Make your own free website on Tripod.com


V. A székelyek három nemzetsége és a rendek


A rendiség kialakulása a XV.-XVI. században.



A középkori oklevelek a székelyek három nemzetségét emlegetik (trium generum Sicule). Bizonyára azért, mert három nemzetségből eredtek s ezek utódai alakultak az idők folyamán külön nemzetté. Konstantin császár a kabarok három nemzetségét csatlakoztatja nyolcadik törzsül a magyarokhoz. Minthogy pedig a székelyek valószínűleg a kabar-szikeliek ivadékai: alig lehet kétség, hogy a székelyek három nemzetsége nem más, mint a csatlakozó kabarok három nemzetsége. {1}

Miután a nemzetségi különbségek elmosódtak, a helyett azonban az idők múltával társadalmi, ún. rendi különbségek állottak elő: a későbbi írók tévesen összezavarták a kettőt s a «három nemzetségbeli székelyek» kifejezést a XV. Században kifejtett három rendre értették. Pedig ez két teljesen különböző dolog. Az előbbi vérségi kötelék, az utóbbi társadalmi (vagyonjogi és hadi) osztályozás volt.

Ami a székely három nemzetséget illeti: amiként a magyarok a hét törzs különböző nemzetségéből alakultak egy nemzetté, úgy a nyolcadik törzset alkotó kabar-szikeliek három nemzetségéből alakult a székely nemzet. {2}

A rendi tagozódás a történelmi fejlődés eredménye, évszázadok lassú alakulása.

A székelység közt eleinte nem volt rendi különbség, minden székely egyenlően szabad volt és a magyar nemességhez hasonló jogokat élvezett.

Nem volt köztük jobbágy, szolga-rend. Személyével minden székely szabadon rendelkezett, szabadon költözhetett, nem volt röghöz kötve. Bírói ítélet nélkül nem volt letartóztatható, csupán a tettenkapás esetén. Birtokjoga még a magyar nemesénél is erősebb volt. Ezé hűtlenség esetén vagy magvaszakadtával a kincstárra szállt, a székely birtoka akkor is a családé vagy nemzetséggé maradt, vagy rokonok nem létében a szomszédra szállott, annak a jogi véleménynek alapján, hogy az valamikor vérrokon lehetett.

A székelység (siculitas) különleges jogalanyiság volt, mely a székely vérből származást és azzal járó jogok összességét jelentette. Hasonló, de más, mint a magyar nemesség; más, mint a kunság, jászság szintén nemesi szabadsága. Veleszületett nemzetségi jog, melyet a székely nemcsak szülőföldjén élvezett, de nem vesztett el, hanem magával vitte, ha máshová költözött is. Ha székelységét igazolta, a magyar korona területén máshol is székely jogokat gyakorolhatott.

Nagy Lajos király 1346-ban a Szabolcs megyében telepedett Sényői Pál és rokonai kétségbevont székelységét megvizsgáltatván és megállapítván, őket igaz és kétségtelen székelyeknek ismerte el azzal a hozzáadással, hogy arról kiváltságlevelet sehol felmutatni ne tartozzanak, és ahol nekik tetszeni fog, ott lakhassanak. {3}

Ez a székelység tehát vérségi jog volt, mely a születéssel járt.

A székelység éppúgy, mint a magyar nemesség, csakis egyféle volt. Verbőczy szerint mindenféle magyar nemes ugyanazon előjogokat élvezte s nem volt «valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága.» {4}

Így volt ez a székelyeknél is eredetileg és elvben legalább a XVI. századig.

Gyakorlatilag a dolog úgy állott, hogy az eleinte egyenlő rangú és rendű székelyek között a vagyonkülönbség és a katonáskodás különböző módja kétféle rendet hozott létre: az előbbkelők és a közemberek rendét. Első okleveles nyoma ennek 1407-ből való, hol már előbbkelőket (seniores) emlegetnek Háromszék közgyűlésén. {5} 1408-ban ugyancsak seniorokról van szó Marosszéken, {6} 1426-ban pedig hatalmasabbak (potiores) említtetnek ugyancsak Háromszéken {7}, főemberek (seniores) Sepsiszéken. {8}

A primipilus szóval akkor még a szék főhadnagyát jelölik. {9}

Főbb székelyekről (principales siculi) van szó 1442-ben. {10} Seniorokról Udvarhelyen 1459-ben {11} és Sepsi, Orbai, Kézdi és Csíkszékben 1464-ben. {12}

A két rend, ti. az előkelők (seniores seu maiores) és közrendűek (communitas) határozott megkülönböztetése és egymással ellentétbe állítása 1466-ban fordul először oklevélben elő, midőn a Sepsi, Kézdi és Orbai-széki főemberek és közszékelyek közti viszályt az erdélyi vajda, mint székely ispán eligazítja, és jogviszonyukat szabályozza.

A háromszéki közszékelyek ugyanis arról panaszkodtak a királynak, hogy a köztük levő hatalmasabbak (potiores) sokféleképpen és módon, szerfelett nyomorgatják és elnyomják őket, és teljesen kiforgatják régi jogaikból és törvényeikből, melyekkel őket Magyarország dicső királyai régtől fogva (ab antiquo) kegyelmesen ellátták és megerősítették. Mátyás király szánakozván az ő nyomorúságokon és a hatalmasabbaktól szenvedett elnyomatásukon, közbenjáróul bízta meg Szentgyörgyi és Bazini János gróf erdélyi vajdát és székely ispánt, hogy vizsgálja felül régi törvényeiket és jogaikat, és állítsa vissza régi szabadalmaikat (libertatum prerogativa). A vajda ispán erdélyi nemesekkel és az összes székely székbeli sok székellyel megjelenvén Háromszéken, Zabolán, összehívja a háromszéki főembereket és a közszékelyeket, s megtekintvén régi törvényeiket és jogaikat, nevezetesen pedig Hunyadi János kormányzótól kapott jogszabályozó kiváltságlevelüket {13} s azokat megújítván, Mátyás király nevében rendet szabott a háromszéki előkelők és közszékelyek között, cikkelyekbe (articulis) foglalván a határozatokat.

Ezek elseje az, hogy a közszékely ne legyen alávetve az előbbkelők szolgaságának (servituti maiorum et seniorum), hanem bárkit szabadon szolgálhatnak, kivéve azokat, akik az előbbkelőknek a földjein laknak {14} de ezek is szabadon költözködhetnek. Továbbá a község nem köteles az előbbkelőknek szántani, aratni, kaszálni, vagy bármi más szolgálatot teljesíteni, hacsak nem jószántából teszi, kérésére. A közszékely, ha az ő szokásuk szerint valamely előbbkelő védelme alá akarja magát adni, szabadságában áll. Elhatároztatott, hogy valamiként Kézdiszékben 12 esküdt van, úgy a másik két székben is választassék 12 esküdt, kiknek egyharmada az előbbkelők, kétharmada a község közül választassék, a jogszolgáltatás végett, egy-egy évre.

Hozzáteszik a székelyeknek szabadságukra féltékenységét jellemző azt a határozatot, hogy ha valaki az esküdtek közül a megállapított törvénykezési rendszabály ellen dolgoznék, vagy valakinek jogait tudatosan eltitkolná, vagy meghamisítaná, méltó legyen a rendek közszavazatával megnyúzatásra és bőrének szalmával kitömésére ítéltetni. {15}

Mindezekből megállapítható, hogy 1466-ban Háromszéken a székelyek között még csak két rendet különböztettek meg: a főbb- és közrendet (maiores vel minores) s hogy ezek annyira éles ellentétben állottak egymással, hogy a közrend megelőzőleg, (1465-ben) fellázadt a főbbek ellen, házaikat lerombolta és felégette s ingóságaikat felprédálta. A zabolai egyezség szerint a székely közrendűeknek a felkelés idején a főbbektől elrablott javakat 3 nap alatt vissza kellett adniok, s a lerombolt vagy felégetett házakat Szent János napjáig fel kellett építeniök. {16}

A rendi küzdelem a székelyek között nem szűnt meg, sőt elharapozódott a többi székekben is. Ezek idézték elő a székelyek további rendi tagozódásának szabályozását és a három rend intézményes megállapítását 1473-ban.

Mátyás király ugyanis a zempléni táborában jelenlévő udvarhelyi és marosszéki lovas és gyalogos székelyek bokros panaszai következtében, mely szerint őket némely székely főemberek pénzszolgáltatással terhelni megkísérlették, megparancsolta mérai Magyar Balázs erdélyi vajdának és székely ispánnak, hogy az összes székelység részére kiadott kiváltságlevele értelmében hirdesse ki, hogy a székely előkelők közül senki a székelyeket ősi szabadságuk ellenére pénzzsarolással terhelni ne merje, mert különben az olyan a székelyek ősi szokása szerint minden jószágától meg fog fosztatni.

Ezt az alkalmat használja fel Mátyás király a székely rendek szabályozására. Megparancsolja ugyanis a vajda-ispánnak, hogy a székelyeket írassa lajstromba, és pedig a lovasokat, kik őseiktől ilyenekül származtak, külön névsorba, kik maradandó megkülönböztetésül ezentúl lófőknek (primipili) fognak neveztetni; a gyalogosokat ismét külön lajstromba, amely lajstromokat a főemberek (primores) maguk fejétől, önkényesen meg nem változtathatnak, hacsak örök gyalázatot (infamiam) nem akarnak magokra vonni.

Mátyás király szabályozza azt is, hogy milyen feltétel alatt lehessen egyik rendből a másik, felsőbb rendbe átlépni: meghagyván, hogy sem a gyalogos nem léphet át a magasabb rendfokozatba a vajda és székely-ispán tudta nélkül, sem a lovas, hacsak (ez utóbbinak) három nyíl földje és vagyona (tres terrae sortes et facultates) nincs. {17}

Három rendről tehát a székelyek között tulajdonképpen csak ettől a szabályozástól beszélhetünk. A székely község (communitas) ekkor válik kétfelé: lófő és gyalog renddé; ekkor nyerik az előbbiek a primipilus elnevezést. Bár a minősítésnél a lovas ősöktől származásra való hivatkozás kétségtelenné teszi, hogy az életben és gyakorlatban már az elkülönzés meg volt; de nem volt szabályozva és lajstromok (lustrum) által nyilvántartva. A lustrumot Mátyás király rendeli el először 1473-ban.

Ez az elkülönítés csak a lófőknek vált előnyére, de a közszékelységnek amazoktól elválasztása és elhatárolása ezeket mélyebbre süllyesztette. Ezeknek már nemességét is kétségbe kezdték vonni.

II. Ulászló 1499.-i kiváltságlevele már különbséget tesz nemes és nem-nemes székely között. A nemes székely, ha nemzetárulást követ el, elveszti székelységét; ha pedig az állam, vagy király ellen követ el felségsértést, székelységét és nemességét, sőt ingó és ingatlan vagyonát is elveszti, s ez a kincstárra száll. De a király az ilyen vagyont csak székelynek adományozhatja. {18}

Ettől fogva a székelyek között szigorúan megkülönböztették a három rendet, vagyis társadalmi rangosztályt, melynek elsejébe tartoztak a főemberek (seniores, potiores, primores), akiknek legalább három nyíl földjük volt. Másodikába a lófők (primipili, equites), kiknek módjuk volt arra, hogy lovon harcoljanak, és a közrend, vagy köznép (communitas, plebeji), később a XVI. század végétől pixidarii, puskás gyalogok, darabontok, a XVII. század elejétől «szabad székelyek», - kiknek nem volt annyi értékük, hogy lovon harcolhattak volna.

Az 1505-ben, Udvarhely városában tartott székely nemzeti gyűlésen már maguk a székelyek is élesen megkülönböztetik az elsők és kiváltképpen valók rendjét, a lófejek rendjét és a közrendet. Az első kettőből alkotják meg Udvarhelyt a fellebbviteli székely főtörvényszéket. {19}

Az 1506.-i agyagfalvi székely nemzetgyűlésen is külön emlegetik a kiváltképpen valók és elsők, a «lófők», és «tisztviselők», és a «közönséges renden levők», «köznép», «közrendek» osztályát. {20}

Ez a kor a rendi küzdelmek korszaka volt az anyaországban is. II. Ulászló uralkodása alatt a magyar köznemesség állandó versengésben van a főrendűekkel. Az oligarchia háttérbe szorul, a köznemesség (Szapolyai pártja) Verbőczy szellemi vezérlete alatt s törvénykönyve által vezető szerephez jut. Megmozdul a föld népe, a jobbágyság is; a székely eredetű Dózsa György által vezetett parasztlázadás jogot követel a népnek, de vérbefojtják.

A székely társadalom is forrongásban van. Mátyás uralkodása alatt (1465) a köznép fellázad a főnépek elnyomatása ellen, feldúlja jószágaikat, felégeti házaikat.

A vajda-ispán a zabolai gyűlésen próbál rendet teremteni (1466) s a törvényszékek 12 esküdtje közé 4 főember mellé 8-at a községből választanak (ex communitate). A küzdelemből a középosztály, a magyar köznemességnek megfelelő lófőrend emelkedik ki (1473) és jut vezető szerepre (1505-1506). Ekkor már, valamiként a magyar királyi tanácsban túlnyomó többségre emelkedett a köznemesek száma, a székely főtörvényszéken is háromannyi a lófő ülnök (13), mint a főember (4).

Nagy a forrongás a székely társadalomban is. Az 1506.-i agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen a gyakori pártütések ellen hoznak végzést, hogy «így a mi országunkban tolvajságok, másnak megnyomorítása, kergetése, megölése, rátámadás, veszekedések, bosszúállások, pusztítások és égetések, házaknak elhányások, hadak és üstökvonások és egyéb veszedelmek ne támadhassanak, mint az elmúlt időkben egynéhányszor megestenek.» {21}

Ezek a zavargások, forrongások és lázadások, többnyire a rendi küzdelmekkel kapcsolatban, az elnyomott és zsarolásoknak kitett közszékelyek részéről a főemberek és olykor a lófők ellen is irányulnak.

Ami a székelyek nemességét illeti: ebben némi ingadozások és határozatlanságok észlelhetők a XV. és XVI. századokban. A közfelfogás a székelyeket általánosságban nemeseknek tartja, azaz helyesebben nemesi jogokkal élőknek, melyeknek legfőbbike az adómentesség és a szabad birtokjog, s ezzel szemben legfőbb kötelességük a személyes katonáskodás.

II. Ulászló 1499.-i kiváltságlevelében az általános hadfelkelés és az állandó honvédelem kötelezettsége szabályozása mellett azt mondja, hogy ezért vannak a székelyek minden adózás és más rovatal alól fölmentve, és mint az igazi nemesek a dicső magyar királyoktól nemességgel felruházva. {22}

Szorosan véve azonban és hivatalosan csak a főembert tartották és nevezték nemesnek (nobilis).

Báthory István vajda 1487-ben Marosvásárhelynek régi jogait szabályozó oklevelében határozottan megkülönbözteti a nemes, lófő, és közszékelyt. Azt mondja, hogy régi szokásuk az volt, hogy ha követet küldöttek a vajdához Kolozsvárra, Fejérvárra vagy máshová, ha főember (potior) volt, ti. bíró, kapitány vagy más nemes (alter nobilis), fél márkát kapott útiköltségül. Ha alacsonyabb rangú volt, ti. primipilus, azaz lófő (si vero fuisset inferioris status, videlicet primipilus, hoc est lofew), 25 dénárt, s ha közszékely (communis siculus) volt, 12 dénárt kapott.{23}

A főember itt tehát nemes, a lófő és közszékely nem az.

A főember neve elé az oklevelekben többnyire odateszik a nemes (nobilis) jelzőt, a többiek elé nem. {24} 1561-ben «Imecs Domokos, imecsfalvi nemes ember ... Kondorát István imecsfalvi lófő személy» {25}

Az 1602.-i Básta-féle összeírásokban nemes, lófő és szabad székely, darabont és jobbágy jelzések vannak. {26}

Címben a nemes főembert a nemzetes (egregius), a többit a gyorsalkodó (agilis) jelző illeti meg.

A XVI. század közepén a jogi állapotot legjobban feltünteti Ferdinánd király erdélyi biztosainak jelentése a székelyekről (1552). Eszerint «a székelyek általában véve (in communi) mind nemesek és minden adó alól mentesek, de három rendre vannak osztva, melyek közül a legelsőbe tartozók neveztetnek nemeseknek, akik mintegy bárók vagy patriciusok. A második rend az ő nyelvükön lófő-székelyek, latinul primipilusok, akik mintegy lovagrendet alkotnak. A többiek a köznép. De mindannyian, mint már mondtuk, nemesek.» {27}

A rendi küzdelmek közben keletkezik egy új néposztály: a földön lakók. Eredetük és nevük magyarázata a következő:

A székelyek között eleinte nem volt jobbágyság. A művelés alá vont földek szaporodásával a nagyobb birtokosok földművelők szerzésére törekedtek. Viszont az elszegényedett székelyek részint életszükségletből részint, hogy a hatalmasabb birtokosok és tisztviselők részéről védelmet nyerjenek, a vagyonosabbak pártfogása alá adták magokat, s szolgálatukba szegődtek. Az eladósodott kisbirtokosok zálogba adták birtokukat a hitelezőknek, s így jobbágyi viszonyba jutottak a nagybirtokosokkal szemben. Megmaradtak régi földjükön, de azt most már az új birtokos számára művelték, meghatározott feltételekkel (tizedfizetés stb.). Akinek birtoka nem volt, a főbbektől kaptak földet, azoknak földjeikre költöztek lakni s így a más földjén lakókká váltak, s ennek fejében mintegy jobbágyi kötelékbe léptek földesuraikhoz. {28}

Idegen beköltözésből is keletkezhettek földönlakók, mert (az 1555. évi székely jogszokás szerint, ha valaki) «valahonnan Székelyföldére akar jönni, az is szabad, erővel ki nem vethetik; de a nemes jobbágyát be nem fogadhatják.»

A székely földönlakók a nemesi jobbágytól jogilag főként abban különböztek, hogy személyes szabadságuk megmaradt és szabadon költözködhettek, nem voltak röghöz kötve. Önként vállalt szerződéses kötelezettségben állottak a székely földesúrral, amit tetszés szerint felbonthattak s elszegődhettek máshoz. Szabadköltözködésük 1562-ig érvényben állott. Az 1555. évi szokás-jog szerint: «valamely székely szolgálni akart menni, bár más országban is, ki országunknak védelmére nem volt, szabad volt szolgálni menni, de a szerződött szolgát megtartóztathatták.» {29}

A földönlakókról 1466-ban van először okleveles emlékezés. A zabolai gyűlés ekkor mint fennálló székely szokást (consvetudo) említi, hogy a közszékelyek némelyike a főemberek védelme alá adta magát és megengedi ezt továbbra is szabadon gyakorolni, de úgy, hogy ezeket sem lehet szolgaságba hajtani, hanem szabadságukban áll ott maradni, vagy máshová költözni ... akadálytalanul és adóztatás (váltságdíj) nélkül.

Az 1499.-i székely kiváltságlevél értelmében ezek a földönlakók és olyan szegények, akik 3 forintot érő ingósággal nem rendelkeztek, a külső háború alkalmával a hadfelkeléstől mentesek, csak ha az ellenség Erdélyre támad, és ott károkat okoz, akkor kötelesek fölkelni a székely ispán rendelése szerint. {30}

A XVI. század első felében a földönlakók nagyon elszaporodtak, főként azoknak a gazdasági előnyöknek következtében, amelyhez jutottak.

A XVI. század elején ugyanis a két első rend kivonta magát az ökörsütésnek nevezett adó alól, s igyekeztek ezt az adómentességet a szolgálatukba vont földönlakók számára is megszerezni. Ezáltal az előbb 36-40000 darabra számított ököradó leszállott 12000-re. Ferdinánd erdélyi biztosai (1552) a földönlakók ilyetén elszaporodását és arra alapított adómentességét, hogy ezek a más földjén laknak, visszaélésnek (merus abusus) nevezik, mely némely főemberek hatalmának növelésére és a királyi jövedelmek csökkentésére találtatott ki. {31} Ezt a rossz szokást (mos malus), mely a székelyek között nagyon elharapódzott, nemcsak ezért, de más lényeges okokból is megszüntetendőnek javasolták. {32}

A székely köznépnek is érdekében állott a visszaélés eltörlése, miután a XVI. század közepén mindinkább rendes adó alá vonattak az ököradó megváltása végett. A reájok kivetett adó igazságos elosztása érdekében kívánták a színlelt, csalfa mentességek eltörlését.

1554-ben a székely nemzeti gyűlés el is határozta, hogy «az, ki igaz földönlakó és nem zálogos, ez megtartassék; az ki ennek kivőle valók, megrótassanak» - adóval. {33}

Az 1558.-i tordai országgyűlésen a székelyek hasonló adóterheket vállaltak, mint a magyarok és szászok, ti. portánként egy-egy forintot. Elhatároztatott az is, hogy a főemberek és lófők jobbágyai (inquilini), akik nem szabad székely birtokokat művelnek, a primorokkal, lófőkkel s ezek szegődött szolgáival együtt ez adó alól mentesek lesznek. {34} De az adókirovásnál visszaélések történtek, hogy a közszékelyek «felpanaszolták», hogy «a fő-fő székelyek az ő sellyéröket (ti. a földönlakókat) kivötték belőle és az közrendbeli községre az egész egy forint és ötven pénzt adóul terhelték, kiért az közrendbeli község a felségöket (Izabellát és János Zsigmondot) gyakor panasszal érte.» Ennek következtében a székelyek panaszára a fejérvári országgyűlés elhatározta 1559-ben, hogy minden székre birtokosokat küldenek, kik «minden faluknak számlálnák kapukat és mind sellyért, szolgát és a köz községet híven és igazán rónák.» {35}

A színleges földönlakók így adó alá vettettek, mígnem a nemsokára bekövetkezett székely támadás leveretése után, 1562-ben, az igazi földönlakók is elvesztették adómentességüket és jobbágyságra jutottak.

Az 1562. évi végzések erre nézve úgy intézkednek, hogy:

«Az főnépek és az lófők ... az földönlakókat, kiket jó igazsággal bírnak, úgy mint nemesség az ő jobbágyokat, ők is jobbágyul bírják, kik az rovásnak idején az több községgel együtt megrótassanak. {36}

1562 határvonal a székelység régi szabadsága és az új társadalmi rendezés között. Addig személyes szabadságára nézve mind a három rendbeli székely teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt; a magyar korona területén minden székely, ki szabad székely vérből való származását igazolta, a nemesi jogokat mindenütt élvezhette, s tettleg élvezte is. {37}

Erről tanúskodnak a XV-XVI. századbeli történetírók is. Bonfinius szerint a székelyek annyira szabadságszeretők, hogy készebbek volnának inkább meghalni, mint adót fizetni. {38} Verbőczy törvénykönyve szerint mind kiváltságos nemesek, kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek, a hadi dolgokban nagyon járatosak; az örökségekben és tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak. {39} Oláh Miklós (az erdélyi származású történetíró, esztergomi érsek) azt írja a székelyekről, hogy mindnyájan nemeseknek kívánják magukat tartani, és nagyon ügyelnek, hogy a szabadság azon kiváltságával éljenek; senkit sem tűrnek maguk között, hogy szabadságban fölöttük legyen; közöttük a legkisebbnek ugyanazon szabadsága van, mint a legnagyobbnak. {40}

Verancsics Antal (gyulafehérvári prépost, majd esztergomi érsek) a székelyek eredetéről írva, azt teszi hozzá, hogy innen van nemességük (nobilitas), mellyel közösen mindannyian élnek, habár ekét vagy kapát forgatnak is, innen van szabadságuk (libertas), mely szerint minden évi adófizetéstől és a szolgaság teherviselésétől teljesen mentesek és szabadok; csupán két kötelességük van: a hadfelkelés és ököradó. {41}

Méltán mondhatta tehát Szabó Károly, hogy a székely főember és a lófő, valamint a lófő és gyalogos vagy közember közt csak a táborozás módjában és a tisztségek vérség szerint való viselésének jogában volt, de a személyes szabadságra nézve nem létezett különbség. {42}

A székelyeknek ez a sajátos jogrendje eredményezte azt, hogy a székely egyrészt arisztokrata volt, azaz büszke az ő nemességére; másrészt demokrata, mert nem tűrt maga felett urat: jogilag a közrendű és egyenlőnek tartotta magát a lófővel, vagy a primorral.

A székely közszellem és jogérzet ezért volt oly élénk, önérzetes és féltékeny a szabadságra, érzékeny a jogegyenlőségre.

A székely társadalom és közszellem egységesebb volt, mint bármely más az egész nagy Magyarországon.


1 A váradi káptalan egyik 1339.-i oklevele említi először a «comes trium generum Siculorum»-ot. Akkor, amikor a székelyek közt a három rend még ki nem alakult. (Székely Oklevéltár I. 49.). 1409-ben Nádasdi Mihály székely ispán nevezi magát «comes trium generum Siculorum»-nak. (Kállay: A székely nemzet eredete. 99.). Még a XV. sz. folyamán is csak két rend volt. Mátyás 1473-ban állapít meg három rendet.

2 Vö. Nagy Géza. A magyar nemzetségek. (Turul, 1910. évf.).

3 Székely Oklevéltár I. 52. Lásd Szabó Károly: A régi székelység, 135.

4 Verbőczy Hármaskönyve (a Magyar Tudományos Akadémia 1894. kiadása), 38.

5 Székely Oklevéltár I. 102.

6 Székely Oklevéltár II. 25.

7 Székely Oklevéltár II. 121.

8 Székely Oklevéltár III. 44.

9 1407-ben (Székely Oklevéltár I. 102.), 1409. április 10. major exercituantium seu primipilus (Székely Oklevéltár III. 27.), 1409. december 10.: Ponya primipilus (Székely Oklevéltár I. 106. és III. 28.) és «Ponya major exercitus», (Székely Oklevéltár III. 31.).

10 Székely Oklevéltár III. 58.

11 Székely Oklevéltár III. 72.

12 Székely Oklevéltár III. 81.

13 Lásd a marosvásárhelyi gyűlés constitutióját 1451-ben. Kállay F.: A székely nemzet eredete. 181.

14 Ezek a «földönlakók» (zsellérek, jobbágyok).

15 ... dignus sit excoriacionis crimine condempnari et cutis eius straminibus imoleri. (Székely Oklevéltár III. 84.).

16 Székely Oklevéltár III. 82 - 86.

17 Székely Oklevéltár I. 219-221.

18 Székely Oklevéltár III. 142.

19 Székely Oklevéltár I. 306.

20 Székely Oklevéltár I. 314 -315.

21 Székely Oklevéltár I. 314.

22 Székely Oklevéltár. 140.

23 Székely Oklevéltár V. 26.

24 1508: Nobiles viros videlicet Blasium Cziriak, Lucam Apor, ac alios ex potioribus. (Székely Oklevéltár III. I73.). 1513: nobilis Paulus Béldi de Bodola, nobilis Anthonius de Hidweg, nohilis Laurencius de Miko stb. (Székely Oklevéltár V. 179.)

25 Székely Oklevéltár V. 81.

26 Székely Oklevéltár V. 177-321.; II. Rákóczy Gy. 1635. lustrális könyvében Kézdialmáson: «Nemes senki, primipilus Benő, fejedelemtől van armálisa.» Tehát csak a primort nevezik nemesnek. (Orbán B.: A székelyek származása és intézményei. 24.).

27 Székely Oklevéltár II. 100.: Ugyanezt mondja a «De Siculis Transylvaniae» írója: Summi, qui nobiles vocantur ... Nobiles superiores (cum tamen omnes sint nobiles generaliter). Magyar Történelmi Emlékek II.; Írók III. 286.

28 Lóránd Lajos: A székely jobbágyság kialakulása: 1540-1571. Budapest 1906.

29 Székely Oklevéltár III. 124.

30 Székely Oklevéltár III. 140.

31 Székely Oklevéltár II. 98.

32 Székely Oklevéltár II. 101.

33 Székely Oklevéltár II. 108.

34 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 91.

35 Erdélyi Országgyűlési Emlékek II. 12.

36 Székely Oklevéltár II. 162.

37 Szabó Károly: A régi székelység, 172.

38 Adeo libertatem colunt, ut mori, quam tributa sovere malint. Bonfinius: Rerum ung. Decades 174. lipcsei kiadás, 88.

39 Verbőczy Hámaskönyve III rész, 4. cím.

40 Hungaria et Attila 195.

41 Verancsics Antal: De situ Transylvaniae stb. Összes munkái (Akadémiai kiadás) I. 144.

42 Szabó Károly: Régi székelység. 173.