Make your own free website on Tripod.com

IX. A székelyek története a XVI. század elején. (1505-1526.)



Az újkor első százada miként a legválságosabb a magyar állam évezredes történetében: még fokozottabban az a székelyekében. Az országos bajok, párviszályok, pórlázadás, mohácsi vész, ellenkirályok küzdelme, török hódítás, német elnyomatás, nemzeti ellenállás drámai fordulataihoz itt - az újonnan alakult erdélyi fejedelemség kebelében - még más bonyodalmak, küzdelmek is járultak: köztük a székelyek különleges nemzeti, társadalmi és rendi küzdelmei s az ebből támadt válságok, összeütközések, forradalmak.

A székelység a század elején lázas forrongásban volt, hogy megvédelmezze szabadságát, szervezze, kiépítse jogi intézményeit, biztosítsa a jogrendet. A jogi és társadalmi alapot és keretet megadták Mátyás király és II. Ulászló rendelkezései, kiváltságlevelei; de azoknak hézagai kitöltésre vártak. A megállapított vezérelvek gyakorlati megvalósítása új intézmények és intézkedések létesítését igényelte.

Ez a közszükséglet idézte elő 1505-ben és 1506-ban a székely nemzetgyűlések tartását és végzéseit.

A székelyek ősidőktől fogva tartottak nemzetgyűléseket. Ez volt az ő legfőbb nemzeti joguk. Törvényhozó és törvénykezési jogot gyakorolt az, a székelység egyetemét illető elvi és gyakorlati kérdésekben.

A székely nemzetgyűlés hatásköre messzebb terjedt ki, mint az erdélyi nemesség, vagy a szászság közgyűléseinek hatásköre. Mert a székely nemzetgyűlés főbenjáró ügyekben is ítélt, nemzetárulás, pártütés esetén. Továbbá a XVI. század elején tartott közgyűlések végzése szerint főtörvényszéket alkotott a Székelyföld számára, maga választotta meg annak tagjait, felelősség terhe alatt, a vétkes, hamisan ítélő bírót számkivetésre s minden ingó és ingatlan vagyona, sőt öröksége (birtoka) elvesztésére ítélte.

A számkivetés joga és gyakorlata meg volt a székelyek között már előbb is a pártütőkkel szemben. Báthory Istvánt (1492.) azzal vádolták hogy ezzel is visszaélt, mert a nemzetgyűlés ezen jogát a közfelkiáltás helyett maga s megfélemlített cinkostársai által önkényesen gyakorolta.

«Mikor a vajda úr - írták a királynak - némely teljesen ártatlanokat közülünk számkivetettnek kiáltatott ki, az nem mindnyájunk megegyezésével és akaratjából történt, hanem csak néhány székellyel kiáltatta ki, akik akkor a vajdával jelen voltak s azok sem önkényt, hanem szörnyű félelemből tették. Mert a vajda úr akkor a kastély előtt bitófát állíttatott, melyre őket, ha azokat számkivetetteknek ki nem kiáltják, fölakasztatta volna. Az akkor jelen volt székelyek nemesek azokat kiáltották volna ki számkivetetteknek, mert oly nagy rettegés fogta el őket, hanem tulajdon nevöket is megtagadtathatta volna velük.»

Az ily száműzés, mely a Székelyföldről kitiltást jelentett (hogy «Székelyországban ne maradhasson és lakhassék») a nemzetgyűlés kizárólagos joga volt, mely alól kegyelmet csak a király, vagy «az egész székelység egyenlő akaratból» adhatott. {1}

Erre érdekes példát találunk 1498-ból. Akkor ugyanis a Marosszékiek között viszály támadván, a székelység a zavargás (tumultus) miatt kénytelen volt nemzetgyűlésre jönni össze. Ezen aztán a főbb pártütők (házaik és malmaik feldúlása után) száműzetésre ítéltettek. Ezek azonban a királyhoz fellebbezvén, II. Ulászló az ügy felülvizsgálatára bírákul kirendelte László erdélyi püspököt és vingárti Geréb László országbírót, nehogy a Székelyföld további zavargásnak legyen kitéve. Ezek Marosvásárhelyt vizsgálatot tartván, a viszálykodó felek között egyezséget hoztak létre, olyan értelemben, hogy a vétkes száműzöttek a marosszéki főbbeket és közönséget elkövetett kihágásaik miatt megkövetik és megfogadják, hogy házaik és malmaik feldúlása és szenvedett káraik miatt őket háborgatni nem fogják. Viszont a székelyek megengedik, hogy baldóczi Csányi Lőrinc, nemesi jószágával megelégedve, itt lakjék, baldóczi Csányi Lázár pedig székely örökségeit visszakapja, de azokban a székely nemzet és Marosszék engedelme nélkül ne lakhassék, Székelyföldön szolgáit se tarthassa, mindazáltal szabadon járhat-kelhet a Székelyföldön rokonai látogatására. Szentgyörgyi György pedig, miután a marosszéki szegénység egyetemétől (ab universitate pauperum) engedelmet és kihágásai megbocsátását kérte és megnyerte, örökségében békésen lakhassék és azt a székely jog szerint, mint a többi primor, használhassa. {2}

A székelyek a jogszabályozás és törvénykezés terén jelentékeny lépéssel haladtak előre az 1505.-i udvarhelyi és az 1506.-i agyagfalvi nemzetgyűlésen. A Székelyföld lakosai 1505. november 23.-án Udvarhely városában közgyűlésre jöttek össze, és ott szükségesnek ítélték egy főtörvényszék szervezését, mely a ritkán tartott nemzetgyűlések helyett, mint fellebbviteli fórum, a perekben ítélkezzen. Ebbe a főtörvényszékbe Udvarhely- és Keresztúrszékből megválasztottak négy főembert és tizenhárom lófőt. Joghatóságukat kiterjesztették az egész Székelyföldre. {3}

A törvénykezés terén csakhamar újabb reform következett, az erdélyi három nemzet tagjai között keletkezett pereket illetőleg. A három nemzet 1505-ben Tordán tartott közgyűlése ugyanis egy vegyes bizottságot választott és küldött ki az igazságszolgáltatás hiányai pótlására.

Ezek (nemesek, székelyek és szászok) 1506. február 10.-én Segesvárt összejövén, a következő határozatot hozták, és intézkedéseket tették: A három nemzet a király és korona iránti hűséget, az ország s egyszersmind a három nemzet védelmét egyetértően kívánják munkálni. De mert Erdélyben bizonyos ideig nem volt vajda és emiatt az ítélkezés és jogszolgáltatás is szünetelt: a három nemzet sok bajt, viszályt, és kárt szenvedett. Hogy addig is, míg őfelsége vajdáról gondoskodik, a három nemzet békésen és egyetértően élhessen együtt, és az országot nyugalomban tarthassák; mivel különben is Erdély a török és tatár s más ellenségek szomszédságában s ezektől körülvéve van, és ezek s az elszaporodott gyújtogatók több falut felégettek; továbbá mivel tolvajok, rablók, fosztogatók, gyilkosok, hamispénzverők és más gonosztevők a három nemzetnek sok bajt és kárt okoztak; hozzájárulván mindezekhez a nemzetek között támadt egyenetlenség, gyűlölködés és viszály, aminek fő oka az, hogy eddigelé egyik nemzet a másiknak igazságot nem szolgáltatott, s a gonosztevők szabadon mehettek át büntetlenül egyik területről a másikra s így kiirthatók nem voltak: mindezeknek megorvoslására a jogszolgáltatás végett közös törvényszék létesítését és szervezését határozták el. Ebbe a vegyes törvényszékbe az erdélyi káptalan egy bírót küld és pedig a dékánt, a nemesek 14 bírót választanak, ti. minden vármegyéből kettőt, a székelyek ugyancsak 14 bírót, azaz minden székből kettőt, a szászok is a magok kebeléből 14 bírót delegálnak. Ezek a választott bírák esküt tesznek arra, hogy az előttük perlekedő három nemzetbeliek között igazságosan ítélkeznek. Amíg szükséges lesz, két terminuson fognak összejönni, úgy mint Szent György-nap nyolcadán Marosvásárhelyen és Szent Márton nyolcad-napján más helyen, ahol ítélkezni fognak azokban a hatalmaskodási ügyekben és más perekben, melyek a három nemzet között 32 év leforgása alatt előfordultak. Úgy mindazáltal, hogy ha főbenjáró ítélet hozatnék, az elítélt a királyhoz fellebbezhessen. Ha pedig a bíróság bírságot szabna ki valamelyik nemzetre, vagy annak valamely tagjára, a nemesek részéről a bírság eddigi törvényes hányada a vajdát, vagy alvajdát illesse; ha székely ítéltetik bírságra, abból a szokásos hányad a székelyek ispánjának jusson; a szászok bírságából az ő rendes bíráik kapják a megfelelő illetékeket. Az ítélkező bírák ezekből a bírságokból ne részesedjenek. A három nemzet saját tagjai közt indítandó perekben ezentúl is saját rendes bíráik fognak ítélkezni.

Elhatározták azt is, hogy minden nemzet a másikért, ha szükség lesz rá, szabadságuk és jogaik érdekében őfelségéhez fog folyamodni. Ha pedig a vajda, vagy a székelyek ispánja - úgy mond - vagy bárki a három nemzet bármelyikét jogai és szabadságai élvezetében háborgatná, vagy elnyomná: abban az esetben mind a három nemzet folyamodni fog a királyhoz, hogy az olyat a nemzetek kebeléből elmozdítani és őket a vajdától, székely ispántól, vagy bárkitől megvédelmezni méltóztassék. {4}

Ez az új közös törvényszék a három nemzet közti békét és egyetértést volt hivatva előmozdítani. Szükség volt az új szövetségre és önsegélyre, mert a gyönge királyi kormány alatt az önkényuralom, a zabolátlanság és féktelenség tünetei Erdélyben sűrűn feltünedeztek. A vajdaság és székely ispánság betöltése is olykor hosszabb ideig szünetelvén, a székelység elégedetlen elemei sokszor zavarogtak. A belső forrongás, súrlódások és véres összeütközések napirenden voltak a Székelyföldön. Továbbá a szászok és székelyek közt gyakran támadtak ellenségeskedések, határvillongás s egyéb okok miatt.

A székelyek eleme a harc és háború volt. Ha nem volt külháború, otthon csináltak zenebonát, mint később a török janicsárok. Az ősidők harcias szelleme lelkesítette őket. A szabadságára féltékeny nép a fejedelmi hatalom, sőt saját elöljáróik és főnépeik fegyelmezésében az elnyomatás szándékát látták. Sérelmeik megtorlására pedig azonnal készek voltak a fegyverhez nyúlni. Tomori Pál úgy jellemezte őket, hogy «sem Istentől, sem embertől nem félnek», hogy «joggal és jogtalansággal nem gondolnak», sőt, hogy «még él köztük a pogány kor azon hite, hogy akiket a földön megölnek, azok a mennyországban szolgáik lesznek.» {5}

Tomori e tapasztalatokat 1506-ban szerezte, midőn a székelyek között nagymérvű lázadás tört ki, amit nagynehezen tudott vérbefojtani. II. Ulászló ugyanis fia II. Lajos születésekor kivetette a székelyekre a szokásos ököradót. A székelyek ellenszegültek és Marosvásárhely mellett táborba szállottak. Tomori Pál küldetett ellenök Budáról 500 lovassal, de megveretett. Újabb, nagyszámú haderőt kellett összegyűjtenie a királyi várak őrségeiből, hogy le tudja verni, és meghódolásra kényszerítse őket.

Ilyen előzmények után gyűltek össze Székelyország földjének lakói Udvarhelyszéknek Agyagfalva majorjában nemzetgyűlésre, hogy «a különféle egyenetlenségeket és hitván szokásokat eltörüljék.» Legelőbb is óvást emeltek az elharapózott pártütések ellen, hűséget fogadtak a királynak, vajdának és székely-ispánnak és erős büntetést, számkivetést szabtak a pártütőkre. {6}

A két év alatt egymás után tartott két székely nemzetgyűlés s közben egy országgyűlés határozataiból kitűnik, hogy II. Ulászló gyönge kormánya alatt a közbiztonság Erdélyben nagyon meglazult s az igazságszolgáltatás csődöt mondott. A nemzetek egymás között és a magok kebelében viszálykodtak. A székely bíráskodás és közigazgatás különben is patriarchalis volt. A tisztségek rendre jártak, nemek és ágak, illetőleg lófő birtokrészek szerint.

«A szeretet, a harag, a gyűlölség és a maguk hasznoknak keresése a bírákat és törvénytevőket itt a mi Székelyországunkban gyakorta nem engedi meg, hogy igazat lássanak és ítéljenek» - mondja az 1505.-i udvarhelyi nemzetgyűlés végzése. - Azért szabtak szigorú büntetést, számkivetést a hamisan ítélő bíróra, aki vagy könyörgésért, vagy ajándékért, vagy pedig maga hasznáért az igaz útról valamely-felé kitérne. {7}

Az 1505-ben szervezett főtörvényszék sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1506-ban úgy találták, hogy kevés haszna vagyon, azért részletezik a bíróság kötelességeit és követelik 15 nap alatt a végrehajtást az ítélő bírótól, karhatalmat is rendelvén segítségére.

A három nemzet is igyekezett a köztük levő viszályt és egyenetlenséget kiküszöbölni és a vegyes-perek vitelére közös, mintegy nemzetközi bíróságot szervezett és az alkotmányos sérelmekre nézve kimondotta a három nemzet szolidaritását: a közös jogvédelmet, a véd- és dacszövetséget. Mindezt a loyalitás hangoztatása mellett, de részben a kormány ellen irányzott célzattal.

Az agyagfalvi végzés még jobban és feltűnően áradoz a királyhűségtől, mintha csak el akarná felejteni az «ökörsütés» miatt nem rég lezajlott fölkelést. Elítéli a pártütést, szigorú büntetést (számkivetést) szab a lázadókra, a fölmerülő sérelmekért a királytól vár orvoslást, «hogy így az igen-igen nagy Scythiából reánk maradt tökéletes hívségnek dicsérete, amely még eddig minden pártütéstől, árultatástól, makula nélkül közöttünk megmaradott, ezután is maradhasson meg

A székely nemzetgyűlések határozatai valamit javíthattak a közállapoton; de hogy a korszellem mi volt, megmutatta nemsokára a magyarországi pórlázadás (1514.), melynek élén a háromszéki dálnoki lófő-családból származó belgrádi katona: Székely Dózsa György állott, testvérével Benczével. Erdély népe kevésbé vett részt a lázadásban, sőt a lázadást az erdélyi vajda és székelyek ispánja (1510-26.) Szapolyai János verte le, székely lovasság közreműködésével, kiknek élén Andrási Márton vitézül harcolt. Az erdélyi pórlázadást pedig a nemesség, a nyugton maradt székelység (Barlabási Lénárd vezérlete alatt) és a szászság egyesült hadai verték szét Kolozsvár mellett.

*

A Székelyföldön, miként a XVI. század első, úgy második tizedében is folytonos a nyugtalanság, forrongás.

1510-11-ben Csík- és Gyergyó-szék közszékelysége megtámadta az előkelők házait és ezeket feldúlta. A primoroknak életük megmentése végett hazulról menekülniük kellett. {8}

1513-ban valami Székely János nevű pártütő «tolvaj» (latro) a szász székekben izgatott és keltett lázadást a szász előkelők ellen. {9} Ekkor Ulászló király, 1514. július 9.-én Szapolyai János adott ki ellene elfogatási rendeletet és mozgósítási parancsot szárhegyi Lázár Andrásnak. {10}

A székelyek a következő években viszályba keveredtek a vajdával, Szapolyai Jánossal. Miből keletkezett az elégedetlenség? nem ismeretes. Kiváltságaikat, mikre mindig nagyon féltékenyek voltak, féltették tán az erőskezű vajdától, s az elégedetlenséget táplálhatták a vajda ellenük kiadott rendelkezései, melyek a szászoknak kedveztek a székelyek ellen.

Így 1514. október 11.-én Brassó város panaszára elrendeli Sepsiszentgyörgynek, hogy vásárokat tartani ne merjen. 1515. január 2.-án az orbai székelyekhez kelt királyi rendelet, hogy Béldi Pált, ki az ő segélyökben bízva a brassai és barcasági szászokat háborgatja, segítni ne merjék, hanem a szászokat oltalmazzák Béldi ellen. 1515. szeptember 2.-án a marosszékieknek parancsolja a vajda (a szászok panaszára, hogy az 1514. hadjárat alkalmával sok kárt tettek nekik a megszállás alkalmával és most ugyanezt akarják tenni), hogy a szászokat ne károsítsák, s megszálláskor fizetés nélkül semmit el ne vegyenek. {11}

Az erdélyi főnemesek 1515. június 12.-re gyűlésre hívták a szászokat Marosvásárhelyre, hogy a székelyek annál kényelmesebben küldhessenek oda kebelükből némelyeket az ország ügyei felől tanácskozás végett. {12} Félév múlva magok a vajda ellen elégedetlenkedő székelyek akartak nemzetgyűlést hirdetni 1515. december 17.-ére, s arra a szászokat is meghívták. Ámde Barlabási Lénárt erdélyi alvajda Szeben város tanácsát kéri, hogy ne álljon a székelyek mellé s eltiltja e székely gyűléstől, mert az a vajda ellen s nem az ország javára, hanem inkább kárára irányul. Jól tudhatják, - úgymond, - hogy a székelyek minden vajda ellen viszályt indítottak (rixas moverunt), amivel az országnak mindig gondot és költséget okoztak. {13} A gyűlés megtartásáról nincsen tudomásunk.

A feszültség a vajda és a székelyek közt a következő évek folyamán sem enyhült, sőt mindinkább elmérgesedett. Zokon vették talán azt is, hogy a király 1517. április 14.-én Szapolyainak adományozta a kézdiszentléleki várat tartozandóságaival, {14} s hogy sűrűn jelentek meg rendeletek 1518-19. folyamán a szászok javára a székelyek ellen. {15}

A hét székely szék közönsége 1518. január 22.-én Székelykeresztúron tartott gyűléséből értesíti Torda vármegye nemességét, hogy kölcsönös szabadságuk és jogaik védelméről szóló írott kötelezettségük értelmében - minthogy a vajdától jogaik és szabadságukban elnyomatást, személyük, javaik és örökségük tekintetében kárt és sérelmeket szenvedtek - szükséges, hogy összejöjjenek és segélyük igénybevételével szerezzenek orvoslást: amiért is kérik, hogy február 23.-án szokott helyükön Tordán gyűlést tartsanak, amelyen az odaküldött székely követekkel tanácskozzanak és a további teendők felett határozzanak. {16}

A székelyek mozgalma 1519. tavaszán komoly mérvet öltött. Szapolyai János vajda, aki Budán időzött, hallván a híreket, sietve jött Erdélybe és megtette a szükséges intézkedéseket, hogy a lázadást elnyomja.

De a lázadás nemsokára kitört Csíkban és áldozatai elsősorban a székely főemberek lettek, kiket a közszékelyek elűztek, megtámadtak, házaikat megrohanták, lerombolták, ingóságaikat s barmaikat prédára hányták.

A csíki zendülök aztán átkeltek a Hargitán, leereszkedtek a Homoród völgyében Erdővidék felé, hogy az ottani atyafiak is csatlakozhassanak. Szapolyai János udvarhelyi táborából, ott összevont hadaival eléjük sietett és Homoródszentpál és Darócz között véres ütközetben leverte őket és vérbe fojtotta a lázadást. Az elfogott vezetőket kivégeztette, az elmenekülteket üldözés alá fogta, s később törvény elé idéztette és elítéltette.

A végítélkezés a perbe fogottak fölött az 1521. február 18.-ára Marosvásárhelyre összehívott székely nemzetgyűlésen történt, ahol némelyek száműzetésre ítéltettek - azért, mert megszegték a király és korona iránt tartozó hitet és külön meg is fogadott hűségkötést, s hogy a királyi felség, a szent korona, az ország és a vajda-ispán ellen föllázadni, fölkelni (rebellare), fegyvert fogni s megütközni merészkedtek, de Isten segítségével ő általa leverettek és szétszórattak.

A székelyek legnagyobb sérelmükül azt tekintették, hogy a vajda a fölkelésben résztvett székely főemberek jószágait, amiknek a székely birtokjog szerint hűtlenség esetén az atyafiakra s nem a kincstárra kellett volna szállania, lefoglaltatta és eladományozta.

Így nem csoda, ha Szapolyai nem volt népszerű a székelyek között s a bizalmatlanság átöröklődött fia iránt is.

1524-ből is van székely mozgalomról emlékezés. Az erdélyi nemesek és székelyek ugyanis 1524. november 15.-én Marosvásárhelyt tartott gyűlésükön ismét elnyomatásukról panaszkodnak. Fő sérelmük, hogy Sárváry Miklós fogarasi várnagy nemes társukat, Székely Pált ártatlanul fölakasztatta. Elégtétel és jogorvoslat végett követeket küldöttek Budára a királyhoz és fölhívják a szászokat, hogy a Mátyás halála után tartott gyűlésen kötött véd- és dacszövetség értelmében, mely szerint ha a főurak és hatalmasok által elnyomatnának, egymás védelmére mind a három nemzet fölkelni tartozik, legyenek készen, s mihelyt a székely követek a királytól visszaérkeznek, haderejükkel oda siessenek, hova a három nemzet legjobbnak fogja látni. Úgy látják, - úgy mond, - hogy a külső és belső ellenség miatt immár a végső veszedelem fenyeget. {17}

Ez a sötét sejtelem mintha előérzete lett volna annak a rettenetes katasztrófának, mely a nemzetre zúdult Mohács mezején. Erdélyt ugyan ez közvetlenül kevésbé érintette, de kihatásában új korszakot nyitott a székelyek történetében is.


1 Székely Oklevéltár II. 277.

2 Székely Oklevéltár III. 133.; Két száműzetésre ítéltről: szentkirályi Thamási Bernátról és szentbenedeki Márthon Jánosról a kiegyezésben nincs szó.

3 A székely nemzet constitutiója, 30. Székely Oklevéltár I. 306.

4 Székely Oklevéltár I. 309.

5 Fraknói Vilmos: Tomori Pál élete, Századok, 1881. 293.

6 Közölve «A nemes székely nemzet constitutiója» 33. és a Székely Oklevéltár I. 313.

7 Székely Oklevéltár I. 307.

8 Az alvajda és székely alispán a barcasági szászokhoz rendeletet küldött (1511. január 12.) hogy a közéjük menekülőket fogadják vendégszeretettel. (Székely Oklevéltár III. 177.)

9 II. Ulászló Szebenszéknek ad ellene rendeletet, 1513. augusztus 18.-án (Székely Oklevéltár III. 180.) és 1513. október 2. (V. 28., 30, 43-47.)

10 Székely Oklevéltár III. 184.

11 Székely Oklevéltár III. 192.

12 Székely Oklevéltár III. 185., 188., 189.

13 Székely Oklevéltár III. 194-198.

14 Székely Oklevéltár III. 187.

15 Székely Oklevéltár III. 198.

16 Székely Oklevéltár III. 190.

17 Székely Oklevéltár III. 237.