Apafi Mihály 30 évig tartott uralkodása az erdélyi fejedelemség fokozatos, lassú enyészetének, a végelgyengülés tüneteinek korszaka volt.
E dicstelen korszakban sivár és háládatlan szerep jutott osztályrészül a székelyeknek is. Hol a török hadsereg tartalékául mozgósíttattak az erdélyi hadakkal, kénytelen kelletlen, mint 1663-ban Érsekújvár alá; hol a politikai erőszak öntudatlan eszközéül használtattak fel, mint Bánfi Dienes elfogatása alkalmával (1674.); hol önmaguk elégedetlenkedtek, zúgolódtak, sérelmeik miatt rezgelődtek, mint a Béldi Pál halvaszületett forradalmában. Mindenik dicstelen, haládatlan szerep volt.
A közállapotok általános bizonytalansága miatt a székelység, mint az ország készenlétben álló hadserege, mondhatni, mindig nyugtalanságban volt. A folytonos hadikészültség miatt sűrűn tartják a székeken a mustrákat a főkapitányok, néha a főgenerális, vagy általános mozgósításkor maga a fejedelem. A törvényhozás is foglalkozik ezek szabályozásával.
Erdély Apafi alatt nem volt többé a régi, sem terjedelmét, sem politikai, sem gazdasági erejét illetőleg. Határai szűkre szorultak. Barcsai idejében a török elfoglalván Lugos, Karánsebes vidékét, majd Jenőt, Váradot, behódoltatta a magyarországi Részeket /Partium/ és terjeszkedni, hódoltatni, adóztatni igyekezett Erdély belső határán belül is. A határok védelmére úgyszólván állandóan résen kellett állani fegyverrel és diplomáciai mesterkedéssel, harcolni kellett szóval és pénzzel Konstantinápolyban.
A Székelyföld, mint végvidék s a két Oláhország felől felvonulási útja a tatároknak, midőn a török Magyarország felé hadat vezetett, kétszeresen veszélyben forgott. Mert török hadjáratok alkalmával mozdulnia kellett a két oláh vazallus vajdának s a tatároknak is s ezek rendesen a Székelyföldön menvén keresztül, az, még midőn az erdélyiekkel szövetkezve történt is, pusztítással, rablással, égetéssel, gyilkolással járt.
Szomorú korszaka ez történelmünknek. Nincs tekintély, közbiztonság. A fejedelem, gyöngesége mellett zsarnokságra hajlandó, uralmára féltékeny lévén, gyanakodott mindenkire s összeesküvést látott mindenben. A főurak, tanácsurak, főtisztek a hatalom felett egymással versengettek, gyűlölködtek s nyereségre, birtokokra vadásztak.
Ebben a politikai és társadalmi nagy zsibvásárban, személyes és pártküzdelemben élénk részt vettek a székely főurak is; némelyek mint a kormány támogatói és készséges eszközei, mások mint ellenzékiek. A nép fiai, mint a pártvezérek eszközei, hol a fejedelem mellett, hol ellene sorakoztak.
A közjó, a haza sorsa volt mindenkinek a száján; a magánérdek, a vagyongyűjtés, birtokszerzés legtöbbnek a szívén. A török azalatt iszonyúan adóztatta, zsarolta az országot. Bent a nagy adók nyomták a népet s a zavarban való halászás sokakat politikai hazárdjátékra ösztönzött.
Ebben az általános keretben forog a székelyek története is. A gúnyversköltő azt írta róluk, hogy
Óh nyavalyás székely, bizony téged szánlak,
Mert fő- s vicetisztek az hátadon szántnak ...
Szabadságnak csak az palástját viseled,
Sovány földeidet nagy panasszal éled,
Húzás s vonás miatt Istened sem féled,
Tisztek, hogy rád ültek, bánattal szemléled ...
Hadakozó székely kevés vagyon immár,
Mert jobbággyal tölt meg minden székely határ,
Az tiszt ő közöttük igen-igen kajtár,
Kit miben elérhet, nem kell ott más tatár! {1}
*
A székelyek lassanként beletörődtek Apafi fejedelemségébe. A fejedelem viszont velük szemben a csendes türelem álláspontjára helyezkedve, hagyta mentére a dolgokat: lássák a tanácsurak, «lássa Teleki Mihály uram, amint ő kegyelmének tetszik.» De kiváltságos jogaikat nem nagyon respektálta. Választási feltételeinek azt a pontját, hogy főkapitányaik székelyek legyenek, sokszorosan megsértette. Igyekezett élükre magához hű főkapitányokat állítani, ha nem is volt az illető székely, vagy a székben «bebíró» (birtokos); nem sokat törődvén azzal, hogy tetszik-e az illető a székelyeknek, avagy nem. Udvarhely, az ún. «anyaszék» főkapitányságát Apafi uralkodása elején Bethlen János kancellarius viselte. Az ő lemondása után fiát Bethlen Miklóst nevezte ki arra a fejedelem, aki 1667-ben installáltatott. Atyja, hogy fia «jószág- és residentiátlan kapitánynak ne tartasson», akkor bocsátotta kezére «a székely-muzsnai portiot, melyben akkor 9 vagy 10 jobbágy, szántóföldek és egy malom volt.» {2} Bethlen Miklós utóda 1676.-i fogarasi fogsága alatt Bethlen Gergely lett, aki «bírta 20 esztendeig, annak a széknek nagy nyomorításával. 20 esztendő alatt soha Búnról rá nem érkezett, hogy törvényes derékszéket üljön csak egyszer is.» {3}
Marosszék főkapitánya Apafi uralkodása kezdetén Haller Gábor volt, akit Kemény János nevezett ki és 1661. január 20.-án iktattatott be Petki István csíki főkapitány és Haller János által. Apafi Haller Gábort, fejedelemségét féltve tőle, a török nagyvezér által megölette az érsekújvári táborban (1663. december 15.) Utána gönczruszkai Kornis Gáspár lett, 1683-ban történt haláláig. Őt követte rátóthi Gyulafy László. {4} Mind megannyi nem-székely.
Csíkszéken Apafi választásakor a székely Petki István volt a főkapitány. Petki erős Kemény-párti lévén, Apafi a táborban lévő csíki főurak kérelmére 1661. végén Daczó Jánost nevezte ki csíki kapitánnyá. De az ellen a többi csíkiak otthon tiltakoztak. {5} Mégis ő maradt 1664-ig, midőn Petki visszakapta a főkapitányságot és bírta 1667. január 26.-án történt haláláig. Koporsóba tételénél Marosszentgyörgyön jelen volt a fejedelem maga is, gróf Thököly Istvánnal s az ország főuraival. A csíksomlyai kolostorban temették el 1667. március 27.-én. Másnap Szentpáli Jánost, a fejedelem sógorát (kinek felesége Bornemisza Zsuzsánna volt) iktatta be Csíkszeredán a csíki kapitányságba Rhédey Ferenc és Mikes Kelemen. Nem sokáig bírta, mert 1669-ben meghalván, {6} ismét Daczó János neveztetett ki, akit a szék akkor sem akart elfogadni, de a fejedelem kijelentette, hogy «fejedelmi auctororitását fenntartja, a kinevezést meg nem változtatja.» {7}
A háromszéki főkapitányságba Apafi 1661. november 28.-án Ali basa szelistyei táborában eskette fel «ott lévő háromszéki uraimék kívánságukra» Nemes Jánost. {8} 1662. május 8.-án azonban a kolozsvári táborban gróf Rhédey László lett a háromszéki főkapitány, akit már előbb (1660. november 3.) is beiktattak ebbe a tisztségbe az aldobolyi réten. {9} 1663. május 28.-án ismét Nemes János iktattatott be «a háromszéki főkapitányság tisztiben Basa Tamás és Kun István által Rétyen, Háromszék közönséges gyűlésében.» {10} Nemes igen buzgón és serényen forgolódott hivatalában. Sűrűn tartotta évenként a mustrákat a szék különböző gócpontjain. Tisztségét 25 évig viselte becsülettel, 1688. április 19.-én bekövetkezett haláláig. {11}
A főkapitányi kinevezések egy része a székelyek önkormányzatával s a fejedelem választási feltételeivel ellenkezvén, a székelyek szabadságérzetét sértették és a Béldi-féle mozgalom egyik fő okául szolgáltak.
*
Apafi uralkodása történetének nevezetesebb eseményeiben a székelyek nagy szerepet játszottak.
Az 1663.-i török hadjárat alkalmával Apafi is felvonulni kényszerülvén a székely hadak egy része is kintjárt Magyarországon az Érsekújvárt ostromló török sereg tartalékául.
Az 1660-as évek folyamán tartott országgyűlések sűrűn foglalkoztak székely kérdésekkel. Így az 1664. januári nagysinki országgyűlés a székely birtokok adás-vételét fölszabadította, eltörölvén az 1600. megszorítást. {12} Az 1666. február országgyűlésen a székelyek 12 pontból álló kívánsággal állottak elő, melyek közt a legfontosabb az volt, hogy aki katonáskodik, az a portai adóba ne fizessen. A másik két nemzet ezt ellenezte, mivel a haza közös s azt közösen kell védeni fegyverrel és adóval. {13} Az 1669. szeptemberi országgyűlés a moldvaiakkal való határvillongás tárgyában bizottságot küldött ki, azzal az utasítással, hogy ragaszkodjanak a Bethlen Gábor és I. Rákóczy György korabeli határ-megállapításhoz, s az azóta tett kártételek mindkét részről igazíttassanak el. {14}
Az 1670. decemberi országgyűlés elhatározta, hogy a székelyek részleges fölkelés esetén a fejedelemtől elrendelt számban tartoznak felülni. A «nemesi rend» felülése felől előterjesztett panaszok megvizsgálására és orvoslására bizottság küldetett ki, Béldi Pál a székelyek generálisa és háromszéki főkirálybíró elnöklete alatt. Gyakori mustrákkal a székelyek ne terheltessenek, s a szék határán kívül mustrára menni ne tartozzanak. Portai adóban a székelyek 5000 tallért fizessenek. A hadi szolgálat kikerülése végett színleg szolgává lett székelyek (kik nemhogy fizetést kapnának uroktól, hanem némelyek magok fizetnek a hadakozástól mentesítésért) «felcirkáltassanak», s a visszaélés büntettessék meg. Akik hadköteles szabad székelyt kértek meg jobbágyul, azok bocsássák őket szabadon, ellenkező esetben a törvény szerint bűnhődjenek. Akik fejváltságban kötötték el magokat, azokat a tisztek sarkalják, hogy a váltságösszeget minél előbb fizessék vissza, hogy felszabadulhassanak. {15}
A székelyek nem szorítkozhattak egyedül saját ügyes-bajos dolgaik intézésére, szerepet kellett játszaniok (akarva, nem akarva) a közélet, a politikai küzdelem színpadán is. Nevezetes események nem történhettek Erdélyben az ő részvételük nélkül. Ilyen nagy esemény volt akkor, amiben eszközül használtattak fel az
Az 1670-es évek folyamán mindinkább elmérgesedett Erdélyben a politikai pártküzdelem, melynek központjában Teleki Mihály kővári kapitány, a fejedelemasszony unokaöccse. Bánfi Dienes, a fejedelem sógora és Béldi Pál «a székelyek generálisa» állottak.
Magyarországon a politikai elnyomatás előidézte a Wesselényiről nevezett összeesküvést. Ennek fölfedezése vérpadra juttatta Zrínyi Pétert, Frangepán Kristófot és Nádasdy Ferencet s az üldözés a hazafiak nagy részét bujdosóvá tette. Ezek egy része Erdély védő szárnyai alá menekülvén, Teleki Mihály kővári kapitány hadat vezetett megsegítésükre. A vállalat balsikerrel járván, az erdélyi rendek féltek, hogy a törökkel kerülnek összeütközésbe, s nagy lármát csaptak az országgyűlésen és Telekit meg akarták «nótázni.» {17} Főként a székelyek zúdultak fel Teleki ellen, akit a fejedelemasszony, a fejedelem és Bánfi védelmezett. {18} Bánfi keményen összetűzött Béldivel is, őt gyanúsítván a rendek zajongása és a székelyek lázongása bujtogatásával. {19} Ekkor kezdődött a halálos gyűlölködés az akkor leghatalmasabb erdélyi magyar főúr, a fejedelem sógora s akkor mindenható első tanácsosa, az országos hadak generálisa, Kolozsvár és a nyugati végvárak főkapitánya: Bánfi Dienes - és a «kemény székely» a székelyek generálisa: Béldi Pál között. Bánfi Dienes tragédiájának ez a kiindulási pontja.
Két év múlva megtörtént a véres leszámolás: a Bánfi által megjósolt «egymáson általesés.» {20} Béldi került felül s Bánfi feje a porba hullt.
A Bánfi ellen alakított ligának Teleki volt értelmi szerzője, a szövetséglevelet ő fogalmazta; a két eredeti példány egyike nála, a másik Béldinél volt. {21} Teleki a háttérben igyekezett maradni; az aláírások gyűjtésében Béldi buzgólkodott, s ő volt a szervező, végrehajtó. Eszközei pedig a székely székek hadai voltak, akik Béldi generálissága alatt állottak.
A szövetség tagjai elhatározták, hogy «a közelítő nagy veszedelem elhárítására» mozgósítják a székelyeket és elfogatják Bánfit. Fejérvárra országgyűlést tűztek ki november 17.-ére s arra menő útjában akarták Bánfit elfogni. Végrehajtására a székelyeket szemelték ki és kiadták a rendeleteket, hogy a székely főkapitányok, úgy mint Kornis Gáspár a marosszéki, Bethlen Miklós az udvarhelyszéki, Béldi Pál és Nemes János a háromszéki, Haller János és Daczó János a csíkszéki hadakkal vonuljanak Kolozsvár felé és Bánfit fogják el. Bánfi gyanútlanul indult az országgyűlésre november 15.-én s útközben megállapodott Torda mellett Koppándon. Ott lepték meg gróf Csáki László és Kornis a marosszéki haddal, 5-600 székellyel, mialatt az udvarhelyiek a kocsárdi révnél táboroztak, a csíkiak és háromszékiek még csak Kőhalomszékben voltak felvonulóban. Bánfi lóra kapva elmenekült, de feleségét és nővérét elfogták.
A fejedelem a ligáról előzetesen nem tudott, de azután őt is belevonták abba. November 19.-én már rendeleteket írt alá a székely székekhez, meghagyván, hogy «mindjárást székekből mind lovas, mind gyalog keljen fel és jó készülettel, sem éjet, sem napot várván, mentest menjen Szamosújvár felé a több székely hadak után.» {22} Mert Bánfi Szamosújvárra sietett s felköltötte a parancsnoksága alatt lévő hadakat, a végvárak őrségeit s nagyobb erővel rendelkezvén, szétverhette volna a még felvonulóban lévő székely hadakat, ha támadásra szánta volna el magát.
A gyámoltalan fejedelem miután a ligához állott, egyre-másra küldözgette a rendeleteket a székelyekhez, hogy keljenek fel, majd a várőrségekhez, Kolozsvárra, Szamosújvárra, hogy «Bánfi Dienes mellett legkisebbet is cselekedni ne merészeljenek, sőt mindjárt megfogják» és a székelyek vezéreinek engedelmeskedjenek. {23} Bánfit saját katonái is cserbenhagyták, és őrsége tisztei fogták el s adták halálos ellensége, Béldi Pál kezébe, aki a maga várába, akkor az ő zálogos birtokában lévő Bethlenbe vitette erős őrizet alatt, feleségével együtt. {24}
Az országgyűlésre összejött rendek a főurak erős nyomása alatt megszavazták a «notát» (a felségsértést) s a fejedelem megerősítvén a halálos ítéletet, Bánfit Bethlenben 1674. december 17.-én lefejezték. {25}
A Bánfi tragédiája csak külső körülményeinél fogva függ össze a székelyek történetével. Sokkal közelebbről érdekelte őket, mert köztük keletkezett és zajlott le, habár az is inkább személyi és hatalmi kérdés volt, a Béldi Pál magánsérelméből keletkezett és hatalmi vágytól fűtött titkos összeesküvése: egy halva született forradalmi mozgalom, melyben jóformán csak Háromszék vett részt, a többi székek csak ímmel-ámmal csatlakoztak, vagy egészen kitérő választ adtak a felhívásra. Néhány székely főúr állott be komolyabban a ligába, de kevesen tartottak ki, úgy, hogy nem igazi forradalom volt, csak hamar ellobbanó szalmatűz. Rövid története a következő:
Bánfi tragédiája után nemsokára Béldire került a sor, aki őt megbuktatta s utána első tanácsura lett a fejedelemnek.
Bánfi bukása után látszólag Béldi Pál volt a leghatalmasabb úr Erdélyben. S magát «nagy tettek végrehajtójának, a haza megmentőjének tartotta.» {26} Hatalma mindenhatónak látszott. A fejedelem félt tőle és kelletlenül tűrte a nagy hatalmat, ami Béldi kezében összpontosult. Ő lett az országos hadak főparancsnoka, s mint ilyen, felhatalmazást kapott a fejedelemtől, «hogy a székely székeket megmustrálja és mind fő- és alább való székely tisztek tőle függjenek, mint főgenerálistól.» {27} Ez törvénytelen volt, mert a mustrákat eddig a vármegyékben a főispán, a székekben a főkapitány tartotta.
Béldi a fejedelmi patens alapján meg akarta mustrálni a székely székeket. De a székely széki kapitányok figyelmeztették, hogy az törvénytelen s «ha a had fel is ül parancsolatjára», ők nem mennek el, hanem protestálnak. {28}
Az 1675. májusi országgyűlésen a vármegyék és székely székek panaszokat terjesztettek elő Béldi ellen, a mustra és más hatalmaskodásai miatt.
Béldi mélyen megsértve távozott az országgyűlésről és bosszúra gondolt. Keserűségét nem fojtotta magába, hanem az udvar és Teleki ellen fenyegető nyilatkozatokat tett. Ezeknek híre futamodott s a besúgók azt terjesztették, hogy Béldi fondorlatokat sző a fejedelem megbuktatására s udvari híveinek, főként Telekinek megöletésére. 1676. elején e kalandos hírek közszájon forogtak az udvarban s szállt a «temonda» egy képzelt összeesküvésről, melynek Béldi a feje, de «esze, pennája, kardja, mindene» Bethlen Miklós. {29}
1676. április 23.-án országgyűlés jött össze Fogarason s midőn ott Béldi és Bethlen Miklós megjelentek, a fejedelem mindkettőjüket ebédre hívta, de este mindkettőjüket letartóztatták, s a várban fogságba vetették.
A vád az volt ellenük, hogy a fejedelem méltósága és úri renden levő hívei életének elfogyatására igyekeztek.
Az urak, kik őket elfogatták, mindent elkövettek, hogy felség- és hazaárulást bizonyítsanak rájuk; de az a széleskörű tanúvallatás dacára nem sikerült. {30}
Az 1676. november 21. - december 21.-i fogarasi országgyűlésen a rendek erélyesen követelték a nemesi szabadságon ejtett sérelem orvoslását: a foglyok szabadon bocsátását. Főként a székelyeket bántotta főtisztjeik elfogatása, s elkeseredéssel zúgolódtak miatta. A közvélemény hatással volt a fejedelemre, s a vallatásokat a Székelyföldön siettette. {31}
Felségsértés vádjára azonban a vallomások alkalmatlanok voltak s a fejedelem belátta, hogy az urakat alaptalanul vádolták, bizonyítani semmit sem tudtak ellenök. A vége az lett, hogy Béldi és Bethlen 1677. március 31.-én kezesség mellett és erős reverzálisok kiállítása után szabadon bocsáttattak. Béldiért az urak 50000, Bethlenért 10000 tallérig vállaltak kezességet.
Béldi a fogarasi egyévi fogságból bosszúval eltelve tért haza Bodolára. Bántotta az is, hogy a generálisságról le kellett mondania s csak a háromszéki főkirálybíróságot tarthatta meg.
Mindez mélyen sértette és elkeserítette Béldit és ő most elégtételre gondolt. Béldi az ország állapotját s életét veszélyben hívén, békés forradalom szervezésére gondolt, mellyel a fejedelmet megszabadítja gonosz tanácsadóitól, környezetétől s helyreállítja az ország megromlott szabadságát. Társakat keresvén, 1677. október folyamán ligát kötöttek, melynek éle Teleki és társai, a benső bizalmas tanácsurak ellen irányult. {32}
Az ősz folyamán serényen folyt a toborzás. A székely urak közül számosan beállottak a titkos szövetkezésű ligába. A mozgalom híre, mint a futótűz a száraz avarban, gyorsan elterjedt az országban s nagy kavarodást idézett elő. A megriadt tanácsurak sietve kérték Teleki tanácsát s hívták be Kővárból, hol ő (mint ottani kapitány) a magyarországi bujdosók megsegélésének előkészítésével foglalkozott.
Teleki a távoli Kővárból helyesebben ítélte meg a dolgok logikáját, mint a rettegők a közelből. Ő átlátott a szitán s az események igazolták azt a véleményét, hogy az egész Béldi-féle rezgelődés nem komoly forradalom, hanem sok hűhó semmiért. Arra, hogy a székelyek felüljenek, eddigelé tényleg semmi komoly intézkedés nem történt. Béldiék csak fondorkodtak, de tenni nem mertek.
Béldi mintha maga is megdöbbent volna a mozgalom által felkeltett, bizonyára nagyított hírek visszhangjától látván, hogy aki szelet vet, vihart arat: védekezésre gondolt s Háromszéket december 1.-ére Maksára közgyűlésre hívta össze.
Ott egy fölhívást, köriratot szerkesztettek a többi székekhez, vármegyékhez, szászokhoz s írtak magának a fejedelemnek s legbővebben a fejedelemasszonynak. Ezek a dagályos, körmondatos írások a székely nemzet panaszait emlegetik; de megtörtént esetek, panaszok felsorolása nélkül. «Látván, hogy sérelmeik semmi utakon és módokon meg nem orvosoltatnának, kényteleníttetnek - úgymond - elfogyván ebből az szegény hazából az igazság, oda folyamodni, az honnan szegény hazánknak megmaradása Isten után és békessége foly» (ti. a török Portára) és felszólítják a székeket és vármegyéket csatlakozásra.
A háromszékiek fölhívásának gyönge visszhangja lett a Székelyföldön. Csíkszék december 5.-én Csíksomlyón tartott gyűlésén nagy általánosságban elhatározta ugyan csatlakozását, de csak arról biztosította Háromszéknek rendjeit, hogy «minden, hazánk megmaradására, kegyelmes urunk, méltóságos fejedelmünknek megtartására és szabadságunk megmaradására való jó dolgokban ő kegyelmekkel egyet értenek» {33} Udvarhelyszék december 14.-én kitérő választ adott. {34} Háromszék így jóformán egymagára maradt Béldivel és néhány társával.
A fejedelem és a tanácsurak Ebesfalvára mentek s onnan (december 14.-én) legelőbb is a székeket és vármegyéket intette meg a fejedelem, hogy Háromszék fölszólítását utasítsák vissza, s fejedelmi parancs nélkül felülni ne merészeljenek. Háromszékre három főurat küldtek, köztük Mikes Kelement, hogy felvilágosítást kérjenek és adjanak. A fejedelem általuk azt üzente, hogy a székely szabadság az ő uralkodása idejében nemhogy lehanyatlott volna, hanem még öregbedett. Biztosította a székelyeket, hogy őket nem illették vádakkal előtte, s hogy alaptalan az a hír, hogy ő a Székelyföldet hadsereggel akarná megszállani.
Béldi félreállott a fejedelmi küldöttség elől és tétlenül nézte, hogy azok új gyűlést tartsanak (Uzonban 1677. december 21.-én) s azon a maksai feliratokat megtagadó, lojális végzéseket hozzanak, amiben a háromszékieket néhány nap múlva a csíkiak is követték. {35}
Béldi megvárta a Portáról érkező kapucsi basát, Ahmet agát, akit a szultán azzal az utasítással küldött Erdélybe, hogy a fennforgó zavarokat egyenlítse ki. Ezzel Béldi 1678. január 22.-én gyűlést tartatott Prásmáron s a háromszékiek nevében ismét egy dagályos nyilatkozatot adott ki, melyben a fejedelmet tiszteletéről biztosítja, s mégis felhív minden hazafiát, hogy hozzá csatlakozzanak. {36}
Nem csatlakozott senki. A helyett a fejedelem seregének egyik hadnagya Székely Sámuel vonult fel csapatával, azzal a rendelettel, hogy Bodola várát fogja körül s kerítse kézre Béldit, gróf Csákit és Damokos Tamást. Béldi és társai azonban értesülvén a hadak jöveteléről, január 28.-án 6-8 főúr és 15-20 alsóbbrendű társával menekült Erdélyből Bukarest felé s onnan Konstantinápolyba.
Apafi és kormánya az 1678. február 25.-én Fogarason tartott országgyűlésről Bethlen Farkas vezetése alatt követséget küldött a Portára 80000 tallérral. A török divány a két erdélyi csoport között formális végtárgyalást tartott, amelynek eredménye az lett, hogy a szultán Apafinak adott igazat és Béldit társaival a Jedikula (Héttorony) börtönében fogságra vetette.
Ott raboskodott Béldi másfél évig, mígnem a bánat 1679. végén sírba vitte. Társai lassanként kiszabadultak.
Otthon Bodola várát 1678. szeptember 28.-án földig lerombolták. Az uzoni Béldi-kastélyt is. Feleségét és két fiát Szamosújvárt fogságra vetették. Az 1678. október 1.-én tartott gyulafehérvári gyűlésen a perbe fogottakat részint fogságra, részint pénzbüntetésre ítélték, habár a vizsgálat semmi érdemleges forradalmi kísérletet nem tudott kideríteni.
Apafi még egy évtizedig élte túl a halva született székely forradalmat; de az ő uralkodása is mindinkább árnyék-hatalommá vált. A török megindítván a nagy 16 éves háborút, Erdély is belésodortatott a nagy világküzdelembe, amely Bécs ostromával kezdődött (1683.), Budavára (1686.) s Magyarország nagy része felszabadításával folytatódott, a zentai fényes győzedelemmel tetőződött (1697.) s a karlovici békével végződött (1699.). Apafi az erdélyi hadakkal ebben eleinte mint a török sereg tartaléka kénytelen volt résztvenni, majd Erdély császári hadakkal szállatván meg, a török hűbériségből lassanként a császár-király hatalmi körébe vonatott s a fejedelemség lassanként elvesztette önállóságát.
Apafi halálával (1690. április 15.) a fejedelemség is sírba szállt; sem Thököly Imre pünkösdi királysága (1690.), sem II. Rákóczi Ferenc fejedelemmé választatása (1704.) nem tudta többé életre kelteni. A székelyek vitézsége fel-fellobbant e válságos korszakokban is, de a világtörténelmi erők nagy mérkőzésében döntő szerepet nem játszhatott.
I. Lipót császár-király 1691.-i híres diplomája más formát adott Erdély politikai szervezetének is: a fejedelemség helyett a gubernium korszakát nyitotta meg, amelyben a székelyek története is más irányú fejlődést vett.
1 Homoródszentpáli Német Ferenc verse.; Szádeczky Kardoss Lajos: Báró Apor verses művei, I. 458.
2 Gróf Bethlen Miklós Önéletírása, I. 363.
3 Gróf Bethlen Miklós Önéletírása, I. 468.
4 Benkő Károly: Marosszék ismertetése 68-71.
5 Székely Oklevéltár VI. 252.
6 Történelmi Tár 1878. 198.
7 Székely Oklevéltár VI. 322.
8 Nemes János naplója, Történelmi Tár 1902. 379.
9 Történelmi Tár 1902. 262.
10 Történelmi Tár 1902. 382.
11 Gróf Vass György naplója, 71.
12 Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae (1653) p. III. t. LXXVI. a 16.
13 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XIV. 166.
14 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XIV. 425.
15 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XV. 174-181.
16 Keresztnevét úgy írom, ahogy ő maga és kortársai s az egykorú iratok következetesen írták, és bizonyára mondották is: Dienesnek.
17 Teleki M. levelezése VI. 377.
18 Teleki M. levelezése VI. 378.
19 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XV. 43, 378
20 Teleki M. levelezése VI. 366.; Cserei Históriájában (73.) így beszéli el Bánfi és Béldi összeveszését: «A fejedelem asztalánál mulatván... Bánfi mondja Béldinek: Miért nem becsülsz meg engemet Béldi Pál? Én volnék azért az ország generálisa, de hitesd el magaddal, ha mind így van - bizony általesünk egymáson. Béldi Pálban felforrván a méreg s indulat ... azt felelé: Hidd el Dienes, nehéz székely vagyok, ha reád fejüleshetem, úgy megnyomlak, hogy soha a fejedet sem emeled többször fel.» (Kézirati régi példányom 103.)
21 Gróf Bethlen Miklós Önéletírása, I. 393.
22 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XV. 445.
23 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XV. 449-451.
24 Székely Oklevéltár VI. 347.
25 «Megölése szegény úrnak igen mocskosan lett: rossz cigánnyal vesztegettették... kilencszer vagy tízszer marcongatta, mégis el nem esett szegénynek a feje» (Teleki M. levelezése, VI. 659.)
26 Deák Farkas: Béldi Pál 120. (Magyar Történelmi Életrajzok.)
27 Bethlen Miklós Önéletírása, 445.
28 Bethlen Miklós Önéletírása, 446.
29 Bethlen Miklós Önéletírása, I. 442.
30 Bethlen Miklós Önéletírása, I. 456.
31 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XVI. 43.
32 Bethlen Miklós Önéletírása, I. 478.; Erdélyi Országgyűlési Emlékek XVI. 403.
33 Deák Farkas: Béldi Pál, 166.
34 Székely Oklevéltár VI. 374.
35 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XVI. 412.
36 Török-magyarkori Államokmánytár V. 491.