XIX. Székely rendek a XVII. században


Nemesek. Lófők. Vörös-darabontok (gyalog-puskások). Szabadszékelyek. Jobbágyok. Solymárok.



Báthory Zsigmond 1601.-i kiváltságlevele a székely kérdést csak elvben oldotta meg, de végrehajtása sok nehézséggel járt. Az ő kiváltsága az 1562. előtti állapotok visszaállítását jelentette, a régi székely alkotmány és birtokjog alapján.

Báthory Zsigmond utolsó, rövid ideig tartó fejedelemsége után Rudolf császár-király nevében Básta generális kormányozván az országot (1602-1604), a székely kérdés revízió alá került s a következő országgyűlések teljesítették a teljesíthetőt, de eltörölték a végre nem hajthatót. A vármegyei nemesség a székely nemesség pártjára állott az országgyűlési végzésekkel.

Az 1601.-i szabadalom szerint az adományos (donatios) birtokok visszaadandók voltak az eredeti, régebbi tulajdonosoknak vagy örököseiknek. A visszaadandókért másutt akart a fejedelem kárpótlást adni. Az 1602. augusztusi országgyűlés azonban az 1601.-i szabadságlevéllel szemben védelmébe vette az összes székely nemesi birtokot, nemcsak az ősi örökségeket, hanem az új adományokat is.

Básta az új kormányzó, és a császári és királyi biztosok nem igen fogták pártját a székely népnek. 1602. szeptember 1.-i jelentésükben úgy informálták az uralkodót, hogy a székelyekkel szemben nagy a nehézség, mert ha a szabadságot úgy állítják vissza, amint megígértetett, akkor a nemességet köztük, amely tekintélyes számú, birtokaiktól meg kell fosztatni, s akkor ezeknek más birtokokat kell adni; de hogy honnan vegyék ezeket, azt nem tudják, mert az egész tartomány el van pusztulva. {1}

Voltak olyan tanácsosai is a császár-királynak, kik a székelyek felszabadítása ellen nyilatkoztak. Náprági Demeter erdélyi katolikus püspök azt tanácsolta, hogy miután a székelyek fegyverrel hódíttattak meg, nem kell őket a szabadságban megtartani, hanem ismét a szolgaságba kell őket hajtani és az érdemes nemeseknek, vagy primoroknak kell őket jobbágyokul adni, vagy a várakban és csíki vasbányákban alkalmazni. De hogy végképp ne töröltessék el e harcias nemzet had szolgálata: a lófőket, kiket a köznéptől megkülönböztetni s nemesi címerrel is megadományozni szoktak, meg kell tartani lovas katonákul. Aranyosszék, mely hűségéért mindig megtartatott a szabadságban, a katolikus egyházba volna áttérítendő. A csíki zárdát, ahol Ferencrendiek vannak, javadalmakkal kellene ellátni. {2}

Az 1603.-i kolozsvári országgyűlés ismét szót emelt a császárkirálynál a székely nemesek érdekében. A Székelyföldön vannak nemesek - úgymond - kik jobbágyaiktól, szabadságaik visszaállíttatván, megfosztattak. Ezeknek a nemeseknek Báthory Zsigmond fejedelem, a felszabadításkor azt ígérte, hogy más birtokokat fog adni. A rendek arra kérik a királyt, hogy rendelje vissza nekik székely jobbágyaikat, vagy ha a székely pórokat a szabadságban megtartani határozná, az adományosokat Zsigmond fejedelem ígérete szerint hasonló birtokokkal elégítse ki, vagy a birtokok értékét térítse meg. {3}

Rudolfnak nem sok ideje maradt azzal törődni, hogy mi történjék a székelyekkel: Bocskay felkelése csakhamar véget vetett az ő és Básta uralmának Erdélyben.

A székelyek siettek Bocskayhoz csatlakozni, ki megígérte szabadságaik biztosítását. Viszonzásul azt kívánta, hogy a székelyek megfelelően támogassák hadjáratában, hogy a lovasok jól felszerelve kopjával, a gyalogság veres egyenruhába öltözve minden széken készenlétben álljanak.

De a sokat emlegetett székely szabadság az életben és gyakorlatban nem tudta visszanyerni régi erejét és életképességét. A nemesség jobbágyságra csábítgatta a szabad székelyeket s a felszabadítottak egy része e háborús időben arra a meggyőződésre jutván, hogy a hadikötelezettség nagyobb teherrel jár, mint a jobbágyság: e miatt sokan önként lekötötték magokat jobbágyul, zsellérül a földesuraknak, hogy ezáltal a hadfelkeléstől szabaduljanak. Már Bocskay idejében aggasztó mérvet öltött ez a visszaélés. {4}

Az Udvarhelyt 1606. december 29.-én tartott székely nemzeti gyűlés kimondotta végzésül, az őfelsége (Bocskay) parancsára hivatkozva, hogy Bethlen Miklós Önéletírása, «a szabad székelység el ne kösse magát (ti. jobbágyul), mert őfelsége meg akarja őt tartani a szabadságban; akik magokat kevés zabért, pénzért, eleségért elkötötték, holott elégségesek hadakozásra, magokat váltsák meg; akik elkötötték, bocsássák ki; ha nem teszik, kezeikből kifoglaltassanak, kivévén, ha valaki halálos bűnt vagy hatalmaskodást követett el, amiből nem szabadulhatnak» {5}

Az 1607. júniusi országgyűlés már ismét a nemességnek kedvez, midőn azt határozza, hogy «az székelység között való nemesség maradjon meg az ő őstül maradottjával, pénzen vöttével, kötött jobbágyival és minden régtől fogva bírt örökségével, az medgyesi articulus tartása szerint, mely Básta György idejében concludáltatott. {6}

Báthory Gábor (1608.) választási feltételei között a 8. pont csak általánosságban intézkedik, midőn azt kívánja, hogy «az egész székelységet régi szabadságában, melyben ennek előtte való fejedelmek, azolta, miolta Sigmond fejedelem újonnan az szabadságot megadta nekik, megtartották, minden rendiben ő nagysága is megtartsa.» {7}

A jobbágylekötés Báthory Gábor uralkodása alatt is tovább terjedt, aminek következménye, «a közönséges szolgálatban fogyatkozás» mindjobban érezhetővé vált.

Az 1608. szeptemberi országgyűlés gyökeres orvoslásra szánta el magát. A fejedelem előterjesztésére, hogy újabban is «a székelység közül sokan jobbággyá lettek», végeztetett, hogy a székelyek főkapitánya (a generális) tartson vizsgálatot («cirkáltassa meg»), foglalja ki az ura kezéből, «állítsa vissza előbbi rendjébe», s ha ennek dacára «ismét jobbágyságra adja magát, halállal büntettessék meg.» {8}

Ennek végrehajtására fejedelmi biztosok (commissariusok) rendeltettek a Székelyföldre, kik a lekötött jobbágyokat összeírták és a kincstár számára visszafoglalták. Báthory azokra, kik ezentúl nemest, vagy lófőt, vagy másrendű szabad székelyt jobbággyá tennének, 500 magyar forint büntetést szabott. {9}

Ez a commissio-járás, jobbágy-vizsgálat, visszarendelés (confiscatio) megtörtént s később többször hivatkozás történik rá.

*

Bethlen Gábor uralkodása elején mindjárt (1614.) nagy figyelmet fordít a székely kérdés rendezésére. Jól tudván, hogy az ország haderejének alapját a székely hadfölkelés alkotja, elrendelte a székelyek összeírását, rendek szerint, az összes székely székekben, falvakban. Ha ennek eredményét Udvarhelyszéken összehasonlítjuk az 1602.-i összeírás adataival, úgy találjuk, hogy az akkori 60% szabad székely majdnem hatodrészére (11%) olvadt le s az 1602.-i 9% jobbágy négy-ötszörösére emelkedett, Esést mutat a lófő rend is (22%-ról 16%-ra), ellenben emelkedést a vörös-darabont. {10}

A nagy aránytalanság a jobbágyság létszámának emelkedésében azt mutatja, hogy a székely társadalom legfőbb baján, a jobbágyság terjedésén, az addigi orvoslatok nem segítettek.

Bethlen Gábor 1614 elején, a meggyesi országgyűlés alkalmával, a szabad székelyek kérelmére úgy rendelkezett, hogy «senki szabad székely el ne köthesse és adhassa magát» jobbágyul; ha ki eladta volna is, felszabaduljon és hadban szolgáljon. Aki pedig elhanyagolná, annak «szabadsága elvétessék és (kincstári) jobbággyá tétessék.» Ezt a rendeletet minden széken kihirdették, és végrehajtani igyekeztek.

Bethlen szigorúan fogta a dolgot s az 1619. májusi országgyűlésen is kemény végzést hozatott «a székelység között való jobbágyságnak csinálása felől.» (17. tc.). Azt ti., hogy az 1619.-i meggyesi országgyűlés után lekötött jobbágyot vegyék ki földesura kezéből, foglaltassák el tőle; ezentúl pedig annak, aki örökös székelyt jobbággyá tesz, 400 forint legyen a büntetése. {11}

A fejedelemnek és az országnak két fontos érdeke kívánta a székhely jobbágyság bonyolult kérdésének rendezését: a honvédelem, illetőleg a hadkötelezettség és az adófizetés ügye.

A fejedelem a székely jobbágy-kérdésnek gyökeres orvoslását és végleges rendezését kívánván, az 1622. októberi besztercei országgyűlésen részletes előterjesztést tett a megoldás céljából. Nagy visszaélésnek mondja s illetlennek, sőt az igazsággal teljességgel ellenkezőnek, hogy a székelységen való jobbágyság (kik a tízezret meghaladják), sem adót, sem dézsmát nem adnak, hadba nem mennek, hanem minden terhet csak a lófő, veres-darabont, szabad-székely hordoz; hadba ezek mennek, s ezek viselik a kivetett rovatalt. Az országnak nagy kára van abból, hogy a «zászlók üresek és csak Bocskay fejedelem idejétől közel hatezer székely lett jobbággyá.» Méltányos ezért, hogy ha már a hadakozó népek nagy része jobbágyságra adta magát, ezek adót fizessenek; ha a szokásos évenként kétszeri adóban nem is, de a portai adóban vegyenek részt, úgy, mint a másik két nemzetben lévő szegény község.

Az országgyűlési rendek belátván a kívánság méltányosságát, kimondták végzésül (1622. évi 13. tc.), hogy a székely jobbágyok a portai adó alá vettessenek, a régi ősjobbágyok azonban nem. Hogy ki az ősjobbágy és ki nem az, arra nézve zsinórmértékül kimondották, hogy ősjobbágyok azok, akik Mihály vajda bejövetele előtt ősjobbágyoknak tartattak és hivattak. {12}

Ennek a törvénycikknek alapján rendeztetett a székely rendek állapota: a jobbágyok közül kiválasztattak a jogos ősjobbágyok, a másfélék adó alá összeírattak vagy kiváltattak. A régebbi szabadosok rendje összeolvadt a gyalog-puskások rendjével s ezekből idők folytán fejedelmi rangemeléssel, vagy a mustrák, lustrumok alkalmával mind többen lettek lófőkké.

Az 1627.-i udvarhelyszéki összeírást összehasonlítva az 1614.-i összeírással, érdekes tanulságokat nyerünk. A nemesek száma majdnem megkétszereződött. A lófőké a kétszeresét meghaladta, a gyalogoké szintén. Arányszámai százalék szerint így mutatkoznak: nemes család (főrend) kb. 2%, lófő-családok 34%, gyalog-puskások 27%, visszafoglalt szabadosok 12%, földesúri jobbágyok 20%, özvegyek és árvák 3%, városi polgárok 2%, Amíg tehát a nemesek, lófők és gyalogok 13 év múltán megkétszereződtek, addig a jobbágyok az előbbi szám kétharmadára estek alá. A reformálás tehát elérte célját. A hadviselő székelyek száma, amely 1614-ben csak 41% volt, 1627-ben 75%-ra emelkedett s a 30% jobbágy, mely 1614-ben sem adót nem fizetett, sem nem katonáskodott, most leszállott 20%-ra s ezek is (legalább félig-meddig) adófizetőkké lettek. {13}

Bethlen Gábornak tehát sikerült megoldani a székely kérdést, a székely rendek szabályozását, amely 1562 óta annyi zűrzavart, békétlenséget, olykor országos veszedelmet okozott. Nagyban és egészben ez a rendezés állott fenn tovább is a fejedelemség korszakában s I. Rákóczy Györgynek 1635-ben ez alapon hozott végzése (conclusum edictum) iktattatott be az erdélyi törvénykönyvbe a következő nemzedék idejében.

*

I. Rákóczy György uralkodása elején még szerepel az országgyűléseken a székely jobbágyok, darabontok, lófők és nemesek versengésének kérdése. Ezt az új fejedelem véglegesen rendezni akarván, 1634-35-ben maga személyesen járta be Székelyföldet, minden székben lajstromba íratta a «nemes, lófő és darabont rendet» s jogviszonyaik szabályozása végett kiadott egy rendeletet. Ez felvétetett később (1653.) az «Approbatae Constitutiones» c. erdélyi törvénykönyvbe is. {14}

Erről így szól a törvénycikk: «Az hadban szolgáló Lófő és Darabanti renden lévő székelyeknek a köztük lakó Nemességtől bántódását és azok miatt az Ország szolgálatjára való hadakozó népnek kevesbedését látván b. e. Rákóczy György fejedelem, azoknak állapotjokat bizonyos karba akarta állatni; melyhez képest ő maga a m. f. in a. 1635. közikben menvén ... az egész Székelységnek állapotját szorgalmatosan perlustrálta, minden Székeken Nemes, Lófő és Darabanti renden lévő vitézlő népeket feliratván. Ezen felül minden rendeket gyermekeivel és örökségével registráltatott. Kiknek egy conclusum edictumot adott ki, hogy ahhoz az egész Székelység jövőre magát alkalmazza.»

Ez 5 pontban így szabályozza a székelyek állapotát.

1. «Akiknek dolgok (bizonyára a rendi hovatartozás - főként a jobbágyság - dolgában) eligazodott ez ideig, maradjon abban.»

2. Amely jobbágyokat eddig bírtak, legyen az övék örökségestől, kivéve azokat, melyeket «a commissarius járásától fogva» (1608.) hatalmasul (absoluta potentia) tettek jobbágyokká, vagy zászló alól foglaltak szabadoson lófő és veres darabont örökségeket, lófő és darabant embereket. Az ilyeneket a köztisztviselők kikeresvén zászló alá írják, s aki nem bocsátaná ki kezéből, az olyanokra minden fő után 400 forint bírságot vessenek.

3. A most regestrumban zászló alá írottakat gyermekeikkel, jószágukkal együtt a tisztviselők hivatalvesztés terhe alatt oltalmazzák meg, jobbággyá tenni egyet se engedjenek, kivéve, akik már törvényes kereset alatt állanak.

4. A fiúágon magvaszakadt lófő vagy darabont örökséget se engedjék a tisztek «leányi jussal» jobbágy-örökséggé tenni, hanem azokat lelkiismeretesen megbecsülvén, a leánynak vagy asszonynak legközelebbi zászló alatt szolgáló atyafia válthassa magához.

5. A szegény kérelmezőket keresett kifogásokkal, halogatással ne fárasszák, hanem minden más per előtt azok dolgait lássák el halogatás nélkül, «a tőlünk adandó brevis processus szerént.»

Rákóczy György eme szabályozása s főként lustruma végre állandóságot létesített a székely rendek között lévő jogviszonyban és kinek-kinek hova tartozása kérdésében. Az élet és a fejlődő gyakorlat vetett fel még újabb és újabb kérdéseket, melyek a törvényhozást időközönként foglalkoztatták; de megszűnt a bizonytalanság, a hullámzás, ki-ki elfoglalta maga helyét a társadalomban, ismerte jogait és kötelességét s a székelység visszanyerte régebbi jelentőségét az ország államéletében.

Az Approbata törvényekbe (1653.) beiktatást nyert és továbbra is érvényben állott a székely nemzetnek szabadságukban megtartása, szabad vadászata, havasi legeltetése stb.

A lófők örökségüket azon szabadsággal bírhatták, mint a nemesség (ti. a főrendek), az elidegenítés, adás-vevés jogán kívül. A székely darabont vagy egyéb közrend a főrend törvénytelen háborgatása ellen a főtisztek oltalma alá helyeztetett.

A székely örökségbe a fiscus királyi jogot nem vihet be, ha volt is benne valaha; e birtokosaik kihalván, más szerezte meg és békésen bírta s nem szállt a kincstárra 32 éven át, mentessé vált a ius regiumtól és ősjogúvá változott; ha 32 esztendő nem telt el, essék ius regium alá. A székelyek semmiféle dézsmaadással nem tartoznak. {15}

Az 1632. májusi országgyűlés arról hozott végzést, hogy a Székelységen senki se vehessen nemes ember jobbágyától örökséget, 500 forint büntetés terhe alatt. Az 1633. áprilisi országgyűlés kiterjesztette ezt a tilalmat és birtok-lekötést a darabont birtokokra is, kimondván, hogy «hasonlóképpen senki a darabonttól 500 forint bírság terhe alatt örökséget ne merjen vásárolni.» Igen nagy szükségben értéke harmadrészéig elzálogosítható, visszaválthatólag. {16}

A törvény szelleme és főirányelve mindenben az volt, hogy a székelyek visszahelyeztessenek régi állapotukba és visszaadassanak honvédelmi hivatásuknak. Ennek volt következése, hogy a székely jobbágyoknak 1622.-i adó alá vetése is csakhamar kiment a gyakorlatból. Az 1630-51-es évek törvénycikkeiben I. és II. Rákóczy György uralkodása alatt a székelyek közül csak azok fizettek adót, «kiknek a vármegyékben jószágok vagyon.» {17}

II. Rákóczy György bukása után Barcsay Ákos fejedelemsége alatt (1658.) «a büntetésül hazánkra vettetett nagy summának» a portai (török) adónak fedezésére «a székely rend» is 20-20 forintot tartozott fizetni a vármegyéken való jószága után, kapuszám szerint, és pedig maga, nem pedig jobbágya. A Székelységen lévő nemes és lófő jobbágyos ember pedig minden tíz jobbágyától fizetett 20-20 forintot; a szabad székelyek, lófők és darabontok (mint az egy-házas nemes is) 2-2 forintot fejenként. Mivel ezt az akkor nagy összeget sokan nem tudták megfizetni, az 1659. évi 5. tc. szabadságot adott a szegény székelyeknek, mind a lófők, darabontok és egyéb rendeknek, hogy addig a summáig magokat ideiglenesen jobbágyul elköthessék, visszafizetés után azonban felszabaduljanak. {18}

*

A XVII. század folyamán a rendiség fejlődése mindinkább olyan irányzatot vett, hogy többé nem a birtok alkotta egyedüli alapját a rendi hovatartozásnak, hanem a fejedelmi kegy osztogatta a nemességet, lófőséget és darabontságot.

E háborús században bő alkalom kínálkozott a székelyek harci vitézségének kitüntetésére, érdemek szerzésére és a fejedelmek nem fukarkodtak a jószágadományozásokkal, még kevésbé a nemesség s legfőképpen a lófőség adományozásával. Nemcsak egyesek, de többen együtt, egész szakaszok, sőt egész századok közös oklevéllel nyertek lófőséget. {19}

Így Báthory Zsigmond 1591-ben a csíki vasbányák míveléséért lófőséggel adományoz meg 21 csíki székelyt. {20} Bocskay, Bethlen többeket nemesít, lófősít, címerrel lát el. I. Rákóczy György 1646-ban a magyarországi hadjáratban szerzett érdemekért 26 gyergyai székelyt vesz ki a «paraszt rendből» és emel a «puskás-gyalogok» sorába. {21}

II. Rákóczy György az 1655.-i havaseli hadjáratban a ploesti táborban a marosszéki puskásoknak egész századát (98-at megnevezetten) emeli lófőségre, azon kikötéssel, hogy minden hadjáratra készen álljanak, jó lóval, karddal, hosszú puskával, porral és golyóval felszerelve és szükség esetén lóról leszállva gyalog is harcoljanak. {22}

A lófők kivételesen gyalog szolgálata nem volt új dolog. Már egy századdal azelőtt 1566-ban arra kérik a fejedelmet, hogy a lovát vesztett és elszegényedett lófők hagyassanak meg rendjükben, «még ha egy ideig gyalog kell is szolgálniok.» {23} A lófők elszegényedése tehát egyrészről, majd a hadászati érdekek másrészről előidézték olykor-olykor a lovasok (lófők) gyalog szolgálatát. Báthory István muszka hadjáratában (1579-81.) a lófők várostromban is részt vettek. Viszont midőn a tömeges lófősítés szokásba jött, a darabontok is kaptak olyan föltételes rangemelést, hogy lovon s esetleg gyalog is szolgáljanak (mint pl. 1655-ben).

Ebből idővel egy új rend fejlődött ki: az ún. lovas-puskások rendje, mely a lófők és gyalogok között mintegy középhelyet foglalt el. A lovas-puskások a XVII. század közepétől a XVIII. század elejéig külön rovatba írattak a lustrumokban. Pl. Alcsíkban 1701-ben 58 lovas-puskás volt. Az összes székekben lehetett vagy 500. Az 1721.-i lustrumban a lófők rovatába írattak, mert jogilag oda tartoztak.

Különleges rendet alkottak még a Székelyföldön az ún. solymárok, akiknek feladatuk volt sólyom madarak fogása, szelídítése s ennek fejében mentesíttettek a hadi szolgálattól és az adófizetéstől; illetőleg sólymokkal törlesztették közszolgálmányukat. Kellett a kedvelt sólyom-vadászathoz és a török Portára küldözgetett sólyomajándékokra. A Solymos, Sólyomkő helynevek, a Solymosi családnevek ennek az emlékei. {24}

*

Összefoglalva a székely társadalom rendi fejlődését a XVII. században, megállapíthatjuk, hogy a század elején (1601.) a székely nép (a község) visszanyerte szabadságát, de egy része nemsokára maga igyekezett szabadulni az azzal járó katonai terhektől, jobbágyságra lekötés által. Bethlen és I. Rákóczy ennek a visszaélésnek törvényesen gátat vetve, mindenkinek megszabta a maga rendiségét, amelyből más rendbe átlépni vagy a vagyoni állapotok szerint a lustrumokon volt lehetséges, vagy fejedelmi kegy alapján történhetett, arról szóló kiváltságlevéllel.

A kor szelleme kedvezett a rangemelkedési törekvéseknek s a magasabb rendek egyre népesebbek lettek az alacsonyabb osztályok megkevesbedtek. A nemesség is több osztályra tagozódott. A régi székely ősnemesek közé királyi joggal lekötött új, adományos nemesség került s ezek mellé idők folyamán jószágadományozás nélküli címeres nemesek (armalisták).

A XVIII. század elején az összeírásokban már megkülönböztették a főrendek (a nagybirtokú főnemesek), a nemesség (a kisbirtokos jobbágyos nemesek), s az «egyházi nemesek» (a jobbágytalan, egy házzal bíró nemesek, armalisták) csoportját. Ezek után következnek a lófők (vagy lófejek), azután a lovas-puskások, darabontok, solymárok, és ahol még volt, a szabad székelyek.

Összehasonlítva az 1720.-i udvarhelyszéki összeírást az 1624.-ivel, úgy találjuk, hogy a nemesség száma nyolcszorossá nőtt (1%-8%), a lófők száma két és félszeressé emelkedett (16%-41%), a darabontoké felényire csökkent (13%-7%,), a külön szabad székelyek közrendje elenyészett (illetőleg beleolvadt a katonai jellegű rendfokozatokba), a jobbágyok száma 1/4-ed résszel apadt (30%-23%), a zselléreké alig változott (7%-6%). {25} E számokban a történeti fejlődés menete nyilvánul meg. De a rendiséget jelző nevek a XVIII. században már úgyszólván csak történeti emlékké váltak.

A három rend (nemes, lófő és darabont) tartotta fenn magát továbbra is, mint társadalmi és történelmi rangjelző megkülönböztetés; azután is, midőn II. Rákóczi Ferenc szabadságharca után már megszűnt a székelyek általános katonáskodása. A nevek a XVIII. században nem feleltek meg többé a valóságnak. A lófő nem volt többé lovas katona, a darabont nem volt gyalogos. A nemességnek megmaradt (legalább részben) kiváltságos adómentessége és hivatalviselési előjoga.

A székely határőrség szervezésével aztán (1762-64.) ezek a rendfokozatok is újabb változást szenvedtek, amennyiben a határőrségbe sorozottak külön választattak a polgári rendtől. A történelmi fejlődést azonban némileg itt is tekintetbe vették: a nemességből kerültek ki (legalább részben) a tisztek, a régi lófők ivadékaiból a huszárok s a gyalog-puskások utódaiból a székely gyalogezredek legénysége.


1 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 147.

2 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 165.

3 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 222.

4 Erdélyi Történeti Ad. IV. 341 – 348.

5 Erdélyi Nemzeti Társalkodó, 1836. 83.

6 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 510.

7 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VI. 90.

8 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VI. 113.

9 Székely Oklevéltár VI. 28.; Udvarhely vármegye története 325.

10 Az 1614.-i lustrum eredetije megvan Udvarhely vármegye levéltárában, a székely nemzeti ládában s másolatban nálam.

11 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VII. 517.

12 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VIII. 105. és 114.

13 Az összeírás eredetije megvan Udvarhely vármegye levéltárában, a székely nemzeti ládában, s másolatban irattáramban.

14 Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae (1653) pars III. tit. LXXVI. art. XII.

15 Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae (1653) pars III. tit. LXXVI. art. VI.

16 Erdélyi Országgyűlési Emlékek IX. 287, 314.

17 Erdélyi Országgyűlési Emlékek IX. 264., X. 434, XI. 247.

18 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XII. 223.

19 A «királyi könyvek» székely adatai között számos példa van erre. Összeállította betűrendben dr. Vass Miklós Kolozsvárt. Megjelent az Erdélyi Múzeum 1900. évf.

20 Székely Oklevéltár V. 151.

21 Székely Oklevéltár VI. 179.

22 Székely Oklevéltár VI. 203.

23 Székely Oklevéltár II. 185. és 189.

24 Székely Oklevéltár IV. 287. és 344,. VII. 39, 93.; Erdélyi Országgyűlési Emlékek VIII. 359.

25 Székely Oklevéltár VII. 189, 291.