Make your own free website on Tripod.com

XV. A székelyek története a XVII. évszázad elején


Székely Mózes, Bocskay István, Rákóczy Zsigmond és Báthory Gábor fejedelemsége. (1603-1613.)



A XVII. század első éveiben Erdélyben a nemzeti szellem képviselője a testestől-lelkestől igaz hazafi s hírneves vitéz: siménfalvi Székely Mózes vala. Ő volt Báthory Zsigmond utolsó (1601-2.) fejedelemségének legfőbb támogatója. A csélcsap fejedelemben keserves csalódás és végső kiábrándulás után ő maga vette kezébe a cserbenhagyott nemzeti zászlót és hű maradt ahhoz az önfeláldozásig. Az «ebhendi» {1} Báthory Zsigmond végső lemondása után körülötte sereglett össze az erdélyi hazafiak ama csekély számú, de elszánt, lelkes csapata, mely nem rettent vissza a kockázatos kísérlettől, hogy Erdélyt az idegen zsarnokság igája alól fölszabadítani megpróbálja. Székely Mózes társaival (köztük Bethlen Gáborral) 1602 nyarán a tövisi vesztett csata után a törökhöz menekült Temesvárra. Onnan ütöttek be 1603 kora tavaszán. Az erdélyi főurak hozzá csatlakoztak s egy tábori országgyűlésen (1603. április közepén) fejedelemmé választották és visszafoglalták Fejérvárt, Kolozsvárt s Erdély nagy részét. A székelyek most is kétfelé oszlottak. Szülőföldje, Udvarhelyszék mellé állott, Maros- és Aranyosszékkel, de Csík- és Háromszék most is császárpárti maradt, kivéve a nemességet, kik a fejedelem mellé mentek «hazájoknak megszabadulására.» {2}

Székely Mózes a fősereggel a brassai papírmalom mellett ütött tábort, várva segédhadai érkezését. Ott lepte meg őt a betört Serbán Radul oláh vajda, s 1603. július 17.-én 17000 főnyi oláh-rác-székely hadával véres csatában legyőzte Székely Mózes 10000 főnyi magyar-székely-török-tatár seregét. Székely Mózes hősi küzdelem után maga is elesett, lováról lebukva ölte meg egy csíkszentmihályi székely: Katona Mihály. {3}

A brassai csatában elveszett Erdély nemességének színe-java, a legjobb nevű családok sarjadékai. «Csak egy szántóföldön tizennégy gróf és nagyságos úr teste feküdt», - írja Apor Péter, - más 3000-rel. {4} Ez volt Erdélynek mohácsi vésze - mely szintúgy, mint az, fejedelmi áldozatot kívánt.

Radul vajda is éreztette haragját a Székely-párti székelyekkel. Hadaival Brassó mellől Udvarhelyszékre szállott s azt feldúlatta «bosszújában, hogy Székely Mózes mellé állottak volt.» {5} Háromszéket már azelőtt feldúlta és égette a Székely Mózes segítségére bejött tatár sereg.

Székely és társai elbukása után egész súlyával ránehezedett Erdélyre a császári helytartó Básta generális rémuralma. A Székelyföld lakosait székenként, falunként már 1602. augusztus folyamán feleskették a császár hűségére és összeírták, mindenkinek neve mellé téve, hogy nemes, lófő, darabont, szabad székely, avagy jobbágy. Mintegy tízezer székely neve szerepel ez összeírásokban (Aranyosszék hiányzik), ugyanannyi családot képviselvén. {6}

A székelyek hűségben és szolgálatkészségben megtartására Básta gondot fordított. «Kedvez vala a székelyeknek, mert tudta azt, hogy ők mindenkori és fizetés nélkül való hadak s hogy jó a kész nép!» {7}

Básta hadai rémítő dúlást, rablást, öldöklést vittek véghez az országban, ellenállás nélkül, mert a brassai harc után az egész ország ki volt szolgáltatva ádáz bosszújoknak. A hazafiak menekültek a török hódoltságba. Nem volt többé, aki ellenálljon.

A legkíméletlenebbek és kegyetlenebbek a hajdúk voltak. Rémtetteikről vérfagyasztó részleteket jegyeztek fel a krónikaírók, főként két marosvásárhelyi s egy kolozsvári kortárs, szemtanú.

Marosvásárhelyt két ízben dúlták fel, s többször kirabolták Básta hajdúi. «Elsőben 1601.-ik esztendőben Szent Lőrincz nap (szeptember 5.) tájatt a klastromot, szentegyházat verék fel egy délután-tájban és el is égeték ugyan mind a szentegyházat, tornyot, oskolát.» {8} Ezt pedig Básta a feletti bosszúságában cselekedtette, hogy a székelyek nem akartak mellé állani. Básta ugyanis «az végre szálla minden hadával Nyárádtőhöz az Maros mellé, hogy az székelységnek az szabadságot megadja, és ő mellé jöjjenek, de túl Brassóból Báthory Zsigmond is addig jártatá az székelyeket, hogy hozzája hajlának és megadá az szabadságot.» {9} Básta látván, «hogy a székelység nem áll melléje, felkelvén Nyárádtőtől, kiméne minden hadával Dézshez.» De előbb a hajdúk feldúlták Vásárhelyt.

Básta segélyére nemsokára oláh hadak érkeztek Radul vajda seregéből, vele együtt, kit a tatár kivert országából. Egy része e kurtánoknak a Nyárád-mentén vonult Görgény felé, a másik (mintegy 3000 főnyi) egyenesen Vásárhelynek tartott. Ott csekély székely had volt, mely Báthory Zsigmondot várta, Bogáthi János vezetése alatt. A város népéből kevesen voltak otthon, «azok is lovak hátán futó módon voltak», mert a város népe a hajdúk elől mind elfutott volt. Mégis amint a kurtánok éjféltájon a városba érkeztek, megtámadták és feltartóztatták őket. Ezek alkudozásra fogván a dolgot, hajlandók voltak Básta helyett Báthoryhoz állani, s így táborba szállították őket a szomszédos Medgyesfalva mellé. Ott lepte meg őket Székely Mózes, török-tatár és magyar haddal. A kurtánokat kergették és vágták; ezek részben Vásárhelyre menekültek, ott elrejtőztek. «Azonban a várost is ellepi a tatár-török-magyar»: akit a kurtánokban találtak, azt levágták, a város népéből is egynehányat; s a városon is kapdosott és prédált a tatár, rabul is ejtettek közülök. {10}

Bástának annál inkább volt oka haragudni a városra, mert az ő «hadának az utóljával és szélyedezőivel egynehány hétig erős csatározást űztek és tartottak.» {11} A hajdúk is erősen fenekedtek a városra és a marosszékiekre, amiért nem velük, hanem Báthoryval tartottak. 1602 elején már «szándékjuk olyan volt a hajdúknak, hogy Vásárhelyt ha lehet porrá tegyék, s a népet levágják és annak utána a székelységet ostromolják; de Isten azt nem engedte vala meg nekik.» {12}

Básta 1602 elején megkezdte a nagyrészt elvesztett Erdély visszafoglalását. A Szilágyságból hadaival visszafordulva, legelőbb is Bethlen várát támadta meg, melyet 200 székely védelmezett. Ezek 1602. január 31.-én szabad elvonulás ígérete mellett feladták a várat, de Básta adott szava ellenére az őrséget egy szálig levágatá.

A bethleni székely vérfürdőt néhány hónap múlva követte Marosvásárhely második feldúlása. Básta hajdúi közül mintegy négyszázan Németi Gergely vezérlete alatt a Mezőségen átkelvén május 30.-án Úrnapjára virradólag hajnalban meglepték; «sokat az város népében levágának, szörnyen megrablák, kóborlák a várost.» {13} «A város népe nagy álmosan ki ide, ki amoda, mindent elhagyva elfuta. A hajdúság minden prédát összegyűjtvén, még ebéd előtt elindult Csávás felé, mert sietett, félt a székelységtől.» Ezek közül azonban csupán Nyárádtőnél volt együtt valami 200 «szokmányos székely», kiket a kapitányuk vigyázni rendeltek oda, s ezek elvonulóban meg is támadták a hajdúkat, de nem bírtak a túlnyomó számú hajdúsággal. {14}

A két nagyszabású feldúláson kívül «többször is kóborlottak csapatonként való hajdúk» Vásárhelyen, főként mikor pusztán állott, mert a polgárság tehetősebb része e zivataros időkben vagy a belső Székelyföldön húzódott meg, melyet inkább megkíméltek a szertekóborló hadak, vagy a várakba (Görgénybe), városokba (Brassóba) menekült, «ki hova láta menni.» «Az aljasabb része nem ment el, vagy csak itt közel a falukon lézengett», {15} vagy alkalmilag az erdőbe menekült.

«Igen rút, istentelen nép vala az a hajdú. Mikor kérték, hogy ne bántson, hiszen mi is magyarok és keresztények vagyunk, bizony megveri az Isten: azt felelték, hogy beste lélek fiai, ti hajas törökök vagytok, a törökkel bérlettek, ebek vagytok, nem szánunk levágni, szintúgy, mint a törököt; az Istentől pedig semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk.» {16}

Ezek a Básta-kori dúlások ösztönözték a vásárhelyi polgárokat, bírájuk, a derék Borsos Tamás buzdítására, hogy maguknak várerődöt emeljenek, illetőleg, hogy «az elégett klastromot kastélyformára» felépítsék. A munkát 1602. augusztusban elkezdvén, Szent Mihály napján (szeptember 27.) már a felvonó kapu is készen volt és «bele rekeszkedének.» Minden céhnek meg volt a maga bástyája, falrésze, őrizet és menedék végett. Így jöttek aztán haza a bujdosók, s veszély idején a vidékiek is oltalmat találtak a városban. {17}

Székely Mózes és legnemesebb honfitársai hősi halála után Básta és Radul vajda hordái elözönlötték a letiport, szerencsétlen országot. «Ez sok rendbéli hadak oly igen megronták, pusztíták az szegény Erdélyt; égeték, dúlák, foszták - kiváltképpen az tatár szörnyűképpen megrablá, - hogy az miatt oly nagy drágaság lőn az országban, hogy az városokon kívül majd negyedrésze éhel meghala az szegény Erdélyországa népének. Aratás előtt (1603) Kolozsvárott egy kolozsvári köböl búzát adtak negyven m. forinton; Vásárhelyt is egy maros-köble búza eljárt huszonhat m. forinton. {18} Az mely drágaságban, főképpen az falukon, igen kedvesen kapták - csak kaphatták - az ebet, macskát megenni, sőt az mi szörnyebb dolog: az anyja az gyermekét, az gyermeke az anyját, hogy egymás mellett meghaltak, az ki élőn megmaradott, az holtat megette; felakasztott embert levágták és megették; ... az tölgymakkból sült kenyér kedves volt. Ilyen rettenetes csapása forga a szent Istennek Erdélyen.» {19}

Az anyagi csapáshoz járult és még inkább fokozta az általános nyomorúságot a vallásüldözés, aminek következtében a református és unitárius templomokat, erőszakkal elfoglalva, a katolikusoknak adták át, amint az Kolozsvárt, Gyulafehérvárt történt. Általában elmondhatták, hogy «ekkor az német iszonyú kegyetlenséggel bírá Erdélyt mindaddig, amíg az Úristen Bocskay Istvánt feltámasztá.» {20}

Amíg azonban ez az idő elérkezett, Erdélynek fenékig kellett ürítenie a keserűség poharát. A gyászos 1603. évben mintha a természet elemei is összeesküdtek volna ellene. A fák leveleit a cserebogarak emésztették meg, gyümölcs nem termett, a szőlőt fagy tette tönkre, a vetés lesült a szárazságtól. Váradon és vidékén szakadatlan földrengés pusztított. A marha a dögvész s a pusztító hadak zsákmánya lett. Az ebből támadt éhínséget követte és betetőzte a rettenetes pestis-járvány. {21}

A «Básta ekéje» (a kapa) és «szekere» (az igavonó állat hiányában emberek által vont taliga) közmondásossá vált. A Básta-korszakra nemzedékek múlva is rettegéssel gondolt vissza az utókor.

*

Bocskay zászlóbontása és fölkelése az Erdélyhez tartozó részek területén, Biharban megtörténvén (1604. október), csatlakozásra hívta fel az erdélyieket, jelezvén, hogy a német hadakat legyőzvén, immár «Erdélybe, mint édes hazájába akar indulni, hogy azt is kezébe vegye.»

Erdély késlekedett. Bocskay ott népszerűtlen (politikai száműzött) volt.

Bocskay erre Petki János udvarhelyszéki kapitányt szólította fel a székelyek csatlakoztatására. A székely nemzet 1605. február elejére gyűlésre jött össze Székelykeresztúron, s ott legelőbb is betöltötték az üresedésben lévő főtisztségeket, főgenerálissá választották Petki Jánost, s azután elhatározták, hogy Bocskay mellé állanak. De Bocskay elé választási feltételeket szabtak, megállapítván azokat a pontokat és kívánalmakat, amiket tőle kívánnak: 1. hogy őket régi szabadságukban megtartja; 2. amit a közelmúlt zavaros időkben esetleg elkövettek, azért közbocsánat biztosíttassék; 3. idegeneket kapitányokul és tisztekül közéjük nem tesz, hanem magok közül szabadon enged választani s idegen katonaságot nem tart köztük; «sőt az nemességet is, az kik nem nemzetségekből valók, közülök kivethessék végre»; 4. hadfölkelés alkalmával, midőn székeikből kiviszik őket, ha 15 nap alatt az ellenséggel megütközni alkalom nem adódik nekik, régi jogszokásuk szerint hazamehessenek. Végül újabb gyűlést tűztek ki február 21.-ére Nyárádszeredára, csatlakozásra híván fel a többi nemzeteket.

Bocskay nagy örömmel fogadta a követeket s a föltételek teljesíthető részéről, mint «Magyarország Részeinek ura és a székelyek ispánja» sárospataki várban 1605. február 16.-án szabadságlevelet állított ki, melyben a székelyeket biztosítja, hogy az ellene vagy mások ellen az elmúlt zűrzavaros időkben, melyek Erdélyországot 12 év óta rontották, elkövetett vétkeiket megbocsátja s őket minden szabadságaikban, adómentességeikben, melyeket nekik régebbi magyar királyok és Erdély fejedelmei, nevezetesen pedig atyafia Báthory Zsigmond engedélyeztek, megtartja; kívánván, hogy fejenként hűségére esküdjenek és neki s a hazának híven szolgáljanak.

Még le sem érkezett Bocskay szabadságlevele, amidőn az erdélyi magyarok és székelyek február 21.-re Nyárádszeredára gyűlésre jöttek össze, ahol egyhangúlag felajánlották a fejedelemséget Bocskaynak.

Bocskay egyelőre nem jöhetvén Erdélybe, a székelység főkapitányává kinevezte Petki Jánost és erdélyi főkapitánnyá Gyulaffi Lászlót, akik aztán főként a székely haderővel a szászokat is meghódolásra kényszerítették, miután a szászok segélyére Erdélybe bevonult oláh és rác hadakat kiverték.

Bocskay átérezte és méltányolta a székelyek szolgálatainak értékét erdélyi fejedelemsége kivívásában. Az ő szabadságlevele, melyet a székelyeknek adott, nem volt írott malaszt, mint a Báthory Zsigmondé. Ő tényleg nem kívánt semmiféle adófizetést a székelyektől, csupán hadiszolgálatot, de azt is méltányos arányban. A magyarországi harctereken 1605. folyamán kevés volt a székely, ott a hajdúk vitézkedtek, s mindenünnen kiverték a németet «csordával, zászlóstúl, dobostól.»

Midőn 1606. elején a bécsi béke tárgyalásai megindultak, szükség lévén a hadi készenlétre, Bocskay (1606. március 9. Kassáról) a székelységtől «2000 veresbe öltöztetett gyalogot, jó puskásokat és 2000 válogatott jó lovas kopjásokat» kívánt; Erdély védelmére 500 gyalogost és 20 lófőt; a többi itthon legyen harcra készen szükség esetére.

Érdekeiknek és szabadságuknak azontúl is védelmezője volt. 1606. június 22.-én arról rendelkezett, hogy a székely tisztek ne engedjenek a közszékelyek közül senkit «nemes uraimtól» szabadságában háborgatni, jobbággyá tenni. De szigorúan eltiltotta azt is, hogy valaki magát önként jobbággyá lekösse, hogy ezáltal a hadi szolgálat alól meneküljön.

1606. november 13.-án azt írja Petkinek, hogy «a székelység felől szertelen sok panaszok jőnek előnkbe», hogy a kapitányok, királybírák mód nélkül való dolgokkal terhelik őket, hogy a nemesség sokat közülök jobbágyává tett ... «A mi zászlóink - némely székben hat, kiben több, kiben kevesebb - üresen állanak ... Mi a székelységnek amint egyszer szabadságokat megadtuk, abban meg is akarjuk őket tartani» és inti a főkapitányt, hogy oltalmazza őket szabadságokban. {22}

Atyai gondoskodásának egyik legszebb bizonysága, hogy 1606. december 1.-én magokhoz a székelyekhez fordult, hogy a visszaéléseket jelentsék neki, mert «néma gyermeknek szavát az anyja sem értheti meg.» «Nem is akarjuk - úgymond - hogy a kegyelmetekkel mutatott kegyelmességünkkel más kedveskedjék, és azt másnak köszönjétek.»

Halálos ágyán sem feledkezik meg a székelyekről és 1606. december 8.-án Kassáról azt írja a székelyek főkapitányának: «minthogy a székelységet szabadságokban meg akarjuk tartani, hagyjuk kegyelmednek, hogy szabadságokban kicsintől fogva nagyig kegyelmed őket mindenek ellen megoltalmazza.»

Végrendeletében 1606. december 17.-én is megemlékezett a székelyekről, szívökre kötvén honfitársainak az erdélyi fejedelemség mindaddig fenntartását, «valameddig a magyar korona a németnél lészen» és a székelyeknek szabadságokban megtartását. Örökre emlékezetes szavai így hangzanak: «Intjük a nemes országot Erdélyt, mint édes hazánkat ... hogy a székely nemzetséget a mi tőlünk nékik adatott szabadságban tartsák meg és successorunknak is erre légyen gondja; így mind magának, mind az országnak birodalma örökösebb lehet. A székelységet pedig, mint kedves híveinket intjük fejenkint: szolgáljanak hazájoknak híven és az országgal szép egyezségben alkuván, igyekezzenek az egész magyar nemzetnek megmaradására, többé magyar vérben fertőzni és a nemesség rombolására ne igyekezzenek, hogy minden nemzetségek előtt jó hírek és nevek fennmaradhasson.» {23}

*

Rákóczy Zsigmond - Bocskay erdélyi helytartója - az 1607. február 8.-ára kitűzött fejedelemválasztó országgyűlésre a székely székekből a főkapitányok és királybírákon kívül 8-8 főember követet kívánt választatni, és Kolozsvárra küldeni. Az udvarhelyszéki főtiszteknek pedig, a velök való végezésre hivatkozva, meghagyta, hogy a lófőket, darabontokat és szabad székelyeket minden székből február 8.-ára Marosvásárhely tájékán táborba szállítsák, háromheti élelemmel ellátva, hogy készenlétben legyenek minden esetleges szükségre. Az 1607. február 8-19.-i országgyűlésen, ahol Rákóczy Zsigmondot fejedelemmé választották, közbocsánatot hirdettek a székelyek által 1599-1605 között elkövetett törvénytelenségekre.

Az erről szóló érdekes 6. tc. így szól:

«Noha az elmúlt gonosz időkben a székelységtől mind a köztök való nemesség, mind pedig az egész lakság sok iszonyú, hallatlan és tűrhetetlen nyomorúságot, kárt és bosszúságot szenvedett, mindazáltal ez sok köztünk való egyenetlenségnek, visszavonásnak véget akarván vetni ... végeztük, hogy Mihály vajda bejövetelétől fogva az megholt kegyelmes urunk választásáig ha mi potentiák, dúlások, fosztások, kóborlások estenek, teljességgel sopiáltassanak (eltöröltessenek), úgy, hogy egyik is a másikat azért ne perelhesse.» {24}

Az 1607. június 10-24.-i országgyűlésen az új fejedelem fel akarta újíttatni a régi székely adózást: az ökörsütést, hogy «mivel a székelyek régi szabadságok idején a fejedelemválasztás alkalmával minden hatodik ökrüket a fejedelem számára bélyegezték le, most is kívánja a régi szokás fölújítását, minthogy szabadságaikban fenn akarja őket tartani.» {25}

Ezt az országgyűlés végzéseiben nem mondotta ki, tehát hallgatólag mellőzte. Elhatározták azonban, hogy a székelyek hadfölkeléskor ezután ne szálljanak, mint eddig a szászságra és a megyékre, hol rendesen szörnyű dúlást és fosztást tettek, hanem «ezután maguk közé szálljanak», másutt pedig készpénzzel fizessenek, s kárt ne tegyenek; a kártevőt a kapitány és királybíró erősen megbüntesse. Viszont a nemesség és szászság se pusztítson a Székelyföldön. {26}

Rendezték és szabályozták a székely bíráskodást, perrendet és megerősítették a székelyek közt lévő nemesség birtokjogát. {27}

A székelyek jogállapotainak s viszonyainak eme rendezésében bizonyára része volt annak is, hogy az új fejedelem főmunkatársává, kancellárjává az érdemekben megőszült, ékesszólása, klasszikus műveltsége által kitűnő dersi Petki Jánost választotta. Ő aztán a székelyek ragaszkodását annyira megnyerte a fejedelem számára, hogy ezek 1607. október 9.-én Udvarhelyen tartott nemzetgyűlésükön a kívánt adót nem ugyan ökrökben, hanem pénzben megszavazták.

Rákóczy Zsigmond beteges (csúzos) öregsége miatt nemsokára lemondott a fejedelemségről s a rendek somlyai Báthory Gábort választották helyébe fejedelemmé 1608. március 7.-én. A választási föltételek közt ott volt, hogy a székelyeket megtartja régi, Báthory Zsigmondtól visszaállított szabadságukban.

A fejedelemségre meghívó követséget Ecsedre Kornis Boldizsár vezette, kit aztán Báthory a törődöttsége miatt lemondott Petki János helyébe a székelyek főkapitányává tett. Kinevezési okmányában meghagyja az összes székelységnek, hogy neki a kellő tiszteletet megadják és engedelmeskedjenek. Petki megmaradt eddigi udvarhelyszéki főkapitányságában.

*

Báthory Gábor erélyes, de nyughatatlan természetű s merész politikát űző fejedelem volt. Ebben főtámasza és eszköze a székelység hadi ereje volt. Állandóan hadilábon állván bent a szászokkal, kifelé a szomszédokkal, főként a kétszínű, ravasz Serban Radul oláh vajdával, gyakran igénybe vette, mondhatni állandóan foglalkoztatta a székelyek hadi erejét. De méltányolta is jelentőségüket és szerzett érdemeiket. A székelyek pedig, mintha elfeledték volna a Báthoryaktól a múltban szenvedett sérelmeiket, szívesen szolgáltak az utolsó Báthorynak és kitartottak mellette mindvégig. Az erdélyi szászok és a havaseli oláhok, majd a kassai kapitány Forgách Zsigmond ellen vívott harcokban a hajdú mellett a székelyek voltak a fejedelemnek fő-fő-támogatói, akiket ezért sokféle kedvezménnyel, jószágadományokkal és kitüntetésekkel halmozott el, de a székelység hadkötelezettségét féltékenyen őrizte és megkövetelte.

Uralkodása elején 1608. május 10.-én Kászonszék lakosait fölmentette a hadfölkelés alól, a moldvai határszéli utak és ösvények őrzése fejében. {28} Az 1608. szeptemberi országgyűlésen törvényt hozatott, hogy aki a székelyek közül jobbággyá lett, az szabadíttassék fel, hogy hadban szolgálhasson, s ha újra jobbágyságra adná magát, halállal bűnhődjön. {29} A jobbágyok számbavételére általános vizsgálatot rendelt el az egész Székelyföldön, hogy a székely jobbágyok felől a székekben vizsgálatot tartsanak s az önként, zálog vagy főváltság fejében lekötött jobbágyokat írják össze, és a kapitányok által foglaltassák vissza az. ország szolgálatára. Elrendelte egyúttal a fejedelem, hogy ezentúl nemes vagy lófő szabad-székelyt jobbággyá tenni semmi szín és ürügy alatt ne merészeljen, 500 forint bírság terhe alatt; sőt a zálogos jobbágyokat is, lefizetvén adósságukat, kötelesek a kincstári jobbágyok közé visszabocsátani. {30} Dacára ennek a jobbágy-visszafoglalásnak a fejedelem érdemes híveinek a jobbágyokból újabban is adományozott. {31}

Annyira ment a bőkezű adományozásban, hogy a háromszéki lófőket Brassó ostrománál tanúsított szolgálataikért kivette a törvényes teherviselés alól. Ezt a többiek magokra nézve sérelmesnek tartván, maga az országgyűlés (1612. május 12-25.) semmisíti meg a háromszéki lófőknek a fejedelemtől megadott azon mentességét, hogy «a pénzadásból és egyéb teherviselésből a köztük való nemesség és székelység közül» magokat kivonták. {32}

A székely városoknak is adott kiváltságokat. 1609. január 4.-én Udvarhelyt megoltalmazni rendeli a székely generális és udvarhelyszéki kapitány által a régebben hozzá csatolt két falu, Gyárosfalva és Szentimre birtokában, az ottani nemesek háborgatása ellen. {33} Megerősítette és kibővítette Kézdivásárhely kiváltságait stb. {34}

Védelmezte és visszaállította régi jogaikat a törvénykezés terén is. Az 1609. májusi országgyűlésen törvényt hozatott, hogy a székelyeket ne idézzék minden dologért a királyi táblára, hanem székes helyeiken perlekedjenek ellenök. Ugyanezt megújítja az 1610. szeptemberi országgyűlés is. {35}

Az 1611. áprilisi országgyűlésen törvénycikk kelt arról, hogy hadfölkelés alkalmával a székes helyeken a két vicekirálybíró otthon maradjon, hogy a közigazgatás fenn ne akadjon. {36}

Mindezek után alaptalan túlzásnak kell tartanunk a brassai lázadóknak a székelységre vonatkozó ama panaszpontját, hogy a székelységet «sok számtalan törvénytelenséggel bántotta és sanyargatta, úgymint: idegenekkel, nem maga nemzetségéből való tiszttartókkal, mindennemű szabadságokban őket megrontotta, szokatlan adófizetéssel, mindenféle élésszedéssel és mindenféle törvénytelenségekkel, mely miatt sok szabad-székelynek magukat immár méltán nem mondhatják; kit noha ők szegények nem vesznek eszekben (!), de ha szintén veszik is, de nem mernek egyet is mozdulni, még csak szólani sem merik.» (?) {37}

Tény az, hogy a székelyek híven kitartottak Báthory mellett, még akkor is, midőn Bethlen Gábor föllépett ellene és a török segítséggel megbuktatta.

Tragikus halála, Váradon a hajdúk által történt megöletese (1613. október 27.) élénk részvétet keltett a Székelyföldön s halála után is sokáig megmaradt jó emlékezete a székelység között.

A háromszékiek még 1614. augusztus 12.-én is azt írták felőle, hogy «az szegény Báthory Gábort minden rendek siratják és óhajtják, még az leánasszonynépek és gyermekek is ... nem volna igaz hitünk ... ha mi elfeledkeztünk volna az Báthory Gábor számtalan mü velünk jól tött voltárúl.» {38}

Ezek az egyszerű, de meleg szavak a székely nép hálás érzelmeit, a közvéleményt tolmácsolták Báthory Gábor sokat ócsárolt, de a székely nép által kegyelettel őrzött emléke iránt.



1 Így nevezi őt Enyedi Pál «Énekében» (= ebhitű, kutyaházi, léha). Erdélyi Történelmi Ad. I,. 183. Kulcsár krónikájában (105.) «Báthory effendi» ebből van hibás olvasással elferdítve.

2 Mikó Ferenc históriája, 158.

3 Életrajzát megírta tanítványom dr. Vass Miklós, Kolozsvár, 1897.

4 Metamorphosis Transylvaniae, 316.; Szamosközy historia, IV. 200.; Borsos T.

5 Nagy Szabó Ferenc: Memorialéja (Erdély Történelmi Ad. I. 83.). Borsos Tamás élete. (Erdély Történeti Tára, II. 33.)

6 Székely Oklevéltár V., 177 - 321.

7 Erdély Történelmi Tára Ad. I., 88.

8 Mvh. Nagy Szabó Ferenc: Memorialéja id. h. 71.

9 Borsos Tamás: Vita. (Erdély Történelmi Tára. II. 29.).

10 Mvh. Nagy Szabó Ferenc, id. h. 64.

11 Borsos id. h. 29.

12 Nagy Szabó F. id. 67.

13 Borsos id. h. 31.

14 Nagy Szabó Ferenc id. h. 69.

15 Nagy Szabó Ferenc id. h. 73.

16 Nagy Szabó Ferenc id. h. 72.

17 Nagy Szabó Ferenc id. h. 77.

18 Básta 1602-ben árszabást (limitatiot) rendelt el a drágaság ellen s «mi lön benne? Úgy megakada országszerte a búza-árulás, hogy sohult nem kezde az ember búzát vehetni pénzen s nagy hirtelen sok ember hala meg éhel, a limitáciozás miá.» Mire aztán felszabadítván az árulást, «elég búza lőn.» (Erdély Történelmi Ad. I., 87.)

19 Borsos Tamás id. h. 33.

20 Borsos Tamás id. h. 34.

21 Szamosközy Historiája, III. 290. Bethlen Farkas Historiája, VI. 536.

22 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 405.

23 Rumy: Monumenta II. 315.

24 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 455.

25 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 491.

26 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 510.

27 Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. 510.

28 Székely Oklevéltár IV. 173, 189.

29 Erdélyi Országgyűlési Emlékek. VI. 113.

30 Székely Oklevéltár VI. 28.; Udvarhely vármegye története 325.

31 Székely Oklevéltár VI. 26-28.

32 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VI. 229.

33 Székely Oklevéltár IV. 184.

34 Székely Oklevéltár IV. 174.

35 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VI. 194.

36 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VI. 204.

37 Szilágyi: Báthory Gábor 241.

38 Erdélyi Országgyűlési Emlékek VI. 536.