Az erdélyi fejedelemség kifejlődésének és első virágzásának korszaka Báthory István nevéhez fűződik, s az ő emlékét dicsőíti.
János Zsigmond még «választott» magyar király; az első tulajdonképpeni, csupán erdélyi fejedelem, illetőleg vajda Báthory István volt. Ő kezdeményezte azt a politikát, melyet az erdélyi fejedelemség követett 120 esztendeig.
Csodálatos kis állam volt az erdélyi fejedelemség. Egy keleti Svájc, nemzeti szövetségen alapuló, alkotmányos szabadsággal. Három politikai nemzet (a magyar, székely és szász) és négy törvényesen befogadott (katolikus, lutheránus, református és unitárius) vallás hazája, mely féltékenyen őrizte és védte önkormányzatát és büszke volt politikai és vallásszabadságára. Szabadon választott uralkodója kettős függésben állott bár a versengő két szomszéd nagyhatalom (a császár-király és a szultán) irányában, de az ország azért szerette a függetlenség látszatát fenntartani.
Báthory István a török szultán ajánlottja volt a fejedelemségre, de azért Miksának, mint magyar királynak letette titokban a hűségesküt. Nyíltan tehát török hűbéres (adófizető) fejedelem, titokban a magyar király vajdája volt.
E kettős politika veszedelmes, de abban az időben az egyetlen modus vivendi volt. Ez a «hinta-politika» hagyományos irányelv maradt továbbra is az erdélyi külpolitikában.
A külpolitikai nehézségekhez járult a belpolitika ellentétes elemeinek egyensúlyban tartása. Ezek közt egyik legkényesebb problémája volt Erdélynek a székely kérdés. Kétszeresen az volt Báthory trónra léptekor. Báthory szerette volna kölcsönös engedményekkel megoldani, de a székelyeket kielégíteni csak úgy lehetett volna, ha eltörli János Zsigmond új rendszabásait s visszaállítja a régi székely alkotmányt. Ezt viszont a rendek nem tartották összeegyeztethetőnek az ország közérdekével. A félrendszabályok és engedmények a kérdést nem oldották meg, csak elmérgesítették.
A székelyek elégedetlensége azáltal vált politikai tényezővé, hogy a császári politika, a német párt és annak eszköze (bukott vajdajelöltje) Békés Gáspár számított a székelyek támogatására s arra alapította trónravágyó reménységeit.
A székelyek tényleg támogatták és Békés rezgelődéseinek, forradalmi kísérleteinek 1571-től 1575-ig ők voltak legkitartóbb párthívei. Mígnem a szentpáli csatában Báthory végleg felülkerekedett, leverte Békést s a vele tartó székelyeket. {1} Az erdélyi német párt felett aratott eme győzelem irányította Báthoryra a lengyelek figyelmét, s egyengette útját a lengyel királyságra. 1575. őszén tényleg megválasztották s 1576. május 1.-én megkoronázták lengyel királlyá. {2}
Báthory István lengyel királysága idejében is megtartotta az erdélyi fejedelemséget, és az eddigi vajda cím helyett akkor kezdte nevezni magát fejedelemnek (princeps Transylvaniae). Kormányzóul hagyta maga helyett bátyját, Báthory Kristófot, kit azután a rendek megválasztottak vajdává.
A nagytekintélyű testvérpár kettős uralkodása idején a székelyek lecsendesedtek, megbékéltek a dolgok új rendjével s híven szolgálták a hazát s fejedelmeiket, akik szolgálataikat igyekeztek megbecsülni és megjutalmazni.
1577. őszén székely csapatok ültetik vissza moldvai vajdaszékébe a száműzött Péter vajdát, ifjabb Báthory István vezérlete alatt. 1579-ben elrendeli az országgyűlés, hogy a székely lófők harcra készen várják a vajda rendeletét.
István király 1579-81.-i orosz hadjárataiban a székely-magyar-lengyel-litván vitézség csodákat mívelt a Dwinán-túli harcokban, melynél északibb vidéken még nem harcolt a magyar.
Báthory Kristóf elbetegesedvén, még életében (1581) megválasztatta utódjává kiskorú fiát, Zsigmondot, Erdély és Magyarország részeinek «vajdájává, fejedelmévé.» Kristóf halála (1582. május 2. után kormányzók helyettesítették a távol levő István királyt és a kiskorú fejedelmet. István király halála után három évvel (1589. decemberben) kezébe adták a kormányzást az ifjú 16-17 éves fejedelemnek.
Báthory Zsigmond nagyreményű és sok jeles tulajdonsággal ékes, de még kiforratlan, ingatag jellemű ifjú volt. Anyja (Bocskay Ilona) és atyja halálával korán árvaságra jutva, idegenek nevelték; a nemzeti eszmétől távol álló, betelepített jezsuiták tanították. Éretlen ifjúságában fejedelemségre jutván, a hatalom elszédítette és autokrata hajlama, kegyetlenségre készséges természete vérengző zsarnokká tette, aki nem irtózott a politikai céljait gátló akadályokat erőszakkal, vérontással hárítani el útjából, s vérpadra küldeni rokonait, nevelőjét, tanácsosait, kancellárját, ha azok szeszélyeivel ellenkezni merészeltek.
1594-ben nagy politikai irányváltoztatásra bírta rá a fejedelmet a pápai követ Carillo Alfonz arra, hogy szövetkezzék Rudolf császár-királlyal s támadjon a törökre. A kolozsvári (augusztusi) országgyűlésen Udvarhely-, Háromszék és Csíkszék a török frigy felbontása ellen szavazott, a többi székely és szász székek s a vármegyék mellette. A tanácsurak ellenezték. A fejedelem ezeket elfogatta, és közülük a legtekintélyesebbeket kivégeztette. Köztük volt unokatestvére Báthory Boldizsár, főkancellárja Kovacsóczy Farkas, a görgényi váruradalom zálogbirtokosa, kit Ravazdi György volt várhelyi, akkor szamosújvári várnagy által fojtatott meg. Ravazdit később a székelyek verték agyon. A vérengző zsarnoknak a táborba hívott és Kolozsvárra rendelt székely katonák voltak öntudatlan, de készséges eszközei és támogatói.
Velök indította meg a támadást is. A neki hűséget esküdött Mihály oláh vajda segítségére székely sereget küldött; viszont a neki meghódolni vonakodó Áron moldvai vajda ellen Kornis Gáspárt és Daczó Ferencet székely csapat élén Moldvába küldé, akik a vajdát elfogván Alvincre hozták, s helyébe Rézván Istvánt ültették a vajdaszékbe.
Báthory Zsigmond 1595. június 28.-án megkötötte Rudolf császár-királlyal a véd- és dacszövetséget, melyben Erdély önálló fejedelemsége elismertetett és a fejedelem a Habsburg-házból kapott feleséget. Még előbb 1595. május 20.-án köttetett az a szerződés, mellyel Havasalföld Zsigmond uralma alá adta magát. Június 3.-án hasonló szerződés jött létre a moldvai vajdával is. Ezek alapján Zsigmond felvette és használta a «Havasalföld és Moldva fejedelme» címet.
Mindezek következtében a török 1595. nyarán hadat indított Oláhországba, s Gyurgyevónál átkelvén a Dunán, Bukarest felé vonult, hová Szinán basa nagyvezér csakhamar be is vonult.
Báthory Zsigmond sietett hűbéres tartománya védelmére. A Székelyföldön ősi szokás szerint meghordoztatta a véres kardot, s régi szabadságaik visszaadásával biztatva szólította fel őket a tömeges fölkelésre. A felszabadítás ígérete fellelkesítette a közszékelyeket s 20-25000 főnyi székely had gyűlt a táborba. Kivonulás előtt azonban megkövetelték, hogy a fejedelem a megígért szabadságot oklevéllel biztosítsa. Zsigmond a kényszerű szükség nyomása alatt a barcasági Feketehalmon tartott tábori országgyűlésen 1595. szeptember 15.-én oklevelet állított ki, mellyel az összes székely székek jobbágyait felszabadította, a teljesítendő hadiszolgálat fejében.
A székelyek, fölszerelve a Rudolf által küldött «fekete puskákkal», vígan mentek a Törcsvári-szoroson át Havaselvére, s a határszélen egyesülve Mihály vajda visszavonult seregével, október 8.-án körülfogták Tergovistet; három nap alatt bevették, 46 ágyút és töméntelen zsákmányt szerezve. Szinán basa erre a hírre felgyújtván Bukarestet, gyorsan visszavonult Gyurgyevó felé, hogy ott a Dunán átkeljen. Zsigmond hadával utána robogott s november 30.-án Gyurgyevót is bevevén, nagy sebességgel űzte át a törököt a Dunán. A székelyek a vár ostromában is kitüntették magukat, elsők lévén a várfalon a bástyák meghágásában.
Báthory Zsigmond a hadjárat végeztével megcsalta a székelyeket. Azon ürügy alatt, hogy a hadra fölkelt székelyek a szabadságlevél föltételeit a földesurak ellen elkövetett sok törvénytelenséggel megsértették: a fölszabadítást a következő országgyűlésen (1595. december 13.) hozott erőszakos törvényekkel visszavonatta és visszaállíttatta a jobbágyságot. Ennek következménye újabb zavargás és zendülés lett, melyet erőszakosan, fegyverrel, kínzással, kivégzésekkel nyomtak el, ami a székely népet mélyen elkeserítette és bosszúra ingerelte.
Három marosvásárhelyi, egykorú szemtanú (tanár, bíró, polgár), ilyen adatokat jegyzett fel erről «a székelyekre nézve siralmas esztendő»-ről:
«1596. mikor farsangban a fejedelem elment volna» Prágába a császárhoz és helyetteséül nagybátyját, Bocskay Istvánt hagyta kormányzóul, «a székely urak minden székes helyekre hadat gyűjtének», hogy a székelyeket a jobbágyságra visszakényszerítsék. Előzetesen az országgyűlés végzését minden székben kihirdették, s a székek jegyzői által arra intették a népet, hogy előbbi földesuraiknak engedelmeskedjenek. A nép azonban, mivel a fejedelem még a kiosztott zászlókat, puskákat, dobokat sem vette el tőlük, nem akarta hinni, hogy a fejedelem akarná őket a régi szolgaságba visszahajtani. Azért gyűléseket tartván, a fejedelem levele előmutatását követelték, s a fejedelemnek letett katonai esküjükre hivatkozva elhatározták, hogy a nemeseknek nem szolgálnak, hanem egyedül a fejedelemnek, s inkább ezerszer meghalnak, mintsem előbbi uraikhoz visszatérjenek, kiknek kegyetlenségeit eddig sem tűrhették, s készebbek ellenök fegyvert fogni, mintsem kiszolgáltatni magukat újabb kínzásoknak. Így a fejedelem és ország rendeletének ellenszegültek, és Károli András marosszéki hadnagy tanácsára szokott gyűléshelyeiken és a városokban kihirdették, hogy senki se merje előbbi urát elismerni, mert az olyan halállal lakol, s aki velök ellenkezni merészel - tették hozzá elrettentésül, azt fejjel lefelé karóba húzzák. Elhatározták, és gyűléseiken megesküdtek arra is, hogy ha erőszakkal szolgaságra kényszeríttetnének, mindenki fegyvert fog a nemesség ellen. Itt-ott meg is kezdték az erőszakoskodást, az urak házai lerombolását és üldözését.
Ezt a földesurak tüstént hírül adták Bocskaynak, a fejedelem-helyettesnek, segítséget kérvén a fenyegető néplázadás ellen. Bocskay tartván attól, nehogy a fejedelem távollétében a külháborúnál is veszélyesebb belháború keletkezzék, a székelyek megfékezésére rendeletet adott ki és úgy intézkedett, hegy Marosszékre Toldy István és Bogáthy Boldizsár, Csíkba Apafi Miklós és Háromszékre Ravazdi György tanácsúr lovas és gyalog hadakkal kiszálljanak.
Meghagyta azonban a fejedelem nevében, hogy tapintatosan járjanak el: a lázongás értelmi szerzőit szigorúan büntessék, de a tudatlan népet inkább ijesztéssel, mint fegyverrel fékezzék meg.
Bocskay rendeletét megbízottai kegyetlenebb szigorral hajtották végre, mint ő óhajtotta, s azáltal az ő nevét is gyűlöltté tették a székelyek előtt.
Megérkezvén Toldy és Bogáthy Marosvásárhelyre, a piacon ágyúkat vonattak fel és kihirdették, hogy minden falus-bíró és elöljáró menjen be hozzájuk. Akik engedelmeskedtek, azok előtt kihirdették a rendeletet, hogy minden puskát, zászlót, dobot szedjenek be és a nép térjen vissza a földesurak szolgálatára. Voltak, akik engedelmeskedtek, s a parancsot teljesítették; de a nagy rész tovább is ellenkezett. Toldy és Bogáthy, hogy a lázadást elnyomják, és példát mutassanak, éjnek idején katonákat küldöttek a falvakra, s összefogatták a lajstromba írt főkolomposokat, és megkötözve Vásárhelyre vitették be. {3}
Állítólag «minden széken így cselekedtek. Akiket aztán megfoghattak, kötözve bevitték székes helyeikre és ott ölték meg szegény ártatlanokban nagysokat.» {4}
Marosvásárhelyre a falvakban éjjel összefogdostakat «úgy hozzák őket szegényeket, mint valami nagy gonosztevőket.» Aztán «másodnap sok nyársat faragtatának a város erdejéből és az akasztófához hordaták a nyársakat. A székelyeket is oda vivék és sokat nyársba vonának, sokakat felakasztának szegényekben.» Estére kelve, ismét kiküldték a katonákat más falvakba és folytatták a befogatást és kivégzést. Fővezérüket, Károli Andrást is, ki «hadnagy volt köztük», elfogták és válogatott kegyetlenséggel végezték ki: lófarkához kötve hurcolták meg a városon, aztán az akasztófához kivivén «fővel alá vonák szegényt, s lábbal fel az ég felé a nyársba.»
A vezetők és főkolomposok után a kisebb résztvevőkre került a sor, akiket nem végeztek ki, de válogatott kínzással csonkítottak meg. Ezeknek «orrát, fülét kezdék metszeni, de azt is oly istentelenül, hogy az orrát ajkastól elmetszették, annyira, hogy csak a foga maradott szegényeknek és sok így is meghalt miatta; a fülét is akinek elmetszették, a nyaka felé húzták alá. Ilyen nagy istentelen dolgot követének el rajtok.»
A harmadrendű vádlottakat megveretésre ítélték, «hogy csak felpiricskolják őket.» De a végrehajtásban ezt is súlyosbították. «Nagy deszka-lapockát csinálának, annak élet és fokot faragtak; azzal kilencet ütöttek rajta a laposával, de az utolsót az élével vágták oda fenekére, hogy a fara csontja mind apróra törött miatta. Sok meghalt abban is. Ilyen rútul bántanak vala akkor a szegény megszabadult székelyekkel, kik Havasalföldére mentenek vala Báthory Zsigmonddal.»
Gyergyó megfékezésére Apafi Miklós indult, Lázár András értesítésére, 2000 főnyi lovas és gyalog haddal a parajdi úton s a Bucsin-tetőn tábort ütött. A gyergyai fölkelők serege Újfaluban gyűlt össze, hogy elállják a hegyi utat. De előbb az egész éjszakán át virrasztva, nagy áldomást ittak a medve bőrére, egymást vitézségre buzdítva. A hegy lábánál fekvő Alfaluban észrevévén az Apafi tábortüzeit, az öreg Kovács János egyházfi éjjel átsiet Újfaluba s jelenti az ellenség közeledését a dorbézoló atyafiaknak. Ezek álmatlanul és részeg fővel indulnak elibe Apafinak, aki bekerítvén őket, visszaűzi a faluba, s ott részint levágattak, részint elfogatván, kivégeztettek; némelyek a házakba menekülve, tűz által pusztultak el családostól s kevesen menekülhettek meg a vérfürdőből. Elesett az ütközetben 27, hárman vasnyársra huzattak, öten felakasztattak; néhány ház csűröstől, asztagostól felégett. Vezérük Gál János is halállal lakolt.
A csíkiak és kászoniak hallván a gyergyaiak veszedelmét, letették a fegyvert s visszatértek uraik, főként Lázár András szolgálatába. Apafi útjából nagy zsákmánnyal tért meg otthonába (Ebesfalvára).
Hasonló eredménnyel járt Ravazdi is Háromszéken, részint fegyverrel, részint kegyetlen büntetéssel engedelmességre hajtván az ottani felkelőket, «kegyetlen példát mutatván, hogy miként jár, aki ura, fejedelme ellen fellázad.»
Nemcsak most és mi botránkozunk meg a kegyetlen eljáráson, mellyel a megnyert szabadságukhoz jóhiszeműen ragaszkodó székelyeket ismét szolgaságba kényszerítették: akkor is voltak többen az ország rendjei között, akik nem helyeselték ezt a kegyetlenséget, méltán tartván attól, hogy az megbosszulja magát. Az előbbrelátó ítéletűek azt mondották, hogy a fejedelem kötelessége lenne a nemesség kegyetlen uralmát a nép felett mérsékelni, nehogy a nép a kíméletlen szolgáltatás és súlyos terhek miatt elkeseredve, a végén véres polgárháború indítására kényszeríttessék, amint az már gyakran megtörtént. {5}
Akik így ítéltek, a nemsokára bekövetkező szomorú események azokat igazolták.
Már az egykorúak följegyezhették, hogy «így vevék el tőlük a szabadságot ismét, kit ők is ismég, újabban ők is valóban megtorlának és ugyan mégis megvevék az ő szabadságukat.» {6}
*
Báthory Zsigmondot távolléte nem menthette fel a felelősség alól, mellyel egykorúaknak és az utókor előtt az elkövetett politikai bűnökért vezekelni tartozott.
A hóbortos fejedelemnek egyebekben is következetlen, szeszélyes és kapkodó politikája annyira aláásta trónját, tekintélyét és nyugalmát, hogy meghasonolva önmagával, feleségével, alattvalóival, 1596. végén alkudozni kezdett Rudolffal a fejedelemségről lemondás felől. 1597. végén (Oppeln és Ratibor, két sziléziai hercegségért cserében) tényleg lemondott és kiment Sziléziába (1598. április). Ott azonban az oppelni elhanyagolt ódon várkastélyban, melynél a fejérvári istállók is különbek voltak, nem jól érezvén magát, csakhamar visszatért Erdélybe (1598. augusztus). Majd ismét lemondott, s átadta a fejedelemséget Lengyelországból behívott unokatestvére a vármiai bíboros püspök Báthory Andrásnak.
Báthory Zsigmond eme szeszélyes, esztelen kapkodásának szomorú következménye lett az országra nézve. A kijátszott Rudolf császár-király bosszúra ingerelve, felbujtogatta az új fejedelem ellen az ennek is hűségesküt tett Mihály oláh vajdát, hogy hátbatámadja Erdélyt, míg ő a kassai kapitány, Básta által kívánt támadást intézni.
A nagyravágyó vajda kapott az alkalmon, hogy Erdélybe törhessen. A császár pénzén zsoldosokat fogadott s a székelyek megnyerésére törekedett; főként arra alapítván vállalatának sikerét.
A székelyekhez a császár-király is fölhívást intézett 1599. július 23.-án, hogy térjenek vissza hűségére s ő visszaállítja régi szabadságukat s visszaadja minden előbbi kiváltságukat, ha hűségüket és serénységüket abban a hadi vállalatban, melyet az ő javukra indítani fog, tanúsítani fogják.
Mihály vajda tovább ment az ígérgetésnél. Ő a császár nevében oklevelet hamisíttatott a székelyek szabadsága és önkormányzata visszaállításáról.
A háromszéki, csíki, gyergyai székely köznép tömegesen gyűlt a vajda zászlaja alá és sietett táborába.
A vajda nagyra becsülte a székelyek csatlakozását, azután is mindvégig kiváló figyelmet tanúsított irántuk; szemtanú jelentése szerint a székely kérelmezőket levett süveggel hallgatta ki. Seregének színe-java magyar hajdúk és székelyek voltak, a tisztek nagy része is.
Az új fejedelem Báthory András mellett csak a Maros- és Aranyos-székiek voltak, a többiek tömegesen gyűltek a vajda táborába Nagyszeben alá, hol Sellenberg határában történt a nevezetes ütközet 1599. október 28.-án.
A fejedelem a vesztett csata után Udvarhely felé menekült. A vajda futárokat küldött nyílt paranccsal a székelység közé, jutalmat tűzve ki a fejedelem élve vagy halva kézrekerítésére. Meg lett a hatása: a felizgatott s a Báthory nevet gyűlölő nép résen állott a fejedelem elfogására. A fejedelem, tudván, hogy nem számíthat kíméletükre, mellékutakon igyekezett a moldvai határ elérésére; de sorsát s a leselkedőket ki nem kerülhette.
A felcsíki közszékelység egy csapata, boldogasszonyfalvi Balázs Mihály (másképp Ördög Balázs) vezetése alatt lesben állva várták a határszéli hegyek között s amint a fejedelem csekélyszámú kíséretével Szentdomonkos határában a Pásztorbükk nevű hegy aljába ért, a szakadékokból rájuk ütöttek a több száz főből álló leselkedők s heves küzdelem után nagyrészüket fölkoncolták, vagy elfogták. A fejedelem néhány hívével megmenekült a vérengzésből és tovább vergődött a Naszkalát hegy felé, honnan már közel volt a Gyimes-szoros. A hegytetőn azonban az üldözők egy pásztorkunyhó mellett utolérték, s miután immár egyetlen kísérőjét Mikó Miklóst levágták, a karddal védekező fejedelmet Ördög Balázs homlokon sújtotta fejszéjével és megölte irgalmatlanul. Levágott fejét magukkal vitték. Az orgyilkosok november 10.-én mutatták be Gyulafehérvárt a bíbornok-fejedelem fejét a vajdának, aki a holttestet is Fejérvárra vitette és eltemettette (november 24.) a székesegyház sírboltjába. {7}
VIII. Kelemen pápa a vérengző gyilkosság miatt a csíkszentdomokosiakat egyházi átok alá vetette s «száz évig az egész Csíkban pénteket és szombatot a vajas ételtől is megböjtölni parancsolá.» {8}
*
Erdély állapotáról 1599. őszén siralmas képet festenek egykorú tudósítók. Forgách Zsigmond követjelentése szerint (november 20.) a vajda hadai «szörnyű dúlást mívelnek, nincs oly nemes ember, kinek házát fel nem dúlták, és mindenét el nem szórták. Az parasztemberek is feltámadnak azokra, meg is ölik őket és megfosztják.» Kínzások is sűrűn fordultak elő. {9} A székelységet megkímélték. «A székelység a Mihály vajda népétől semmi bút nem látott, mert a vajdának kedvében voltanak. De az országot éktelen elpusztítá az oláh és rác azon esztendőben, - úgy, hogy siralmas megmondani, vagy írni, - de ahol hozzá fért, a bosszúval eltölt székely is; mert sok helyeken udvarházakat dúlának fel - a székely urakét, kikről megtudták, hogy az ő atyjokfiának halálában részök volt.» {10}
Mihály vajda egyik legsürgősebb teendőjének tartotta a székelyeket saját és fia hűségére felesketni. Viszont ő is kiváltságlevélben biztosította régi szabadságaikat, a jobbágy-állapotból és a nemesség hatalma alól fölszabadításukat, hogy ezután másnak, mint a magyar királyoknak és az erdélyi fejedelmeknek alávetve ne legyenek; de azzal a föltétellel, hogy a császár-király s az ő és utódai rendeletére hadra kelni tartoznak, s a szokásos «ökörsütés»-adót annak idején beszolgáltatják.
Erről az 1599. november 20.-i gyulafejérvári országgyűlés végzései között ez áll: «Miérthogy pedig a székelységnek szabadságát megadta Nagyságod, azoknak régi szabadságok szerint a memoria hominum ilyen törvények volt, hogy mikor a fejedelem változott, avagy megházasodott, minden hat ökörnek egyikét a fejedelem számára szedték, kit ők ugyan ökörsütésnek híttak: melyet Nagyságod most is felszedessen; udvarának és hadának jórészt szükségét vele megéri.» {11}
Mihály vajda aztán a székely székek élére kapitányokat rendelt saját zsoldosai közül, és pedig Hamar Istvánt, Makó Györgyöt és Gergelyt, Székely Pétert, Maróczy Albertet s kiadta általuk a rendeletet, hogy egy részük lovas szolgálatra (a lófők), más részük gyalog-puskásokul (a pixidariusok) mindig készen álljon, hogy bárhová parancsolja, késedelem nélkül indulhassanak. {12} Annyira megbízott a székelyekben, hogy hadai fővezérévé ugyanazt a Székely Mózest tette, aki a sellenbergi csatában ellene harcolt. De hiába volt minden igyekezete: az erőszakra alapított uralom csak ideig-óráig volt fönntartható. 1600 tavaszán már a székelyek közül is többen arra fakadtak, hogy inkább szolgálnák előbbi földesuraikat, kiket a remélt szabadságért agyonvertek, mintsem a vajda által rájok szabott terheket viseljék, mert félévi hadakozást kívánt tőlük saját költségükön. {13}
Mihály vajda 1600 tavaszán Moldva meghódítására küldötte seregét. Székely Mózes volt a vezérük és sok volt köztük a székely. Ezek Tatros városában a zsákmány fölött összeverekedtek az oláhokkal és sokat felkoncoltak közülök.
Az elfoglalt Moldvát Székely Mózes parancsnokságára bízta. De ez titkon összeköttetésbe lépett a lengyel határszélen megjelenő Báthory Zsigmonddal s nem sokára át is pártolt hozzá a legjobb magyar vitézekkel, köztük a székely főúr Petki Jánossal. A vajda bosszújában Székely apósát homoród-szentpáli Kornis Farkast elfogatta, s később lefejeztette. Ugyanakkor elfogatta Nyujtodi Györgyöt, Farkas Ferencet, Szombatfalvi Benedeket s ezeket tüstént kivégeztette.
Ez a kegyetlenkedés volt egyik fő oka az erdélyiek fölkelésének, híre kelvén annak is, hogy az egész nemességet ki akarja irtani. Az erdélyiek nem tűrhetvén soká az elnyomatást, felkelésre készültek. A nemesség a Torda melletti Keresztes-mezejére táborba gyűlt s csatlakozásra hívták fel a székelyeket. A közeli aranyosszékiek engedtek a felhívásnak s a marosszéki lófők nagy része is. «Marosszéknek az gyalogja a vajda mellé méne.» A belső székelyföldi atyafiak is megmaradtak a vajda hűségében.
A székelyek tehát megoszolva, egymás ellen (háromnegyed rész többségnél a vajda seregében) harcoltak a Miriszló mellett (1600. szeptember 18.) vívott véres csatában, hol Mihály vajda döntő vereséget szenvedett s a székelyek is igen nagy veszteséggel fizették meg makacsságukat.
A vesztett csatában legtovább tartották magukat a székelyek, akik jobb ügyhöz méltó kitartással a végső erőfeszítésig küzdöttek. Midőn a decsei Maros-síkon a csata sorsa eldőlt, «a gyalog-székelyt a hegynek szoríták.» «Állott vala pediglen fel - írja az egykorú Nagy Szabó Ferenc - egy erős hegyre futó székelység, nagy csoport nép; azt mondották, hogy 18 száz volt; akiket hívtak ugyan alá onnat, hogy adják meg magokat. De ők azt mondották, hogy nem jőnek, mert attól félnek, hogy levágják őket, hanem ha ugyan meg kell halniok, kezeken (ti. karddal kezükben) halnak meg inkább. Ezt meghallván a nemesség, Daczó Jánost oda küldék és megesküszik nékiek. Azok szegények hitre lejöttenek és az esküvés mellett, nem szánván az ártatlanokat, reá rohant a nemesség és körül vévén mind levágták nagy sivalkodással szegényeket, annyira, hogy mint egy halom, olyan volt a (holt)test. Azt mondották, hogy a holttest (halom) alól vérpatak folyt ki.»
«Így torlá meg a nemesség, hogy Mihály vajda mellé ment volt Szebenhez a székelység (1599-ben). És így ismét jobbágyság alá hajtá őket, aminthogy az 1595. esztendőben is felmészárlották vala őket az Havasalföldébe való menésért.» {15}
Mihály vajda a vesztett csata után is bízott a székelyekben, hogy jóra fordítják balsorsát. Háromszékről újabb csapatok voltak felvonulóban a Barcaság és Fogaras felé. A vajda felszólította az udvarhelyszékieket is, hogy táborba szálljanak. Ezek szeptember végén Udvarhelyt gyűlést tartván, minden háztól egy fegyverest kívántak kiállítani s erősen fogadkoztak, hogy a nemesség vezérét Csáki Istvánt minél előbb karóba húzzák, s a szászokat lekaszabolják. {6} A veszett ügyet azonban a székelyek sem menthették meg többé.
A vajda vert seregével Fejérvár és Brassó felé menekült. Az utána száguldó erdélyi hadak 1600. október 6.-án vidombáki táborukból egyebek közt azon feltétel alatt ígérék felhagyni az üldözéssel, ha székely hadát haza bocsátja. {7} Mindenben engednie kellett s október 7.-én kivonult a Bodza-szoroson át.
Az erdélyi rendek Mihály vajda kiveretése után legsürgősebb teendőjüknek tartották a vele tartó székelyek megfékezését. A háromszéki Lécfalván (1600. október 25.-én) tartott tábori országgyűlésen a közszékelyeket visszaítélték földesuraiknak, a lerombolt nemesi udvarházak és a két vár fölépítésére kötelezték őket, s a fegyverviseléstől eltiltották. Így a székelyek ismét elvesztették visszaszerzett szabadságukat.
A székelyek emez újabb elnyomatása azonban nem sokáig tartott. Az erdélyi rendek ugyanis Báthory Zsigmondot harmadszor is fejedelemmé választották (1601. február 3.). Neki sürgős szüksége lévén a székelyek harci vitézségére, megígérte régi szabadságuk visszaállítását; mire a székelység tömegesen gyülekezett zászlói alá. Ígéretét most be is váltotta: 1601. december 31.-én Déván kiváltságlevelet állított ki, amelyben biztosította jogaikat, szabadalmaikat. Régi adósságot rótt le s régi bűnt engesztelt ki az által.
1 Lásd Szádeczky Kardoss Lajos: Békés Gáspár (Magyar Történelmi életrajzok 1887. évf.)
2 Lásd Szádeczky Kardoss Lajos: Báthory István lengyel királlyá választása. Budapest. 1887.
3 Baronyai Decsi János: Magyarország Historiája,1592 98.; Mon. Hung. Hist. XV. II. 17. 246.
4 Nagy Szabó Ferenc Memoriáléja.; Gróf Mikó J.: Erdély Történelme Ad. I. .46.
5 Baronyai Decsi Históriája, id. h. 250.
6 Borsos Tamás élete. Gróf Kemény József: Erdély Történeti Tára, II.19.
7 Szádeczky Kardoss Lajos: Erdély és Mihály vajda, 94 - 98.
8 Csíkszentkirályi Bors János krónikája 1595-1619. (Erdély Történeti Tára, I. 187).
9 Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 426.
10 Nagy Szabó Ferenc Memorialéja. Erdély Története Ad. I. 54.
11 Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 431.
12 Szádeczky Kardoss Lajos: Erdély és Mihály vajda, 107.
13 Szádeczky Kardoss Lajos: Erdély és Mihály vajda, 151.
14 Szádeczky Kardoss Lajos: Erdély és Mihály vajda, 160.
15 Gróf Mikó J.: Erdélyi Történeti Adatok, I.
16 Székely Oklevéltár IV. 142, 143.
17 «Kívánjuk, hogy Nagyságod az székely hadat mindenestől bocsássa vissza. Ím az székelységnek hitlevelet küldöttünk, hogy bízvást jöhessenek az őfelsége zászlaja alá, kit ha cselekesznek, mindnyájuknak kegyelem lészen, semmi bántások nem lészen.» (Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 547.)