásra határozta magát. Október 10.-én bevonult Székelyudvarhelyre, nyomon követtetvén a császári hadaktól.
Thököly Udvarhelyről a Homoród völgye felé vezette seregét. A két ellenséges haderő aztán a Barcaságban, a határ havasok alatt találkozott, de Thököly ott sem állott harcot a túlnyomó erővel szemben, hanem október 24.-én éjjel a Bodza-szoroson kivonult az országból. Magával vitt az erdélyi urak és úrnők, nemesség és székelység közül mintegy 300-at s még vagy annyi közrendűt, élő tanúságául és zálogául az ő erdélyi fejedelemségének.
Keserves bujdosásnak hosszú, évekig tartó sora követte ezt az emigrációt, előbb Havasalföldén, ahol nagy nélkülözések között vándoroltak és táboroztak az egész ősz és az 1691.-i tél folyamán, mígnem tavasznyíltával az Al-duna mellett a Vidinnel szemben lévő földvárban telepednek le. 1691 végén a szerbiai Pozserovácon telepíttetnek le téli szállásra. Nyár folyamán résztvettek a török hadak táborozásában. Pozserovácon töltik az 1692/93. évi telet is, «mezőben, erdőkben, kalyibákban» nyomorogva.
1694. telére a nagyvezér az erdélyieket a kurucoktól külön, Szófiába telepíti át. Köztük vannak a székelyek is. Elunván a reménytelen bujdosást és nyomorgást, 1694 áprilisában felkerekedtek és hazafelé indultak, mert otthon maradt családjaikat miattok az erdélyi katonai főparancsnokság felügyelet alatt tartotta, és sokféleképpen zaklatta.
Otthon szomorú hír várta őket: a tatárok 1694-ben a tél folyamán február 13. és 15. napján beütöttek Csíkba s Felcsík falvait kirabolták, felégették és mintegy hétezer embert rabságra hurcoltak, köztük Sándor János csíki vicekapitányt, feleségét és családját Csíkszentmihályról, Csereiné Apor Ilonát - gróf Apor István erdélyi kincstartó nővérét, a történetíró Cserei Mihály nagyanyját - Rákosról, Endes Györgyöt családjával és másokat. {2}
*
Thököly beütése Erdélybe s az erdélyi hazafiak emigrálása ha nem is érte el a kívánt célt, az erdélyi fejedelemség visszaállítását; az az eredménye mégis megvolt, hogy az új kormányszék, a gubernium a régi alkotmányos jogok tekintetbe vételével szerveztetett I. Lipót 1691. december 4.-én Bécsben kelt diplomájával. Thököly keresztyénszigeti országgyűlése ama határozatának, mely a székelyek adómentességét visszaállította, része lehet abban, hogy a Lipót-féle diploma a székelyek adómentességét kimondotta. Az erről szóló 14. pont így intézkedett:
«A székelyek, eme legharciasabb néptörzs, mint eddig voltak, úgy ezután is mentesek legyenek minden adófizetéstől, minden téli és nyári katonai elszállásolás terhétől s birtokaik után, amelyeket hadfölkelés kötelezettsége mellett bírnak, tizedfizetéstől és egyéb szolgálmányoktól. Ezek ellenében azonban a haza védelmére saját költségükön katonáskodni tartoznak ezután is. A székely parasztok, vagyis jobbágyok nem értetnek ez alá.» {3}
Ez volt a székelység adómentességének alapja a gubernium korában. De a jog csak papiroson maradt, a valóságban nem érvényesült. A mindinkább súlyosbodó országos közterhek, főképpen a katonaság tartása, élelmezése sürgősen követelték, hogy a székelyek a másik két nemzet terhei könnyítése végett az adó egy részét önkéntesen magokra vállalják. De amit előbb önként vállaltak, az később rendszeressé vált; ami ellen azután gyakran, de hiába tiltakoztak.
A Lipót-diploma az országos adót háborús időben 400000 forintban állapította meg. Ebből a székelység (az 1692. szeptember 25.-i tordai országgyűlésen) «jó akaratából» elvállalt 22000 forintot, illetőleg ennek törlesztésére 24000 köböl búzát, 8000 köböl zabot és 2025 szekér szénát. {4}
Az országos adó évről-évre emelkedett, a század végén egészen egy millióig. Ezzel együtt növekszik a székelység adója is: 1693-ban 35000, 1694-ben 42000, 1696-ban 66000 forintra, 1699-ben (az országos 900000 forint adóból) 90000-re; 1700-ban alászáll (800000 forintból) 75000-re, 1701-ben (750000 forintból) marad 75000, 1702/3-ban ismét emelkedik (750000 forintból) 93750 forintra.
A XVII. század végén a székelyek adója az egész országnak egy tizedében állapíttatott meg, de 1702-ben s 1703-ban már felemelkedik egy nyolcadára, a rendkívüliekkel még többre.
Voltak esztendők midőn jóval alább szállott, midőn a székelyek csaknem adómentességet élveztek. Így pl. 1698-ban, midőn a zentai diadalt követő nagy hadi készületek miatt az ország adója egy millióra hágott, a székelyekre mindössze 25000 forint rovatott ki, mert a székelység az előbbi évek adóterhei miatt s a köztük elszállásolt katonaság, továbbá vízáradások, pestis miatt annyira ki volt merülve, hogy a székek főtisztjei «a nemes székely náción nevében memorandumot nyújtott be az 1698.-i nagyszebeni országgyűlésen, melyben tiltakoznak az aránytalan nagy adó ellen s kérik, hogy ha a diplomában megígért adómentesség a jelenlegi viszonyok közt nem hajtható végre, legalább mérsékeltessék az adó, mert a múlt évek közterhe «utolsó elfogyásra juttatta boldogtalan székeinket.»
A gubernium maga is elismervén, hogy «feljebb terheltetett erejénél az elmúlt zűrzavaros üdőben az nemes székely náció» adójukat leszállította 25000 forintra.
A székely követek a kevés adót is mindig csak «atyafiságos indulatból» «salvo diplomate», az adómentesség joga fenntartásával vállalják el az országgyűléseken, és időközönként protestálnak az adó rendszeressé tétele ellen.
Így 1692-ben hangsúlyozzák, hogy «noha az őfelsége kegyelmes diplomájának tenora szerint mindennemű contributiotól eximáltattak: mindazonáltal azt nem tekintvén, ő kegyelmek igen nagy teherviselésekből is magokat kivonni nem akarván» a 400000 forintból ígértenek 22000 forintot. {5}
1693-ban az «a nemes székely natio contributioirul» szóló V. tc. szerint: «Jóllehet a nemes székely natio az őfelsége méltóságos diplomájának tenora szerint az rendszerént tartozó contributiok iránt magát immunitáltnak praetendálja, recognoscálván mindazonáltal mind az más két natio terheltetését, mind pedig magok atyafiúi köteles szereteteket, ígértek ezen contributionak supplementumára egész natioul, az magok között lévő taksás városokat is ezúttal magok közé kívánván, in universum r. flor. 35000» {6}
1696-ban november 10.-én a gyulafehérvári országgyűlésen a székely követek ünnepiesen protestálnak a más két nemzet előtt, hogy mivel a Lipót-féle diplomában megerősített nemesi szabadságuk szerint a székely nemzet portio, quártély és semminemű adózással nem tartozik s mikor elsőben az kolozsvári gyűlésen a portio felvettetett, akkor is «cum protestatime semel pro sempera vállalták fel, hogy a többi rendeket szeretetből és nem kénytelenségből segítsék: azért ismételten protestálnak, hogy a diplomához akarják magukat tartani és kérik, hogy akaratuk ellen rájok «sem portiot, sem quártélyozást, sem egyéb contributiot» ne vessenek. Mégis ígértek «jóakaratjuk szerint» 66000 forintot. {7}
A királyhoz is felfolyamodtak a végett, hogy hűséges szolgálataikra való tekintettel és a diploma erejénél fogva az adótól és szállásadástól mentessenek fel. Mire I. Lipót 1700. március 21.-én adott válaszában «akkori adóját a székely nemzetnek csak egy bizonyos ideig (ti. a háborúk tartamára) valónak lenni kegyelmesen megismérte.» {8}
Miután már egy évtizeden át fizetik az adót a diploma ellenére, 1702. február 15.-én a székely székek követei Gyulafehérvárt személyesen megjelenvén a gubernium előtt, élőszóval és írásban protestáltak, hogy a székely nemzet adót fizetni nem tartozik s «ha hazafiságuktól s keresztyén atyafiúi szeretetüktől nem viseltettek volna, tartozásképpen nem tartoztak volna a feljebb elmúlt terhes esztendőkben» sem, annál kevésbé most, miután a béke helyre állott; mindazonáltal a «szép unió és atyafiságos szeretet» kedvéért és a király iránti hűségből elvállalták a megállapított 600000 forint országos adó egy tized részét s a múlt évi hátralékok egy részét, de óvással a jövőre nézve. Erről a protestatioról a gubernium a székelység jogai védelmére nagypecsétes oklevelet állított ki. {9}
1702-ben (a gyulafehérvári március 10.-i országgyűlésen) a székely nemzet kiváltságaik és diploma 14. szakasza fenntartásával a katonai adónak egy nyolcad - s a rendkívülinek egy ötödrészét vállalta magára. A székelyek tehát az országos adónak előbb tizedrészét, majd nyolcadrészét vállalták magokra önkéntesen. Ezt részint pénzben, legtöbbnyire azonban a katonaság számára szállított terményekben (búza, zab, széna, hús) fizették.
Az adó «quantum» egy összegben állapíttatott meg s aztán aránylagosan osztatott fel az egyes székek s a székek kebelében falvak és lakosok között a marhaállomány arányában.
A székely székek között legtöbbet fizetett a legtermékenyebb és legnagyobb Háromszék, azután következett Udvarhelyszék, kevesebbel adózott Maros- és Csíkszék, legkevesebbel Aranyosszék. 1700-ban az arány ez volt: Háromszék 33%, Udvarhelyszék 26%, Marosszék és Csíkszék 17%, Aranyosszék 7%. {10}
Ez az arány nem volt állandó: a viszonyok és körülmények változtával az adóarány is változott. Háromszék körülbelül egy harmadát, Marosszék és Csíkszék egy ötödét, Udvarhely egy negyedét fizette. Aranyosszékre 12-15-öd része esett a székelység összes adójának. Így 1700. májusban a székelységre a nyári félévre kirovott 13000 forintból és 5000 köböl búzából Háromszékre 4300 forint és 1654 köböl búza, Udvarhelyre 3300 forint és 1269 köböl búza, Marosszékre 2300 forint és 900 köböl búza, Csíkszékre 2200 forint és 847 köböl búza, Aranyosszékre 900 forint és 33 köböl búza esett. {11}
A rendes adón kívül a várak építésére felvetett 40000 forintból a székely nemzetre kirovatott 8000 forint (tehát egy ötöde) s a rendkívüliekre kivetett 12000 forint adóból a székelyekre 3000 forint.
A 8000 forintból Háromszékre osztatott 2300, Udvarhelyszékre 2200, Csík- és Marosszékre 1450-1450, Aranyosszékre 6000 r. forint. A rendkívüliekre kiszabott 3000 forint székely adóból Háromszékre kiróvnak 900, Udvarhelyszékre szintén 900, Csík- és Marosszékre 500-500, Aranyosszékre 200 forintot. A taksás városokra 1000 forintot.
1702 és 1703-ban a székely nemzet ugyancsak az adónak egy-egy nyolcadát vállalván, 750000 forintból jutott rá 93750. Ehhez járultak még a «taksás városok» közül Csíkszereda 20, Udvarhely 100, Sepsiszentgyörgy 443, Ilyefalva 486, Kézdivásárhely 500, Bereck 650 forinttal.
Kik és hogyan fizették ezt az adót?
Birtokos nemes ember, akinek legalább 2-3 jobbágya volt, pénzadót nem fizetett; {12} kivéve, ha a széknek «hirtelen pénzbeli terhes impositioja (rovatala) volt», amikor önként aránylagosan «megrótták» magokat. A katonai terményadóban azonban a nemesek is segítették az adózókat. Olyan nemes ember, akinek csak háza s esetleg egy jobbágya volt (egy-házi nemes) részt vett az adófizetésben (nem úgy, mint Magyarországon), «mivel nincs, aki helyette fizessen.» {13}
A szabad közszékelyek (szabadosok), akik régebben «házanként» katonáskodtak, rendszeres adófizetés alá fogattak. Adót fizettek végül a parasztok (földesurak jobbágyai); azzal a különbséggel, hogy miután hetenként 3 napot tartoztak a földesúrnak szolgálni, vagyonuk után csak felényi adót fizettek, mint szabadosok, vagy a jobbágytalan egyházas nemes emberek. A szolgák csak akkor fizettek, ha paraszt földet míveltek.
Az adókulcs a Székelyföldön a marha-állomány volt, ezt tekintvén legigazságosabb fokmérőjéül a vagyon arányának. Az összeírás úgy történt, hogy a nemesek és a «marhás» szabadosok ökreit egyesével írták össze; a vagyontalan («semmis») szabadosokat kettesével, a jobbágyok ökreit is kettesével. a solymárokat és «jobbágy marhásokat kettesével, a jobbágy semmiseket, marhátlanokat pedig négyesével» számítva. Amely földesúrnak tíz ház jobbágya volt, tarthatott egy jobbágybírót, 4 ökör után adómentesen. A szolgák adómentesek voltak. {14}
Így állapították meg az adókulcsot, mely szerint 1700-ban volt Udvarhelyszéken «marhaszám a semmisekkel együtt» 5841 1/2, 1702-ben 6093. Ezekre aztán kivetették a marhaszám szerint felosztott adót.
Az 1702. január 7.-i országgyűlésen elhatározták, hogy minden székben adóösszeírók (connumaratorok) választassanak; az ezek által elkészített adólajstrom a szék elé terjesztessék; az adóbehajtást a számvevők s végrehajtók (perceptorok, exactorok) intézik s a főszámvevő (generális perceptor) számolja el. {15}
Az adószedésben a szék vicetisztjei is közreműködtek s a végrehajtásban (executioban) egyik főtisztnek, vagy helyettesének is jelen kellett lennie.
A katonák elszállásolására biztosok (commisariusok) és felügyelők (inspectorok) ügyeltek fel.
A katona-elszállásolás és ellátás nyomasztó terhet rótt a lakosságra. Minden közkatona kapott egy hónapra (1702) 2 véka búzát, lova számára harmadfél köböl zabot (köblit 5 vékával számítva) és egy szekér szénát. Ezeket az adóba beszámították. Még nagyobb teher és alkalmatlanság volt, mikor a gazdáknak magának kellett koszttal is ellátni a katonát. {16} Mert a megszabott szolgálmánnyal a katonák rendszerint meg nem elégedtek, s jogtalanul zsarolták, sarcolták a népet. «Oly nagy szabadságuk volt a vitézeknek, hogy a szegény paraszt embereket magok tulajdon szolgálatjára hajtották, az urak szolgálatjától elvonták, nyomorgatták, verték és nem emberekhez illendő helyekbe tartották, míg mindeneket a vitézeknek kívánságok szerint meg nem teljesítettek és meg nem cselekedtek.»
Hiába panaszkodott a nép, hiába tiltott a Felség «a vitézektől minden kóborlásokat, fosztogatásokat», hogy «kinek-kinek illendő böcsületit megadják»: a katonai zsarolások, kihágások napirenden voltak.
Midőn a visszaélések már nagyon eláradtak s a panaszok annak következtében elszaporodtak, a gubernium és katonai főparancsnokság vizsgálatot rendelt el. Katonai és polgári vegyes bizottság tartogatott vizsgálatot, de ez nagy lármával járván, később (1696. után) rendesen polgári részről folyik a vizsgálat a szék tisztei által. {17}
De a panaszokat rendszerint hiába írták össze, s a követek hiába fáradoznak a guberniumnál és a főhadbiztos előtt, a katonai főparancsnoksággal szemben ezek jórészt tehetetlenek voltak.
A katonai kihágások és a katonaság ellátásának terhei míg egyrészt nyomorba juttatták a népet, a sérelmek orvosolatlansága elkeserítette a kedélyeket és előkészítette arra, hogy felszabadításukról gondoskodjanak.
Így találta a Székelyföldet a Rákóczi-forradalom, amelynek szabadságot hirdető eszméitől csakhamar visszhangzottak a Hargita és a Keleti-Kárpátok bércei.
1 Lásd bővebben Szádeczky Kardoss Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége. (Századok. 1893. évf.)
2 A közelről érdekelt egykorú Cserey Mihály így írta meg Históriájában ennek a történetét: 1694 telére «Csíkba rendeltetett vala négy compania német quártélyba. A csíkiak azonban kiküldének Szebenbe az úrhoz (Apor Istvánhoz) Sándor Jánost (ez lőn oka a csíki rablásnak), Tamás deákot, Csató Jánost, hogy az úr vinné véghez a generálnál (Veteráninál): ne szállana német Csíkban ... A generál meg is engedé», a felelősséget - ha valami irruptio leszen Molduvából - Aporra s ez Sándor Jánosra hárítván. «Úgy vigyázzatok, - mondá Apor, a csíki vicekapitány Sándornak, Cserei jelenlétében - valami rossz dolog ne következzék, mert bizony felakadtok érette.» Sándor János azt felelé: «Bízza rám Nagyságod, ha kár esik Csíkban a tatárok miatt, az én fejem essék el érette, mert szüntelen vagyon postánk oda be.»
Csíkban azon a télen rendkívül nagy hó esett. Ahhoz való bíztában hópénzért mind otthon hadta a Gyémesi passuson strázsáló embereket ... A postákat is tovább nem küldötte Kománfalvánál Molduvában, s a vajda emberei amit hazudtanak, azzal jöttek vissza Sándor Jánoshoz, s mind elhitte. Az akkori vajda pedig, az ifjabb Duca, nagy ellensége vala Erdélynek ... Ő is ingerlé a tatárokat, hogy kijőjenek rablani s mind hazugsággal bíztatá a csíkiakat, hogy ne féljenek semmit a tatártúl ... Ha ő, a kutya igaz keresztyén ember lett volna, könnyen hírt tehetett volna, s annyi sok ezer keresztyén lélek rabságra nem jut vala.
«Már a tatár a vajda informatiójából megértvén, hogy Csíkban német nincsen, a passust is öt-hat nyomorú fegyvertelen ember őrzené, nagy táborral megindult vala és Kománfalvához, a végső faluhoz szállott vala.» Sándor oláh juhásza a határszéli havason hallván a hírt, sietve megjelenté este Szentmihályon, de nem hitték. Éjjel a tatárok előhada «Szentmihályra bemenvén, mindjárt égetni kezdének» s a lakosokat ágyban lepvén meg, kötözni kezdették. «Onnan elébb jövén Vacsárcsiban, Göröczfalvában, Rákosra, hasonlóképpen kezdettek égetni, rablani.» Cserei atyja éppen csíkrákosi házánál időzött s az éjjel a tatár-hírre «hirtelen szánban fogatja a lovait, s úgy szalad el, de a marháját mind elhajtják a tatárok.»
«Szentmihályon pedig egy szegény ember házában bemenvén két tatár, a gazdát megköti, jó felserdült leánya vala, csak nézi egy darabig, s hogy látná, hogy vinni akarják ki az ajtón, kapja a fejszét, úgy vágja az egyik tatárt, mindjárt meghal, azután a másikat is, az apját megoldozza; de tatárok érkezvén, a leányt egyben vagdalják, a szegény embert elviszik. Sándor János is akkor elszalada; és a tatárok számtalan rabbal, nyereséggel virradtig vissza is mennek.»
«Sándor János mindenfelé parancsol, hogy a hadak felüljenek, Gyergyóból is kijőnek, s egy nap a havas alatt táboroznak. Megbolondula, nem külde portásokat (ti. portyázókat, kémeket), lássák, elmentek-e, vagy nem, a hadakat is visszahozatá másnap, és akik elfutottak vala is, mind haza takarodának. Harmadnap múlva fényes nappal a tatár tábor egészben bejöve, voltak közel tizenkét ezeren és széltében fogván Csíkot, egész estig a falukot égették, prédálák, rablák, éppen Szentkirályig s egynéhány ezer rabbal, számtalan prédával békével visszamenének. Sándor Jánost is mind feleségestől akkor házánál találván, elvivék, kiket az úr, Apor uram válta ki esztendő múlva s ugyanúgy megbolondula, hogy ugyan esmét Sándor Jánost tevé vicekapitánynak, noha az egész Csík átkozta, hogy miatta romlottak el.»
«Az én szegény szentéletű, nagy-buzgó imádságú, nagy-híres gazdasszony nagyanyám is, Apor Ilona, ki Apor Istvánnal egy testvér vala, rákosi házánál esék a tatár rabságában; az előszöri irruptiokor elszaladott vala Gyergyóban, vasárnap visszajőve, hétfőn rablák el... Hetven esztendős öregasszony levén, oda be Tatárországban a hosszas út miatt elbágyadván, megbetegedék ... meghal.»
«Szebenben híre jövén Veteráninak, mindjárt kiindula Csík felé és mindenfelől a regimenteket felültetvén, az urat Apor Istvánt is maga mellé vevén, mindenütt postán megyünk vala.» Útközben hallván, «hogy a tatár már visszament: a generális a regimentekkel visszatére, hanem egy vicecolonellust ötszáz lovassal külde Csíkban vigyázni, az urat (ti. Aport) is megparancsolá, hogy bemenjen ... Mi azért éjjel-nappal menvén beérkezénk Csíkba s az úr edicrumokat (ti. rendeleteket) íratván velem a vitézlő rendeknek s jó dispositiot hagyván, bezárók az istállót, mikor a lovakat ellopták» (Cserei Historiája 233- 236.)
A tatár beütésről Lakatos István egykorú csíkkozmási plébános is érdekes feljegyzést hagyott ránk a plébánia jegyzőkönyvében. - Szerinte 1694. február 13.-án ütött be először Csíkba 350 tatár, akik lappangva a Szeret és Prut között Moldvában teleltek. Hét falut égettek fel első ízben, úgy mint Szentmihály, Szépvíz, Szentmiklós, Deina, Borsova, Vacsárcsi, Göröczfalva községeket. Sok embert rabságra hurcoltak, másokat megöltek, állatokat elhajtottak, bútorokat elvittek. Hajnaltól estig tartott a rablás. Akkor Szentmihályról elvitték Szépvízi Pál plébánost mintegy ezer lélekkel, csak hét ember maradván a faluban; a második betörés után csak öt. Szépvízről elvitték Szőcs András urat egész családjával, Göröczfalváról nemzetes id. Csereinét családjával és sok másokat.
Február 15.-én ismét betörtek a tatárok Csíkba, és pedig többen mint előbb, akik Szentdomonkostól Pálfalváig, Somlyó és Taplocáig tíz falut felégettek, kiraboltak, a lakosokat rabságra vitték s mindent elpusztítottak - reggeltől estéig. Akkor vitetett el rabságra nemzetes (generosus) Sándor János feleségével, családjával és jobbágyaival, Sándor Mihály egész családjával és jobbágyaival, kivéve feleségét, nemzetes Endes György feleségével és egész családjával, nemzetes Inczéné (Andrássy lány) családjával és jobbágyaival, férje kivételével, Miklós Péter feleségével és családjával, Búzás András úr egész családjával; 150 örmény - és többen számosan, úgy otthonról, mint jövevények és utasok különböző helységekből, akik az előbb megöltek temetésére gyűltek össze; együttvéve összesen több mint 7000-en vitetvén keserves rabságra; mások kard és a hideg által megölettek. Így egy tribusa a székely nemzetnek, mely 12 tribusból állónak számíttatik, ily váratlanul és gyorsan eltöröltetett, - senki sem állván ellent a pogányoknak. (Kiadtam a Székely Oklevéltár VI. 444.)
Sándor Jánosnak érdekes levelei maradtak fenn fogságából, melyeket kiváltatása érdekében írt gróf Apor Istvánnak. Egyik kelt «In Buczak 1694., az nap számot nem tudom, még az imádságos könyvemet is elvette»! (Lásd Székely Oklevéltár VI. 447.)
A kiváltás kölcsönösszegéből keletkezett a zálogba lekötött birtokok felett a Sándor és Apor család között az a hosszas per, mely eltartott az 1820-as évekig. Ezzel függ össze a Csíki krónika keletkezése. (Lásd Szádeczky Kardoss Lajos: A csíki székely krónika. Budapest, 1905.)
3 Szász Károly: Sylloge tractatuum 76. és 127.
4 Gál László: Erdélyi diaeták végzései 156.
5 Az 1794/95.-i «planum» memorandumában. Udvarhely vármegye levéltára.
6 Udvarhely vármegye levéltára és Erdélyi Országgyűlési Emlékek XXI. 161.
7 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XXI. 266., 278.
8 Az 1794/95. plánumban és «A székelyek adó ellen való instantiajok» 1810-ben. (Udvarhely vármegye levéltára)
9 Székely Oklevéltár VII. 47.
10 Székely Oklevéltár VII. 44.
11 A gubernium rendelete Udvarhelyszéknek 1700. május 27. (Eredetiben a vármegye levéltárában, Guberniumi rendeletek I. 8.) Vö. Székely Oklevéltár VII. 44.
12 Amely nativus embernek 2 vagy 3 ős-örökös jobbágya van, az in persona ne contribuáljon, az előbbi constitutioja szerént a nemes széknek. Akinek pedig nincs, az contribuáljon értéke szerént. Az 1702. december 5. Resolutiones ... in Bikafalva genetali congregatione sedis stb. (Udvarhely vármegye levéltára Acta politica.)
13 Székely Oklevéltár VII. 358. Ez alól is volt eleinte kivétel. Udvarhelyen pl. 1702-ben az határoztatott, hogy: «Ha szegény is, ha nativus nemes ember, ne contribuáljon, ha jobbágya nincs is, a kinek pedig jobbágya van, annak jobbágya contribulájon.» (A székgyűlés határozatában.)
14 «A juh-majorok, béres szolgák, kertészek, csordapásztorok, lovas-legények, egyszóval akiknek praebendájuk udvarból jár, azok is immunitálódnak a portiozástól» (1702. december 5. Resolutiones. Udvarhely vármegye levéltára Acta politica.)
15 Gál László: Erdélyi diaeták végzései I. 187.
16 Székely Oklevéltár VII. 13, 10, 16.
17 Udvarhelyszéken pl. 1703 tavaszán a gubernium rendeletére a szék falunként, a bírák és hat bizalmi férfi által íratja össze a rendkívüli szolgálmányokat, sérelmeket és panaszokat. A bözödújfalui Registrum azt mondja: «Anno 1703. die 13. Maj: Azmint a regium gubernium ő nagyságok parancsolatjok jött az nemes széknek és a nemes szék parancsolván minden faluknak, hogy az bírák heted magokkal jó lelkiismeretek szerint felírassanak mindenféle extraordináriumokat, vecturákat, melyeket mi is feliratván, így következnek.» stb. (Udvarhely vármegye levéltára Acta politica.)