Make your own free website on Tripod.com

 

II. A székelyek megtelepedése Erdélyben

Nemek, ágak, földközösség.

A magyar nemzet nem egységes faj, hanem sok egymással rokon népnek vegyületéből állott elő. Hun, bolgár, avar, kabar, székely, kozár, besenyő, kun török-fajú népség keveredett össze a finn-ugor-magyar törzsekkel, részint a honfoglalás előtt, részint azután. A honfoglalás ezeknek a rokon népeknek egy részét már itt a hazában találta, más része Árpád hadaival jött, a harmadik rész később telepedett Magyarországba s olvadt össze a magyarokkal.

A székelyek Erdélybe településének kérdése felett eddig is sok vita folyt és még mindig nincs eldöntve. Vannak, akik ősfoglalóknak tartják őket (esetleg még a honfoglalás előtt vagy azzal egyidejűleg, avagy azt követőleg). Vannak, kik királyi telepítvényeknek vélik a XI-XII. századból s vannak, kik a kelet felé fokozatosan terjeszkedő magyar határ (a gyepűk) előretolt védőinek, határőröknek tartják őket. A kérdés végleges eldöntésére kétségtelen bizonyítékokkal nem rendelkezünk.

A XIII. század eleji hun krónikában fenntartott az a hagyomány, hogy a székelyek Attila birodalma felbomlása után húzódtak volna a Székelyföldre, fenn nem tartható, mert a hun birodalom bukásától a magyar honfoglalásig eltelt négyszáznál több éven át nincs történelmi följegyzés felőlük.

Van olyan föltevés is, hogy a második hun birodalom: az avarok uralma megdőlte után menekültek a székelyek a Felső-Maros és Küküllők völgyeit szegélyező hegyekbe s itt éltek függetlenül, az őket környező világtól elkülönülve, a magyarok bejöveteléig. Ezek ivadékai csatlakoztak aztán - mintegy kilencedik törzsül - a honfoglaló magyarokhoz. Azok az avar-töredékek pedig, melyek a nyugati határokon megmaradtak, lennének ősei a nyugati székelységnek.

Nyoma van annak is a nemzeti krónikákban, hogy Etelközben a bolgár-besenyő együttes támadás következtében a magyarság kettészakadva, egyik rész a Vereckei-szoroson, a másik rész az erdélyi határ-szorosokon át jött volna az új hazába. Ez a keleti rész aztán, köztük a székelyek (mint Anonymusnál) a Tiszántúl a Körös vidékén találkoztak az északkeletről előnyomuló törzsekkel s a bihari országhatár kibővítése után jutottak el a X-XI. században a Maros és a keleti Kárpátok erdélyi völgyeibe. Mert hiszen a XI. századi besenyő és kun betörések már ott találják a székelyeket, akiknek védőszentje a templomi falképeken is kun-üldözőnek feltüntetett Szent László lett. {1}

A székelyek Erdélybe telepedését Erdélyi László úgy képzeli, hogy (az ő elmélete szerint) 895.-i al-dunai bolgár hadifoglyokból lettek a székelyek s ezek ivadékai 1150 táján mint több (magyarországi) vidékről toborzott székely várőrök csatlakoztak királyi rendeletre a besenyőkkel együtt azon királyi várispánhoz, ki a moseli frank s egyéb német telepeseket védte, őrizte, és rendben tartotta a Cibin és Küküllő folyók közt megindult erdőirtásban. Később aztán 1225-30 közt a szászsebesi és szászkézdi székelyek kivándoroltak a mai Háromszék területére, a bihari telegdiek pedig Udvarhely vidékére. 1257-72 közt keletkezett az aranyosi telepítés, az Anjoukor legelején a csíki, majd az orbai telepítés. {2}

Erdélyi L. székely település-elméletének írott bizonyítékai nincsenek, s azon a képzeleti alapon nyugszik, hogy a Szászföldön is van egy Sebes (Szászsebes), Kézd (Szászkézd) és Orbó nevű hely, mint a Székelyföldön és egyebütt is. De hogy ezekben valaha székelyek laktak volna, arról nincs semmi bizonyíték. A szászok 1224.-i kiváltságlevelében említett Sebesi székelyek földje, Baróttal szoros kapcsolatban, mint határjelzés, Sepsiszéket, nem pedig Szászsebest jelenti. {3} Éppoly téves azt hinni és hirdetni, hogy Aranyosszéket Szászkézdről telepítették 1257-72 közt, ahol székely lakókról mit sem tudunk, s ha lettek volna is, 29 falu népe nem telt volna ki belőlük. {4}

Ha a szászok előbb lettek volna Erdély lakói, telepesei, főként ha a székelyek alantasabb, nem-szabad néposztályt alkottak volna: hogyan emelkedtek légyen, mint Erdély második nemzete, a harmadikul számított szászok fölé?!

Több megértéssel vélekedik a hírneves berlini német közgazdász, Meitzen Ágost a székely településről. Ő egy régebbi és újabbi települést lát a földfelosztási térképek nyomán. A régebbi formát Csík, Maros és Sepsiszék mutatja, mely arra utal, hogy a székelyek oda, a magas hegyvidékre Etelközből a besenyők támadása elől menekültek a kárpáti szorosokon át. A falvak nevei részben a telepítő vezérek (primorok), részben a szentek keresztneveit tüntetik fel 1100 előttről, midőn a pásztoréletről a földművelésre áttértek. Egy századdal később 1211-ben szállták meg a német lovagok a Barcaságot. Azután (a határok biztosíttatván az ellenséges betörések ellen) szállhatták meg a székelyek Háromszék déli nyíltabb részét, mert az ottani székely falvak a német lovagrendi telepesek mintájára alakultak. {5}

Hóman Bálint a székelyek vérségi kötelékén alapuló szervezetében cáfolatát látja a több helyről, különböző időben való telepítés elméletének. Nemzetségi rendszere zárt tömegben letelepült nép vagy törzs ősi gazdasági és politikai szervezetének maradványa lehet. «A székelyek mintegy kilencedik törzsként a Felső-Maros és Küküllő völgyeit tartották megszállván a honfoglaláskor. A székelyek megmagyarosodásának korát a X-XI. Századra; erdélyi letelepülésének korát pedig a magyar honfoglalást megelőző időre teszi. {6}

Sándor Imre: A székelyek letelepüléséről írt (még kiadatlan) értekezésében a székelyek Erdélybe települését a gyepürendszerrel hozza kapcsolatba. A székelyek, mint a magyar szállásbirtokok előtti gyepük (határerődítések) őrei a foglalás sorrendjében haladnak előre a Kőrösfolyók melléki Csiglamezőtől (mely törökül határkerítést jelent) Erdélybe. Szent István hódításai idején lépik át a keleti gyepük vonalát (a Meszesen) s helyezkednek el a Szamos völgyében, majd Ajtony (az utolsó gyula) legyőzetése után a Maros völgyében. Szent László alatt a kunokkal szemben védik a sebesi gyepűket. A déli vándorlás folyamán tanyázhattak Szászsebes vidékén. Onnan mehettek tovább a szászok bevándorlása után az Olt-vidéki gyepűkbe, melyet II. András király 1211.-i adománylevele a német lovagrendnek már emleget (indagines Nicolai = miklósvári gyepük.)

Udvarhelyszék akkor már be volt telepítve s azt a régi római határerődítések (limes) vonalán épült székely gyepűvonulat védte kelet felé. Ennek nyomai még meg vannak Erdővidéken az Olttól a Hargitáig. A nép úgy hívja, hogy Kakasborozda, Tatársánc, Ördögárok. A határvédelmi gyepűrendszernek emlékei megmaradtak a hegyek, patakok és helységek neveiben is. Ilyenek: Gyepű- és Gyepespatak, Gyepüfeje, Gyepes, Vaskapu, Kapustető, Lestető, Magasles, Leshegy, Látóhegy, Nézőhegy, Őrhegy, Nagyőrhegy, Kürtölőtető, Lövéte, Száldobos stb.

A szétágazó történeti adatok alapján Pauler Gyula már előbb röviden ezekben foglalta össze a székelyek megtelepedését:

A székelyek a honfoglalás után eredetileg az ország különböző részein, a határszéleken telepíttettek le. Három helyt (három nemük volt) telepedtek le nagyobb számban, mindenütt a határ közelében: keleten a Meszes felé, a Nyírben, Érmelléken; délen az alsó Dunánál, a Drávánál, ahonnan az elfoglalt Szerémségbe is átszármaztak és végre északon, a Vág közepe táján, Trencséntől lefelé, a cseh határok irányában. {7}

A Vág-melléki székelyeket a krónikák 1116-ban emlegetik a csehek ellen a morva határszélen vívott csatával kapcsolatosan; majd 1146-ban Henrik osztrák őrgróf ellen a Lajta mellett vívott győzelem alkalmával. Mindkét esetben a besenyőkkel együtt az előcsapatot alkották és a harc kezdői voltak.

Később a Mánuel görög császár ellen vívott harcokban van szó székelyekről (1150. és 1167-ben).

A székelyek keleti részének egy ideig Bihar megyében volt a szálláshelyük, ahol még a XIII. század elején is voltak székely várjobbágyok, akikből alakult század Székelyszáz (centurionatus Sceculzaz) nevet viselt.{8} Emléküket őrzik máig is a Székelyhíd és Székelytelek helységnevek. Biharból vitték magukkal Erdélybe a Telegd helynevet is, mely Udvarhelynek a régebbi neve volt.

Hogy mikor költöztek Erdélybe: arra nézve egyenes történeti adatunk nincs; csak következtetések alapján véleményezhető. Beköltözésük összefügghetett a honfoglalás kori határvédelmi (az ún. gyepű) rendszerrel s mint határőrök vándoroltak mindig előbb a határvonalak előbbretolásával. A székely ősintézmények és jogok azt mutatják, hogy a székelyek beköltözése még a magyar törzsszerkezet fennállása idején, tehát még a vezérek korában (X. sz.) vagy a királyság és a monarchikus államforma kezdetén (XI. sz.) megindult Erdélybe. «Ahol aztán külön területen, mint ősfoglalók letelepedve, ősintézményeik szerint rendezkedtek be, s ott végre megtalálták a földet, amelyen nevüket, szabadságukat, akkor is, mikor már (rokonaik) mindenhol másutt a szomszéd népségbe beleolvadtak, a mai napig fenntartották». {9}

A beköltözés és letelepedés, ha Erdély legalább egy részének megszállása a honfoglalás idejében megtörtént, (amit némelyek kétségbe vonnak) az első hódító, Tuhutum korában kezdődhetett. Tuhutum elfoglalván Erdélyt, ott külön uralmat alkotott magának és utódainak. «Azon földet békével és szerencsével bírta, sőt maradéka is Szent István király ideiéig bírta.» {10}

Tuhutum ivadéka volt az a Gyula vezér, aki a második magyar fejedelmi méltóságot: a gyula (gylas) nagyvezéri tisztséget viselte.

A gyulák különálló uralma a vezérek korában a Tiszántúlra és Erdély megszállott részére terjedt ki. A magyar székhely, Székesfehérvár mintájára építtette I. Gyula a nevéről nevezett Gyulafehérvárt. A tovább keletre terjeszkedéssel függhetett össze a bihari székelyeknek is áttelepedése az új keleti végekre: a Maros, Küküllő és Olt völgyeibe.

Még a XI. század elején is kétféle magyarságot különböztettek meg nálunk, úgy mint fehér és fekete magyarokat (ti. magyarokat és székelyeket).

Összevetve a hagyományt a gyér történeti adatokkal, a székelyek jogi intézményeivel s a köztük mutatkozó nyelvjárási különbségekkel, az látszik valószínűnek, hogy nem egy időben, nem is egy rajban, hanem különböző időben több alkalommal és több irányból, verődtek össze a legkeletibb végeken azok a népelemek, melyeknek zömét a hun-kabar származású székeliek alkották és nevet adtak a népnek és földnek, mely hasonló életmód és jogi viszonyok között a történelem folyamán külön egységes székely nemzetté és Székelyfölddé formálódott.

A bevándorlás kezdődhetett Tuhutum (tudun?) vezérlete alatt - a Szamos völgyén északnyugat felől; folytatódott a Gyulák idején Bihar felől a Körös völgyén; megújulhatott az Alsó-Marosvidéki Ajtony legyőzetése után. Szent István kiterjesztvén hatalmát Erdélyre, ő lehetett a székelyek határőrségi intézményének első szervezője. Szent László lehetett az (a XI. század végén), aki a székelyeket aztán a kunok ellen erős védőbástyául rendezte be. A székely templomok Szent Lászlót ábrázoló falfestményei azt mutatják, hogy az ő legendás hős és szent alakja, különös tiszteletnek örvendett a Székelyföldön.

A székelyek letelepedése tehát Erdélybe a X-XI. század folyamán, az anyaország különböző részeiből mehetett végbe. Hogy még a vezérek korában kezdődhetett: arra mutat a nemek és ágak nyilvántartásában később is megmaradt nemzetségi törzsszervezet sokáig fenntartása. Hogy az ország különböző részeiből telepedtek át, arra mutat a más környezetben kialakult székely nyelvjárások különbözősége s ezeknek rokonsága a göcseji, a vasmegyei őrségi, a vágmenti és a palócföldi nyelvjárásokkal. {11} Hogy nem tiszta magyar, hanem más rokon faj (a hun-kabar-eszegel-szikil) népelem adta a székellyé vált népnek fő alkotó elemét: arra mutat, a történeti adatok és hagyományok mellett, a nép jellegének különlegessége, néprajzi és embertani egyedisége. Ez volt az oka, hogy a történelem folyamán századok multán is megmaradt az Erdélyt alkotó nemzetek között a székely nemzetnek a magyartól és szásztól való törvényes megkülönböztetése. Mert a székely nemzet közjogi és politikai értelemben is külön nemzeti egyediség volt, a honfoglalás idejétől kezdve, a középkorban a királyok, a XVI-XVII. században az erdélyi fejedelmek és a XVIII-XIX. században a gubernium korszakában mindvégig, egészen a legújabb időkig.

*

Hogy kiktől foglalták el a magyarok és székelyek Erdélyt, az nem lehet vita tárgya.

Erdély a honfoglalás idejében nagyrészt őserdőktől borított föld volt. Csak a folyók völgyében volt valamelyes földmívelés, a halmos dombos vidéken állattenyésztés. E tájakon gyérszámú bolgár-szláv lakosság tanyázott s folytatta az ősrégi kősófejtést és kereskedést.

Az erdélyi hegyek, folyók s részben a falvak nevei is jórészt szláv eredetűek, abból jöttek át a magyarba. Világos bizonyítéka ez annak, hogy ott a magyarok szláv lakosokat találtak, kik aztán beolvadtak a magyarságba. «Kétségtelen, hogy Magyarországnak és Erdélynek etnográfiai képe szláv volt, midőn a magyarok azokban megszállottak». {12}

Főhelye Belgrád szláv földvár volt, melyet az oláhok is a legutóbbi időkig így neveztek, nem a régi római castrum (Apulum) nevén. A magyarok Gyulafehérvárrá alakították át, latin levelekben Alba Juliának fordítva, melyet az oláhok legújabban átvettek.

Oláh lakosságnak a honfoglalás idejében semmi nyoma nem volt és nem maradt fenn még a helynevekben, folyók, hegyek neveiben sem.

Anonymus a honfoglalás után 300 évvel ugyan azt írta, hogy a honfoglaláskor «azon föld lakosai [.............................. .... ... ..] vlachok és szlávok.» De ezt antedatálva arra alapítja, hogy az ő korában (1200) már tényleg voltak ott gyér oláh pásztor-szállások, bár nem helységnevekben nyomot hagyó állandó telepek. Ámde e vándor-pásztorság újabb bevándorlók voltak, melyek a XII. században kezdtek beszivárogni a Balkán felől.

Az oláhok történetírói kapva kaptak Anonymus ezen tévedésén, azzal is érvelve erdélyi ősiségük hamis tanának bizonyítékául, aminek ellentmond az a tény, hogy ők a régi római helyeket vagy szláv, vagy magyar neveikkel vették át.

*

A székelyek, mint első honfoglalók, nemek és ágak szerint telepedtek meg Erdély keleti részén, azon a földön, melyet aztán róluk Székelyföldnek (terra Siculorum) neveztek. Azokat az ősintézményeket vitték magukkal, melyek Magyarországban a vezérek korában voltak érvényesek. Innen van, hogy jogi intézményeik régebbiek, mint a magyar királyság alkotmánya.

A földet, melyet megszállottak, közös nemzetségi tulajdonul bírták és használták, vadászat. halászat, marhatenyésztés és a folyók völgyeiben s az új irtoványokon földmívelés céljára.

A nemzetségi és törzsszervezet, melyet a királyság intézménye Szent István alatt a magyarság között megszüntetetett, a székelyek között tovább is fennállott s a hivatalok viselése még a XVI. század folyamán is nemek és ágak szerint váltakozott. Miként azt Verbőczy törvénykönyve is említi. E szerint «a székelyek kiváltképpen való nemesek ... és ezeknek mindenestől fogva külön törvények és szokásuk vagyon; hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztet nemzetségre és nemzetségeknek ágazatjára osztnak köztek». {13}

Az erdélyi székelyek hat nemre oszlottak és minden nem négy ágra és a huszonnégy ág évenként fölváltva sorrendben viselte a katonai és polgári tisztségeket, ti. a hadnagyságot és bíróságot.

A marosszéki székelyeknek még a XV-XVI. században is hat nemét tartották nyilván, úgy mint az Ábrán, Adorján, Halom, Jenő, Meggyes és Örlőcz nemet, melyeknek négy-négy ága névleg is ismeretes. {14}

A székelyek között letelepedésök korában a vérrokonság szerinti törzsszervezet uralkodván, ennek alapján a nemzetségek és ágak szerint osztották fel a földet maguk között hat fő- és huszonnégy alosztályra. Később rokonsági elágazások, kihalások és új birtokszerzések következtében a vérségi kötelékek elvesztették egységes és irányadó jellegüket és a birtok maga lett az irányadó és alapja a vele járó jogoknak: a hivatalviselési kiváltságoknak. A XVI. században már nem a leszármazás, hanem a birtok, a lófőség (primipilatus) volt jogalapja a tisztviselésnek. Ekkor már adás-vevés tárgyai is voltak az ilyen lófőségek, a birtok és a vele járó hivatalviselési jog. Csakis így érthető, hogy Marosszéken az 1491-1514. 24-es időközben Barcsay Gáspár (aki eredetére nézve nem volt székely) 15 év alatt ötször viselte a hadnagyságot és pedig négy különböző nemzetségben és öt különböző ágon, kétszer egyedül, háromszor a Gyalakutiakkal együtt. A Gyalakutiak ezenkívül még két ízben viselték a hadnagyságot, egyszer egyedül, egyszer a Bicsakokkal együtt. A Gyalakutiak tehát öt különböző nemzetségben és öt különböző ágon viselték ezt a hivatalt, egyszer egyedül, négyszer másokkal együtt. {15}

A hivatalviselési jog tehát ekkor már nem a vérrokonságon, hanem a birtokjogon alapult. A birtokok szétoszlása az örökösök között, átszármazása a leányágakra s más eshetőségek okozták, hogy többen osztozkodván az eredetileg egységes lófőségeken, mindegyiknek joga volt a velük járó hivatalviselésre.

Így alakult át az eredetileg vérségi nemzetségi szervezet birtokjogi szervezetté, melyben a nemek és ágak többé nem vérrokonságot, hanem vagyont és tiszti jogot jelentettek. A nemek és ágak nyilvántartása fennmaradt, mint külső forma, de irányadó a földbirtok volt. Nem a leszármazás, hanem a birtok volt jogcím a hivatalviselésnél.

A székelyek ősi nemzetségeinek nyomait több székely székben megtaláljuk. Az első emlék erről Zsigmond király oklevele 1427-ből Kézdiszékhez, melyben Torjavásárhely panaszára, hogy a szék a várost a maguk öt nemzetsége (genealogiae seu generationes) között felosztva súlyosan megróvják taksákkal, a városi szabadalmak ellenére: attól őket eltiltja. {16}

A székek háziadójukat tehát a nemzetségek rendje szerint vetették ki. Ez az oklevél ugyan (lehet tévedésből) öt nemzetséget említ Kézdiszékben, de hogy eredetileg ott is hat lehetett, mint Marosszékben, következtethető onnan, hogy a Kézdiszékből a XIII. század végén telepített Aranyosszékben is hat nemzetség volt. {17}

Hat nemzetség volt a legtávolabb keleti határszéli Kászonszékben is, köztük a Marosszékben ismeretes Halom-nem. {18}

Sepsiszékből 1427., 1508. és 1509-ből maradt fenn az Aghaz (Ágház, Aggház, Ákos?) nemes székely «genus» és Koroniza (Koronka?) ágának emlékezete, melyek nincsenek meg a marosszéki lajstromokban. {19}

Ezekből következtethető, hogy eredetileg a nemek és ágak minden székely székben megvoltak (ha tán némi eltéréssel is).

A hasonló nemek és ágak előfordulása a különböző egymástól távol eső székekben arra is enged következtetést, hogy a székelyek nem egyszerre szállották meg az egész Székelyföldet, s nem egyszerre telepedtek meg minden székben. Ha úgy történt volna, valószínű, hogy nemzetségek szerint osztották volna fel az egész területet, s nem fordulna elő ugyanaz a nemzetség Maros-, Kászon- és Kézdiszékben, egymástól oly távol.

A székelyek a megszállott területet eleinte közösen bírták nemzetségi földközösség alapján. Miután a földmívelésre tértek át s falvakat alkottak, a nemzetségi földközösség helyébe a falvak szerinti földközösség lépett. E szerint a falunak közös földbirtoka volt, melyet évenként, vagy nagyobb időközökben felosztottak a falu lakosai között mívelés céljából, a legelők közösek maradván. A felosztás sorshúzással ti. nyílvonással történt s az ilyen földet «nyílföld»-nek, «falu nyilá»-nak nevezték.

Ilyen földosztásokról a XVIII. század végéig vannak adataink Székelyföldről. Marosszéken még 1795-ben is «a közhelyek fel szoktak osztatni ... oly formában, hogy jobbágyos nemes embernek adnak négy nyilat, a szabad székelynek két nyilat, a darabontnak és jobbágyoknak egy nyilat». Csíkban «a nemesi rend két részt, a lófő és darabanti egy részt, a parasztok pedig fél részt kaptak». {20}

A székeknek is volt közös birtokuk. Így Aranyosszékben Bogáthpuszta, melynek szántóföldjét és rétjét a körülötte fekvő nyolc székely falu használta még 1828-ban is. Ilyen közös birtok volt a marosszéki Székhavasa, a gyergyai ún. Közrez stb.

A közös birtokon kívül magánbirtokok is keletkeztek a Székelyföldön. «Mind szegénynek, mind gazdagnak szabad volt irtani, az községnek is», írták 1570-ben. {21} Az ilyen irtoványok magánbirtokká váltak. A magánbirtok a XVI. században már nagyobb részét tette a művelhető területnek s ez nagyrészt a főrendek és lófők tulajdonában volt; a közszékelynek nem igen volt magánbirtoka. A XVI. században már nagy volt a vagyonkülönbség és aránytalanság a három székely rend között. A harmadik rend; mely a nyílföldekre volt utalva, elszaporodván, szegénységre jutott s lassanként szabadságát is elveszítette. Némelyek, hogy a közterhek viselésétől, főképp a hadfölkelés kötelezettségétől szabaduljanak, önként jobbágyságra adták magukat, a primorok magánbirtokára telepedvén; mint «földön lakók».

A köznép a gazdasági és politikai elnyomatás ellen előbb törvényes úton, a székely önkormányzat jogkörében kísérlette meg a reformálást (a XV. század végén), majd fegyveres kézzel, felkelések által próbált, (a XVI. század folyamán) sorsán javítani.

A társadalmi, gazdasági és politikai átalakulás a XVI. század folyamán ment végbe s az 1562. év (a székely fölkelés, leveretés és új rendszabályozás ideje) fordulópont a székelység történetében.

1 Sebestyén Gyula: A székelyek neve és eredete, Budapest, 1897. Az avar-székely kapcsolat emlékei, Budapest, 1899. Thury J.: A székelyek eredete, Kolozsvár, 1898. Hóman B.: A székelyek eredete, Budapest, 1921; A Szent László-kori Gesta Ungarorum. Budapest, 1925. 86. Karácsonyi: A székelyek eredete és Erdélybe való települése, Budapest, 1905. Ő Cziglamezőt Marosszék nyugati felében (Bánd, Méhes. Bazéd határain) a régen Cziglának hívott dombsor vidékén véli. Első telepükül Marosszék területét gondolja a XI. századból. A 2. telepítés lett volna Gézáé a Nagy-Küküllő és Olt között a Homoród völgyében, Udvarhelyszéken, Erdővidéken (a XII. sz. derekán). A 3. telepítés lehetett Háromszéké a tatárjárás (1241-42) után. E három, különböző időben, különböző helyről történt település emlékét tartotta fenn szerinte a «háromnemzetiségű székelyek», (trium generum Siculi) nevezete még a XIV. században is, mely nem vonatkozhatott az ő hadi felosztásukra.

2 A székely eredet-kérdés. (Akadémiai Értesítő 1922.).

3 Lásd Tagányi feleletében Erdélyinek. Történelmi Szemle. 1916. 423.

4 III. Endre 1291. megerősítő levele 29 falut számlál elő (Székely Oklevéltár I. 26.).

5 Zur Agrargeschichte Ungarns und Siebenbürgens. (Korrespondenzblatt 1896.).

6 A székelyek eredete, Budapest. 1921. 11-20., A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése, Budapest. 1923. 17.

7 Pauler Gyula: A magyar nemzet történelme I. 215.

8 Váradi Regestrum 208. szám.

9 Pauler Gyula: A magyar nemzet történelme I. 283.

10 Anonymus XXVII. f.

11 Erdélyi Lajos: Magyar nyelvi tanulmányok. Budapest., 1925. és sok más helyütt.

12 Hunfalvy Pál: Az oláhok története. I. 210.

13 Tripartitum, pars III. tit. 4. a debreceni 1611. szerint 456.

14 Székely Oklevéltár, II. 78., 139. és V. 66. Erdélyi László szerint «a hat nem» hat telepítés-vezető örökös elöljárónak rokonságát jelenti. illetőleg eredeti birtokainak birtokosait (id. m. 18.). Hogyan volna ez lehetséges, mikor ugyanaz a hat nem volt Aranyosszékben (1270.), Marosszékben (1500.), Kászonban (1400. körül), Kézdiben (öt nem, 1427). Ezeknek pedig ugyanazon telepítői nem lehettek. Jobban tudhatta Verbőczy, aki szerint «az örökségekben és tisztségekben egymás közt (a régi szokás alopján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak». (III. rész, 4. c). Kolozsváry-Óvári: Verbőczy István Hármaskönyve Budapest, 1849, 285.; Sándor Imre: Nemek és ágak a Székelyföldön. (Gen. füz. 1903.)

15 Székely Oklevéltár I. 291. Connert János dr. tanítványom: A székelyek intézményei. Kolozsvárt 1901. - Die Rechten der Székler. Nagyszeben 1903-5., A székelyek alkotmánya (ford. Balásy Dénes) Székelyudvarhely 1906. 38.

16 Székely Oklevéltár I. 123.

17 Székely Oklevéltár II. 296. «Hath Nem». 1540-ben Alsó-Csernátonban (Kézdiszékben) Jenő nemzetség és Besenyőág fordul elő, melyek közül az első előfordul Marosszékben is.

18 Székely Oklevéltár I. 297.

19 Székely Oklevéltár III. 44., 171., 172., 175.; Erdélyi László azt írja (A székelyek története 17.), «hogy ezeket a kifejezéseket eddig tudósaink nem jól nézték meg és félreértették.» Ő úgy érti és magyarázza, hogy «Sepsiszékben az igazi székely nemesek közös neve Ágház». Erről van itt - szerinte - szó, nem Aghaz-nemről. A négy id. h. előforduló Aghaz összevetéséből azonban világos, hogy az oklevelekben Aghaz-nembeli férfiakról van szó. Ő nem nézte meg jól a latin egyeztetést, mely az 1427. másolatban hibás, de a többiekben helyes. A «de genere» = nemes (nem ágház), a «de arbore» = ág-népe (Lásd Székely Oklevéltár II. 273., 281., 282.).

20 Magyar Gazdaságtörténeti Szemle. I. 216.

21 Székely Oklevéltár II. 283.