Make your own free website on Tripod.com

X. A mohácsi vésztől a székely támadásig. (1526- 1562.)



Az erdélyi sereg, vajda-ispánjukkal, Szapolyai Jánossal élükön, Szegednél hallotta hírét a mohácsi csatának, amiből elkéstek, s aminek a király is áldozata lett. Feladatuk most már nem lehetett egyéb, mint megvédeni a Tisza vonalát s aztán az új királyválasztáson érvényt szerezni az 1505. rákosi végzésnek: a nemzeti királyság visszaállításának.

A székelyek a nagy nemzeti eszmével szemben fátyolt borítottak sérelmeikre. A két királyjelölt: a magyar Szapolyai János és az osztrák Ferdinánd versengésében a nemzeti pártra állottak, dacára az erős kísértéseknek, melyekkel Ferdinánd ügynökei, vezérei, vajdái s legbuzgóbb erdélyi hívei a szomszédos szászok őket a Habsburg-pártra téríteni igyekeztek.

Midőn a török kitakarodása után a tokaji gyűlésről «János vajda Budára siete», elöljáró hadában székelyek jártak s előzetesen «Budát és Esztergomot Kún Gotthárd neki foglalá.» {1} A trónra vezető utat a székesfehérvári királyválasztó gyűlésre (1526. november 10.-én) tehát a székelyek főkapitánya, a háromszéki osdolai Kún Kocsárd egyengette. Ez a hős és igaz hazafi királyának jó- és balsorsában mindig híve maradt. {2}

Ott voltak a székely hadak a szintén királlyá választott Ferdinánd hadai ellen 1526728-ban vívott vesztett csatákban: Tokajnál, Szinánál; majd ők nyitottak utat a Lengyelországba menekült nemzeti királynak a visszatérésre, a Sárospataknál 1528. szeptember 25.-én vívott győzelmes csatával. Báthory István, Kún Kocsárd és Czibak Imre erdélyi hadakkal várták a határon és hozták vissza Lippára a bujdosó királyt. {3}

Az ellenkirályok versengése Erdélyre is kiterjedt. Ferdinánd ügynökei a székelyek egy részét is megnyerték uruknak. Péter moldvai vajda felhasználta az alkalmat a zavarosban halászni és 1529. januárjában beütött a Székelyföldre s a határszéli székeket Gyergyótól Háromszékig földúlta és felégette, úgy, hogy - mint a brassaiak írták február 4. - ama székekben minden füstöl és hamuvá lett. Február 8.-án kitakarodott. {4}

János király az erdélyi ügyeket rendezni óhajtván, somlyai Báthory Istvánt (a későbbi lengyel király atyját) királyi helytartóul küldötte Erdélybe, hol Kún Kocsárd hadsereggel várta Kolozsvárnál. A Székelyvásárhelyt tartott országgyűlés személyes fölkelést rendelt s minden tizedik jobbágyot táborba szólítá. Nemsokára elfoglalták Gyulafejérvárt.

1530-ban tovább folytak a harcok Erdélyben; de a szász városok meghódolása (Szeben kivételével) csak 1531-ben fejeztetett be, miután a király személyesen jött Erdélybe s a székelyek «Szent György napján zsoldos hadat adának a szászok ellen János királynak.» {5}

Szapolyai a székelyek hű szolgálatait különböző elismerésekkel jutalmazta. Egyebek között megerősítette Miklósvárszék 1459-ben nyert kiváltságait. A székely sereg érdemdús vezérét Kún Kocsárdot a meleg forrásvizéről nevezetes, Hunyad megyei Algyógy birtokával adományozta meg.

A székelyek viszont azzal mutatták meg teljes meghódolásukat, hogy «Nagy Boldogasszony» napján (1531. augusztus 15.) ökröt adának a János király koronázására, azaz beszolgáltatták szokásos adójukat, az ún. ökörsütést.

A székelyek János király érdekében 1535. június 24.-én Marosvásárhelyt gyűlést tartván, általános népfölkelést rendeltek el s meghatározták, hogy miként a nemesek, a székely főrendűek is hadra készen állva tartsanak mindig jó lovakat, vértet, sisakot, dárdát, pajzsot és kardot. A lófők lovat, sisakot, dárdát, pajzsot, kardot, csákányt vagy buzogányt, vagy íjat nyílvesszővel; a szegények pedig legalább tőrt és fejszét. {6}

A két ellenkirály küzdelmének, mely Erdély s a Székelyföld részéről is annyi vér- és pénzáldozatot kívánt, az 1538-ban megkötött váradi béke vetett véget, mely Erdélyt a Tiszántúllal János királynak biztosította.

Ez azonban János király ellen ingerelte a szultánt, aki 1538. nyarán Moldva és Erdély ellen nagy sereggel indult. Szapolyai szintén oda sietett, országgyűlést tartott Tordán, szervezte a honvédelmet, Majlád vajdát a székelyekkel a megerősített Ojtozi-szorosba állítá. A székelyek nemcsak fegyveresen állottak őrt, hanem «ökörsütést is adának János királynak segítségül.» {7}

A szultán látván a nagy hadi készületet Erdélyben, megelégedett Moldva meghódításával s Erdélyt (János király követei, ajándékai és mentegetőzése által megengesztelve) a támadástól megkímélte.

János király utolsó életküzdelmét is ott vívta meg, midőn a hűtlenné vált Majlád vajda ellen (1540-ben) sereget vezetett Erdélybe. A székelyek akkor is hívek maradtak. Pedig csak nem rég panaszolták fel a marosvásárhelyi gyűlésen a súlyos adóterhek között, hogy a székelyektől több mint százezer ökröt szedtek fel az utóbbi évek során.

*

Szapolyai János halálával új korszak kezdődött Erdély történetében. A bonyolult politikai helyzet, János Zsigmond magyar királlyá választása, ezzel szemben Ferdinánd törekvése, hogy magát az egész Magyarország királyának ismertesse el, s Budavára német hadak által ostromoltatása végre is a török beavatkozását idézte elő. Budavára 1541-ben török kézre került, Izabella fiával Lippára, majd Erdélybe küldetett, s 1542-ben megalakult a külön erdélyi fejedelemség. Izabella és fia 1542. május havában Gyulafehérvárra tette át székhelyét a nem rég elhunyt püspök nekik rendelt palotájába s ezzel megnyílt az erdélyi fejedelemség másfél századon át virágzó korszaka.

Az erdélyi fejedelemséget Martinuzzi Fráter György lángesze alkotta meg, és az ő erélyes keze tartotta fenn, és kormányozta tíz éven át. Politikájának leghívebb támogatói pedig a székelyek voltak, akiket ő a legválságosabb pillanatokban meg tudott nyerni, és hadra kelteni az ország is saját érdekei védelmére.

Pedig nehezebb politikai helyzetben alig volt még addig a magyar nemzet. Területe három felé szakadt, három főt uralt: a nyugati rész osztrák Ferdinándot, a «bécsi király»-t; az Alföld az isztambuli szultánt, a «törvényhozó» «nagy» Szulejmánt; Erdély s a Tiszántúl a «választott király»-t, János Zsigmondot, ki helyett anyja, a gyenge és szeszélyes lengyel asszony, Izabella özvegy királyné névleges kormánya mellett a tényleges uralmat a «barát», Fráter György gyakorolta. A székelyek, dacára annak, hogy súlyos és szokatlan terheket róttak rájuk az új idők követelményei, kitartottak mellette és volt idő midőn legválságosabb helyzetben ők mentették meg.

Az új államélet igényei a székelyektől is azt kívánta, hogy a közterhekhez, a 10000 aranyban megállapított portai adóhoz s a királyt udvartartás költségeihez hozzá járuljanak, dacára eddigi adómentességüknek. A székelyek az országgyűléseken kénytelenek voltak vállalni, ha nem is a többi nemzetekkel egyenlő mértékben, ezeket a közterheket s néha pénzadót vállaltak, többnyire azonban ragaszkodtak a megszokott székely adóhoz, az «ökörsütés»-hez.

A hadi kötelezettség terhei is mindinkább súlyosabbá váltak, amint Erdély a német-török versengés célpontjává és színterévé vált; ami közben moldovai és oláh hadak beütései gyakran pusztítják a Székelyföldet. Állandó őrszolgálat, várőrség, részleges és általános fölkelések sűrűn követik egymást az 1540-50-es években.

A vészes napokban (1437-ben) kimondott, 1459-ben, majd 1506-ban megújított uniót 1542. december 20.-án ismét megújították a három nemzet közös védelmére a tordai országgyűlésen. {8}

1542. októberben az a hír érkezett a tordai táborba, hogy Péter moldvai vajda Erdélybe ütni készül. A székelyek követeket küldöttek hozzá Kún Lázár, Béldi Pál, Mihályfi Ferenc, Dániel Péter, Andrássy Márton, Tamássy Ferenc személyében, hogy gyűjtik az élelmiszereket számára, s ha segélyt nem kapnak, hozzá fognak csatlakozni. Másrészt sürgetik Fráter György bejövetelét Váradról.

Péter vajda tényleg betört november közepén s rabolva, zsákmányolva vonult át a Székelyföldön. A «barát» is bejött s kiverte Erdélyből. {9}

A székelyek is visszatorolták alkalmilag az oláh betöréseket. Így 1543-ban az oláh vajda panaszkodott, hogy a háromszékiek betörtek országába, és ott nagy károkat okoztak. A marosvásárhelyi (1543. november 29.) országgyűlés elhatározta, hogy a helytartó küldjön vizsgálóbiztost Háromszékre, s a székelyek is küldjenek mellé főembereik közül, s a bűnösöket büntessék, s a károkat téríttessék meg. {10}

Az ilyen rendszabályok nem rettentették vissza a székelyeket a hasonló vállalkozásoktól, aminő 1548-ban még nagyobb mérvben ismétlődött. Előzménye az volt, hogy 1546-ban a kegyetlen, vérengző Mircse lett az oláh vajda, aki uralkodását az ellenpárti bojárok felkoncolásával kezdette meg. Az elűzött Radul vajda híveivel Erdélybe menekült. A bujdosó bojárok 1548-ban néhány ezer szászt és székelyt zsoldjukba fogadtak s a Prahova völgyén át beütöttek Oláhországba, de Mircse által Peris (Peles?) mellett megverettek s a székelyek nagy része is ott veszett.

A kolozsvári országgyűlés (1548. szeptember 8.), tekintettel a Porta által megerősített Mircse vajdára, elítélte ezt a vállalatot s megismételvén a több ízben megújított végzést, hogy külországba engedély nélkül senki se mehessen, szigorú vizsgálatot s a vétkesek megbüntetését rendelte el. Végezték azt is, hogy senki bujdosó bojárt ne rejtegessen a jószágán, s pártjukat ne fogja, hanem távolítsa el és küldje haza. {11}

Erdély abban az időben, - mint már előbb és később is - a két Oláhország állandó pártviszálya között, rendes menedékhelyül szolgált az oláh politikai menekülőknek. A vajdák is azért igyekeztek erdélyi birtokokat (váruradalmat) szerezni, hogy szükség esetén legyen hová menekülniök. Ilyen menhely volt a középkor folyamán a magyar királyhoz hű oláh vajdák számára Fogaras, a moldvaiak számára Csicsóvára, a belső-szolnoki Bálványos és Küküllővár. A bojárok, ha menekülniök kellett, rendesen a határszéli szász városokban (Brassóban, Szebenben) vagy a Székelyföldön húzták meg magokat.

Ferdinánd Erdély átadását követelte s Fráter György 1542. óta alkudozásban állott vele. A szultán 1547-ben békét kötött Ferdinánddal, de Erdély átengedéséről hallani sem akart. Ferdinánd fenyegetőleg követelte az ország átengedését, a szultán pedig török és oláh hadakat küldött Erdély megszállására.

A moldvai sereg 1550-ben az Ojtozi-szoroson át a Székelyföldre nyomult, rabolva, dúlva, égetve; a havaseli vajda a Vöröstoronyi-szoroson át Szeben felé tartott; a budai basa a Maros völgyén Lippa felől közelgetett.

Fráter György a veszély láttára gyorsan határozott és erélyesen látott a védelem szervezéséhez. Véres kardot hordoztatott körül az országban s közfelkelést hirdetett Marosvásárhelyre, hol maga is megjelent a székelyek felköltésére. Néhány nap alatt 50000 ember felett tartott hadi szemlét s Kemény Jánost a Székelyföldre, Kendefi Jánost a Szeben alatt táborozó oláhok ellen küldé. Kemény fényes diadalt aratott a moldovánok felett, kiket kivert a Székelyföldről; a verestoronyi csapat is kitakarodott; a Déváig előnyomult török előcsapat is visszaveretvén, a budai basa is jónak látta visszavonulni Budára.

Fráter György erélye s a székelyek gyors hadrakelése megmentette Erdélyt a martalóc hadak pusztító áradatától. De a nehézségeket ez csak ideig-óráig oldotta meg. A királyné s a helytartó viszálya kiújult, Ferdinánd fenyegetőleg követelte az ország átengedését, mit Fráter György kikerülhetetlennek tartott.

Izabella belefáradt a két malomkő közötti őrlődés küzdelmeibe s végre is az országról lemondásra szánta el magát (1551. július 19.). Átadta a királyi koronát s a nyert kárpótlások fejében keservei színhelyéről, Erdélyből kiment Lengyelországba. Távozásukat csakhamar követte Fráter György katasztrófája, kit Castaldo, Ferdinánd titkos fölhatalmazása alapján, a törökkel conspirálás ürügye alatt, orozva meggyilkoltatott alvinci várkastélyában. (1551. December 17.)

*

Midőn Ferdinánd Erdély felett az uralmat átvette, csakhamar felhívást intézett a székelyekhez (1551. október 21.), hogy a török támadás elhárítására, ismert lelkesedésükkel és hazaszeretetükkel, nem csekély számmal és jó készülettel mindent elkövessenek. {12}

A székelyek nem késlekedtek táborba szállani, egyrészt az oláh hadak betörése feltartóztatására, másfelől a török ellen, akitől Lippa várát (1551 végén) csakhamar visszafoglalták.

Ferdinánd, hogy Erdély közállapotáról és speciális viszonyairól tájékozódjék, 1552. elején biztosokat küldött az országba, külön utasítással, melyben a székelyek kiváltságai, adózása, hadszervezete felől is fölvilágosítást kívánt.

Ezek 1552. tavaszán részletes jelentést tettek az erdélyi állapotokról s ismertették a székelyek közjogi helyzetét, rendi állapotát, adózási szokásaikat (az ökörsütést), hadszervezetüket stb.

A király szerette volna őket rendszeres adófizetés alá vetni, s különleges kiváltságaikat megszorítani, de a vett információk után nem tartotta célszerűnek mélyebbre ható reformokat léptetni életbe, sőt ellenkezőleg, 1554-ben megerősítette ősidőktől fogva élvezett adómentességüket, régi kiváltságaikat, kikötvén az ökörsütés ezután is megadását.

A székelyek elégedetlenségének egyik oka volt sójuk szabad használatának korlátozása a kincstár javára. A király biztosai erről is tettek jelentést 1552-ben, megírván, hogy a Székelyföldön annyi a só, hogy ha nem egészen ingyen adják is, de igen csekély áron vehető. Szabad ég alatt vágják, mint a követ a bányában. Sóvágó helyek vannak Görgény vidékén, melynek birtoka a vajda-ispánt illeti (Parajd, Szováta stb.), Homoród-Szentmártonon és több helyen. A székelyeknek sójukat használni csak otthon lenne szabad s kivinni csak meghatározott helyekig, úgy mint Segesvár, Brassó és Fogaras városáig, de ők titkon Erdély más vidékein is árulják, amit ellenőrizni a kamarai tisztek kötelessége, akiknek joga van a sócsempészeket szekerestől, lovastól letartóztatni. {13}

Köztudomású az is, - jelentik továbbá, - hogy az ismert arany és ezüstbányákon kívül Erdélyben s főként a Székelyföldön sok becses még érintetlen érctermő hely van, de senkinek a kutatást meg nem engedik s ők sokkal tudatlanabbak, hogy sem azzal élni tudnának. {14} Ajánlják a királynak, hogy a székely sóról úgy intézkedjék, hogy az a kincstári só értékét ne csökkentse. A görgényvidéki sóról a haszonélvező vajdával szintén hasonló rendelkezés lenne megállapítandó. {15}

Ferdinánd e jelentés alapján 1553· június 25.-én erdélyi kincstartójához, Haller Péterhez intézett utasításában úgy rendelkezett a székely sóra vonatkozólag, hogy mivel annak használata csak házi szükségleteikre van megengedve, nem pedig kereskedés céljára, a kamarai tisztek ügyeljenek azokra, akik a Székelyföldről sót visznek eladni s foglalják le nemcsak a sót és barmaikat, de tartóztassák le a csempészeket és szigorúan büntessék meg őket s kifürkészvén a hasonló csalárdsággal élőket, adják azokat is a vajda, mint székely-ispán kezébe megbüntetés végett. Mivel pedig a görgényi uradalomban is van sótermelés, a vajdához is rendelet ment, hogy a sóárulást ne tűrje meg s legyen segélyére a kamarai tiszteknek. {16}

Ez a megszorítás főként a közrendű székelyeket illette és keserítette el, mert a főrendűek és lófők tovább is zavartalanul megmaradtak a nemesi só élvezetében, de nekik az eddig űzött kereskedés megtiltatott. Az 1555.-i szokásjog-megerősítésbe mégis belekerült, hogy Segesvár-székben, Kőhalom-székben és Fogarasföldön szabad a székelyeknek sóval kereskedni, de úgy, hogy a királybírótól pecsétet (engedélyt) kell váltani, máskülönben marháját, szekerét elkobozzák. {17}

Az 1562. felkelés után a székely sóbányák is a kincstár számára foglaltatván le, a közszékelység végképp elesett a sókedvezménytől, «de az főnépeknek házok szükségére való sót» ezután is kiadták, «mint a nemességnek régi szokás szerint só adatott.» {18}

A hadfölkelést is szabályozták ebben az időben. 1554-ben, a székelyek egy negyedét mozgósították, a személyes fölkelésre készenlétet határoztak el két országgyűlésen és meghatározták a felülés módját, kötelezettségét és a mulasztások megtorlását.

Nagyjelentőségű és nevezetes esemény a székelyek jogszabályainak összeírása (codifikálása) 1555-ben. Az akkor április 24.-én Marosvásárhelyt tartott országgyűlésen a székelyek az ő törvényes jogszokásaikat bemutatván, az erdélyi vajdák által megerősíttették. 88 pontból áll ez a nevezetes törvénycikk-sorozat, amely kiterjeszkedik az akkori székely törvénykezés minden részletére s főként a bíráskodás és perfolytatás módjai, a fellebbezések, az illetékek, birtokjog, örökösödés (fiú-leányság), bűnügyek, hatalmaskodás, magánjog, sókereskedés, hadügy stb. körül kifejtett jogszokások vannak benne körülírva. {19}

A székely nemzet külön jogéletének nevezetes emlékei ezek a törvénycikkek, melyeket évszázados gyakorlat fejlesztett ki s új évszázadokra volt hívatva biztosítani a székely jog további gyakorlatát. Tényleg az maradt lényegében a székely törvénykezés vezérfonala egészen 1848-ig.

Ferdinánd erdélyi uralma tehát - bár rövid ideig tartott - nem múlt el nyomtalanul a székelyek történetében. A hadügy, pénzügy (adózás), igazságügy (a jogszolgáltatás) s a székely közjog terén maradandó alkotások emlékei fűződnek hozzá.

*

Ferdinánd erdélyi uralma rövid pünkösdi királyság volt: öt évig sem tartott. A szultán nem ismerte el az Izabellával kötött szerződést, az adót nem fogadta el Ferdinándtól Erdélyért s követelte az ország visszaadását János király fiának. Erdélyben is a közvélemény hangosan követelte a bujdosók visszahozatalát s 1556-ban a szászsebesi és a kolozsvári országgyűlés tényleg elhatározta, és végre is hajtotta Izabella és fia visszahozását és a fejedelmi székbe visszaültetését.

Izabella okulva a múltakon, erélyesen kezdett uralkodni. A székelyek iránt, kik Martinuzzit előbb vele szemben is oly hathatósan támogatták, s kik közül többen a hűségesküt vonakodtak letenni, bizalmatlan volt s megfékezésükre törekedett. Tudván azt, hogy legerősebb fegyverük abban áll, hogy jószágaikat még hűtlenség esetén sem veszthetik el, ez ellen irányította első támadását. Az 1557. február 6.-i gyulafehérvári országgyűlésen végzést hozatott, hogy hűtlenség esetén a székelyek is fő- és jószágvesztésre ítélhetők, miként a nemesek. Az is a székelyek ellen irányult, hogy az adókivetésnél kimondották, hogy amiben két nemzet megegyezik, az a harmadikra is kötelező. Ezen az alapon a székelyekre 5000 forint adót vetettek ki. A főszékelyek és lófők személyes hadfelkelését is elrendelték. {20} Az 1558.-i országgyűlésen pedig az egyenlő teherviselés elvét mondták ki a székelyekre, úgy az adózás, mint a katonáskodás terén.

Mindez a régi székely szabadsággal ellenkező súlyos közteherviselés méltán keserítette el a közszékelyeket. Azért az 1559. június 12.-i országgyűlés alkalmából folyamodást nyújtottak be a királynéhoz és királyfihoz, előadván sérelmeiket s kérvén régi szabadságaik megerősítését. Az uralkodók jóakarattal fogadták a székelyek kérelmét és «üket régi szabadságokban, amennyire lehetséges az üdőnek mivoltáért (ti. kívánalmai szerint) eltökéllették megtartani.»

Biztosították adómentességét a fő-fő székelyeknek és azoknak a lófő-ivadékoknak, «kiknek az ő elejik Mátyás király és egyéb királyok ideibe jámborúl és serényül vitézkedtek, és véreket ontották.» Ezek megmaradnak régi szabadságokban ... és megmustráltatnak. A köznép azonban adófizetésre köteleztetett. {21}

*

Izabella halála után 1559-ben fia, a 20 éves János Zsigmond lett az egyeduralkodó, terhes örökséget vévén át a forrongó Erdélyben és a hozzátartozó Tiszántúli részekben. Birodalmában sok volt az elégedetlen elem.

Főként a székelyek zúgolódtak, miként a megbolygatott méhkas. Adófizetés alá vonva, sok sanyargatásnak kitéve a primorok részéről, nem találva orvoslást panaszaikra az uralkodóknál, sőt örökségök lefoglalhatóságát is törvénybe iktatva látván hűtlenség esetén, elégedetlenkedtek s csak az alkalomra vártak, hogy fellázadjanak.

Az alkalom 1562-ben elérkezettnek látszott. Moldvában a krétai görög származású kalandor, Heraklides Jakab nyerte el a vajdaságot, főként Zay Ferenc kassai kapitány pártfogása és a Székely Antal vezérlete alatt álló székely zsoldos hadak támogatása mellett. {22} Ez Ferdinánddal szövetkezett Erdélynek az ő számára visszafoglalására. Más oldalról Balassa Menyhért, a «hittel kereskedés» nagymestere, a Tiszántúl szintén Ferdinándhoz pártolt s Hadad mellett megverte a János Zsigmond hadait (1562. március 4.). Ugyanakkor két oldalról felbujtogatták az elégedetlen erdélyi főurakat és székelyeket s forradalmat készítettek elő, melynek célja János Zsigmond megbuktatása és Erdélynek Ferdinánd uralma alá hajtása leendett. A székelyek a felkelésre hajlandók voltak, mert attól régi szabadságaik visszavívását remélték. «Mert a király sok rendbéli szabadságokat vette vala el az ő gyakorta való feltámadásokért.» {23} Legelőbb is nemzetgyűlésre sereglettek össze Székelyudvarhelyen, április elején s ott megesküdtek, hogy szabadságukat megvédelmezik. Nagy tömeg gyűlt össze, melyet némelyek (kétségtelen nagyítással) 40, sőt 60000 főre tesznek. {24} Vezérükké választották az udvarhelyszéki Pálfalváról való Nagy Györgyöt és melléje hadnagyokká Szepesi Ambrust és Bán Andrást, a történelemben ismeretlen embereket. Majd követeket küldöttek a szomszédos szászokhoz, előadván fölkelésük okát s felszólítván őket, hogy szintén csatlakozzanak. A szászok, a király által jókorán megintve, nem csatlakoztak.

A székelyek Udvarhelyről megindulva, a Nagyküküllő völgyében vonultak alá. Segesvárnál elhaladva, egy részük az Ebesfalva (Erzsébetváros) melletti Holdvilágnál ütött tábort, Nagy György vezetése alatt. Másik része a seregnek Bonyhán át Marosvásárhelynek tartott s a Nyárád mellett, Vaja és Ákosfalva között a réten táborozott. Útjokban a nemesek jószágait, udvarházait feldúlták, kifosztották, prédára vetették, «kapzsira» hányták. {25}

János Zsigmond eleinte szép szerével igyekezett lecsillapítani a zendülést. Május 14.-én követeket küldött hozzájuk, hogy megtudja, mi az oka a zendülésnek és miért nem sietnek haderejökkel a haza közös ellensége ellen egyesülni? Azt válaszolták, hogy régi szabadságaik visszaszerzésére fogtak fegyvert.

A király látván, hogy szép szóval le nem fegyverezheti őket, először Majláth Gábort küldötte ellenök Fogaras vidéke zászlóaljával, aki május 31.-én megtámadta a székely sereget. Ezek elszántan szembe szálltak, seregét megverik, néhány kapitányát elejtik, lovát lándzsadöféssel leterítvén, magát is csaknem elfogják. Majláthnak sikerült mégis Marosvásárhelyre a zárdába vonulni, s azt megerősíteni. A király sietve küldötte most Torda felől segítségül Pekri Gábor udvarhelyszéki főkapitányt és Radák Lászlót, Mihályi Tamással és több erdélyi úrral, kétezer főnyi lovas és gyaloghaddal Vásárhely felé; maga pedig 20000 főnyi sereggel indult Segesvár felé, a főtábor ellen. A székelyek értesülvén a királyi seregek megindulásáról, a hír török hadakat is emlegetvén, megdöbbentek; de bízván nagy számukban, ütközetbe bocsátkoztak. Pekri, Radák és Majláth egyesült serege Marosvásárhelyről el-kiindulva, Ákosfalva és Vaja mellett, Kisgörgénynél találta a kisebbik székely tábort és azt széjjelverte.

A székelyek nagyobbik, főtábora Holdvilág mellett értesülvén a nyárádmenti vereségről, «igen megrémülének és a két hadnagyot, úgy mint Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust ő maguk megfogták, és királynak küldték ... és a székelyek mind házokhoz oszlának.» {26}

Ily csúfos véget ért a nagy reménységgel és hévvel, de kevés eszélyességgel kezdett székely támadás.

János Zsigmond a fölkelés elnyomatása után országgyűlést hirdetett Segesvárra, 1562. június 20.-ára. Meghívta arra a székely székek főnépeit és lófőit személyenként s a községből székenként 16-ot, hogy a lázadás okait megtudja. A közrend beadott leveleiből és előadott panaszaikból kitűnt, hogy a sok nyomorúság, erőszakoskodás, húzás-vonás, miket a főnépek a közrenden elkövettek, voltak okai a lázadásnak. {27}

Arra a kérdésre, hogy «kik legyenek a székelyek feltámadásának okai?» Csáki Mihály a kancellár adta meg a feleletet, felolvasván egy névjegyzéket, mely szerint szárhegyi Lázár István és János, szentpáli Kornis Mihály, Farkas Pál, Bernád Ferenc voltak a nép békétlensége okozói; továbbá szentmihályi Geréb Miklós, Kátai Ferenc és György, csíkszentmihályi Andrási Márton stb.

Többen, mint lázítók, fogságra vettettek, kiket aztán «nagy erős fogságban tartata király Görgényben és Gyalu várában ... kik közül némelyeknek a fogságban lőn halála.» {28} A két fővezér-hadnagyot pedig, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust, a kor vad szokása szerint, nyársba húzva végezték ki, ott Segesváron: némelyeknek pedig orrát, fülét vágták le. {29}

A hűtlenségi perekben a királyi tábla hozta meg az ítéletet. Az országgyűlés azután hozzálátott a székelyek panaszainak tárgyalásához s hogy a lázadás ismétlése ellen biztosítékot keressenek, gyökeresen átalakították a székelyek alkotmányát, összhangba hozni igyekezvén azt a vármegyei intézményekkel.

A fejedelem a fölkelésben részt vett köznépnek, a főindítók és kapitányok kivételével, még a gyűlés folyamán kegyelmet adott; {30} de a székelyek, régi szabadságát annyira megnyirbálták s eddigi jogrendjüket, kiváltságaikat annyira fölforgatták, hogy a székely kérdés ilyetén rendezése a megnyugvás és béke helyett évtizedekre kiható nyugtalanság, békétlenség forrása lett.

Ettől fogva - a harmadik rend nemesi szabadságának elvesztése következtében - még inkább előtérbe lép a székelyek történetében a rendi küzdelem. Ez lett ezentúl a székely kérdés sarkpontja, mely körül a székely kérdés forog a fejedelmi korszak egész folyamán.


1 Magyar Történeti Emléktár II. o. 3. 25.

2 Udvarhely vármegye története 245.

3 Brutus János: Magyarország históriája, II. 346.; Istvánfi M. históriája (1724.) 97.

4 Bethlen Farkas: historia I. 148.; Székely Oklevéltár III. 18.

5 Kulcsár krónikája, 10.

6 Simigianus 140.

7 Kulcsár krónikája, 12.

8 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 103.

9 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 99., 100., 157.; Kulcsár krónika, 13.

10 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 119., 184.

11 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 210., 242.

12 Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 381.; Székely Oklevéltár II. 93.

13 Székely Oklevéltár II. 95.

14 Székely Oklevéltár II. 96.

15 Székely Oklevéltár II. 98.

16 Székely Oklevéltár II. 105.

17 Székely Oklevéltár II. 125.

18 Székely Oklevéltár II. 166.

19 Kiadva K. Székely Mihály: A nemes székely nemzetnek Constitutiojiban, Pest, 1818. 40. - A nemes székely nemzet jussai Mvh. 1837. - Székely Oklevéltár I. 119. - Kolosváry Óvári: Magyar törvényhatóságok jogszabályai, I. 19.

20 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 16., 73., 75.

21 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 117., 127.

22 Thallóczy Lajos: Zay Ferenc életrajzában így jellemzi a székelyeket: «Az egész kalandból az a hadtörténeti tanulság, hogy a székelység a legkitűnőbb katonai anyag, melyet hadvezér nem nélkülözhet. Keleti svájciak ők, kiknek vére lengyel, oláh, moldva, erdélyi s császári szolgálatban folyt; egyenlő rangú bajtársai a XVI. század magyar huszárjának.» (Magyar Történelmi. Életrajzok, 1885.).

23 Borsos Sebestyén krónikája (Gróf Mikó Imre: Erdélyi történelem Ad. I. 18.).

24 Bél M. Adparatusáben Sigler: Chronologia 85., és Bethlen Farkas historia III. 19.

25 Borsos Sebestyén krónikája (Gróf Mikó Imre: Erdélyi történelem Ad. I. 19.).

26 Borsos Sebestyén krónikája (Gróf Mikó Imre: Erdélyi történelem Ad. I. 19.).

27 Székely Oklevéltár 178.

28 Borsos Sebestyén id. h. 20.; Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 223.

29 Bethlen Farkas, Simigianus, Miles, Forgács F. művei szerint.

30 Székely Oklevéltár II. 167.